×

Méhes Károly: Hegymenet

Bartusz-Dobosi László

2012 // 06
Hófehéren szikrázó könyvet tartok a kezemben. Csak egy ködös fotó töri meg a borító elegáns arisztokratikusságát. Egy fotó, amelynek hátterében a pannonhalmi apátság sziluettje bontakozik ki vagy távolodik, attól függően, hogy milyen szemlélettel nézzük. „…a hegy elkezdett távolodni, és ahogy vissza-visszanéztünk, egyre kisebb, festményszerűbb lett, már csak tájkép volt, egy messzi tereptárgy. Elhagytuk, egy kis időre múlttá tudott lenni, még tán azzal is hitegettük magunkat: nem létező.” Ez a Hegymenet, Méhes Károly legújabb regénye pannonhalmi diákéveiről, amelyet az Orpheusz Kiadó jelentetett meg 2011-ben.

Jómagam nem egyházi gimnáziumban végeztem, de a barátaim között vannak szép számmal olyanok, akik Pannonhalmára járhattak iskolába. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi az a titkos kapocs, ami összeköti őket, de az biztos, hogy valahogy mások, mint mi, kívülállók. Pannonhalmát nem lehet csak úgy elfelejteni, bizonyos értelemben örök. Erre utal maga a szerző is a könyv befejező szakaszában, amikor egy gondolat erejéig elmélázik azon, hogy vajon „milyen lehet az, nem-bencés diáknak lenni, nem itt lenni, immár egy másik életet élni, és hogy az egyáltalán lehetséges-e”.

Méhes Károly pécsi író, újságíró 2009-ben megjelent s gyermekkorának első tizennégy évét bemutató Túl élő című regénye után, 2011 őszén újabb önéletrajzi regénnyel jelentkezett. Amíg azonban az első afféle családregény, a Hegymenet inkább a klasszikus iskolaregények sorába illeszkedik, mint Ottlik Géza Iskola a határon, Kosztolányi Dezső Aranysárkány vagy éppen Szabó Magda Abigél című művei. Az iskolaregény műfaja a századfordulón született meg, felismerve a sajátosságaiban rejlő óriási lehetőségeket. Az iskola mint helyszín kiválóan alkalmas ugyanis arra, hogy bemutassa az adott társadalmat, hiszen úgy tudja kicsiben tükrözni annak hierarchikus rendszerét, hogy közben felvonultatja az egyetemes emberi magatartásformákat, azok kifejlődését, motivációit, kényszerpályáit.

A Hegymenet korregény is, hiszen a történetek háttereként a szemünk előtt elevenednek meg a kádári korszak már-már teljesen felpuhult, ’80-as évekbeli eseményei: Brezsnyev halála, a II. János Pál pápa elleni merénylet és a Kádár személye köré fonódott kultusz, amelyek bizonyos értelemben szemben álltak Pannonhalma ezeréves történelmének rendíthetetlenségével, biztonságot jelentő folytonosságával. „Ezer évvel nagyon csínján kell bánni.”

Méhes könyve ugyanakkor pedagógiai regény is, amely ugyan csak közvetve, de rendre felteszi a nagy kérdéseket, hogy meddig terjed a pedagógia hatása, és hogy vajon mennyiben nevezhető mindenhatónak a nevelés, ha annak nevezhető egyáltalán. A könyv filozófiai háttereként a szerző karakteres tanár- és diákegyéniségeket, úgynevezett archetípusokat mutat be, akik mint az idealizmus és a racionalizmus megtestesítői szállnak vitába egymással.

Frappáns történeteiben kendőzetlen őszinteséggel tárja fel egy kamasz fiú legbensőbb gondolatait, testi, lelki és szellemi érésének megnyilvánulásait. Nem szépít, nem a felnőtt letisztult bölcsességével láttat, hanem tisztán és egyszerűen adja vissza azt a világot, ami a kamaszok sajátja: a lázadás korszakát. És mi más ellen is lázadhatna egy bencés diák, mint az iskola, a tanárok és Pannonhalmán speciálisan a hit, az egyház és az Isten ellen? Ez a lázadás – ha szabad így mondani – a diák főfoglalkozása.

A kötet hátsó borítójának ajánlószövegében Várszegi Asztrik, jelenlegi pannonhalmi főapát a következőképpen láttatja ezeknek a sajátságos éveknek félig gyermeki, félig már a felnőttekhez húzó világát: „Az ember világa belül van, egy kamaszé még inkább belül, a mélyen. Ahogy önmaga lesz, helyesebben: önmagává mer lenni, fejti le a szorongás páncélját, lesz befogadóvá, még az elszalasztott jók utólagos elfogadójává is. Méhes Károly hajszálpontos leírást ad a kamasz fiú belső, elébb védekező, elutasító, majd kitárulkozó világáról. Írása őszinte, vonzó és szép. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas és gyógyító mindazoknak, akik mernek egykori önmagukkal találkozni, évtizedek után is tükörbe nézni.” Nem pusztán a fenti sorokban rejlő pozitív hozzáállás, hanem már önmagában az a tény, hogy a főapát vállalta a kötettel való azonosulást, legitimizálja a leírtakat, még ha azok nem is mindig felelnek meg a hivatalos egyházi elvárásoknak. Kritikus, ironikus, olykor már-már a blaszfémiát súroló hangneme őszinteséget sugall, s ebben rejlik az ereje. A diákok már csak ilyenek: őszinték, s bizony sokszor fájdalmasan kritikusak tudnak lenni. A lázadó diák szabályokat áthágó gátlástalansága és az odatartozás-érzés vállalása adja a kötetben rejlő kettősséget: „…itt vagyunk, szép lassan mindenki visszatért a helyére. Van ebben valami megnyugtató.”

Méhes Károly mindenesetre merte vállalni egykori énjét, s ezzel olyan regényt alkotott meg, amelynek nyelvezete, gondolatvilága azokat is a saját középiskolás éveikbe rántja vissza, akik nem Pannonhalmán végeztek. Még számukra sem jelent problémát azonosulni az elbeszélővel. Szinte elképzelhetetlen, hogy miként tudott ilyen hiteles diáknyelven zajló cselekménysort és vitális párbeszédeket felvázolni három évtizeddel a valóságos események után! A történeteket olvasva kétségünk sem lehet afelől, hogy Pannonhalmához tartozása élő, valóságos érzés, nem pusztán nosz­­talgiázás: „…belül is tudtuk, úgyis szőröstül-bőröstül ide tartozunk, és ha lenne rá mód, nyugodtan elkóborolhatnánk a világ végére is, akkor is ide térnénk vissza, haza.”

Ahogy haladunk előre a történetekben, egyre jobban a magunkénak érezzük a szigorú beosztás szerint élő diákok napirendjét, s lépésről lépésre fedezzük fel a felállított korlátok tiltó limese mögött rejlő védelmi funkciókat is. Maga Méhes is időről időre úgynevezett bölcsességekben összegzi az általa leszűrt igazságokat, amelyeket leginkább a Geláz atyával való találkozásai mentén megrajzolt történetekben vélünk felfedezni. A diákként és a már felnőtt íróként, újságíróként megélt tapasztalatokból kihámozható igazságok „kinyilatkoztatását” olyan líraisággal teszi, amely bármely klasszikus regény sajátja lehetne. Ebben a táj megfestése („Az égen nyargaltak a sötétkék felhők, olyan volt, mintha az, aki láthatatlan kezével írja a történelmet, most mosná ki a töltőtollát az égi csap alatt, az esővízben.”), valamint a „filozófiai” felismerések („Ez jó lehet, véltem, öregnek lenni is jó valamiért.”) adják a kötet egyediségét. Ezért jelenthetjük ki nyugodt lélekkel, hogy a Hegymenet diákoknak és felnőtteknek egyaránt tartogat érdekességeket, tanulságokat, s mindezt élvezetes könnyedséggel.

A könyv nem pusztán egy különleges intézmény négy évének részletes ismertetését adja, hanem egyben Méhes Károly lelki fejlődésének is a regénye. Leginkább belső fejlődésregényként lehetne aposztrofálni. Nyomon követhetjük, hogy miként válik egy titokban dohányozgató, nyugati szexlapokat faló s a templomi perselyt fosztogató, nem éppen eminens diák könyvtári törzsvendéggé és az iskola „költőjévé”. A kamaszos csínyek mellett a kötet egészén végigvonul a tizenéves diákok lelkében dúló szabadságvágy iránti igény, a bennük feszülő hitbeli kételyek sokasága, a tanárokat bosszantó flegma közönyösség, mindent egybevetve: az identitás keresése. A lelki érés legizgalmasabb, olykor vulkanikus erejű, nemegyszer bántó kitöréseinek korszakát, a tinédzserkort örökíti meg. Sajátos couleur locale-ként teszi még bonyolultabbá a diákok identitáskeresésének kérdéskörét az iskola egyházi jellege. Méhes istenkeresése a legtávolabbról sem didaktikus, de kétségtelenül végigvonul a szövegtesten: „…és bár ki nem mondtam, mert ugyan kinek is mondtam volna, de azért gondoltam, mert néha gondolom, hogy van Isten.”

Megjelenik a kötetben a korabeli kortárs magyar irodalom is, többek között Hernádi Gyula és Nagy Gáspár személyében s az első publikációs kísérletek nyomdafesték-izgalmában. Egészen megragadó az a folyamat, ahogy az egykori diák felfedezi a költészetben, sőt a versírásban rejlő felszabadító erőt. Ez az a motívum, amelyben már egyenesen a jelenre való utalást, a beteljesült élethivatás megtalálását érezzük. „Mert a versírás csodás dolog. Sokkal jobban megy, mint bármi más. Talán még a pingpong ilyen felszabadító, de az mégiscsak más. […] Írtam és írtam. Hirtelen minden gondolatom különlegesnek tűnt. Egyáltalán az, hogy ennyi gondolatom van. Hogyhogy ezt eleddig nem vettem észre? Mennyi pompás kis verset hagytam elszállni a semmibe.”

A Hegymenet cselekmény- és időszerkezete hol kronologikus, hol tematikus, a szerző mindenesetre rendkívül tudatosan építkezik. Rövid, pár oldalas, élményközpontú blokkokban eleveníti fel azokat az eseményeket, amelyek megtörténtek vele a megidézett négy év alatt. A történeteket azonban az teszi igazán élvezhetővé, hogy Méhestől nem áll távol a humor, mint ahogy arra egy iskolai környezetben játszódó regény esetén jogosan számíthatunk is. Különösen is kedves az a rész, amelyben osztályfőnökének a beírások terén kialakult egészen speciális nyelvezetét néhány egészen eredeti példán keresztül mutatja be: „Nemi szervét evésre kínálta fel” – olvashatjuk Deziré atya egyik remekét! Az ilyen és hasonló finom, azonban lényegre törő kiszólás teszi felejthetetlenné a könyvet.

Sokat ront az olvasás élményén a bosszantó nyomdai bakik, elírások sokasága, amely nem feltétlenül a szerzőt minősíti, sokkal inkább egy végkorszakát élő kiadó szomorú sorsát vetíti elénk: a gazdátlanságból fakadó hányavetiséget.

A Hegymenet mindent egybevéve a hűség, az alma materhez való visszatalálás regénye, s ennyiben különösen is szerethető, a magunkénak mondható műalkotás. Azt az örök ellentmondást – talán nem túlzás, ha azt mondjuk: párviadalt – állítja elénk, amely tanár és diák, diák és iskola között mindig is jelen volt, s valószínűleg jelen is lesz.

„…még a nyári szünetek során is megesett, hogy felsajgott bennem valamiféle fura vágy, amitől egyszerre idegenkedtem, de mégis hatott, hogy jó ott ülni, ebben a közös akolban, és jó lesz majd, ha megint elkezdődik a tanév, ott biztonságban vagyok, sőt, talán a lehető legjobb helyen.” (Orpheusz, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben