×

Vana est pulchritudo

Szörényi László

2012 // 06
Ez a mottó azt jelenti: „hiábavaló a szépség”. Ez ugyan – biblikus komorsággal mondhatjuk – igaz, de nem mindig. Ugyanis amikor 1992 januárjában beléptem az Acireale városa mellett tanyázó ál­bivaly­sajt-gyáros drótkerítéssel és fegyveres őrökkel felvigyázott villájába – mert zseniális magyarországi befektetést ajánlott –, rögtön felkiáltottam, mert már az előszobában szembetaláltam magam egy mágikus hatású Monsù Desiderio-képpel. A fest­mény hosszúkás volt ugyan, de a házigazda képe még hosszabb lett, mert el sem tudta képzelni, hogy miből jöttem rá, ki is az ő magángalériája egyik ékkövének a festője!

– Tudja, nagykövet úr, szándékosan nem csináltattam katalógust, mert akkor jönnek a rablók. Maga talán már látta korábban ezt a képet valahol reprodukción? Tudomásom szerint ugyanis nem közölte egy könyv vagy katalógus sem.

– Láttam egy nagyon hasonló darabot Budapesten pár éve, a lengyelországi Poznańból hozták a Szépművészeti Múzeumba, vendégségbe. De ezek a festők, mert hiszen ketten voltak, esetleg hárman, csak később keverték össze őket egy közös álnév alatt, teljességgel egyediek, összetéveszthetetlenek. Egyetlen témájuk a látványos világvége. No, de lássuk akkor a többi képet is!

Egy darabig a képeket csodáltam és kommentáltam; lassan a milliárdos is megnyugodott, mert úgy látszik, kevésbé látszottam egy műkincsrabló maffia főnökének. A szemle végeztével meginvitált a kertbe, hogy most megmutatja egyéb kincseit is. Hatalmas vaskaput nyitott ki egy furfangos szer­kezet, és lementünk a föld alá, az Etna oldalába. (Acireale – régies helyesírással: Aci Reale, hogy Jókait idézzem: „– Az egész város hét réteg lávaomladékon épült, amiknek óriási rétegeit ki lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.”) Gyönyörű barokk város, a korábbit 1693-ban elpusztította egy vulkánkitörés, de a spanyol király, a sziget ura újjáépítette, nem adta földesúri birtokba, saját királyi kincstára méltóztatott sanyargatni a jövőben a várost, amely ezért hálából felvehette az Aci név mellé a „királyi” – azaz reale – jelzőt. (A hálás lakosok nyilván ekkor kezdték né­piesen Culiónak, azaz „seggpartinak” csúfolni városukat, tréfásan etimologizálva a latin Aquilia szót, amely viszont egy hajdani római konzul nevéből származik.)

A vulkán alá vágott hatalmas pincegarázs-labirintusban hetvenkilenc darab piros Ferrari álldogált.

– Mint tudja, 1913 óta gyártják ezeket a csodaautókat. Pár éve gyűjtöm őket, mostanra sikerült végre minden évjáratból szereznem egyet, fel is újíttattam valamennyit, és a legmodernebb motort szereltettem beléjük. Ha szabad kérdeznem, nagykövet úr is gyűjt valamit?

– Természetesen, de már abbahagytam.

– És mi volt az, excellenciás uram?

– Papírszalvéták. De aztán eluntam, és odaadtam a gyűjteményt a húgomnak. Én viszont azt szeretném kérdezni mérnök úrtól, hogy használja-e ezeket a kocsikat.

– Persze, minden hónapban irtózatos büntetéseket fizetek a sztrádarendőrségnek, mert folyton túllépem a megengedett sebességet. De egy Ferrarival nem lehet cammogni.

A második műgyűjtemény megtekintése után végre asztalhoz telepedtünk. Először házigazdánk tartott igen magas színvonalú, élelmiszer-vegyészeti alapismereteket feltételező előadást arról, hogy hogyan kell tehéntejből különböző praktikákkal álbivalytejet, abból pedig álmozzarellát előállítani. Mivel a mozzarella drága, a jó nép szívesen veszi az olcsóbbat, és tudata alá süllyeszti a bivalyt. Hogy ebből milyen szépen lehet élni, azt nemcsak a dokumentált manierista festők és autócsodák bizonyították, hanem az ötvenszemélyes herendi étkészlet is, amellyel terítettek nekünk.

Eddig azt hittem, hogy álsajtjával óhajtja ellátni a jövőben a magyar népet. És csak most ugrott a bivaly a vízbe, vagy – Monsù Desiderio egyik kedves témájára utalva – most borult lángba Bábel tornya. Ugyanis a derék milliárdos végre elárulta, hogy miért is hívott meg kis lakába. Meg akarta venni a Herendi Porcelángyárat.

Arca még hosszabbra nyúlt, amikor megtudta tőlem, hogy az nem fog menni, ugyanis nem eladó; különleges tulajdonosi szerkezetben működik, maguk a gyár dolgozói és művészei lettek a vállalkozás részvényesei. Ecsetelhettem én ezek után a gyár történetét és a porcelánművészetben betöltött páratlan helyét, szegény sajtvegyészt ez ugyanúgy nem tudta jobb kedvre deríteni, mint az, hogy elárultam neki, hogy a fönt említett festőpáros vagy festőtriász egyik leghíresebb képén szereplő toronyépítő Nimródot Kézai Simon, sőt valószínűleg Dante is magyarnak tartotta.

Úri modora megakadályozta abban, hogy fejemhez, illetve két diplomatám és a megjelent mintegy huszonöt szicíliai magyar fejéhez vagdossa a herendi készletet, de feltűnő aggodalommal kezdte emlegetni, hogy hűvös az éjszaka, talán jó lenne hazaindulnunk.

Fel is kerekedtünk a hold bizonytalan fényénél Catania felé. Népeimet azzal vigasztaltam, hogy biztosan nem ez az első és talán nem is az utolsó elvetélt kísérlet a magyar–szicíliai gazdasági együtt­­működésre. Jókai szerint ugyanis már II. Rákóczi Ferenc Szicíliába szakadt fiának, Györgynek is voltak zseniális ötletei, a fagylaltkészítés fellendítésével kapcsolatban: „Hát nekem most az a gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét. Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a gazdagoknak az Aetna jegét.”

Részlet a szerző Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című készülő könyvéből, amely a Kortárs Kiadó gondozásában jelenik meg az idei könyvhétre.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben