×

Miklós Tamás: Hideg démon

Tallár Ferenc

2012 // 06
Tarr Béla Torinói lova a teremtés visszavételéről… Lars von Trier Melancholiája a Földet elpusztító kisbolygóval… Vagy egy másik területről véve a példát: a Cabaret együttesnek az élet értelmetlenségével szembesülő „Kisembere”, a Kispál és a Borz világvégéről készült fotója. A szép számmal sorolható további példák nem is szükségeltetnek az állításhoz: kísértet járja be Európát, az apokalipszis kísértete. Mindnyájan érzékeljük, hogy valami mintha a végéhez közelednék. De épp a vég irányítja rá a figyelmet arra, ami véget érni látszik. Alig két évtizede még a Történelemtől, a Nagy Elbeszéléstől búcsúztunk, hogy vidáman lubickoljunk a Történelem helyett történeteket, a „világtörténelem ítélőszéke” helyett gondtalan szórakozást ígérő posztmodern metafizikamentes vizeiben. Most pedig az eltűnni vélt történelem egyszer csak újra feltűnik a kanyarban, s ijesztő sebességgel mintha épp szem­ből ütközne nekünk. Van ez olyan dermesztő, mint egykor a történelem hiányával való szembenézés volt – a „végtelen űr hallgatásának” megtapasztalása. Mert ha most újra búcsúznunk kellene a történelemtől, hát az aligha lesz kacagtató bohóctréfa.

Számos a kérdés és sűrű a homály, többek között önértelmezésünket és azt a hozzá elválaszthatatlanul kapcsolódó történelmet illetően, melyben – valaha legalábbis így gondoltuk – kidolgoztuk volna magunkat a természet vak szükségszerűségéből, s amit ezért szabadságunk megvalósulásának és zálogának, végső soron önképünknek tekintettünk. Érdemes hát ezen a ponton, bokros teendőink ellenére is, elővennünk Miklós Tamás könyvét, s megküzdenünk vele együtt a „hideg démonnal” – a történelemfilozófia lehetetlenségével és megkerülhetetlenségével. Nem mintha Miklós Tamás szép, kívülről és belülről is szép könyve – ritka ajándék ez manapság – megoldaná a problémánkat. Azt teszi csak, ami megtehető: felveti, és eltökélten szembenéz vele. Méghozzá nem abban a formában, ahogy az az elmúlt évtizedekben divatossá vált. Ő nem csak a narráció, a múlt elbeszélésének technikai, formai problémáit látja, s arra sem hajlamos, hogy a Nagy Elbeszélés beomlására úgy tekintsen, mint a metafizika, az abszolútum hatalma alóli felszabadulás vidám ünnepére.

Miklós nagyon is komolyan veszi azt a gondolatot, hogy a keresztény üdvtörténet és a felvilágosodás nyugati tradíciója elválaszthatatlan a történelmében önmagára ismerő embertől, de látja ugyanakkor ennek a megkerülhetetlen történelemeszmének a megalapozhatatlanságát is, s az általa elemzett filozófusok munkáiban is épp ezt a megkerülhetetlen lehetetlenséget láttatja meg velünk. Elemzéseiből az derül ki, hogy már a kezdet kezdetén, amikor a klasszikus német idealizmuson belül Kantnál felmerül a szabadság, az ésszerűség és az ember belső moralizálódása felé haladó világtörténelem tervezete, ez a teleológia a filozófiai-retorikai követelmények ornamentikája mögött rögvest feloldhatatlan, ám megkerülhetetlen ellentmondásként tudatosult, olyan „csapdahelyzetként”, melyet mégsem kerülhetünk el, mert benne vagyunk. Vagy inkább: mert benne vagyunk önmagunk. A történelemfilozófia klasszikus gondolkodói onnan indulnak – írja –, „azoktól a problémáktól, ahol a külső bírálat majd többnyire végzi, hogy minden kétség ellenére újra és újra megkísértsék azt, amiről úgy tudják, nem mondhatnak le. Nem mondhatnak le anélkül, hogy fel ne adnák, vélik, az emberi szabadság – az istenképmásiság – racionális megalapozhatóságának hitét.” E kiindulópont alapján joggal mondhatjuk, hogy Miklós Tamás elemzései egy belső úton járnak. Megérteni, felszínre hozni, s nem meghaladni akarják a történelemfilozófia problematikáját.

A Hideg démon című kötetnek az elmúlt évtized során keletkezett, hol a szoros szövegelemzésig, a dramaturgiai szerkezetig lehatoló, hol a gondolat­menet ívét és tágabb filozófiai kontextusát elemző írásait nemcsak a téma kapcsolja tehát egybe, de a kérdésfelvetés, a szemlélet és a problémakezelés egysége is, s végül persze az a történeti sor, amelyre nemcsak kronológiai értelemben, de egy (eszme)történet elemeiként is felfűződnek. A kötet szereplői: Kant és Schiller, Schelling és Fichte, és persze Hegel, majd a történelemfilozófiát radikálisan új megvilágításba helyező Nietzsche és Burckhardt, hogy végül megérkezzünk azokhoz a 20. századi gondolkodókhoz, akik immár a történelemfilozófiától veendő búcsú szükségességén és lehetőségein törik a fejüket, anélkül azonban, hogy megszűnnének történetre szorultságunk okairól töprengeni. Talán ez a kötet – különösen a magyar olvasó számára – legizgalmasabb része. A Walter Benjaminról szóló remek kis esszé után Miklós Tamás biztos kézzel igazít el minket a 20. század második felében kibontakozó német történelemfilozófiai vitában, abban a sűrű szövevényben, mely Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet című művével vette kezdetét, majd többek között Blumenberg, Taubes, Lübbe, Joachim Ritter, Koselleck és Odo Marquard részvételével zajlott, a konzervativizmus, a historizmus és a hermeneutika metszéspontjában.

Lehetne itt persze hiánypontokra rámutatni – a frankfurtiakra vagy Habermasra például –, de az ilyen hiánylisták mindig terméketlenek és fölöslegesek. Maradjunk inkább az így is, vagy épp így kirajzolódó problémánál. Miben is állna tehát a megkerülhetetlen történelemfilozófia lehetetlensége, az a feloldhatatlan belső ellentmondás, melyen mindújra fennakad? Amit Miklós Tamás érvelése során középpontba állít, az a véges és az abszolút, az individuális és az egyetemes szabadság, az egyén és az emberi nem szabadságának nyilvánvaló konfliktusa és ugyanolyan nyilvánvaló egymásrautaltsága. A természeti szükségszerűségből önmagát kimunkáló emberi nem univerzális szabadsága, önteremtésének története összeegyeztethető-e az egyén individuális szabadságával? Nem úgy van-e, hogy vagy az egyén szabadsága vész bele az emberi nem szabadságába, s ezzel egy olyan egyetemes ésszerűségbe, mely a (felismert) szükségszerűséget csempészi bele a szabadság fogalmába, vagy maga a történelem, s vele az ésszerűség és szabadság zilálódik szét az egymást kioltó, egymásnak feszülő, antagonisztikus egyéni szabadságok káoszában? Választani, a hangsúlyokat ide vagy oda helyezni természetesen módunkban áll. A klasszikus német idealizmus láthatóan a nem szabadsága mellett döntött („ne várjanak személyességet” – mondja Fichte), míg például Marquard az egyént szabadítaná fel az Universalgeschichte uralma alól, Löwith pedig egyenesen az örökkévalóság kontextusába helyezné vissza a mindenkori jelent.

Teoretikus (és persze kulturális, történeti beágyazottságú) döntések ezek, melyek azonban nem szüntetik meg magát az ellentmondást.  De meg kell-e azt egyáltalában szüntetni? A kultúrák végül is nem olyan kirakós játékok, melyeknek elemei hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. Bár a „racionalizmus” kitüntető jegyével szoktuk jellemezni, nem zárt és minden elemében koherens rendszer a Nyugat kultúrája sem. Szerencsénkre – tehetnénk hozzá, hiszen elborzasztó lenne egy olyan, csak művi úton létrehozható kulturális rendszerben élni, melyben minden passzol mindenhez: egy ilyen jól működő mechanizmus esetében az input ismeretében levezethető lenne output. Érdemes tehát elgondolkodni azon: nem épp a hézagokban, a döntéseket igénylő ellentmondások feszültségeiben keletkezik és marad fenn a szabadság? Úgy tűnik, Miklós Tamás is erre a következtetésre jutott: „Ha egyfelől úgy látszik, hogy most kénytelenek vagyunk lemondani a számunkra legfontosabb gondolataink ellentmondás-mentességéről, azért, hogy – igaz, nem túl jó intellektuális lelkiismerettel – megőrizzük azt, amit értelmünkkel és tapasztalatainkkal nem sikerült egészen birtokba venni, másfelől fenntartjuk ambíciónkat és jogunkat arra, hogy értelem és tapasztalat áldását is elnyerjük meggyőződésünkhöz, hiszen épp csak ez a jogfenntartás alapozhatja meg a reményt.” Amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy a jogfenntartás az olyan válságszituációkban, mint amilyennel napjainkban is szembesülünk, épp az ellentmondások megtapasztalása és kiélezése révén válik lehetővé: le kell mondanunk a korai felvilágosodás naiv és tulajdonképpen ijesztő, de máig eleven reményéről, mely szerint „minden rendetlenség még meg nem értett rend” (Pope). Csak ha – Kant és Moses Mendelssohn tanácsát követve – elfogadjuk az „árnyak” jelenlé­tét, és nem félünk tőlük, következésképpen nem is tagadjuk le őket, hívhatjuk elő kultúránk egyre szélesedő hézagaiból azt az új értelmet, mely lehetővé teszi, hogy egy új történet keretébe zárva megértsük és „domesztikáljuk” mindazt a rosszat, galádságot, bűnt és (ön)árulást, melyet a szabadság felé igyekezvén magunk körül felhalmozni sikerült.

De ki és hogyan beszélhetné el azt a történetet, mely képes értelmi egésszé, saját világunkká kerekíteni, s ily módon felelősségünk körébe vonni a tények esetleges tömegét? A történelemfilozófia és az esztétika ezen a ponton, a narráció problémájában összeér, és – ahogy erre Miklós Tamás is utal – alkalomadtán épp a regény felől érkezhet egy figyelemre méltó válasz a történelemfilozófia alapvető kihívására. Úgy tűnhet, hogy az egyetemes történelem csak egy egyetemes, abszolút nézőpont előtt jelenhet meg – egy olyan Harmadik előtt, aki tekintetével átfogja az ént és a másikat. Ennek látómezején azonban én is, a másik is a látómező tárgyai, egy közös, mindnyájunkat átfogó világ elemei vagyunk. Mihelyt a Harmadik megjelenik – reflektál a problémára Sartre –, „a másikkal együtt egy feloldhatatlan és objektív egész szerves részét alkotom, egy olyan egészét, melyben már nem különbözöm eredendően a másiktól”, s ily módon a közös történetbe zárva, saját személyes szabadságomtól megfosztva érzem magam. Befejezésül hadd idézzem egy regényelmélet szerzőjének válaszát erre a kihívásra. Bahtyinét, aki nem egy logikai, hanem egy történeti szituációt vázol fel: „Az engem megszállottan tartó »másik« akkor nem kerül konfliktusba »önmagáért való énemmel«, ha értékelő pozíciómmal nem szakadok el »mások« világától, ha közösségben fogom fel magam: családban, nemzetben, a kultúra alkotta emberiségben – ekkor a »másik« értékelő pozíciója mérvadó bennem, és teljes egyetértésemmel szólhat. Amíg életem »mások« közösségével megbonthatatlan értékegységben folyik, minden mozzanatában – amelyben osztozok mások világával – egy lehetséges idegen tudat síkján nyer értelmet, épül fel, szerveződik: életem úgy észlelődik, úgy épül fel, mint egy lehetséges elbeszélés, melyet a »másik« mondhat el életemről »másoknak«.” Ha nem tévedek, ezt lefordíthatjuk úgy is, hogy épkézláb történeteket csak egy épkézláb kultúrán belül mondhatunk egymásnak. Mert egy kultúra tagjaként én egyúttal mindig a „másik” is vagyok. (Kalligram, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben