×

Irodalomtörténetünk új kézikönyve – Kritikai jegyzetek

Magyar irodalom

Vasy Géza

2012 // 06
A kezdetektől a legközvetlenebb jelenkorig mutatja be irodalmunk történetét legújabb kézikönyvünk. A Magyar irodalom főszerkesztője Gintli Tibor, s 2010-ben jelent meg 1096 oldalnyi terjedelemben, amelyre több mint háromezer normál méretű (1800 karakteres) nyomdai oldal fért fel. Az Akadémiai kézikönyvek sorozatának már a tizedik kötete ez a kiadvány, s az Akadémiai Kiadó rangja eleve biztosítja, hogy igényes, tudós szerzők által készített munka kerülhetett a kezünkbe. Kiss Farkas Gábor és Orlovszky Géza készítette az 1000-től 1650-ig tartó korszakok fejezeteit, Laczházi Gyula és Orlovszky az 1670–1750 közöttieket. Szilágyi Márton és Vaderna Gábor 1750–1900 másfél évszázadának klasszikus korszakát, Gintli Tibor a 20. század első felének irodalmát, Schein Gábor az 1945-től máig tartó időszakét dolgozta fel. Az egyes fejezetek szerzői sajnos csak a 20. század kapcsán azonosíthatóak egyértelműen. Az 1750-ig tartó időszakban olykor jelzi a tartalomjegyzék, hogy ki volt a szerző a párosból, 1900-ig ez már nem történik meg, így csakis az feltételezhető, hogy a nagy korszakok egyes kis fejezetei többnyire a két-két szakember közös munkái. Az előszó ez ügyben nem tájékoztatja az olvasókat. A hét szerző a harmincas-negyvenes éveiben járó irodalomtörténész-nemzedékhez tartozik, így akár az is kijelenthető, hogy az elmúlt évtizedek radikálisan új irodalomelméleti iskoláin nevelkedett gárda reprezentatív bemutatkozása ez a könyv a szakma után a szélesebb olvasóközönség előtt.

Egy kézikönyv sokféle lehet tartalmában, terjedelmében, megcélzott olvasóközönségében. Ha egy sorozatba illeszkedik, az már körvonalazza a lehetőségeket. A hátsó borítón olvasható szöveg szerint „e sorozat célja, hogy magas szakmai színvonalon megírt, ugyanakkor olvasmányos kötetekben foglalja össze egy-egy tudományág eredményeit. Ahogy a többi kötetet, a Magyar irodalmat is jó szívvel ajánljuk az érettségire, vizsgára készülő diákok mellett minden érdeklődő olvasónak.” Előszavában Gintli Tibor azt írja, hogy „kötetünk potenciális olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk”. Nagy valószínűséggel igaza van: ezt a könyvet elsősorban a magyar szakos bölcsészek és a gyakorló tanárok fogják forgatni. Érettségire készülve ugyan legfeljebb néhány szerzőnek néz majd utána a diák, ám korántsem biztos, hogy a konkrét érettségi tételekhez érdemlegesen tudja használni azt, amit itt olvashat. Még akkor is így van ez, ha számottevő mértékben bővítheti ismereteit.

Egyértelmű azonban, hogy hatalmas, sok évtizedes hiányt próbál pótolni ez a kézikönyv. A köztudatban átfogó irodalomtörténeti kézikönyvként Szerb Antal számos kiadásban megjelent műve él. 1934 óta azonban egyrészt háromnegyed évszázad múlott el, az irodalomtörténet-írás pedig olyan összetett tudománnyá fejlődött, hogy nem akad vállalkozó komoly egyszerzős mű megalkotására. 1990 táján hirdettek erre egy pályázatot korunk Szerb Antalját keresve, sikertelenül. Már lassan fél évszázada készült el, s 1964–1966 között hat terjedelmes kötetben jelent meg A magyar irodalom története az Irodalomtudományi Intézet gondozásában, számos szerző, szinte a teljes szakma közreműködésével. Ez az akadémiai kézikönyv vált hosszú időre a felsőoktatásban alapművé. Ám a kézikönyvek még a humán tudományokban is elkerülhetetlenül korszerűtlenné válnak már egyetlen emberöltő elmúltával. Számos lesajnáló minősítést kapott ez a könyvsorozat is, részben szakmai, részben ideológiai indokokkal, ám sok szempontból oktalanul. Amíg újabb, hasonló részletességű mű nem születik meg, a Spenótnak becézett hatkötetes nem válhat pusztán tudománytörténeti jelentőségűvé. E mű elkészülte után elterveztek egy záró kötetet az 1945 utáni, akkor még csupán két évtizednyi irodalom történetéről. Ebbe a munkába a legfelsőbb politikai vezetés folyamatosan beleszólt, így végül egy sárkányszörny született, a Sóska (A magyar irodalom története 1945–1975 I–IV.). Ennek négy része hat kötetben 1981–1990 között jelent meg ötezer (!) nagyalakú oldalon, vegyítve a kézikönyv, a lexikon és a bibliográfia tulajdonságait. Emlékezzünk rá: a „hét évszázad” irodalmát tárgyaló és a csupán 25 évvel foglalkozó könyvsorozat hasonló terjedelmű.

A tudomány haladását, az új évezredet kívánja reprezentálni A magyar irodalom történetei című háromkötetes mű (2007), amelynek Szegedy-Maszák Mihály volt a főszerkesztője. Ezt elismerés is fogadta, de inkább az éles szakmai kritika volt a meghatározó. A mű szemléletmódja és ebből következő szerkezete speciális: évszámokhoz kötődően emel ki, illetve hagy el alkotókat és műveket. A portré műfaját általában elveti. Az egyes fejezetek szerzői nagyfokú szabadsággal dolgoztak, ám ebből nem csupán a szemléletmódok gazdag sokfélesége következett, hanem az is, hogy inkább szokatlan terjedelmű, a történet időrendjébe rendezett tanulmánygyűjtemény keletkezett, mint irodalomtörténeti kézikönyv. Ezért, véleményem szerint, egyetemi tankönyvnek is kevéssé alkalmas. Azért kellett erről szólni, mert az új kézikönyvnek ez a munka a legközvetlenebb szakmai előzménye, s a kritikai fogadtatás nyilván befolyásolta valamennyire az új kézikönyv munkatársait is.

Van azonban még egy előzmény. A 20. századi rész két szerzője néhány éve megírta két kötetben Az irodalom rövid történetét (2003, 2007), amely a középiskolai tankönyvek mintájára az európai irodalommal párhuzamosan tárgyalja a magyarságét. A Jelenkor Kiadó ajánlása szerint ez a könyv korunk Szerb Antalja lehet, s „minden művelt ember könyvespolcán ott a helye”. Valóban nagyon hasznos munka, középiskolai értelemben emelt szintű tankönyv, de inkább 17-18 éves életkortól kezdve. Az viszont nehezen elfogadható, hogy az 1945 utáni magyar irodalom tárgyalása, Schein Gábor munkájaként, szembeötlően egyoldalú, előítéletes. Ellenszenvvel foglalkozik Illyés Gyulával, általában a posztmodern előtti irodalommal, és tudomást sem vesz például Csoóri Sándorról, Ágh Istvánról, Sánta Ferencről, Lázár Ervinről. Ez a könyv a 20. századi magyar irodalmat tekintve nemcsak előzménye az új kézikönyvnek, hiszen a két szerző nagyrészt átemelte, részben kiegészítette a már megjelent szövegeit. Az átemeléssel önmagában nem lenne baj, a kérdés inkább az, hogy az új kézikönyv fejezeteihez szervesen illeszkednek-e.

Gintli Tibor tömör előszava igen logikusan vázolja fel a munkatársak elképzeléseit. A poétika alakulástörténetét állítják a középpontba. A műfajok, a műnemek szerint tárgyalják az egyes korszakokat. Ebből következően egyetlen szerző több helyen is érdemi tárgyalást kaphat. Nem óhajtottak portrét adni, az életműveket átfogóan bemutatni. Nem foglalkoznak rendszeresen az irodalmi intézményrendszerrel. A szakirodalomból csak azt adják meg a bibliográfiákban, amire hivatkoztak. S bár „nem hisznek a hézagmentes narratív struktúra lehetőségében, az átfogó kép megrajzolását mégis feladatuknak tekintették”. S törekedtek a könnyen befogadható nyelvhasználatra.

Az előszó megjegyzi, hogy az irodalom fogalma folyamatosan változott, de nem ad semmiféle meghatározást. Azonban már a tartalomjegyzék alapján, a könyvet végigolvasva pedig még nyilvánvalóbbá válik, hogy mit zárnak ki a tárgyalásból. Például, Horvát János értelmezését követve: a népköltészetet. Számomra örök rejtély, hogy a népköltészet miért nem része a magyar irodalomnak. Elegendő érv-e az, hogy eredetileg csak szóban terjedt, hogy változott a szöveg, hogy nem ismerjük a szerzőket? Szinte minden irodalomtörténetünk azzal kezdi, hogy foglalkozik ősköltészetünk fellelhetetlen, megismerhetetlen nyomaival. Népköltészetünk azonban mintegy kétszáz éve egyre gazdagabb gyűjtésekből, tehát rögzített, írott formában ismert, s elvileg az óvodai és az általános iskolai oktatásnak is része, beleértve az énektanulást is. S ami ugyanennyire fontos: szerves része irodalmi tudatunknak. Az utóbbi kétszáz év irodalmi alkotásait át- meg átjárja az eleven, majd az egyre inkább hagyománnyá váló népköltészet. A magyar líra történetét, de alighanem az epikáét, a drámáét sem lehet megírni a népdal, a népballada, a népmese nélkül. S ez akár poétikai tanulságokkal is járhat.

Ismeretes, hogy a 18. század derekáig tartó évszázadokban született, a réginek nevezett magyar irodalom tárgyalásakor az akkori fogalomhasználatnak is megfelelően számos olyan szöveget tekintünk irodalmi alkotásnak, amelyeket ma már kizárunk a szűkítő értelmű szépirodalom köréből. Pázmány Péter például többek között a prédikációirodalom klasszikusa, s ugyanez volt korábban, latin nyelven az európai hírű Temesvári Pelbárt. Alkotásaikat azonban nem csupán történeti okokból tekinthetjük ma is szépirodalomnak, ellentétben például számos történeti, humán tudományos munkával. Mindebből az is következhet, hogy napjainkban sincsen semmi elvi akadálya annak, hogy bárki, bármely hitben irodalmi értékű prédikációkat írjon meg és adjon elő. Nyilván vannak erre jó példák. Ennek a műfajnak a története is jelezheti, hogy míg a klasszikus és a modern irodalomnak két és fél évszázada viszonylag egyértelműen részei a lírai és a drámai alkotások, az epika változatainak hovatartozása kérdésesebb. Elsőként az esszét említem. Ez a könyv lényegében elutasító: kizárja a tárgyalásból a műfajnak még a kifejezetten szépirodalomba sorolható alkotásait is. Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Hamvas Béla, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Vas István, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Csoóri Sándor, Kodolányi Gyula, Nádas Péter és a többiek esszéi nem indokoltak volna néhány fejezetnyi tárgyalást? S ki kellene tágítani az esszéírók köztársaságát olyanokkal, mint például Bartók Béla, Fülep Lajos, Szabolcsi Bence, Szekfű Gyula. Az esszé és a tanulmány műfaji elkülönítése a humán tudományok esetében olykor szinte lehetetlen, talán felesleges is.

Az irodalomnak határterülete az újságírás, ám bizonyos műfajai az irodalomhoz tartozhatnak. E kézikönyvből teljesen hiányzik a tárca, a publicisztika, a riport, az interjú. Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Bálint György örökségét a hatvanas évektől olyanok vitték tovább, mint Bertha Bulcsu, Csoóri Sándor, Moldova György, s szerencsére a kortárs irodalomban újra elterjedtebbé válnak ezek a kifejezési formák.

Hiányzik a levelezés is. A régi magyar irodalom latin nyelvű leveleit most mellőzve, a reneszánsztól kezdve megszaporodó magyar nyelvű levelek nem kis része irodalmi gyöngyszem. Petőfi és Arany levelezése eléggé ismert, s még számos példát lehetne említeni.

Évszázadokig az irodalom része volt a szónoklat, a politikai esszé, a vitairat. Azon lehetne vitatkozni, hogy mikortól történik meg a szétválás, hogy például Kossuth Lajos része-e irodalmunknak, de célszerűbb volna megengedőbbnek lenni. Még kevésbé fogadható el Széchenyi István mellőzése.

Számos változata van a szépirodalomban a dokumentumjelleggel is bíró epikai műformáknak. Az önéletírás, az emlékirat, a napló, az útirajz nem csak a régi irodalomban lehetne a szépirodalom része. A 19. század és a legutóbbi fél évszázad is bővelkedik idesorolható alkotásokban, jelentős alkotóktól is, mint Déry Tibor, Márai Sándor, Fekete Gyula, Fodor András, Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Németh László, Rónay György, Vas István stb. Ez a kézikönyv Márai mellett (Egy polgár vallomásai) csak néhány jelenkori regényes művel foglalkozik. A 20. században az irodalmi szociográfia műfaját a tárgyalt Illyés Gyulán kívül sokan művelték maradandó érvénnyel: Nagy Lajos, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Darvas József, Csoóri Sándor stb.

A jelenkor felől nézve teljesen érthetetlen, hogy a magyar irodalomtörténetek mellőzik a gyermek- és ifjúsági irodalom tárgyalását. 1840 lehetne a kezdőpont: ekkor jelent meg a Flóri könyvének első kiadása. Írt e korosztályoknak Jókai és Mikszáth is. Benedek Elek életművének középpontjában a gyermekirodalom áll. Az első fénykor a századelő, s ezt Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes klasszikussá vált alkotásai tanúsítják. Az 1950-es évektől kezdve értékes művek sorozata született: Csukás István, Fekete István, Kormos István, Lázár Ervin, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Tatay Sándor, Weöres Sándor és mások műhelyében.

S még egy területet említenék, a műfordítást. Csupán Babits Mihály szellemes paradoxonára hivatkozom, amely szerint a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című alkotása Tóth Árpád fordításában, s talán ez is jelzi, hogy irodalmunk arcképéhez a műfordítások sora is hozzátartozik.

Tudom, hogy legkönnyebbnek az a fajta kritika látszik, amelyik a hiányokat sorolja. Ráadásul más szempontból még folytatni is fogom ezt a tevékenységet. Helytelennek tartom azonban, ha a magyar irodalom történetének ilyen igényes összefoglalásában nem – vagy csak alig – kapnak helyet az említett területek. Megcsonkítjuk ezzel nemzeti hagyománykincsünket. S úgy gondolom, ideszámítva a további hiányokat is, hogy mindez megoldható lett volna száz-százötven oldal terjedelemnöveléssel. Esetleg a meglévő szövegek némi tömörítését is beszámítva.

Az irodalom fogalmának, a tárgyalandó anyagnak a tisztázása után egy történeti kézikönyv számára a következő feladat a korszakolás megoldása. A régi akadémiai kézikönyv (a Spenót) korszakhatárai 1600, 1772, 1849, 1905, 1919, 1945 voltak. Ezek közül az első kettő a barokk, illetve a felvilágosodás hazai kezdetét jelölte, 1905 a modernség korszakát, a másik három pedig vereségeket: a szabadságharcét, a két világháborúét, bár 1919-et inkább a tanácsköztársaságra értették. Az évtizedek során a szakmai kutatások egyértelművé tették, hogy voltaképpen mindegyik évszám vitatható, s nem csupán azért, mert az irodalom folyamatai ritkán változnak meg egyetlen évszámhoz köthetően, ugrásszerűen. A magyar irodalom történetei ugyan évszámokhoz köti mindegyik fejezetét, de ezzel lényegében elhárítja a korszakokra tagolást. Ilyesmit csupán a három kötet jelez, persze nem véletlenszerűen: az első 1800-ig, a második 1919-ig, a harmadik napjainkig ível. A felvilágosodás korának első fele így inkább a régi irodalom részévé válik, a modernség első szakasza pedig a 19. századhoz kapcsolódik, talán a hosszú 19. és a rövid 20. század elképzelésének jegyében.

Másként gondolkodtak az új kézikönyv szerzői.  A régi magyar irodalmat 1750-ig datálják, s ezek szerint a klasszikus magyar irodalom kora ekkor veszi kezdetét. Többek között Bíró Ferenc korszak-monográfiája (A felvilágosodás korának magyar irodalma, 1994) foglalkozott részletesen ezzel a kérdéssel, s a barokk és a felvilágosodás közötti korszaknak nevezte a századközéptől 1772-ig vezető negyedszázadot. Elfogadható ez a felfogás, de 1750 hangsúlyozott kiemelése kapcsán a kézikönyvben jó lett volna indokolni is, hogy a csendben, inkább a mélyben zajló s előremutató folyamatok valószínű kezdőpontja miért váltja fel a másfél évszázada elfogadott 1772-es évet, Bessenyei György fellépését. Hasonló, de még kérdésesebb a helyzet a modern irodalom kezdőpontjával. Ez a századforduló már klasszikus értékkel bíró évszázadra, folyamatos szellemi-irodalmi életre tekinthetett vissza. Nyilvánvaló ma már, hogy 1890, 1900, 1905, 1919 egyaránt indokolható korszakhatár. S bölcsen döntöttek a szerzők, amikor a klasszikus irodalom lezárultát 1900-ban, a modern kezdetét pedig 1890-ben jelölték meg. Talán a régi magyar irodalom kapcsán is elképzelhető lenne ilyen kettősség, hiszen a régi befejeződése és az új kezdete évtizedekig párhuzamos, s nemcsak ekkor, hanem mindig. A barokk kor lezárulásának időpontja azért is nehezen meghatározható, mert a 18. század középső évtizedeiben meglehetősen kevés értékes szépirodalmi mű született, ugyanakkor az építészetben, más művészeti ágakban még egyértelműen uralkodott a késő barokk. Az 1900 körüli évszámokkal pedig éppen az ellenkező a gond: nagyszámú mű keletkezik, sokféle tendencia létezik, mindegyik évszám mellett lehet érvelni, mindegyiket el lehet utasítani.

A korszakolás kapcsán említhető, hogy érdekesen kettéválik a kötet a korstílusok, a stílusirányzatok és a filozófiai-eszmei áramlatok szempontjából. A régi magyar irodalmi fejezetek szerzői következetesen használják e fogalmakat, de 1750 után egyre ritkábban kerül erre sor. A fejezetek címeiben csupán a neoklasszicizmus fogalma jelenik meg, de szinte mellékessé válik az elemzésekben is a felvilágosodás, a romantika, a realizmus, a naturalizmus, a szimbolizmus, az avantgárd, de még a posztmodern fogalma is, s ez nem csupán a szóhasználatra, hanem az elemzések tartalmára is érvényes. Ez nem magyarázható meg azzal, hogy a kézikönyv nem törekedett a portrészerű bemutatásra, hiszen az 1750 után következő nagy és kisebb korszakokat bevezető fejezetek sem vállalják el a korstílusok, irányzatok bemutatásának feladatát. A most érettségiző vagy a már érettségizett olvasó furcsálkodhat, hogy ha megtalálta örömére a barokk fogalmát, akkor most hová tűnt el a felvilágosodás meg a többi. Zavarát fokozhatja, ha kézbe vette már e könyvsorozat Világirodalom című kötetét (2005), abban ugyanis fő fejezetcímekben szerepelnek e fogalmak. A magyar irodalomból vajon miért hiányzik? Aki elolvassa, mondjuk, a Csokonai-fejezetet, sőt -fejezeteket, mert három is van: a lírikusról, az epikusról és a drámaíróról, s bár ezek messze esnek egymástól, ha összeolvassa őket, örülhet a sokoldalú bemutatásnak, az új információknak, majd mégis hiányérzete támad: volt-e köze a felvilágosodás eszméihez a költőnek? Bíró Ferencre hivatkozva azt olvashatjuk, hogy Csokonai programja szerint „a költészet célja a boldogság közvetítése”. Miután a líra-fejezet középpontjában a Lilla-versek kötete áll, rendjén valónak látszik az elméleti megállapítás. Bíró Ferenc monográfiája azonban nem csupán a boldogságképzetet és annak változásait elemzi a pálya során, hanem a lényeges szemléleti módosulásokra is rámutat mind a világkép, mind a költőszerep kapcsán. Ugyanez mondható el Debreczeni Attila monográfiájáról (Csokonai, az újrakezdések költője, 1993).

Számos más fejezetet lehetne sorra venni, a legjelentősebb alkotóknál pótolhatatlanul hiányzik a portréjelleg. Ez még a következetes műfaji széttagoltságban is megvalósítható lett volna. Ne feledjük: e könyv olvasóira az lesz a jellemző, hogy már részt vettek a közoktatásban, s az elvárható általános műveltség szintjén vannak ismereteik az egyes szerzőkről, méghozzá, bármennyire hézagosan, de portrészerűen, s ha mégsem, akkor is lényegre törően. Ezért igényük lehet legalább a műfajon belül a portrészerűségre, s arra is, hogy az általuk ismert törzsanyag, a mindenkori érettségik alapja valamiképpen mutatkozzon meg egy akadémiainak nevezett kézikönyvben. A szemlélet, a tárgyalásmód lehet újszerű, de az értékrend csak indokoltan változzon meg. Tudom, fél évszázada tapasztalom, hogy egyre rosszabb idők járnak a magyar irodalomra, általában a humán ismeretekre. Folyamatosan csökken az órák száma, ettől függetlenül is csökken az olvasási kedv, s persze a beszéd- és az íráskészség is. Kényszerűen egyre több ismeretkör kerül ki a középiskolai tankönyvekből, amelyek így is egyre zsúfoltabbaknak mutatkoznak. Az ezredforduló újító tantárgy-pedagógiája szerint korszerűtlen dolog az életrajz, felesleges a történelmi háttér, a portré, az értelmezői hagyomány. A tudomány hangadó álláspontja szerint majd az egyéni befogadó eldönti, hogy számára mit közvetít az adott mű. Csakhogy ehhez művelt, tájékozott, már sokat tapasztalt, „ideális” olvasóra van szükség. Ehhez a kifejezés többféle értelmében éretté kell válni. Ám ez a tájékozott olvasó is elvárja, hogy a magyar irodalom klasszikussá vált értékei valamiképpen jelenjenek meg egy kézikönyvben. A jelentős szerzőkre 8-12 oldalt szánva ez még a poétikai szemlélet kiemelése mellett is megvalósítható.

Csak néhány példát említek. Balassi Bálint életművének tárgyalására méltó terjedelemben kerül sor. Igen sokat tanulhat belőle, s általában is a régi magyar irodalom történetének tárgyalásából az, aki nem a korszak kutatója. A fejezet azonban egyetlen mondattal elintézi a költő istenes ver­seit, s csupán megemlíti, hogy a közhiedelemmel ellentétben csak egyetlen vitézi éneke van. Az Egy katonaének aligha rekeszthető ki a magyar irodalomból. Tudom, hogy nem ez volt a szándék, de a szöveg eljelentékteleníti. Ha egyedül álló vers lenne, akkor is: remekmű. Ám vannak társai, amelyekben ugyancsak megjelenik a végvári élet, s azok is jó versek. S többet érdemelnének az istenes versek is. Talán kijelenthető, hogy Balassi Bálint a magyar vallásos költészet legnagyobbja. Horváth Iván a hetvenes években a Balassi-verseknek ezt a vonulatát értékelte a legtöbbre. Én nem állítanám szembe az istenes és a szerelmi verseket, mert mindegyik vonulatot klasszikusnak tartom. A szerelmi líra tárgyalásakor több verscímet említettem volna, például a legismertebbet is, Hogy Júliára talála, így köszöne néki, amely az első olyan magyar költemény, amely ma is száz-, sőt ezerszázalékosan élvezhető bárki számára.

A kézikönyvben elhalványul Zsámboky János (1531–1584) jelentősége. Mindenképpen önálló fejezetet érdemelt volna, hiszen Janus Pannonius mellett a latin nyelvű magyar irodalom legfontosabb, európai hírű alkotója. S bizonyára Temesvári Pelbárttal is önálló kis fejezetben lett volna jobb foglalkozni. E latin nyelvű szerzők után Petőfi Sándorig kellett várni arra, hogy Európa észrevegye valamelyik alkotónkat. Nem kerül sor Zrínyi Miklós prózai műveinek tárgyalására, Kölcsey Ferenc értekező prózájára. Számomra nem egészen érthető, hogy Az irodalom intézményesülésének kora című nagy fejezet – ez lenne a régi szóhasználat szerint a felvilágosodással jelölt korszak – miért bánik olyan mostohán a kismesterekkel. Ányos Pál, Baróti Szabó Dávid, Dayka Gábor, Verseghy Ferenc, Virág Benedek, Vitkovits Mihály, akik pedig a múlt század közepén még a középiskolai oktatásban is kaptak egy-két versnyi helyet, most már inkább csak névsorokban, egymondatos utalásokban szerepelnek, pedig legalább annyit megérdemeltek volna, mint a korábbi korszakok bemutatott kismesterei. Így olyan furcsaságok is akadnak, hogy például Berzsenyi Dániel kapcsán utalás történik Baróti Szabó Dávid leghíresebb versére (Egy ledőlt diófához), a költő előd ezen kívül viszont csupán két névsorban szerepel. A századforduló írói közül is feltűnően hiányoznak szerzők: Eötvös Károly, Justh Zsigmond, Lovik Károly, Thury Zoltán. Herczeg Ferenc pedig csupán egy drámájával kapott helyet. Kimaradt korábban Tolnai Lajos is.

Ez a szigorúság a 20. századhoz érkezve válik teljessé, pedig a kézikönyv terjedelmének mintegy negyven százaléka áll rendelkezésre. A század első felének írói közül 32 szerepel portréval. Tudatosan használom a portré fogalmát, mert Gintli Tibor – szerintem helyesen – törekszik arra, hogy átfogóbb képet adjon, bár kihagyásainak egy része elfogadhatatlan. Akárcsak az is, hogy a terjedelem felborítja az arányokat. Nézzünk néhány példát, ki hány oldalt kapott: Füst Milán 20,5 (három kisportré); Kosztolányi Dezső 14 (két kisportré); József Attila 10,5; Babits Mihály, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc 8; Ady Endre 7,5; Móricz Zsigmond 6,5; s ugyanannyi a prózaíró Szerb Antal is. A kézikönyv szerkezeti rendje szerint előnyben van, aki több műfajban alkotott, de talán így is abszurd, hogy Ady és József Attila együtt sem kap annyi helyet, mint Füst Milán. S mivel nincsenek műnemi áttekintő fejezetek, kimaradnak sorra a kismesterek, mint például Áprily Lajos, Dsida Jenő, Szép Ernő, Török Gyula. Célszerű lett volna egy áttekintés a magyar avantgárdról, mert így inkább csak a Kassák-fejezet jelzi annak létét, jelentőségét.

Másként néz ki a második világháború utáni, három fő fejezetre tagolt korszak. Schein Gábor mindig bemutatja a kisebb szakaszokat, az irodalompolitikát, az irodalmi életet. Felmérte, hogy hatalmas az anyag, s a jelenkorhoz közeledve mind nehezebb az irodalomtörténeti távlatú, tartósan érvényes ítélkezés. Kisportrékra csak egyes költőknél vállalkozik, az epikában és a drámában inkább egyes műveket mutat be. Így a korábbi korszakokkal ellentétben még a már lezárultnak tekinthető első három évtized kapcsán sem olvashatunk a legjelentősebb alkotókról méltó terjedelmű szöveget. Így Déry Tibor, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Ottlik Géza, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő András valódi jelentősége nem mutatkozhat meg, hiszen aki nem eléggé tájékozott, nem szakmabeli, nem képes gondolatban kiegészíteni a könyvet, az nem tudja, hogy a viszonylag sok név közül kik a legkiemelkedőbbek.

A közelmúlt irodalma és a Kortárs irodalom nagy fejezetei szükségképpen még vázlatosabbak. Sajnos egyoldalúak is. Ugyan a már említett Gintli–Schein-kötethez képest az 1945 utáni részben itt már kapott bő egy oldalnyi helyet Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Sánta Ferenc és néhány más alkotó, ám az ő értékelésük, s általában a hagyományosan népinek nevezett vonulaté meglehetősen egyoldalú. S a hiányok is itt a leginkább feltűnőek. Együvé sorolva a második világháború előtt és az utána indulókat, és azokat is, akik semmiféle értelemben nem nevezhetőek „népinek”, íme egy vázlatos lista: Ágh István, Bella István, Galgóczi Erzsébet, Hubay Miklós, Jókai Anna, Kálnoky László, Kányádi Sándor, Kiss Anna, Kodolányi János, Lázár Ervin, Sinka István, Utassy József, Veres Péter, Wass Albert.

A portréjelleg hiánya más és más módon nyilvánul meg az egyes korszakokban. S akár el is fogadva ezt az önkorlátozást, igencsak elgondolkoztató, még inkább elfogadhatatlan, ha a vitathatatlan közfelfogás szerint alapművekről van szó. Az említés szintjén sem jelenik meg például A falu jegyzője, A kőszívű ember fiaiAz arany ember, a Tündérkert. Kimaradtak Babits Mihály regényei, néhány sor jut Déry Tibor 1957 utáni munkásságára. Nagyon kevés szó esik az elbeszélés műfajáról.

A kézikönyvön a 18. század végének tárgyalásától végigvonul egy új kifejezés, a bárdköltészet fogalma. Ez irodalmunk hagyománya lenne, ám a jozefinizmus évtizedétől „a politikai nézetek versben való kinyilatkoztatása mind radikálisabb formákban jelentkezett”, s így „a nyugati osszianizmus mintájára egy sajátos, Petőfin és Adyn át Illyés Gyuláig, sőt még azon is túl ívelő szerepmodell jelent meg a magyar költészetben”. Közismert, hogy a klasszicizmussal szemben az osszianizmus Európa-szerte az érzékenységet, a szentimentalizmust, a romantikát segített elterjedni. A romantika történelemszemlélete azonban sokrétű. Van olyan ága is, amelyik kifejezetten tartózkodik a politikától vagy – tágabban fogalmazva –  a közélet, a társadalom gondjainak, a nemzeti sorskérdéseknek megjelenítésétől. Ossziánnal a mai olvasó Arany János Ősszel című költeményében találkozhatott, a bárd fogalmával pedig A walesi bárdok olvasásakor. Nincs most alkalom e két kulcsfogalom versbeli jelentéseit tárgyalni. Legyen elég annyi, hogy Arany János „ködös, homályos éneknek” nevezte az ossziáni költészetet, az ő walesi bárdjai viszont tisztán és egyértelműen daloltak. Magyarán: igen szerencsétlennek tartom az osszianizmusból eredeztetni közéleti költészetünk felívelését, s félrevezetőnek a bárdköltészet fogalmával általánosítani ezt a tendenciát. Ez az ódon-új fogalom ugyanis – még az előzményeket elismerve is – úgy archaizál, hogy egyúttal egy lezárult történelmi korhoz köti az oda kapcsolható szemléletet. Szinte sajnálkozó az idézett mondat sugallata: „Illyés Gyuláig, sőt még azon is túl”. S miért nem vesznek tudomást a szerzők arról, hogy a nemzeti-közéleti szerepmodell számos európai irodalomban megjelent?

A sajnálkozás nem akaratlan nyelvi botlás. Következetesen, s az időben előrehaladva egyre jobban elkerülik a fejezetek, hogy a bárdköltészethez sorolható alkotásokkal foglalkozzanak. Ismeretes, hogy 1945 után a marxizáló irodalomtörténet felállította a fővonal elméletet. Ennek a forradalmár ágnak Petőfi, Ady és József Attila a legfőbb csillagai. Vitathatatlan, hogy a legnagyobbak közé tartoznak. Az ötvenes években egyoldalúan, torzítva életművüket, csak az aktuális politika számára hasznosnak vélt műveiket hangsúlyozták. A hetvenes évekre azért el lehetett jutni az egyre teljesebb pályaképhez, bár az istenes versek továbbra is háttérben maradtak. 1990 után minden tabu megszűnni látszott. Tabu nincs, elhallgatás annál inkább. A posztmodern kornak nálunk egyik kedves irodalmi jelszava volt az, hogy a közélet, a politika ma már nem lehet érvényes irodalmi téma, ha mégis, akkor az korszerűtlen. Az irodalom különben sem a valóság valamifajta tükörképe. Ennek szellemében járnak el azok, akik a 19–20. század alkotásaival foglalkozva jelentéktelenné teszik, elhallgatják azok társadalomképét.

Íme néhány példa. Katona József drámájának nagyszerű, főként dramaturgiai elemzését olvashatjuk nyolc oldalon keresztül. Egyetlen mondat közli Bánk bán korának politikai helyzetét: szegény az ország, a királyi udvar fényűzően él, később egy másik mondat említi „a magyar és az idegen oppozícióját”. Tiborcról annyit tudunk meg, hogy „az udvar világán kívülről érkezett”, s emiatt lesz egyre fontosabb a szerepe. Az elemzésből nem derül ki, hogy mi a baj az idegenekkel, hogy miért szegény az ország, hogy a főurak miért szerveznek összeesküvést, hogy mi lehetett a szerző szándéka, s hogy miért volt olyan hatalmas hatása a műnek. Persze azért, mert remekmű, de azért is, mert nemzeti dráma. A Petőfi líráját bemutató fejezetben természetesen van egy rész, amelynek címe: A bárdköltői szerephagyomány. Talán nem a hagyomány a lényeges ebben a költészetben, hanem az, ami radikálisan új, ami elvezetett a máig tartó világhírnévhez. E kis fejezetben a költő mottóverse, a Szabadság, szerelem! adja a keretet, ám a középpontba a Világosságot! kerül, két hosszabb idézettel, vagyis a tucatszámra idézhető nagy versek közül a legeslegsötétebb világképű. Egyébként Petőfi ars poeticájáról sincs szó a poétikát középpontba állító könyvben.

Ez így megy tovább. Ady Endre nem a bárd-, hanem a látnok-költői hagyományból indult ki. Aki elolvassa a róla készült, egyébként okos fejezetet, egyszerűen nem érti, miként tekinthették őt a társadalom tragikus ellentéteit felmutató, forradalmi változásokat követelő költőnek. József Attilát valóban sokféle hatás érte, de nem csupán poétikaiak. Hegelről nincs szó, a marxizmus érintőlegesen, félig sikerült vagy gyengének minősített versek kapcsán említődik meg, s a Külvárosi éj, az Elégia, de még a Téli éjszaka című versekre is az a jellemző, hogy őket „minden bizonnyal túlértékelte a marxista irodalomtörténet-írás”. „Légy fegyelmezett” – mondom magamnak én is. Nem esik szó a freudizmusról, pedig a kései lírából a költőnek „azok a versei emelkednek ki, melyek […] a végső számvetés helyzetéből szólalnak meg”. A fejezet nem említi sem a Flóra-verseket, sem a Levegőt!, az Ars poetica, a Hazám címűeket.

De József Attila legalább nagy klasszikus. Illyés Gyuláról mint költőről az 1945 előtti részben szó sem esik, az 1945 utáni részben pedig folyamatos a lefokozás és az elutasítás. Csak jelzésszerűen említek példákat. Az 1945–1970 közötti évekre legfeljebb igen kis részben érvényes „a szerzőt kritizálhatatlan magasságba emelő kultusz”. Mi az a „bonyolult misztifikáció”, amelyet Illyés „maga köré vont”?  Miért baj az, hogy ragaszkodott 19. századi eszmékhez? A liberalizmus például nem 19. századi, s ma is kívánatos eszme? Miért kell az 1945 utáni részben, ráadásul egyoldalúan tárgyalni az Új Szellemi Front történéseit? Miért kell azt állítani, hogy az Egy mondat a zsarnokságról valószínűleg később keletkezett 1950-nél, amikor tény ez az évszám? És miért kell a vers elemzése után hasonló terjedelemben tárgyalni annak két parafrázisát? Bizony azért, hogy el lehessen mondani: ez a vers gyenge, „az illyési tapasztalat üressége” hatja át, s általában is: ő „nem eleven hatótényezője ma irodalmunknak”. Van egy rövid fejezet a drámaíróról is. Ebből megtudjuk, hogy Illyés drámáit azonnal bemutatták, azért, mert az őt ért 1951-es bírálat után írt a Rákosit köszöntő könyvbe. Igaz, felidézte 1926-os találkozásukat, de ez a szöveg ma is vállalható emlékezés, s van modern kiadása is. Illyés drámáit egyébként 1956 után sokáig nem mutatták be, a fővárosi színházak később is óvatoskodtak. Az ugyancsak 19. századi szemléletű Fáklyaláng tárgyalása után még azt is megtudhatjuk, hogy Illyésnek a drámáit sem adják elő évtizedek óta, alighanem azért, mert nem nyelvi hagyományok, hanem eszmék irányítják őket, s ezekkel a modern színház nem tud mit kezdeni. Ha nem tévedek, már az antik görög drámákat is eszmék irányították.

Mint említettem, az 1945 utáni nagyobb egységek élén rendszeresen állnak korszakbemutató fejezetek, amelyek hangsúlyosan foglalkoznak az irodalompolitikával. Láthatjuk, hogy olykor az írói kisportrékban is lényegessé válik ez a tendencia, s vele párhuzamosan a szerző szemléletének bírálata, művei érvényességének korlátozottsága, konzervativizmusa. Azért különösen feltűnő ez, mert a megelőző évszázadok tárgyalására nem ez volt a jellemző. Schein Gábor egyetlen látószögből szemléli a szocializmus időszakának mind ideológiai-politikai, mind irodalomesztétikai történéseit. Amit ő „népinek”, „bárdköltészetnek” tart, az mind korszerűtlen. S szívesen keveri ideológiai gyanúba a nem kedvelt szerzőket, mint Illyést is. Váratlan módon helyet kapott Csoóri Sándor is. Meglepődve olvashatjuk az első mondatban, hogy tőle „kezdetben az Újhold poétikája sem állt távol”. Legalább egyetlen ilyen verset szeretnék elolvasni, ugyanis ő eleinte Petőfi hangján szólalt meg. Megtudjuk, hogy támogatta is a Kádár-rendszert, nemcsak szemben állt vele. Ezt példázza kubai útinaplója és a Che Guevara búcsúztatója című verse. Kubában 1961-ben járt a költő, s ha olyan pártszerű a kézirata, nem 1965-ben adták volna ki. A naplóban a lelkesedés és a kritika egyaránt jelen van, s amiért lelkesedik, az egy népnek egy nagyhatalommal szemben kivívott szabadsága – öt évvel vagyunk a mi 1956-unk után. A gyarmati és félgyarmati népek felszabadulási harcai, a „harmadik világ” színre lépése világtörténelmi eseménysor volt. Csoóri Kubában találkozhatott az említett vers hősével is, akit partizánharcosként 1967-ben végeztek ki Bolíviában. Verse teljesen személyes, a partizánsapka jelképe korántsem Kádár mellett érvel, sőt, ők rettegtek volna a partizánoktól. Röviden szólva a Vadfiú hajjal című versről valamiért feltétlenül szükséges volt megemlíteni, hogy ez a vers, amelyet a szerző „a Magyar Népköztársaság fennállásának 30. évfordulójára megjelentetett aranyborítós könyvsorozatban publikált Jóslás a te idődről (1979) című gyűjteményes kötete végére illesztett”. Jegyzet ehhez a közbeékelt mondatrészhez: a 30 év sorozat 1975-ben indult, tehát 1945 évfordulójára, s több éven át létezett. A kor íróinak az adott harminc évben készült írásaiból közöltek válogatásokat. Ugyanebben a sorozatban például Pilinszky János válogatott versei is megjelentek 1978-ban. Az ő esetében ez nincsen ironikusan megemlítve. Csoóri Sándor már azokban az években is többször kapott különböző mértékű büntetéseket: szilenciumot. Ennek az évtizednek a végén például nem szerepeltethették őt a rádióban. A költőnek erről a legelső válogatott kötetéről kritikát olvashattam fel a rádióban, s nem sokkal később találkoztunk. Meglepődve mondta, hogy az én szereplésemből tudta meg, hogy feloldották a tilalmat.

Az 1945 utáni részben viszonylag sok filológiai jellegű adat szerepel. Sajnos egy részük hibás. A kéziratot, úgy látom, senki sem lektorálta, pedig ennek segítségével ezek s más hibák is javíthatóak lettek volna. Kénytelen vagyok néhányat megemlíteni. Az 1945–1948 közötti években Németh László állítólag sem a polgári, sem a népi irodalommal nem azonosult. Bizony erősen kötődött a népiekhez. Elkészítette a Nemzeti Parasztpárt számára a tanügyi reformtervet, kulcsszereplője volt a Válasznak. A kötet szerint Babits és Kosztolányi életművének „rehabilitálása” a hatvanas évek végén kezdődött. Ezzel szemben Babits művei hét kötetben 1957-től kezdve, válogatott művei két kötetben 1959-ben, a Babits–Kosztolányi–Juhász Gyula-levelezés 1959-ben jelentek meg. Az első kismonográfiák (Pók Lajos, Benedek Marcell) valóban csak az évtized végén. Kosztolányi összegyűjtött műveinek sorozata ugyancsak 1957-ben indult, de már 1954-ben megjelentek válogatott versei. A már említett levelezéskötet mellett 1961 kiadványa Kiss Ferenc könyve a három költő ifjúkori barátságáról. Személyesen ehhez hozzátehetem, hogy 1960 júniusában az érettségi tételemben e nyugatos költőkről kellett beszélnem. Igaz, hogy egyetlen tételbe zártan, de: róluk. Németh László regényében nem Jókuti doktor mondja az idézett mondatot, hanem Takaró Imre. Csakis félreérthető az a fogalmazás, mely szerint Weöresnek 1946-ban harmadik kötete jelent meg. A harmadik ugyan, de csak a háború után. 1956 után a „kultúrpolitika lemondott a szocialista realizmus ideológiájának érvényesítéséről” – ám a hetvenes évek végéig nem erre került sor, hanem a fogalom nyitottabb értelmezésére. A Nagyvilág nem 1957-ben indult, hanem 1956 októberében. Juhász Ferenc legfontosabb kötetének a címe helyesen: Harc a fehér báránnyal. Kormos István N. N. bolyongásai-ciklusa önálló kötet, s nem a hatvanas években született, hanem 1971–1974 között, s 1975-ben jelent meg. Az idézett Névtábla seholsincs ajtómra nem 1945-ben jelent meg, hanem ezzel a szöveggel 1971-ben. Eredeti címe az 1947-es megjelenéskor: Hónom alatt van a nap volt, s inkább csak tartalmi elemeiben hasonlít a későbbi változatra. Az a régi szöveg egyébként látványosan rájátszik Gellért Sándor egyik versére. Pilinszky János első kötete nem a Kráter, hanem a Trapéz és korlát. Vas István önéletrajzi trilógiájának említésekor kimaradt a középső rész: Mért vijjog a saskeselyű? Az Égető Eszter egy évvel korábban, 1956-ban jelent meg. Sánta Ferenc regénye a folyóiratban valóban a Húsz órás riport címet kapta, de ez a kifejezés nem műfajt jelölt. A könyv viszont a következő évben jelent meg. Ha a szövegben semmi sem utal a Dunántúlra, honnan lehet tudni, hogy ott játszódik? 1956-ban számos helyen történtek a regényben leírtakhoz hasonló tragédiák. Hubay Miklós nem tartozott a Kádár-kor legtöbbet játszott szerzői közé.

Álszentség lenne, ha nem említeném azt a helyet, ahol én is szerepelek. Nem a Nagy László-fejezetre gondolok, hanem a hatvanas–hetvenes évek irodalompolitikai áttekintésére, a kulturális politikára az új nemzedék jelentkezésének szempontjából. Itt szó van Tóth Dezsőről mint a pártközpont, Szabolcsi Miklósról mint a tudomány és a kritika nagy hatalmú személyiségéről, majd ellenpéldaként Bori Imre következik, aki a Vajdaságban élve már 1967-ben méltatta a még kötet nélküli Tandori Dezsőt. Most tudtam meg, hogy Tóthékkal egy csoportba tartozom mint az Írószövetség KISZ-titkára, aki „követelést” fogalmaz meg 1974-ben: „a feladat a szocialista tudat formálása”. Elárulom egyrészt, hogy a szöveg két évvel korábbi, lelőhelye az Új Forrás 1972/2. száma, tehát az év elején keletkezett, s én egyébként csak késő ősszel lettem titkár. Másrészt jó lenne, ha a fiatalabb nemzedékek azt is figyelembe vennék, hogy a szocializmus szó meglehetősen tág jelentéskörű, s korántsem azonos a bolsevizmussal. Az európai pártok jelentékeny része ma is „szocialista”. Az 1956-os forradalom következményeivel arra tanított bennünket, hogy „igazi” szocializmusra van szükség, s hogy ebbe az irányba kellene terelni a jelenkort. A szocialista tudatformálás kapcsán demokráciát, sokkal több jogot, közösségéért felelősséget érző embert képzeltünk el. Ezt képviselte a nemzedék többsége, tudatosan képződött csoportként a Kilencek, akiknek antológiáját bevezetve Nagy László hasonló gondolatokat fejtett ki. Az Elérhetetlen föld nem 1970-ben, hanem az előző év végén jelent meg, s a nemzedéknek szinte bibliájává vált, a hatalom pedig ellenséges műként kezelte már a megjelenése előtt. A kiadás egyébként a „rákosista-kádárista” Darvas Józsefnek köszönhető. Az a Költők indulása című tanulmány, amelyből az idézet származik, éppen a már háttérbe szorított Kilenceket állította a középpontba. Meg is jelent a folyóirat következő számában egy főként ezzel vitatkozó cikk. Viszontválaszomat már nem közölték. A költőcsoport kibontakozását az irodalompolitika nagymértékben gátolta, érthetően, hiszen 1956 után elsőként próbáltak önálló csoportként megjelenni, ráadásul egyértelműen kritikus-ellenzéki szemlélettel. Jóval később a posztmodern kánon viszont már tudomást sem vett róluk.

Abban a korszakban tenni bármit is csak a létező szervezeti keretek között lehetett: párt, szakszervezet, népfront, ifjúsági szövetség. Szeretnék majd egyszer írni a mi 1971-től újjá formálódó KISZ-szervezetünkről. Működésének köszönhető a Fiatal Írók József Attila Körének létrehozása, az olvasótábori mozgalom, a Mozgó Világ folyóirattá alakulása, a Móricz Zsigmond Ösztöndíj, a fiatalok képviselőinek részvétele az irodalmi élet testületeiben. Ha tud valaki valami rosszat tevékenységünkről, írja meg, mondja el. Darvas József az Írószövetség elnökeként ugyan mondhatta azt 1973-ban, hogy azért hozták létre a fiatalok írószervezetét, hogy „ne történjék semmi”, ezzel inkább a tapasztalt író nyugtatta a politikusokat. Ő már bánta régi bűneit, próbált vezekelni, s én kifejezetten olyan „népfrontos” emberként ismertem meg, aki próbálta segíteni a fiatalokat. Mellette Dobozy Imre, a főtitkár volt a keményebb vonalas, aztán Darvas váratlan halála után (1973), elnökként ő is szelídebbé vált. Egyébként nem emlékszem olyan 35 év alatti íróra, aki ne akart volna a FIJAK tagja lenni. Egyetlen Írószövetség létezett, annak mintegy az „óvodájaként” jött létre ez a szervezet, amely fényképes igazolványt is adott a tagjainak (ez fizetés nélküli munkaviszonyt jelentett a rendőri igazoltatásoknál), bemutatta a köteteiket, olykor szerződést, állást, ösztöndíjat, külföldi utat biztosított a számukra. Az új költőnemzedék pályakezdésének szakmai segítésében főként Fodor András tett sokat.

A másik tőlem származó, 1980-as idézetet is célszerű lett volna a történelmi környezetben értelmezni. Itt lényegében a perspektívaváltásról van szó: „minden gondolkodó embernek tudomásul kell vennie, hogy bár a kommunizmus perspektívája változatlan, a hozzá vezető út sokkal lassabb és bonyolultabb, mint azt hittük.” A hatvanas évek elején keletkezett Hruscsov-program ábrándja szerint a Szovjetunió 1975-re lehagyja majd az USA-t a főbb gazdasági mutatókban. Ez persze ábránd volt, a nagyhatalom egyre konzervatívabbá vált, s ezért még az 1968-ban nálunk megindult szerény gazdasági reformprogram is megbukott. Történelmi vákuum keletkezett: fejlődés nélküli évtizedekre kellett berendezkedni. És senki sem gondolhatta józanul, hogy a jaltai szerződés hamarosan érvényét veszti. A tőlem idézett mondattöredékek forrása nem szerepel a könyvben. A Fiatal magyar költők 1969–1978 című sokszerzős tanulmánykötet bevezető fejezetéből való (Kortársaink sorozat, Akadémiai kiadó, 1980). Ez a könyv az én ötletem volt, a nemzedékkel együtt (31, már legalább egy kötettel rendelkező költő) az irodalomtörténész-kritikus gárda is bemutatkozott, sőt a szomszédos országok költőiről is született áttekintés. Itt még békésen megfértek egymás mellett a különböző törekvések Aczél Gézától Kiss Benedeken, Petri Györgyön át Veress Miklósig. És mindenki költő – vagy az is – maradt. Sajnos heten már nincsenek közöttünk. Ez a könyv, s párja a prózáról Kulin Ferenc gondozásában, Béládi Miklós sorozatszerkesztőnek köszönheti a megszületését, mert ő harcolta ki a pártközpontban még 1976-ban az engedélyt e szokatlannak számító elképzeléshez. S még ahhoz is ragaszkodott, hogy ne az ő megbízhatóbb jelöltjük, hanem én legyek a líra-kötet szerkesztője. A lektorálás is ott készült, elismerést érdemlő szakszerűséggel.

Az 1945 utáni szerkezeti egység szinte folyamatosan foglalkozik a politikai helyzettel, s ebben az írók szereplésével, de inkább csak akkor, ha az a népinek nevezett táborhoz sorolható, mint a már említett Csoóri Sándor vagy Illyés Gyula, akitől a tartózkodás ellenére sem lehetett megvonni a kétségesnek mutatott szerep mellett a tehetséget. Schein Gábor meghatározónak tartja, hogy ezek az írók a Kádár-kor fő támogatói közé tartoztak. Határozott a következő, Standeisky Évára hivatkozó szöveg: „A hetvenes évek alkufolyamataiban a legerősebb  pozíciókat a népi írók csoportjaihoz tartozó alkotók és irodalomtörténészek vívták ki maguknak. Zömük elkötelezett párttag volt. Helyzetük az 1968-ban elkezdett, majd hamarosan megnyirbált és kudarcba fulladt modernizációs kísérlet kimerülése után erősödött meg, amikor a pártban egyfajta konzervatív fordulat ment végbe.” Az említett írás egyik kisebb és meglehetősen vázlatos, egyetlen esetet leíró fejezetének címe: A hatalom és a népi írók kommunista örökösei. (Gúzsba kötve). Így kezdődik: „A népi írói vonulat immár zömmel kommunista párttagokból álló új nemzedéke a hetvenes évek elején, a mechanizmusreform megtorpanása, a pártbeli konzervatív fordulat után erősödött meg. Legismertebb képviselői: Kiss Ferenc, Czine Mihály, Csoóri Sándor és Fekete Gyula.” A hetvenes években a párttagokra a kommunista kifejezést már csak elvétve használták. Ez a gárda nem állt „zömmel” párttagokból. Tudtommal az említettek mindegyike kívülről bírálta a párt politikáját. A pártfegyelem nem tette volna lehetővé a nyilvános kritika általuk gyakorolt erősségét. A „megerősödés” fogalma pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy már kevésbé fojtották beléjük a szót, s így ez a vonulat ismét közéleti tényezővé válhatott Nagy László, Sánta Ferenc, Sütő András, Ratkó József, Utassy József, Nagy Gáspár és mások szépirodalmi műveivel is. Fórumuk pedig elsősorban a Tiszatáj volt. A könyv szerint ők voltak azok, akik „a Kádár-rendszer fontos támaszát jelentették a humán értelmiség körében”. Sajátos értelmezés. Akárcsak „a nemzeti kommunizmus ideológiájának” említése abban a Kádár-korban, amelyik folytonosan harcolt a „nacionalizmus” ellen.

Az eddigieket politikai jellegű bírálatnak tekintve említenem kell a világszemléleti és a poétikai elutasítást is. A bárdköltészet kapcsán már esett szó arról, ami itt teljesedik ki: a népi írókra kezdettől fogva a félig feldolgozott, kellően meg nem újított, 19. századi romantikus, nacionalista felfogás a jellemző. A legkövetkezetesebben Németh László és Illyés Gyula kapcsán fogalmazódik ez meg. Ebből következik, hogy poétikájuk is konzervatív. Míg az újholdasok kapcsán elismerést érdemel, hogy születtek fontos szerepet betöltő „megőrző költői életművek”, itt erről kevésbé lehet szó. Nagy László nem tisztázta költői szerepét, Juhász Ferencnek még a legismertebb versei is kétséges értékűek, Csoóri Sándor kísérletei kevéssé sikeresek. Az epikában is hasonló a tapasztalat, ám ez a mondat nem csupán a népiekre vonatkozik: „A 60-as évek legolvasottabb regényei egyaránt azt a tapasztalatot erősítették, hogy a világ törések nélkül, közvetlenül és egyszerűen olvasható.” Ez egy ismert posztmodern tézis, a kor epikájára viszont ennek éppen az ellenkezője érvényes. Tessék kézbe venni Déry Tibor, Sánta Ferenc, Fejes Endre, Mészöly Miklós, Cseres Tibor, Örkény István, Kardos G. György, Karinthy Ferenc könyveit.

Már csupán egyetlen dolgot említek. A kézikönyv bibliográfiai adatai a tárgyalt szerzők és műveik kritikai és megbízható kiadását a lap alján adják meg, de csak a 20. századig. Vajon miért? A hivatkozott szakirodalom bibliográfiája a nagy korszakok tárgyalása után kapott helyet. Egy kézikönyv esetében talán indokolt lett volna valamifajta válogatást adni a régebbi és újabb szakirodalomból, elsősorban a szerzői és a korszak-monográfiákból. Egyáltalán nem említődnek például Béládi Miklós, Czine Mihály, Görömbei András, Grezsa Ferenc, Király István, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Sőtér István, Szabolcsi Miklós, Tarján Tamás munkái.

Nem lehetett könnyű munka ezt a kézikönyvet létrehozni. Feltételezem, hogy a kiadó is sürgette a munkát. Ám célszerű lett volna mindhárom szerkezeti egységet több lektorral megbíráltatni, a könyvet egységesebb szempontúvá, anyagkezelésűvé változtatni, jobban figyelembe venni a kézikönyvvel kapcsolatos várható igényeket. S nem ártott volna, főként a 20. század tárgyalásakor, önkritikusabban megvizsgálni a szerzői álláspont feltételezhető ideológiai és esztétikai egyoldalúságait. A posztmodern nálunk azt hirdette, s ma is él ez az álláspont, hogy mellette a késő modern már nem korszerű. Ezt a nézetét érvényesíteni kívánta körülbelül 1920-ig visszamenően.  Így vált „érdektelenné” például már a fiatal Illyés is, majd az egész népi írói mozgalom, sőt a harmadik nemzedék újklasszicizmusa is. Az 1945 utáni évtizedekből szinte csak azt tekintik hibátlannak, de legalább értékesnek, ami a posztmodern felé vezet. De még ott is válogatnak. Déry Tibor életművének utolsó nagy szakasza vajon miért nem méltó a bemutatásra? Nem kell a túl messzi múltba tekinteni, hogy belássuk: Kassák sem érvénytelenítette a kortárs Babits munkásságát, József Attila sem Adyét, és Weöres Sándor sem József Attiláét. Egyébként pedig már a posztmodern kor félmúltja is történelemmé vált. Nem lett vége a történelemnek, s talán újra megszületnek a „nagy elbeszélések”. (Akadémiai, 2010)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben