Valós vagy virtuális?

Igazi-e a mell, amit a húsos ajkaiddal megérintettél? A tej, ami kifakadt a csók nyomán? A test, amit magadra húztál, hogy ne vegyenek észre? Igazi-e az álca, amivel elfeded azt, ami valódinak tűnik, amikor apránként lefejted magadról a magad köré szőtt világot?

Mi köt össze két egymás mellé sodródott idegent? Valóság ez? Valóságos vagy? Mi tart egymás mellett két idegent? Egy férfit és egy nőt?  Egy valóságos férfit és egy valóságos nőt? Egy vászonra feszített szigorú tekintetet a reménytelenséggel? Talán a geometria rendje. A szabálytalanságot béklyóba záró formák és vonalak.
A matematika törvényei. Az irányt jelölő nyilak, az utat határoló testek. Ezek így együtt: a kerítés és a kert zavarba ejtő egysége.

Az ember fél a rózsaszín háttértől. A sárguló bőrtől, a zöldes arctól, a kifakuló árnyéktól, az el nem rejtett titoktól, a bennünk élő árnyaktól, a megvaduló háziállattól. Az ember fél a rózsa színétől.

Az igazi társak sziámi ikrek. Egymás testéből élnek, egyazon korona pántolja össze fénylő gondolataikat, egymás álmait álmodják, s egymástól szabadulnának. Szabadulnánk.

Pirkadatkor a kakas szól. Pirkadatkor a kakas hangjára ébredek. Pirkadatkor a kakas vájja a karmát élettelen testembe. Valós vagy virtuális? Valódi a fájdalom, virtuális a test. Valódi a halál, virtuális a kakasszó. Valódi az álom, virtuális az álmodó. Valódi a vér, és virtuális a seb. Valódi a test, de álom az ébredés. Valós? Esetleg virtuális? Hajnaltájban a kakas hangjára fekszem le.

Illuzionista vagyok. A varázsló fején állva egyensúlyozom, az egész álmom csak egy röpke mutatvány, bicepszgyakorlat egy korsó bódulattal. Üvegsúlyzókkal dolgozom, erős vagyok, érzem, ahogy a szememhez közelítem a lombikot. A valóságot keresem, kutatom, de a test nem enged, test nélkül nem létezhetek, a közönség sem engem néz, csak egy alakot, akit velem azonosít, a képet, amitől nem tud elvonatkoztatni, a fényt, ami megtörik az álmaimon. Mert illuzionista vagyok.

Most tél van. Az évszakok változása alig érezhető a városban, pedig most tavasz van, érzem, ahogy az utcára lépve megcsapja az arcomat a nyári szellő szerelmes forrósága, a sarkon befordulok, s bokáig gázolok a száraz falevelekben, lehajolok párért, hogy a legszínesebbeket lepréselhessem a gyerekeimnek, de csak a koszos havat markolom, szorítom, erősen, hogy valamit hazavihessek, valami szilárdat, kézzel foghatót, ami bizonyítja, hogy ott jártam köztetek, ott voltam én is, ahol emberek élnek, álmodnak és éreznek. Most tél van vagy nyár, az égre nézek, apró szigetek emelkednek ki a tengernyi vízből, a napszemüvegem véd és eltakar, a fent talán lent van, a lent valószínűleg nem is létezik, csak a képek, a vászon és a festék, a háttér és az előtér.

Erősen szoríts magadhoz! Erősen fogd át a vállam, és ne nézz magad mögé! Ne keress elöl se semmit, csak tégy úgy, mint a színész, mikor verset mond, mikor egyedül áll a színpadon, éppen veled szemben. Úgy érzed, hogy téged figyel, hozzád beszél, de ő a plafont nézi, vagy egy távoli pontot a mennyezeten és a falakon túl, nem is hozzád szól, nem neked beszél, nem is te vagy ott, hanem csak egy ismeretlen személy, aki hasonlít rád, akit akár rólad is mintázhatott volna a művész, akit most átkarolsz, és erősen magadhoz szorítasz.

Igazi-e a száj, amivel a mellemhez érsz? – kérdezem újra. Igazi-e a könny, ami végigfolyt az arcodon? Valódi-e a szenvedés, amit a műmell és a műszáj találkozásakor éreztünk? Valódi-e a festék az ajkadon? Látom-e magamat a magamról készített portré mögött, s látom-e az önmagamat kereső alakot a vászonnal szemben állva? Én írom-e, én mondom-e mindezt, én küzdök magammal, vagy velem küzd a kép előtt álló hasonmásom?

Vajon igazi-e a mell, amit a húsos ajkaiddal megérintettél? És igazi-e a tej, ami kifakadt a csók nyomán? Vajon enyém-e a test, amibe belebújtam, hogy ne vegyenek észre? Vajon elrejthetem-e magam elől az álcának szánt világot?

Valós, esetleg virtuális?

A MAMŰ Galériában elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata (Budapest, 2012. február 17.)