×

M. S.

A szabadság szörnye

Horváth Péter

2012 // 06
Az apát hónapok óta nem tudott felkelni a betegágyából. A kolostor ügyeit az általa ideiglenes perjellé kinevezett Pius atya intézte. Hírei szerint az ügyek nem álltak rosszul. A Katalin-templom újjáépítése a végéhez közeledett. A főhajó hosszában az oltártól a nagykapuig futó rianás, amely a nagy földindulás idején tette használhatatlanná Isten hajlékát, hogy azon némelyek szerint a pokolból följáró ördögök szabadon közlekedhessenek, betöltetett temérdek földdel, kőzúzalékkal, majd megint csak földdel. Hat teljes hónapon át jártak az ökrös szekerek a hegyoldaltól a templomig és vissza, a fél Kancsal-hegyet elhordván. Úgy néz ki most a hegyoldal, hová az apát az ágyából éppen odalátott, mintha óriás markolt volna bele.

– Évekig tart majd, mire a hegy sebe beheged, s újra megtelik zölddel – tűnődött a beteg. − Épp úgy, mint a váras szívén a háború ütötte seb. Minden győzelem veszteséggel jár. Gyász és fájdalom hullámai gyengítik a hitet. Örömet kellene adnunk, mind több és több örömet. – Elmélázott. – Az Úr hatalmas keze mindent elsimít idővel… Soha nem járhat le végtelen órája. Nem úgy, mint a miénk.

Mióta a felcser hetente kétszer vágott eret rajta, csak könnyűnek mondott, sótlan zabkását fogyaszthatott, vízzel erősen hígított, langyos kecsketejet volt szabad innia, abból is keveset, nehogy testnedveinek felborult aránya még inkább megkavarodjon.

Pius atya különös eréllyel gondoskodott róla, hogy betartassanak a felcser testvér szigorú javallatai. Őrt állított az apát ajtaja elé, hogy a testvérek ne zavarhassák apró-cseprő ügyeikkel. Csak az általa megrostált hírekhez juthatott, nehogy feleslegesen izgassa magát. Mindezen vigyázatok dacára az apát feje örökké lüktetett, lábát köszvény húzta, tüdeje sípolt. Napjában kétszer elájult. Gondolatai regulázhatatlanul kergették egymást. Még végére se jutott egynek, már másik szikrázott fel az elméjében, hogy a következő pillanatban az is ellobbanjon. Ilyenkor tisztán hallotta az Angyal szavait:

– Készülj, páter! Hamarosan eljövök érted.

– Még dolgom van itt! – Köhécselve próbált az ágyában felülni. – Majd ha befejeződnek az egyházépítés minden munkálatai, ha tető kerül a födémre, színes ólomüveg az ablakokra… – beszélt a szobáját megülő homályhoz. – Majd ha az új szárnyas oltár képei is elkészülnek, és végre felszentelhetem a templomot… – Kiverte a víz. Erőtlenül hanyatlott vissza a párnáira.

Miért e gyengeség? Talán nem látja Isten angyala, hogy neki ezer és egy ügyben kell még döntenie, sorra vizsgálván minden körülményt, adódó vagy éppen csakis nagy nehézségek árán megragadható lehetőséget, hogy a lehető legjobb határozásokat tehesse, megerősítvén a hit megrendült fundámentumait a várasban?

Bár Selmecet elkerülték a harcok, kardvágás nélkül hódolt meg a győzedelmes Ulászló vérteseinek, azért a testvérháború itt is alaposan felforgatta a korábbi viszonyokat. Sok selmeci polgárnak estek el rokonai Kassa ostrománál, hová a támadó János Albert herceg hadai éppúgy a közelben vonultak át, mint a város felmentésére érkező Ulászló vértesei. Útjukat tűz és vér kísérte. Az egymásnak feszülő seregek felélték a környék élelmiszer-tartalékait, egész nyájak tűntek el a környékbeli hegyekből. A katonák csordákat hajtottak el, lisztet és bort raboltak, az élelmiszer ára az egekbe szökött. A kereskedőkaravánoknak nyomuk veszett, félelem járta a vidéket. Senki nem tudta, mit hoz a jövő. A békekötések hírét újabb dúlások követték, mintha Mátyás halála után Isten is elhagyta volna a vidéket.

Az apát mégis bízott a jövőben, s míg a rombolás ülte a maga torát északon, keleten és délen, ő belefogott a templomépítésbe. Hogy miért éppen neki, s nem másnak kell befejeznie az általa kezdett munkálatokat? Immár harminc éve vezeti a selmeci domonkos kolostort. Ennyi idő alatt nem tudott kinevelni és kiemelni a többiek közül egy alkalmas testvért, hogy az majd helyette a rendházat irányíthassa? Talán nem volt a páterek közt vezetésre termett jelölt? Itt van mindjárt Pius atya, kinél erélyesebb, szívósabb, ravaszabb, konokabb fráter nem szolgálta még a rendet. Ő talán nem volna minden tekintetben megfelelő a munkálatok sikeres befejezésére? Hogyne volna az, csak hát… Nem tudta megfogalmazni, miért vonakodik örökre átadni a helyét, és éppen Piusnak.



Az Ince pápa helyére lépő Rodrigo Borgia VI. Sándor néven foglalta el Szent Péter trónusát Rómában. Selmecre is eljutottak a botrányosnak tartott konklávéról szóló hírek. A választás előtt mesés összegek cseréltek gazdát. A francia Károly király állítólag kétszázezer aranydukátot juttatott a másik esélyes pályázónak, della Rovere bíborosnak, hogy visszalépjen, és Rodrigóra adja voksát. Genova városa még százezerrel toldotta meg ezt a felfoghatatlan összeget, melynek töredékeiből tucatnyi új templom emeltethetett volna. Azt mondják, maga Rodrigo Borgia négyöszvérnyi ezüstöt kínált fel másik ellenfele, Ascanio Sforza bíboros szavazatáért.

– Simonia… – dünnyögte az apát a hírek hallatán. – Szomorú és dicstelen dolog ilyesmiben részt venni Isten emberének. – Rosszkedvűen diktálta Piusnak a köszöntőlevelet, amelyben a kolostor szerzeteseinek „szikrázó öröméről és feltétlen, gyermeki hűségéről” biztosította az új pápát, noha forma szerint a domonkos rend nem függött Szent Péter trónusától.

Pius atya mélyen egyetértett a diktáltak minden betűjével. Hódolni kell a győztesek előtt, a veszteseket el kell tiporni. Ez az erősek törvénye.

Az apát szerény ajándék (a magyarok régi s legújabb cselekedeteit Anjou Károly uralkodásáig számba vevő, képekkel díszített krónikájának Johannes testvér által másolt, finom bőrbe köttetett példánya) kíséretében küldette Rómába a levelet, amelyben – mintegy mellesleg – emlékeztette az új pápát elődje, Ince ígéretére: őszentsége „lehetőség szerinti támogatásáról” biztosította a rend szerény, selmeci házának templomújítási törekvéseit.

Ince pápa ezen ígéretét is ő szerezte meg annak idején; miként ő volt az is, ki a király halála utáni zűrzavaros hónapokban előrelátón fordult hódolatával a magyar koronát később elnyerő Ulászló felé; akképpen a várasi urak közül is azokkal tartott, kik a cseh királyt támogatták Corvin János, Beatrix királyné, a nagy hatalmú Miksa császár, valamint a saját testvére ellen harcoló lengyel János Albert herceg ellenében.

– A cél sosem szentesíti az eszközt – magyarázta most Piusnak – , de vannak dolgok, amiket sajnos akkor is meg kell tennünk, ha… – Elveszítette a beszéd fonalát. – Mit mondtam? – kérdezte ijedten.

– A hatalomról beszéltél, apát úr – felelte Pius atya jóságos mosollyal, miközben a levelet lezáró forró viaszba nyomta az apát gyűrűpecsétjét.

– A hatalomról? – Az apát felnézett. A szoba plafonja most fehéren ragyogott, Pius a diktálás idejére elvonta az ablakot takaró nehéz függönyöket. – Övé a hatalom és a dicsőség…

– Odafent – bólintott Pius. – De itt, ahol a mennyei rend tükörképét építjük, itt az erőseké a hatalom. Nekünk is erősnek kell lennünk.

– Amennyiben a hit igazsága adja erőnket.

Pius ráhagyta.

– Úgy van.

Ő a maga részéről bármely támogatást elfogadott volna a „hit igazságán” kívül is azért, hogy hatalmat szerezzen. Ráadásul semmiféle nemes cél nem vezette eme törekvésében. Nem óhajtotta a nép egyszerű gyermekeinek életét megkönnyíteni, miként azt az apát a kolostor céljai közt sokszor megfogalmazta. Nem kívánt lelki vigaszt nyújtani a rászorulóknak, nem igyekezett legalább a templom falai közt egyenlővé tenni a minden másutt egyenlőtleneket. Nem érdekelték a bányászok és egyéb tudatlanok. Rettegjék az Istent és minden feljebbvalót a butaság és nyomor sötétjében. Mindenki a maga helyén szolgálja a rendet. A legcsekélyebb kétely nélkül gondolta magát fontosnak és érdemesnek. Mire? Bármire. Mindenre. Az idők változnak, újfajta emberek kellenek a világ vezetésére. Minden eladó és minden megvásárolható, még az üdvösség is. A túlvilági bűnbocsánatért fizetett pénzek a vatikán urainak vagyonát gyarapítják. Miért tartóztatná meg magát a gyarapodástól a szerzetek testvérisége?

Az apát a „nagy cél” érdekében politizálva kereste a lehetőségek körében a „legkevésbé rosszat”, Pius élvezte, hogy szabadon mondhat igent vagy nemet – mások ügyében. Aki feljebb van, messzebbre lát. Ergo: egyre feljebb kell kerülni az egekig vezető létrán. Míg az apát minden döntését megszenvedte, addig Pius könnyedén vette az akadályokat. Saját tévedéseit nagylelkűen megbocsátotta magának, mások hibáit keményen megtorolta. Gond nélkül változtatta a véleményét bármely kérdésben, ha e változtatás a legkisebb előnnyel kecsegtetett.

Korábbi (téves) meggyőződése szerint az addig Selmec fölött nagy befolyással bíró Beatrix királyné volt a legesélyesebb a trón elnyerésére. A várasi plébánia is a királyné pártján állott, miként sokan mások a váras urai közt. Olyan botor is akadt, mint az egyik leggazdagabb selmeci ringburger, Pregitzer Márton úr, ki jelentős pénzadománnyal Mátyás fattyú fiát, Corvin Jánost támogatta. Mindezeknek erősen csalatkozniuk kellett, midőn Bakócz Tamás, a nagy befolyású, ravasz győri püspök kieszközölte, hogy az özvegy királyné nőül menjen a harcokban győzedelmeskedő Ulászló királyhoz. Mindazonáltal a nászt – úgy beszélik – a friss házasok nem hálták el. Ulászló már a házas­ságkötés estéjén elhagyta a budai palotát. Ez pedig az értők számára egyértelműen jelzi, hogy a házasság nem lesz hosszú életű. Beatrixnak aligha lesz oly erős a szava, mint előző férje alatt. Sebaj, gondolta Pius, a köpönyeg arra való, hogy fordítsunk rajta.

A koronáért vívott harcokban győztes Ulászló hadainak Selmecen átvonuló kisebbik szárnyából jelentős egység maradt a várasban a törvényes rend fenntartására. Mint kiderült, előzetes kémjelentésekből mindenről alaposan tájékozódva voltak. E jelentések javát Pius fogalmazta, s juttatta el a vérteskapitány kezéhez. Az ellenfeleiket támogatók közül sokaknak sikerült még a hadak érkezte előtt elmenekülniök Selmecről. Ezek házát és itt maradt vagyonát a csehek részben elbitorolták, más részben saját híveiknek juttatták, hálaképpen. Így került akkor a kolostor tulajdonába a plébánia némely korábbi birtoka, adósleveleinek egy része. A sebtében újraválasztott várasi tanács urai mindjárt siettek kifejezni a kolostor iránti nagyrabecsülésüket, mondván, a plébánia és a monostor korábbi torzsalkodásaiban mindég is a nagytiszteletű apát úr pártján állottak, csak sajnálatosan nem volt módjuk e pártolás kifejezésére.

– Mostantól azonban – közölték az apáttal sűrű hajlongás és pislogás közt – mindkét egyház legalábbis egyenlő jogokat élvez, s hogy e jogokat valóan gyakorolhassák, szükségesnek és méltónak tartatik a monostor megrokkant templomának mielőbbi rendbetétele, melyhez bizonyos pénzösszegeket a plébánia kárára kívánatos biztosítani.

Mintha a dolgok ilyetén fordulata egyáltalán nem lepte volna meg, Pius atya szemrebbenés nélkül hozsannázott és örvendezett, erősen ajánlotta magát a kolostor ügyeinek további előmozdítására. Az apát nem bízott Pius hűségében, próbálta távol tartani a tűztől, de ez csak addig sikerült neki, amíg a mind gyakrabban és erősebben kínzó köszvénye mellett csúnya mellbetegségbe nem esett. Baján se érvágás, se purgálás, de még a csodaszernek tartott, ópiumból, köményből, feketeborsból, ánizsból, enciánból, sáfrányból, mirhából, rebarbarából és még kéttucatnyi, titkos összetevőből kevert, Velencéből a számára hozatott Theriak nevezetű csodaszer sem segített. Láza állandósult, gyenge volt és levert. A tél ágyhoz szegezte, csak nagy nehézségek árán tudott felkelni onnan, hogy néhány órát asztali munkával vagy imazsámolyán térdepelve töltsön. Tél végére már Pius irányította helyette a templomépítés munkálatait, melyekről, mint minden más folyó ügyekről, rendszeresen beszámolt a betegnek. A beszámolók szűkszavúak voltak, s az apát sejtése szerint korántsem terjedtek ki mindenre. Akár a pénzügyek, akár az építkezés, akár a kolostori hitélet részleteiről érdeklődött nála, Pius – kissé lenéző mosollyal ajkán – ekképpen nyugtatta:

– Bízz bennem, apát úr! Semmit nem teszek a te jóváhagyásod nélkül. De megbocsáss, ha nem terhellek apró-cseprő ügyekkel. Neked most legfőképpen magadra kell gondolnod, hogy Isten segedelmével mielőbb meggyógyulj. Lásd, külön főzetek neked a konyhán, hogy erőre kapj, s elfoglalhasd az egyedül téged megillető helyet közös asztalunknál.

Mindamellett éppen ő volt, ki e helyet bitorolta.

A barátok nem mertek szólni ellene.

– Érvágás, testvérem! – javasolta az apátot kezelő felcserbarátnak. – Érvágás, mégpedig hetente kétszer is, ha kell!

Nem tudni, mivel tartotta sakkban a felcsert, ki a maga részéről inkább tartalmasabb étkezést, gyakori sétákat írt volna elő a betegnek. Pius megtiltotta a testvéreknek, hogy a vérveszteségtől egyre gyengébb apátot látogatásukkal zavarják. Ajtaja elé őrt állított, régi bizalmasa és lieblingje, a fiatal Dániel fráter személyében.

– Egy lelket se, érted? A postából csak azt kaphatja kézhez, amit én már láttam, és engedélyeztem.

– Igen, atyám. Úgy lesz.



A várasi fullajtár féltucat küldeményt hozott a kolostorba aznap, köztük a másfél évvel korábban compostelai zarándokútra küldetett nyúlszájú, bicebóca kolostorszolgából lett barátocska ákombákom betűivel címzett, váratlan levelét. Néhány hétre rá, hogy a fiú annak idején elindíttatott Szent Jakab útjára, az apát úr sürgős üzenetet küldött utána mindazon testvéri kolostorokba, melyeknél Nyulacska útközben megszállandó lehetett. Bárhol is érje utol az üzenet, azonmód szakítsa meg a zarándokutat, haladéktalanul induljon Krakkóba, hogy onnan a Thurzó úr által választott képíró mestert Selmecre kísérje, hogy az mielőbb hozzáfoghasson a vártnál gyorsabban szépülő Katalin-templom új oltárképeinek megfestéséhez. Ám mielőtt a festővel hazatérne – szólt az üzenet –, keressen fel egy bizonyos orvosdoktort Krakkó várasában, aki megszabadítja a nyúlszája okozta beszédbéli nehézségeitől, egyúttal megszépíti csúf arcát. Üzenetével egy időben az apát a doktornak is írt, kérvén az említett műtét „gondos és kíméletes” elvégzésére. Ez utóbbi levél soha nem küldetett el. Pius atya másat csempészett helyébe.

Dániel tudta, miféle szörnyűség állt benne.

– Állj az írópultomhoz! – szólította magához Pius egy nap. – Diktálni fogok!

Dániel engedelmeskedett.

– Kedves barátomnak, hajdani diáktársamnak – diktálta Pius –, a neves orvosnak és jó kezű sebésznek, Simon doktornak küldöm szívbéli üdvözletemet Selmec várasából, hol Isten kegyelméből a domonkos kolostor felkent apátja lettem.

Dániel kezében megbicsaklott a toll.

– Mit bámulsz? – förmedt rá Pius. – Írd!

A levél az apát úr nevében arra kérte a krakkói doktort, hogy a nála szépítő műtétre jelentkező nyúlszájú barátocska nyelvét kimetssze, hogy az immár „soha, semmiféle titkot ne kotyoghasson el”. Dániel sejtette, miféle titkokra utal Pius atya, ki már a béke utolsó éveiben megpróbálta aláásni az apát tekintélyét és hatalmát. Titkos tárgyalásokat folytatott a kolostorral örök harcban álló plébániával, a kamaragróf famulusaival s ama ringburger urakkal, akiknek nem tetszettek az apát szegényeket felkaroló törekvései. A monostor testvérei közül néhányan sejtették, mire irányulnak Pius atya praktikái, de bizonyítékai egyiküknek se voltak. Egyedül a sokáig félkegyelműnek tartott kolostorszolga tudhatott titkos útjairól, mivel az apát úr megbízásából naphosszat a várast járta, alantas szolgálatokat vállalt a polgárházaknál, hogy olyan híreket szerezzen, melyekhez az apát nem juthatott hivatalos úton. Dániel jó barátságba keveredett a nyúlszájú bicebócával. Egyidősek voltak, s mindkettő félárva. Nyulacska rajongott az apátért, aki Mátyás halálának évében küldte a messzi és veszélyes zarándoklatra, ahonnan pár hónap múltán mégis visszarendelte. Dániel minden éjjel azért imádkozott, hogy Nyulacska anélkül érkezzen Compostelába, hogy útközben bármely testvéri kolostorba betérne, ne kapja meg az apát üzenetét, ne jusson Krakkóba, és soha ne kerüljön a doktor kése alá.

Hetek, hónapok teltek anélkül, hogy a barátja felöl hír érkezett volna. A kolostorban mindenki úgy gondolta, hogy a nyúlszájú rég elpusztult valahol útközben.

És most itt ez a levél.

Sietve lábalt keresztül vele a kolostorudvaron. Besompolygott Nyulacska hajdani lakhelyére, az istállóba. Mióta gazdájuk elment, a kolostor szamarait a mindig mosolygó, kiseszű Tóbiás testvér gondozta. Se a szamarak, se Tóbiás nem voltak odabent. A kolostor két kutyája is másfelé csavargott. Dániel felhágott a létrán a szénapadlatra. A galambdúc ablakának fényénél nyitotta fel és olvasta végig a levelet.

Megrendülten kuporgott a szénában.

Barátja nyelvét mégis kivágták, egész esztendőt töltött néma remeteként a hegyekben, ahol végül – hatalmas az Isten! – találkozott a festővel, akiért küldetett. Immár mindketten úton vannak, hogy hamarost megérkezzenek.

Ha a levél Pius kezéhez jut, se a festő, se Nyulacska nem érnek a várasba élve.

Dániel az ismeretlen festőért nem bánkódott volna. Elég piktor van széles e hazában. Eggyel több vagy kevesebb, kinek számítana? No de a barátja! A szerencsétlen sorsú, okos bicebóca, kinek elméje minden szót megjegyez, hogy egyszer majd kiválaszthassa közülük a fontosakat, melyek kijelölik a csakis neki szánt, egyetlen utat, mit végig kell járnia Isten nagyobb dicsőségére, s a maga gyönyörűségére…

Gyönyörűség.

Sokat beszélgettek erről ők ketten. Hogy miben is állna ez. Egyáltalán, szabad-e, lehet-e a magunk hasznát, kedvét, örömét keresni a siralom völgyében? Arra születünk-e, hogy adatott helyünkön vakon szolgáljuk a feljebbvalókat, vagy szabadon választhatunk a sors lehetséges, netán lehetetlen ösvényei közt?

Levele tanúsága szerint Nyulacska nem járhatta végig Szent Jakab útját, nem jutott el Compostelába, álló esztendeig élt kimetszett nyelvvel, némán, távol a világtól, egy kietlen barlang odvában. Talán abban az elgondolhatatlan magányban meglelte a választ? Más remeték is megvilágosodtak. De miként fog erről beszélni, ha nyelve kimetszetett? Bólint, vagy nemet int? Miért ne? Csak jól kell majd kérdezni. Pontosan. Röviden. Megkísértette-e magányában az ördög? Volt-e látomása? Megjelent-e neki valamely angyal, hogy az élet értelmét és célját illetően felokosítsa? S ha igen, miket súgott? Szabad-e titkos vágyaink szavára hallgatni? Van-e más öröm Krisztus szerelmén kívül, vagy egyedül az alázatos szolgálat az élet helyes útja? Már e kérdéseket is nehéz megfogalmazni, hát még a válaszokat! Pedig Dániel sóvárgott a feleletre. Szíve kétellyel volt tele, izmos, fiatal férfiteste a hit és a regula által egyaránt tiltott, világi örömökre termett. Nyulacska őszinte lesz hozzá, ebben biztos volt. De hát egy őszinte igen vagy egy szintoly őszinte nem is édeskevés az olyan bonyolult és bizonytalan kérdések megválaszolására, melyek Dániel elméje mélyén forogtak. Itt van mindjárt a legnehezebb kérdés, amely nem hagyja nyugodni, mióta megtudta, hogy özvegynek gondolt anyja nem véletlenül küldte épp e kolostorba annak idején ama homályos és különös hangsúlyú mondattal, miszerint itt találkozni fog az „igazi Atyával”.

Évekbe telt, amíg rádöbbent, hogy anyja nem az Úristenre gondolt, amikor búcsúszavait elmondta. Már a kezdet kezdetétől különös vonzódást érzett Piushoz, és úgy vette észre, hogy a nagy tudású, szigorú atya is másképpen néz rá, mint a többi novíciusra.

– Amit most mondok, örök titok legyen! – szólította magához Pius egy nap.

– Úgy lesz, atyám – bólintott Dániel.

Az atya nem érte be ennyivel.

– Esküdj! – suttogta.

Megesküdött Krisztus hét sebére és az összes szentekre.

– Fiam vagy – mondta ekkor Pius. – Ágyékom folyása.

Dániel elpirult.

– Tudtam – felelte.

Pius meghökkent.

– Tudtad? Anyád elárulta?

– Nem. – A fiú ismét elpirult. − De mikor a kolostor kapuján először beléptem, és megpillantottalak... Járásod, mozdulataid és a tekinteted… Aztán, hogy oly sokszor kimutattad irántam való jóindulatodat és érdeklődésedet…

– Elég. – Pius hűvösen pillantott a fattya szemébe. – Beszéltél erről valakinek?

Dániel lesütötte a szemét.

– Nem.

Az ütés váratlanul érte. Elvágódott.

– Soha ne merészelj hazudni nekem! – sziszegte a páter.

– Nyulacskának elmondtam… – Dániel a földről pislogott apjára. – De ő a barátom! – tette hozzá. – Soha nem árulna el.

Pius fölé hajolt.

– Még másnak?

– Senkinek! Esküszöm!

Pius hátrább lépett.

– Állj fel.

Felkecmergett.

– Mindent megteszek érted, amit tudok – mondta az apja. – Ha te is megteszel mindent énértem.

– Igen, apám!

– Soha! – Pius hangja falzettba csúszott. − Ezt a szót soha többet! Megértetted? – Dániel remegve bólintott. – Jól van. – Pius hosszasan fürkészte, mielőtt témát váltott volna. − Az apát öreg és beteg. Hiába kezeltetem, elviszi a tavasz. Utódja én leszek. Te pedig az enyém, ha majd elmegyek innen. Még néhány átkozott év ebben a szarfészekben…

Dániel megrezzent a szóra. Szarfészek volna az otthona? A kert, a kolostor, a váras? Öt évet töltött itt, eszmélésének gyönyörűséges és szenvedelmekkel teli éveit. Kölyökként érkezett, immár érett fiatalember. Három nyelven ír és olvas, mindene megvan, amire szüksége lehet, és ezt a kolostornak köszönheti, különösképpen az apátnak, mert hiszen ő volt, aki annak idején befogadta, noha nem voltak ajánlólevelei, és némasági fogadalma miatt nem tudott magáért szólani. Az apát úr minden jelentkezőt maga elé rendelt, tarkójukat fogván homlokukat saját homlokához illesztve, hosszan fürkészte szemüket, mielőtt elfogadásukról vagy elutasításukról döntött volna. Lehetett bárkinek bármily magas patrónusa, hozhatott pénzbeli vagy egyéb adományt a kolostornak, ha e különös tekintetvizsgán elbukott, nem vétetett fel a novíciusok sorába. Néma Dániel – ahogy akkor nevezték – egy egész percet töltött az apáttal e furcsa négyszemköztiségben.

– Különös fiú vagy – mondta neki végül az apát. – Nagy akarások és nagy félelmek laknak benned. Mindkettőt le kell küzdened. Légy engedelmes, és tanuld meg, hogy az Úristen és Krisztus hatalmán kívül mást soha nem kell félned.

Vajon így van-e?

Pius kitekintett az ablakon a sebzett Kancsal-hegyre.

− A püspöki széknél alább nem adom. Onnan csak néhány lépés a királyi udvar. Ha Budára kerülök, belőled bármi lehet – mondta a fattyának. – Felfogtad?

Felfogta. Nem félárva, nevesincs szerzetes, kinek egész életét egy koszos várasi kolostor falai közt kell leélnie, hanem olyan ember fia, kiből bármi lehet. Püspök, bíboros, talán még Róma trónjára is eljuthat. Ha híven szolgálja, meglesz a jutalma. És miért ne szolgálná híven? Van-e szentebb kötelessége egy fiúnak?

Volt hát mit kérdeznie a barátjától. Ám hogyan fog felelni a néma? De hiszen tud írni, villant eszébe. Már akkor is bal kézzel rótta a betűket, mikor jobbjának három ujját egy balesetben elveszítette. Igaz, erről a képességéről Dánielen kívül senki nem tudott a kolostorban. Talán még egy ember. A kódexmásoló Johannes testvér, aki írni, olvasni megtanította.

Lekecmergett a padlatról, kilesett az istálló ajtaján. Kora délután volt, a magányos csöndesség órája. A szerzetesek a cellájukba húzódva imádkoznak. Vagy alusznak. Pius a várasban van. Amint megjön, a kapus testvértől megtudja, hogy levelek érkeztek. De azt nem, hogy mennyi. Átfutott a néptelen udvaron, besurrant a főépület nagykapuján. Jobbra fordult a folyosón, melyből az idősebb barátok cellái nyíltak. A harmadik ajtó nyílt Johannes cellájára. Mögüle furcsa, csattogó zajok érkeztek, s mintha zihálás, netán sírás hangja.

Kopogtatott. A hangok nem szűntek. Benyitott.

A kódexmásoló testvér a belépőnek háttal, mezítlen térdelt a sarokban. Vasszegekkel csomózott bőrkorbáccsal ütlegelte magát. A hátán csillogó veríték vérrel keveredett.

− Apage… Apage! – Hirtelen megmerevedett, mint a veszélyt szimatoló vad. Rémülten fordult hátra. Dániel hátra szökkent, neki az ajtónak.

Így álltak, az örökkévalóság táblájára szegezve.

− Mit akarsz? – kérdezte végül a szerzetes.

− Beszélnem kell veled.

− Fordulj el.

Dániel hátat fordított, orrát az ajtódeszkának nyomta.

A barát felöltötte a csuháját.

– Jól van. Megfordulhatsz. – A korbács eltűnt. Talán a priccse alá rejtette. − Beszélj. Mi dolgod velem?

Dániel hadarva beszámolt neki Nyulacska leveléről.

Johannes moccanatlan arccal hallgatta.

− Miért nekem mondod ezt? Miért nem Piusnak?

Dániel megrezzent. Amaz, mintha a gondolataiban olvasott volna, szája sarkát lebiggyesztve vetette oda:

− Mindenki tudja, hogy a fia vagy.

− Nem tehetek róla.

− Mindenről tehetünk – mondta a másik. – Isten szörnyű szabadságra teremtett.

– Nem értem, miért mondod ezt.

– Nem baj. Nem kell mindent érteni. Takarodj innen!

Kisurrant a cellából. Visszaóvakodott a folyosón az emeletre vezető, széles falépcsőig. Csak egy pillanatig habozott, ne a kapu felé induljon-e, hogy az udvaron átvágva a latrinába dobja a levelet. Felvágtatott a lépcsőn. Léptei zajára az apát ajtaja előtt bóbiskoló novícius felriadt.

– Bocsáss meg, testvérem! A buzgóság nyomott el!

– Elmehetsz – förmedt rá Dániel. – Fölváltalak.

A novícius hajlongva távozott.

− Köszönöm, testvérem! Áldjon meg az Isten!

Megvárta, míg a fiú lépteinek hangja elhal a folyosó visszhangos csendjében, akkor bekopogott, és belépett az apát szobájába.

Áporodott, savanykás szag ülte a helyiséget. Az apát párnái közé süppedve aludt az ágyban. Ráncoktól szabdalt, öreg arca sápadt volt és keskeny. Sípolva lélegzett. Pius megtiltotta, hogy a szobát szellőztessék, nehogy a beteget a kinti léggel újabb nyavalya láthatatlan szelleme szállja meg. Dániel az ablakhoz ment, függönyét elhúzta, kitárta a hályoggal fedett ablakszárnyakat. A beáradó friss, tavaszillatú szellő egy kék pillét repített a szobába. A lepke, mint elvarázsolt, aprócska angyal, hímes szárnyával szaporán verdesve az ágy fölé röppent, leereszkedett az apát felmeredő orra hegyére. Az alvó prüsszentve ébredt. A lepke felszökkent az orról, s némi tétova bizonytalankodás után kirepült az odakint áradó tavaszba.

– Nem vitt magával – szólalt meg az apát.

– Kicsoda?

– Az angyal.

– Egy pille volt az, atyám.

Az apát hunyorgó szemébe lassan visszaköltözött az értelem fénye.

– Fájok, tehát vagyok – suttogta.

– Leveled érkezett. Nyulacska írt neked, uram.

Az apát nehezen fordult oldalra fektében.

– Feltörted a pecsétet – mondta.

– Csak hogy ne keljen bajlódnod vele – füllentett Dániel.

– Mindig felbontjátok a leveleimet. Mintha már nem élnék.

– Felolvassam neked?

– Éhes vagyok – felelte az apát.

– Felolvasom – bólintott Dániel.



A nóna idejét jelezve kilencet ütött odalent a kolostor kis harangja. A testvérek összegyűltek az alagsori refektóriumban. Mivel Pius atya még nem érkezett a várasból vissza, és a lieblingje sem volt jelen, a barátok − remélvén, ha ő állítja össze az officiumot, akkor az aznapi nóna a szokásosnál is rövidebb lesz − a nagy testű Pelbártot választották celebránusnak. Pelbárt atya nem tépelődött, mint rajta kívül bárki más tette volna, mélyen zengő basszusán tüstént belekezdett az ötvenedik zsoltárba, mindjárt a hetedik verset énekelve. A szerzetesek készségesen zümmögték utána az egymáshoz nem illő sorokat. A zsolozsma rendje szerint most felolvasásnak kellett volna következnie. Rendszerint az Új Testámentum néhány találomra felütött versét vagy a szentek életének valamely passzusát olvasta ilyenkor a celebránus, hogy a testvérek a Kyrieleyson közös éneklése után szétszéledve majd azon elmélkedjenek. Pelbárt atyánál nem volt semmiféle könyv. Fejből citálta a szöveget.

– Lásd meg, Uram, az én nyomorúságomat, mert ellenség vett erőt rajtam…

– Miféle ellenségre kellene gondoljunk, testvérem? – Az ajtó felől, Dániel vállára támaszkodva, az apát közeledett.

A barátok felugráltak, örvendezve siettek elébe.

– Apát úr! Hatalmas az Isten!

A kódexmásoló magához intett egy novíciust.

– Szaladj a kórházba! – súgta neki. – Hozd hamar a felcsert!

A novícius rohant. A többiek az apát körül nyüzsögtek.

– Hogyan segítsünk?

– Mondd, mit kívánnál?

Az apát a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt.

– Hogy mit kívánnék? – Áhítatos csendben lesték a szavait. – Prágai sonkát savanyú kenyérrel. – A barátok szájtátva bámulták. − És hozzá vörösbort, kevés vízzel.

Ekkor csoda történt. Máskülönben nehéz volna megmagyarázni, miként kerültek elő egy szempillantás alatt bizonyos csuhák redőiből a mondott sonkaszeletek, darab kenyér s három gerezd, rontás ellen való fokhagyma.

– Bort! – hullámzott a suttogás végig a termen. – Hozzatok neki bort!

Az apát lenyelt egy falat kenyeret, csuklott, böffentett.

– Hallottátok?! – Mintha e böffentés a feltámadást jelző harsonaszó volna, a barátok olyan örvendezéssel fogadták. – Az élet és egészség hangja!

Az apát megszédült, megingott ültében. Ha Dániel át nem karolja, leesik a padról. Lassan nyerte vissza uralmát a „szarzsák” fölött, miként régebben a lélek lakását nevezte. Kihúzta magát.

– Dániel testvérünk… − krákogta − jó hírrel… örvendeztetett meg. Nyulacska hamarosan visszatér közénk! – jelentette. − Hozza Krakkóból a képíró mestert, akit Thurzó úr jóvoltából maga a nagy hírű Dürer ajánlott templomunk új oltárképeinek megalkotására. – A hosszúra nyúlt mondat kifárasztotta, de szeme élénken csillogott. − Immár tehát ez a munka is megkezdődhet! – mosolygott nehezen.

Nagy volt a csend a refektóriumban.

Nyulacska nevének említése senkit nem hozott lázba. Jószerivel már el is feledkeztek róla. Az a félmondat viszont, miszerint „ez a munka is megkezdődhet”, mélységes zavarba ejtette a testvéreket.

– Nem tudja…? – suttogtak.

Pius atya már hónapok előtt felfogadott egy szentbenedeki piktort az oltárképek elkészítésére. Utasításainak megfelelve a kismester két komor, sötét tónusú képet már el is készített. Egyiken a pokol borzalmai látszottak. Csimbókos farkú ördögök kínozták kénköves lángok közt a föld színéről kapálódzva aláhulló bűnösöket. Másokat szurokkal teli üstjeikben főztek. Az ördögök szarva, mint a teheneké, rövid volt és kajla. Szemük vörös, patájuk fekete. Nyelvük szőrös, hosszú fülük ágaskodó. A bűnösök java a legújabb selmeci divat szerint öltözött, némelyik tömött bugyellárist szorongatott a markában. Egy bírói talárt viselő szerencsétlen a törvénykönyvet tartotta maga elé, hogy az ördög háromágú villájának döfését kivédje vele. A másik kép közepén az utolsó ítéletet hirdető Krisztus állt, lángoló pallossal kezében. Fekete szakállas arca Piuséhoz hasonlított. A bűnösök a trónharc veszteseit pártoló, Selmecről elmenekült ringburgerek vonásaira hajaztak.

– Azt akarom – mondotta Pius a festőnek –, hogy a képek láttán rettegjen minden itt maradt selmeci lélek. Egyedül a félelem képes a bűn megfékezésére. – Úgy hírlett, szóbeli meghagyásai mellé titkos névlistát is adott, megjelölvén benne a „kétes elemeket”, az „ingadozókat”, hogy azok vonásai is a képekre kerüljenek kutyák, sakálok, csúszómászó férgek arcaként szerepeltetve.

Selmec rettegett. Mindenki tudta, ha arcmása felkerül a képekre, minden rosszra el lehet készülve. A tehetősebbek megpróbálták a festőt megkörnyékezni, ám Pius gondoskodott róla, hogy ne juthassanak a közelébe. A kismester a templomhajó deszkafallal elkerített északi sarkában dolgozott, ott hált, ott is étkezett. „Háborítatlan nyugalmát” állig felfegyverzett, tagbaszakadt cseh darabontok vigyázták. Piuson kívül csak Dánielt engedték hozzá. Ő gondoskodott az ellátásáról, a kívánt festőszerek beszerzéséről és szállításáról, ezért aztán a várasi urak öt keresték fel, mondaná el, kik ábrázoltatnak már a festett fatáblákon, s hogy a többiek miként kerülhetnék el a várható szégyent. Pius utasításának megfelelően Dániel mindenkit a plébániatemplom új kanonokjához küldött, „egyeztetésre”.

A kanonok Pius régi szövetségese volt.

– Adakozzatok a szentegyház javára! – felelte az őt megkeresőknek. − A bőkezűek megjutalmaztatnak – szavalta kenetteljesen −, a szűkmarkúak sorsa keserves lesz!

A megfélemlített polgárok fizettek. Előkerültek a háború hírére elásott pénzes fazekak, az asszonyok nyakáról eltűntek a medalionok, az ujjak gyűrű nélkül maradtak. A váras körüli szántók és szőlőskertek ára zuhant, a tárnabérleti díjak viszont égig szöktek. A pénzek felén Pius és a kanonok osztozott. Másik feléből jutott a pékből lett új főbírónak, a várasban maradt cseh vértesek kapitányának, s hogy a ház elejét szó ne érhesse, került belőle a plébánia és a kolostor hivatalos számlájára is.

Az apátot köszvény kínozta, rossz volt a tüdeje, látása is gyengült, de füle éppoly éles volt, mint ifjúkorában.

– Mit nem tudok? – tekintett Dánielre.

– Már megkezdődött a képek festése – hebegte Dániel. − Pius atya a szentbenedeki piktort fogadta fel. Igen híven festette meg a pokol tüzét és a bűnösöket nyüstölő ördögöket…

Az apát felállt a padról. Szeme kigúvadt, teste görcsbe rándult.

− Pokol?! Az én templomomban?!

Ekkor érkezett meg a novícius a felcserrel.

− Itt az orvos!

− És a bor! – vágtatott nyomukban Pelbárt egy pókhálós palackkal.

Az apát hörögve lélegzett.

– Talán nem volt még elég a fenyegetésből Selmecen? – Köhögőroham tört rá.

− Hamar egy kupát! – Pelbárt feltörte a palack pecsétjét. – Ettől még a holtak is feltámadnak! Kortyolj bele, uram!

Dániel visszasegítette a padra a ziháló apátot. A felcser testvér a pad mellé térdelt, finom ujjaival kitapintotta a sápadt apát csuklóján kéklő verőeret.

– Álljatok távolabb, így nem kap levegőt…

A barátok vonakodva adtak helyet.

Dániel az apát ajkához emelte a borral teli kupát.

− Mi folyik ott?! – A várasból érkező Pius atya döngő léptekkel rontott közéjük. – Apát uram?! – hőkölt. − Hogy kerülsz te ide?!

− Rosszul van – pislogott Dániel.

− Persze, hogy rosszul van! – förmedt rá Pius. – Nem véletlenül hagytam meg, hogy nem kelhet fel! Meg akarod ölni?! – Pius kiütötte a kupát Dániel kezéből. – Egy percre kiteszem a lábam, és ti máris orgiát rendeztek a refektóriumban? Nóna idején?! Takarodjatok! – dörögte. – Te pedig bocsáss meg, drága apát uram, amiért ezek a tudatlan fajankók…

Az apát felemelte a kezét.

− Hallgass! – lehelte.

− Én csakis a te érdekedben…

− Elég! – Az apát hangja hirtelen megtelt erővel. – Isten kegyelméből még én vagyok a kolostor feje! Ha szomjazom, ihatom. Ha érdekel valami, megkérdezhetem. Vagy nem?

− Hogyne – bólintott Pius. – Természetesen, de…

– Hol jártál?

− A várasban − felelte Pius meghunyászkodva. – A templomunk dolgában kellett némely sürgős intézkedéseket…

− Nóna idején? – kérdezte az apát. − Terád talán nem vonatkozik a regula?

− Igyekeztem vissza, de…

− Ezt a hetet a celládban töltöd, kenyéren és vízen.

Pius elfehéredett.

– Látod? – fordult a felcserhez. – Nem tudja, mit beszél! – tört ki belőle. – Te leszel az oka, ha a fölös vér a fejébe szállván…

− Fölös vér?! – zihált az apát. – Énbennem?!

− Bocsáss meg – térdelt elébe Pius −, de a hibás vért le kell ereszteni a beteg testből, és…

− Hibás vér?! – zihált az apát. – Hát már ehhez is értesz? Nem csak a parancsaim felülbírálásához?

Pius macskaképe egész zöldnek látszott.

− Édes apát uram, mivel nem vádolsz meg? – Ártatlanra kerekített szemmel, szenvedő tekintettel pillantott az apátra. – Soha életemben nem tennék ilyet!

− És a pokol?!

− Milyen pokol? – hőkölt Pius. – Látjátok?! – fordult a szájtáti testvérekhez. – Ez az eredménye, ha megszegitek a rendelkezéseimet!

− Arról a pokolról beszélek… − zihálta az apát −, amit egy szentbenedeki kontár festett a te meghagyásodra… az én templomom… oltára… – Megint megszédült.

Pelbárt odaugrott, átkarolta, mint egy gyereket.

− Igyál még, atyácska! – nyújtotta a pókhálós palackot. – Segítek.

Az apát kortyolt a borból, s mintha valóban Krisztus vére töltené el, szinte azonmód megszűnt a keze remegése. Még kettőt kortyolt. Szemét lehunyta, mélyen, csöndesen lélegzett. Visszaadta a palackot Pelbártnak, s a régről ismert szelíd, mégis átható tekintettel nézett Pius atyára.

− Tagadod? – kérdezte.

Pius mindkét kezét a szívére tette.

– Amit tettem, csakis közös érdekünkből, kolostorunk és épülő templomunk javára cselekedtem. Te mondottad, hogy egyházunknak Katalin napjára el kell készülnie, s mivel az általad rendelt piktornak már egy esztendeje meg kellett volna érkeznie… – Pius magára talált. Zengő hangja betöltötte a bolthajtásos alagsori termet. – Jól tudjuk, mifélék az ilyen külhoni, csavargó „mesterek”, még ha a nagy Thurzó úr vagy maga Dürer küldené is őket… Gondolnak egyet, és holmi kalandok kedvéért… Ki tudja, hol jár a nevesincs piktor, miféle szoknya korca alá bújva kéjeleg…

− Van neve – szakította félbe az apát. – Master Sebastian. Így hívják. És úton van hozzánk.

Pius megengedett magának egy lesajnáló mosolyt.

− Ugyan, honnan veszed ezt, édes apát uram?

Az apát csuhája redői közül előhúzta a levelet.

– Tessék. Nyulacska megírta. Napokon belül megérkeznek.

− Lehetetlen – suttogta Pius. – A bicebóca se írni, se beszélni nem tud…

− Hogyan? – meredt rá az apát.

− Nem tudom, honnét került hozzád az a levél, uram – vágott a szemével Dániel felé Pius, majd ismét az apáthoz fordult. – Csakis hamisítvány lehet. Valakik akadályozni akarják a mi Katalin-templomunk elkészültét, és…

− Meghallgattalak – bólintott az apát −, elmehetsz.



A felcser testvér óvatos intelmeivel mit sem törődve Pelbárt bőséges, ízekben gazdag vacsorát állíttatott össze aznap a konyhás baráttal az apát számára. Ő maga szolgálta fel az étkeket a tágas, emeleti szobában.

− Nem kell többet koplalnod, apát uram! – jelentette ragyogva. – Immár szabad vagy! Végre tetszésed szerint jóllakhatsz! Van itt minden, ami szem-szájnak ingere! Főtt marhafartő tormamártással, fácánsült, főzelék rebarbarából, sós hering, áfonyadzsem…

Amint a barát távozott, az apát tört egy darab fekete kenyeret, beletunkolt vele az áfonyadzsembe. Hosszan forgatva cserepes szájában, alaposan kiélvezte az ízét. Még le se nyelte a falatot, máris vetkezni kezdett. Nem volt ínyére, hogy savanyú szagú hálóruháját magára öltse, anyaszült meztelen bújt a takarói alá.

– Köszönöm, Istenem! Áldassék a neved! – Szűkszavú imája után azonmód elaludt.

Álmában újra gyermek volt, apjának térdén lovagolva süllyedt a vesszőből font kasban a rézbánya mélyébe. Apja kezét fogva járta odalent a tárnát. A vájárok szinte egész meztelenül dolgoztak. A testükre tapadt vastag porban árkot vájt magának véres verítékük. A kis kalapácsukkal fejtett ércet rejtő kődarabokat feleségük és gyermekeik kotorták össze mögöttük, s hordták a csillékbe. A fel­vonó kerékhez vezető folyosó fordulójában dolgozó felíró kiáltva sorolta:

− Hatodik vonás Tari vájárnak! Ötödik vonás Májernek. Hetedik Schütznek! Igyekezzetek!

Sok mindent magyarázott akkor neki az apja. Többek közt ezt mondta:

– Nemcsak a nagyoktól lehet tanulni, fiam, de ezektől a szegény ördögöktől is.

– Ugyan mit? – kérdezte a gyerek.

– Például azt, miképpen kell az erődet beosztani. Vagy az étket és az italt, mit magukkal hoznak. Mindig éhesek, mégse esnek neki. Ha egyszerre falnák fel, megfeküdné a gyomrukat, elnehezülnének és elfáradnának. Márpedig bírni kell.

– Mit? – kérdezte a gyerek.

– Az örök harcot – felelte az apja.

– Harcot? Kivel, mivel?

– A szabadság szörnyével.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben