×

Elbeszélés és prózanyelv

Szerk.: Horváth Kornélia

Zsuppán Klaudia

2012 // 06
Igényesen szerkesztett, küllemében megnyerő kötetet vehet kezébe az olvasó, ha a Ráció Kiadó 2010-ben megjelentetett Elbeszélés és prózanyelv című könyvét választja. Mint azt a borító mutatja, a kötet az „...és a szöveg beszél”. Művek és értelmezések című sorozat első darabja. A sorozat  gadameri mottója tökéletes összefoglalója annak a szemléletmódnak, amelyet a tanulmányok képviselnek a tudományos diskurzusban: a szövegek nyelviségét helyezik az értelmezés középpontjába. Bár furcsának hathat, hogy a kötetnek nincsen elő- és utószava, a kötet egészének célja és művészetfelfogásának legjellemzőbb vonása világosan kivehető a tartalomjegyzékben szereplő tanulmánycímekből: a dolgozatok kivétel nélkül az identitás, az írás és a nyelv viszonyát problematizálják. A kötetet fellapozva és a tanulmányok címeire rápillantva rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy célzottan szakmai közönségnek szánt művek szerepelnek benne, melyekről később az is kiderül, hogy három, egymástól nehezen elkülöníthető téma köré szerveződnek. Figyelemre méltó, hogy a szerzők többsége rendkívül alapos elméleti tudással rendelkezik, és – bár nagyrészt szövegelemzésekről van szó – az írások jelentős része hasznos elméleti bevezetőt is nyújt az olvasónak az adott  témakörre vonatkozóan. Ezek alapján elmondható, hogy a kötetnek erőssége az elméleti problematika által felvetett kérdések kidolgozása és az azokra adható válaszok kifejtése.

A dolgozatok nagyobbik része leginkább az elbeszélő identitására, az elbeszélői hang mibenlétére, valamint a szerző–olvasó–megjelenített alak viszonyrendszerének problematizálására helyezi a hangsúlyt. Akad olyan tanulmány, amely kimondottan elméleti munka, nem szövegelemzés. Ilyen a kötet legelső, Papp Ágnes Klára Posztmodern karnevál? Mihail Bahtyin nyelvfelfogása a posztmodern irodalomértés felől olvasva című írása, melynek célja Bahtyin nyelvszemléletének összefoglalása és a karnevalizáció fogalmának, valamint az amögött álló nyelvfilozófiai eszmerendszernek a bemutatása. A tanulmányszerző kifejti Bahtyin nyelvről alkotott nézeteit, leírja, hogyan jutott el Bahtyin magának a szónak az eredendő dialogikusságához, s ez a felfogás miként vezetett paradigmaváltáshoz a szerző, a hős és a hallgató egymáshoz való viszonylatában. A dolgozat érdeme a világos, alapos megfogalmazás, valamint hogy egyetlen témára koncentrál, s ezért Bahtyin dialóguskoncepcióját jól érthető módon képes tolmácsolni az olvasók felé. A szerző, a hős és az olvasó relációjának a szövegelemzés során felmerült kérdéseit helyezi figyelme középpontjába Finta Gábor Hályogolás, avagy mit lát a szerző címet viselő írása. A tanulmány éppen azt a folyamatot tárja az olvasó elé, amelynek során a szöveg megalkotásának feladata az íróról az olvasóra helyeződik át, a szerző pedig nem tartja magát a szövegen kívül állónak, hanem olyasvalakinek, akit a szöveg maga is alkot. A tanulmány meggyőzően bizonyítja, hogy a Kosztolányi-szöveg újítása a Mikszáth-szöveghez képest az, hogy „– bár az elbeszélő több alkalommal »kiszól« a szövegből –, azonban a kiszólások funkciója már nem a szöveg értelmének magyarázata, nem a szöveg közvetítette jelentést fejtik meg, hanem együttalkotásra hívnak fel” [kiemelés: Zs. K.].  Hasonlóan megvilágító erővel tárja fel az elbeszélői identitás változásának és az olvasó pozíciójával való „egybemosódásának” processzusát Szávai Dorottya tanulmánya, a Lázadó fiúk – Apa, autoritás, szerzőség Albert Camus és Esterházy Péter műveiben dolgozata. Szávai meghatározó gondolata, hogy a Harmoniát interpretáló elbeszélő én a Mellékletben mintegy újjáalakítja önmagát olvasóként, vagyis közvetve a nagyregényben, illetve annak „olvasói mellékletében” megalkotott énként érti meg magát. A gondolatmenet végére érdekfeszítő és a további interpretációk számára produktívnak ígérkező kérdések merülnek fel, mint például: Az elemzett regényekben vajon éppen­séggel nem a „szerző feltámasztása” és a „szöveg halála” történik-e meg, mintegy a barthes-i tétel negatívjaként? Illetve a szövegben a „szerző” vagy a „nyelv” beszél?

Az elbeszélői hang mibenlétének kérdése, annak dialogikus, illetve kvázi-dialogikus volta a mozgatórugója több, a kötetben szereplő dolgozatnak. Ilyen S. Horváth Géza A fantasztikus diszkurzustól a „hangírásig” című tanulmánya is, amely témáját tekintve nem megszokott napjaink tudományos diskurzusában: Dosztojevszkij kisregényében, A szelíd teremtésben és Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című művében elemzi az autokommunikatív beszédmód működését. S. Horváth meggyőzően tárja fel azt a technikai újítást, amelyet ezek a művek először alkalmaztak, vagyis a lineáris-logikus elbeszélés széttörését és az asszociatív elbeszélői eljárást. Szintén a szó alapvetően dialogikus formájára helyezi a hangsúlyt a műértelmezés során Osztroluczky Sarolta Szóbeszéd, testbeszéd és intonáció (a regénybeli szó rétegzettsége Németh László Gyász című regényében) címet viselő munkája. Mint már címe is mutatja, ez a dolgozat is abba a diskurzusba kapcsolódik be, amely a szó alapvetően dialogikus formáját tekinti a műértelmezés köz­ponti kérdésének a Németh-regénnyel kapcsolatban. A tanulmányszerző különleges figyelmet fordít a főhős és az elbeszélő tudatának belső dialogizáltságára, vagyis az idegen szóra való állandó beállítódásának vizsgálatára.

Az eddig tárgyalt témák, a nyelv alapvetően dialogikus volta, valamint a szerző–hős–olvasó hármasságának relációja vezeti az olvasót a nyelv által létrejövő identitás kérdéséhez. A kötet ezzel a témakörrel kapcsolatban is színvonalas írásokat tartalmaz. Az identitás nyelvi meghatározottságára helyezi a hangsúlyt Horváth Kornélia, a kötet szerkesztőjének tanulmánya, mely a Műfajiság, elbeszélés és identitás Alessandro Baricco Novecento című regényében címet viseli. A tanulmány a személyes nar­ra­tíva hangsúlyozottan fontos szerepe mellett érvel a személyes identitás megformálására nézve. A dolgozat gondolatmenete meggyőzően halad azon következtetés felé, miszerint dinamikus önazonosságunk felépítése csak a nyelv által, saját történetünk megformálása során történhet. A dolgozat érdeme, hogy az elméleti argumentáció párhuzamosan halad a szövegelemzéssel, és mindvégig meggyőző módon támasztja alá azt. Hasonló módon a nyelvet helyezi az identitásformálás középpontjába „A to­nalitás korszaka egyszer s mindenkorra véget ért.” Kertész Imre nyelv- és ideológiakritikájának néhány összefüggéséről című, Radvánszky Anikó tollából származó munka, amely Kertész írásművészetének nyelvszemléleti hátterére is rámutat. A tanulmányszerző egyik leglényegesebb meglátása, hogy a Sorstalanság főszereplője, Köves Gyuri, aki sem nyelvének, sem személyiségének nincs birtokában, vagy nyomtalanul feloldódik az őt körülvevő hangok sokaságában, vagy egyáltalán nem képes belehelyezkedni mások megszólalásába.

A nyelv által megteremtődő identitás témájának narrációra tett hatását elemzi a kötetben szereplő másik nagy tanulmánycsoport. A posztmodern szubjektumfelfogásának a szöveg jelentésrétegére (vagyis annak állandó „újraíródására”) tett hatását tárja az olvasó elé Thimár Attila Tai! Szei! „Az iskolátokat hát hová ástátok el?” című dolgozata, melynek újítása egyebek között abban jelölhető meg, hogy sikerül gazdagítania az eddig nem sokat elemzett kisregényről szóló tudományos diskurzust. A szerző a folyamatos újraírás nyelvi lehetőségeit a megszólaló szubjektumok „egymásba folyó” határaiban ismeri fel, és leszögezi, hogy Ottlik Hajónaplójában az új megszólalások minden esetben megváltoztatják az addig kialakult párbeszéd­viszonyt. Rácz Ádám Az intellektus halála és az (ön)-kritika diadala. Egy Prae-olvasat című munkája meglátásom szerint alapjaiban változtatja meg a Szent­­kuthy-regény befogadását, már csak azáltal is, hogy egyáltalán képes interpretációt létrehozni, és nem esik bele abba a hibába, hogy a regényről eddig készült értelmezéseket követve, esszészerű elmélkedés stílusában igyekezzen beszélni a műről. Rácznak sikerül részletesen és alaposan végigvinni interpretációját a regény narrációs eljárásaira vonatkozóan (a narráció bizonytalanságát és az elbeszélői helyzetek megsokszorozódását vizsgálva), emellett pedig az eddigi elemzőkkel ellentétben kiemeli az irónia és a paródia jelentőségét, valamint a megalkotottság mikéntjére kérdező hozzáállást is a regényben. Az irónia narrá­ció­ra tett hatását világítja meg Emanuel Bouju tanulmánya is (Az irónia formái Enrique Vila-Ma­tas Párizs sosem ér véget című regényében), amely a kortárs iróniakoncepciók bemutatása mellett konkrét regénybeli példákkal tárja fel a műben az irónia mű­ködését. Boujou az iróniával kapcsolatban sokszor utal magának az elemzett szöveg szerzőjének, Vila-Matasnak a meglátásaira, ami kétségtelenül új szempontokkal gazdagítja az elemzést és az irónia fogalmának értelmezését. Különlegesség, hogy a tanulmány a történelem szövegképző ereje és az irónia kölcsönös egymásra hatását mutatja be és kamatoztatja az interpretáció során.

Eddig azokat a tanulmányo­kat taglaltam, amelyek a posztmodern szubjektumkoncepcióknak a  megszólaló ének szubjektumára és a szövegszubjektumra tett hatásait teszik a szövegértelmezés legfőbb kérdésévé. Ezek után magától értetődő, hogy a következő meghatározó csoportot az inter­textualitást (vagyis a szövegszubjektumok közötti interakciót) középpontba helyező írások alakítják ki a köteten belül. Benda Mihály Színházi álarc alatt hermafrodita szavak, avagy az Ahogy tetszik Théo­phile Gautier Maupin kisasszony című regényében című írásának bevezetőjében részletesen körvonalazza Gautier írásművészetének érdemeit, ami kétségtelenül emeli a dolgozat jelentőségét, hiszen a magyar olvasó számára Gautier a kevésbé ismert szerzők közé tartozik. A tanulmány egyik fejezete az intertextualitásról szóló tudományos diskurzus tömör összefoglalását nyújtja, ám a szövegelemzés egyrészt nem indokolja egy ilyen különálló, elméleti fejezet beiktatását (mivel az nem tartalmaz szövegbeli részleteket), másrészt a tanulmány a Shakespeare-művel való rokoni szálakat nem tárja fel részletesen. Nagy Márton Károly A fiú nevei – Három intertextuális kapcsolatrendszer Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című kisregényében című írása egy látszólag másodlagosnak tekinthető jelentéssík kibontását kísérli meg: a szöveg gazdag biblikus rétegére „szűkíti” az interpretációt. A dolgozat teljesíti a bevezetőben kitűzött célt, vagyis három bibliai történet (Ádám és Éva; Jákob álma; Sámson története) mentén fejti ki a mű jelentőségét az irodalmi művek sorában. Arra a kérdésre, hogy a három biblikus intertextus szövegszervező erővel bír-e, illetve képes-e a szövegszemantika strukturálására, a végén mégsem kapjuk meg hiánytalanul a várt választ. Ennek oka valószínűleg egy eredményeket összefoglaló, mintegy „tisztázó” befejezés hiányában keresendő. Bitter Janka tanulmánya, A je­lentéstele­nítéstől a motivikus jelentésalkotásig Gara­czi László Csigacsók című novellájában a paródia és az intertextualitás azon különleges kölcsönhatását vizsgálja, amely hatást gyakorol egyben a narrációra is. A tanulmányíró különös jelentőséget szentel a csiga, illetve a csigavonal mint szimbólum magyarázatának, illetve e szimbólumok azon szerepének, amely hangsúlyos szemantikai hátteret képez a novellán belül. Ér­fal­vy Lívia Szövegváltozatok egy té­má­ra (Kosztolányi Dezső: Hályogműtét, Mikszáth Kálmán: A há­lyog-kovács) írásában nyelvi-­
poétikai szempontok mentén elemzi és hasonlítja össze a két szöveg intertextuális kapcsolódásának hátterét. (Érdemes megjegyezni, hogy Érfalvy Lívia lényegesen eltérő közelítésmódot választ, mint Finta Gábor dolgozata, amely szintén a Kosztolányi-novellát helyezi az elemzés középpontjába.) A tanulmányíró a narratív struktúra vizsgálatát végzi el alaposabban, mivel álláspontja szerint az elbe­szélésszerkezet rejti e novellákkal kapcsolatos legtöbb dilemma forrását. A poétikai-retorikai szerveződés vizsgálata közben különös hangsúlyt fektet a központi motívumok hangalakjának etimológiájára (pl. fény – világ). A tanulmány lényeges megállapításra jut: „a Hályogműtét elbeszélőjének személyes reflexiói a Mikszáth-szövegre történő intertextuális utalássá válnak”, vagyis a Kosztolányi-novella nemcsak me­ta­forikájában, de elbeszélésének módjában is reflektál a mikszáthi szövegvilágra.

Újabb csoportot azon tanulmányok képeznek, amelyek a metaforikus jelentéshálóban, illetve a szimbólumrendszerben kutatják és lelik meg a jelentésképződés forrását. Menczel Gabriella Julio Cor­tázar és a fantasztikum című tanulmánya a fantasztikus irodalom elméleti hátterének összefog­lalásával kezd, így kiemeli Todorov, Freud, illetve a latin-amerikai elméletírók megközelítését,  majd a Li­liana sír című novellát elemzi. Úgy vélem, a tanulmányban az elméleti rész és a szövegelemzés valamelyest elválnak egymástól, és kevés a kapcsolódási felület a kettő között, holott külön-külön mindkettő figyelemre méltó megállapításokat tartalmaz. Ilyen például a szövegelemzésben a novella azon különleges, a tradícióval szakító vonásának kiemelése, mely szerint e novellaszövegben szemantikai szinten következik be a fantasztikum „törése”, nem pedig az addig megszokott tematikus szinten. Ugyancsak a metaforikus szövegszerveződést helyezi az értelmezés középpontjába Szitár Katalin Lélek-jelen-lét (A ház szimbóluma Németh László Bűn című regényében) című dolgozata, amely arra tesz kísérletet, hogy „a narratológiai és a szemantikai elemzés együtt-tartása révén” olyan interpretációs módot találjon, amellyel felmutatja a szóban a világképteremtés lehetőségét. Boros Oszkár Történelem és (el)beszélés című tanulmánya Mikszáth Kálmán művének, a Beszterce ostromának mindenekelőtt nyelvi-poétikai megalkotottságát figyelembe véve bontja ki szövegelemzését. A szerző szakít a korábbi Mikszáth-recepcióval, és a cselekvés–történelem–megértés hármasságára helyezi a hangsúlyt interpretációjában.  A tanulmány igen meggyőzően végzi el a regény szemantikuma eddig ki nem mutatott vetületeinek feltárását a metaforikus szövegszerveződés mentén. Másfelől Horváth Zsuzsa dolgozata („ázalagok egy csöpp vízben” – A zárda kronotoposza a Hangyabolyban) a Kaffka Margit regényében megjelenő zárda metafora szemantikai jelentőségét gondolja tovább, levonva egyúttal azt a fontos következtetést, miszerint a zárda világában az idő és a tér elválaszthatatlan egysége révén önálló, bahtyini értelemben vett kronotoposz jön létre. Figyelemre méltó a szerző azon megállapítása, hogy a zárda kronotoposza erős formáló hatást gyakorol a bentlakók létértelmezésére és identitásképzésére, továbbá a befejezésben teret nyit a kronotoposz azon különleges szerepének, amely a női identitást is sajátossá teszi a regényben. Magát a nyelvet tekinti az elemzett mű főszereplőjének Fazekas Katalin Melinda tanulmánya, a Költői tér és nyelvi szimbólum (Spiró György: Kísértetváros kapujában). Fazekas hangsúlyozza, hogy interpretációjának értelmezése nyelvi típusú megközelítést képvisel, ami nemcsak a kulturális szemantikum felől (Fazekas különös hangsúlyt fektet a novella kulturális szimbolikájának és motívumkincsének értelmezésére), hanem a nyelv felől is reflektált.

Módszerét tekintve, valamint az elemzett művek koránál fogva egyedülálló megközelítésmódot képvisel Maczák Ibolya Három hitszónok – nyolc beszéd című dolgozata. A szerző célja, hogy fényt derítsen a filológiai munka modern tudományos vizsgálódásban felhasználható szerepére. A tanulmány azonban mégsem haladja meg a filológiai vizsgálódás kereteit, s inkább egy jövőbeli interpretáció számára nyit teret. Ugyancsak termékeny talajt készít elő a majdani szövegelemzéshez Bodnár György A kreált közbeszéd poétikai szerepe (Füst Milán, a magyar modernség és a kisregény) című tanulmánya, amely a Szakadék irodalmi kanonizációjára tett meggyőző kísérletnek tekinthető. A dolgozat bemutatja Füst korának nyelv- és én-felfogását, valamint a korszak-fogalomról szóló tudományos diskurzus főbb pontjait. Érdemes kiemelni, hogy a tanulmányíró felfedezi: Füst szereplőinek beszédmódja nem realista funkciót tölt be, hanem az író lélektani és lételméleti játékainak eszközei.

Összességében elmondható, hogy a kötet teljesen egységes felépítést és tematikát valósít meg, és olyan tanulmányokat gyűjt össze, amelyek az elemzett szövegek azon aspektusát fedezik fel és helyezik előtérbe, amely a létértelmezés nyelvi irányultságát hangsúlyozza. Az írások nagy része a szó rétegzettségét, illetve az újraírás nyelvi lehetőségeit állítja a szövegek értelmezésének középpontjába. A kötet meggyőzően hirdeti, hogy szükségszerű és gyümölcsöző egy új megközelítési mód alkalmazása a vizsgált művekkel kapcsolatban, és ezáltal eleget tesz annak az igénynek, amely egy újfajta interpretáció szükségességét sürgeti napjaink tudományos diskurzusában. Befejezésként érdemes visszatérnünk a kötet legelső tanulmányának mottójához, amely Bahtyint idézi: „az emberi szó sorsában nagyon fontos, lényegében radikális fordulat áll be [...] A kulturális-értelmi és expresszív intenciók [...] a nyelvet többé nem mítoszként, a gondolkodás abszolút formájaként érzékelik. Ehhez önmagában nem elég, hogy láthatóvá válik a világ kulturális többnyelvűsége és a saját nemzeti nyelv beszédmódbeli sokrétűsége: fel kell tárulnia e tény lényegi mivoltának és minden következményének is.” Az idézet könyvbeli elhelyezkedése véletlenszerűen ugyan, de határozottan jelentőségteljes az egész kötetre nézve: valamennyi tanulmány a szónak éppen e „lényegi mivoltát” tárja fel. (Ráció, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben