×
Tovább a kapcsolódó galériához

„Semmit nem kényszerítettem ki az élettől”

Beszélgetés Gosztola Gábor képzőművésszel

Novotny Tihamér

2012 // 06

Novotny Tihamér: Kedves Gábor! 67 éves vagy. Gazdag és változatos életműved azonban majdhogynem ismeretlen a hazai közönség előtt. A közvetlen kollégákon, ismerősökön és barátokon kívül a képzőművész- és művészettörténész-szakma se nagyon tudná felidézni magában munkásságod legjellemzőbb darabjait és legfontosabb állomásait. Valamiféle titokzatosság és elfeledettség lengi körül az életedet. Körülbelül a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen kiállítottál. Budapest és Szentendre alternatív galériái befogadták a műveidet. Verseket írtál, írókkal barátkoztál, az Élet és irodalom rendszeresen közölte rajzaidat. A Vajda Lajos Stúdiónak (VLS) is a tagja lettél. Azután hirtelen kiléptél a képből. Vagy húsz évig tartott ez a megmagyarázhatatlannak tetsző távollét, ez a furcsa visszahúzódás. 2001-től – talán éppen az én rábeszélésemre – újra megjelentél a kiállító­termekben. Úgymond visszatértél, s 2002-ben, a VLS nagy jubileumi tárlatán is szerepeltél a Műcsarnokban régi és friss munkáiddal egyaránt.

Ezzel a beszélgetéssel tehát egyrészt szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy Gosztola Gábor húsz éven keresztül jóformán semmit sem alkotott, másrészt szeretném kibogozni egy olyan életműnek a részleteit és összefüggéseit, amely idestova fél évszázada tart, él, mozog, rétegződik és alakul. Harmadrészt szeretném közelebb hozni az érdeklődőhöz egy olyan művész személyét, gondolkodását és látásmódját, aki meglehetősen „hátrányos” helyzetből indult valamikor, mégis igen korán érve férkőzött a művészeti élet közelébe.

Induljunk hát a gyökerektől! Úgy tudom, édesapád „titokzatos” eltűnése meghatározta egész elkövetkezendő életed folyását. Kérlek, először mesélj erről! Valamint az ősökről, a gyermekkorodról és Ozoráról, fiatalságod színteréről!

Gosztola Gábor: Édesapámról igen keveset tudok mondani, kevés a nekem megmaradt története, és még mindig nagyon kevés – a legendák, elbeszélések ellenére –, amiket kaptam, és amit szerettem volna meglelni belőle… Valakik elvitték valahová… Akkor úgy tanultam, a „dicsőség földjére”, ahonnan „származik minden, ami jó”.

Két évtizeddel később, amikor kezdtek megjelenni a rajzaim a sajtóban, soha nem hallott emberek kerestek meg – névazonosságunk miatt – az ország különböző tájairól, de óvatosan, bizalmatlanul, mintegy féltve a keresettet. Amerre megfordultam, véletlenül mindig találkoztam fiatalabb koromban egy-egy emberrel, aki a nevemre felkapta a fejét, és édesapám után érdeklődött, hegedűjét emlegette, repülőgépére emlékezett.

Személyes jelenléte helyett legendáját, más emberek emlékezéseit kaptam. Gyerekkorom féltve őrzött kincsei voltak az ott maradt tárgyai: egyenruhája, pilótasapkája, sakk-készlete, fényképek Bácska visszaszerzésének idejéből, a „nagyfiúk szerszám barkácskészlete”, és a tíz év körüli kisfiú fényképe a szőlőskertben, a maga építette, ma is őrzött, fából faragott repülőgépmodellel, szárnyaira festve az „MK-LF”.

A kincsek között tartottam számon nyolc tubus művészolajfestékét is. Fölöttük lebegtettem nagyanyám óvó figyelmeztetését: „Kisfiam, erre nagyon vigyázz! Ezt neked őrizte édesapád, ha majd már használni tudod.” Talán ennél a mondatnál kezdődött a történetem.

Én 1945 februárjában születtem, édesapámat az oroszok két hónappal később hurcolták el, ott halt meg egy fogolytáborban, amit teljes bizonyossággal csak 2006-ban tudtam meg.

Utolsó népmesei történetem róla, amit egy dédi korú néni úgy öt éve mesélt nekem egy Ozo­ráról származott Gosztola úrról, aki pilóta volt, de a háború menekülő szakaszában néhány emberével gyalogolt a szovjetek előtt, éjszakánként a lakosságtól kapva fedelet, nappal pedig egymásnak menedéket nyújtva. A katonák védelmet biztosítottak, segítettek az arra rászoruló embereknek, a néni a háború egyetlen szép emlékeként tartotta számon a tőle kapott segítséget.

Édesapám mindig velem volt, a legkülönbözőbb alkalmakkor bukkant fel, szólalt meg a tudatom mélyéről. Édesanyám a nyugati határszélről, ahonnan elhurcolták apámat, gyalogolt haza velem a szülőfalujába, Ozorára, a szüleihez, ők neveltek fel, édesanyám pedig eltartotta a családot, négyünket – mind­annyiunkat. E keretjáték helyszíne is csak ennyi: egy család egy faluban, egy légnyo­mást kapott nagypapával – a hitoktatómon kívül az egyetlen, aki úgy nevelt, hogy ne a hazug felszínt lássam, és hogy tisztában legyek a valódi történelemmel. „Vigyázz, kisfiam! Jól figyelj! Hazugság ezeknek itt minden szavuk” – hallom ma is. És ezt sem felejtettem el, mint ahogy azokat a szintén a nagypapától tanult kézművesfogásokat, szerszámhasználatot sem, amelyek egész életemen végigkísértek és segítették a munkámat.

Négy-öt éves lehettem, amikor kezembe kaptam festékőrlő márványkúpot festékkel, összezúzni a lavírozó ecset alá a színt, és kaptam a kéztartást, amivel megcsillanthattam az épület ablakain a fényt, és elúsztathattam vizesen a távolodó falakat. Nagymama megnyugtatott, hogy jól tudom, ezt már az ő nagypapája is éppen így csinálta, amikor kastélyt tervezett. Nagymamától tanultam ruhákat kitalálni és testre szabni az anatómiai arányokhoz, virágoskertben gondolkodni, fényképeket laborálni, a felhőkbe, a térbe képeket belelátni, foltot és színt megkomponálni, Arany Jánost betéve fújni és még mi mindent, ami most éppen nem jut az eszembe…

Mindennapos játszóterem a házunk mellett álló kerítésszomszéd, Ozorai Pipo vára, az iskola és a vár között trappoló szomszéd fiúk kincskereső csapatának tanyája. Voltam úgy nyolcadikos, amikor egy ilyen kutató utamon, egy járatban kezem egy vasalt kemény ládára talált, nem szóltam senkinek, visszatemettem… Ozorai Pipo várával szemben ott áll a másik vár, a földvár, omladékosan körbesáncolva, a falu fölötti két várból trombitáltuk oda-vissza az ozorai Pál utcaiak rémisztő jelszavait, „gyertek, ha mertek!” és egyéb harci kiáltásokat.

Télen a Büdös-tó jegére, nyáron a holt Sió vizére jártunk óriásharcsákat remélve merítő­kosarunkba. Emlékezetes, békés nyarakat töltöttem e vízi világban a felszínen lebegve. Mint egy megvalósult Bosch-festmény tűnik fel máig is emlékeimben: egy felém úszó fej néz fel hozzám a partra, és kézfejét felém nyújtva, görcsbe merevedve mutat rám…

A gyermekkori élményekből tudnék sorolni számtalant, ha az idő és a rendező engedné… Az általad említett „hátrányos helyzet” nem igazán jellemző a fent felidézett gyermekkorra, de legalábbis nem ingerszegény.

N. T.: Persze a mából, a városi életformából visszatekintve világosan kirajzolódik és igazolódik az a „tétel”, hogy a „hátrányos” helyzet – a tradicionális vidéki lét, az apanélküliség, a szégyenfoltnak minősített valódi történelem tudása – személyes oldalról nézvést óriási lelki gazdagságot, szellemi és érzéki töltekezési lehetőséget ad egy olyan társadalmi helyzetű és típusú gyermek- és fiatalember számára, mint amilyen te voltál. Szeretném tehát, ha még elidőznénk egy kicsit az ozorai színtéren. Inspirációként előttem van néhány fénykép a múltból: öt-hat évesen verset mondasz március 15-én; A Pál utcai fiúk gyermekszínjátszóinak egy csoportjában állsz vidáman; egészen korai színezett fotóidat nézegetem a honlapodon (http://gosztola-gabor.hommage.hu/?q=hu/eletrajzi-bevezeto-palyakep-osszefoglalo/helyszinek-ozora); hittanosokkal ülsz együtt egy kiránduláson; rajzolsz a Sió-parton; kedvenc tanárod társaságában vagy látható egy másik felvételen… Folytassuk tehát a „rendszerező” emlékezést!

G. G.: Folytassuk az ozorai, gyermekkori színtérrel, ahogy mondod. Valóban, a fényképek még több érdekességet rejtenek.

A március 15-i ünnepet az iskolaigazgatónk (legjobb barátom édesapja) rendszeresen megünnepeltette a templom és az iskola között álló Magyar Hősök emlékművénél, ami előtt szavalok a fényképen. Ezt az iskolaigazgatónkat persze az 1956-os forradalom leverése után leváltották.

A történethez tartoznak még 1956 számomra nevezetes ozorai eseményei. Egy fiú a rendőr zubbonyáról levágta az ötágú csillagokat, engem és barátaimat (tizenegy évesek voltunk) megtanítottak szovjet veszély esetén a kézigránát óvatos kibiztosítására és biztonságos használatára védőfedezék mögül, de csak indokolt esetben. A forradalom kitörésének napján a községi hangszóró az egész faluban harsogta az „itt a Szabad Európa Rádió”-t. A gyerekek az iskolában izgatottan gyülekeztek, összeálltunk, és mire a tanárok észbe kaptak volna, már le is vertük az összes kommunista címert a falakról, de kértem, hogy a keretet őrizzék meg, mert az újat, amit csinálni fogok, abba tesszük bele. Már csak minta kellett, nagyanyám keresett is egy Kossuth-címeres ezüstforintot, arról szerkesztettem meg és festettem ki a régi-új címert.

Ahogy a hittanosok népes csoportfényképén (az egész osztály) látható, 1956 előtt komoly hitoktatásban és nevelésben részesültünk. ’56 után a hitoktatást kitiltották az iskolából, már csak a templomba járhattunk hittanórákra, ezért is behívatták édesanyámat a munkahelyén, és közölték vele, hogy akinek a fia hitoktatásra jár, az nem dolgozhat ott. Édesanyám pedig kijelentette, hogy „az én fiam márpedig azt fog tanulni, amit ő szeretne”. „Akkor maga is máshol fog dolgozni, nem itt.” Így is lett.

A fényképen kettesben üldögélünk kedvenc tanárommal, Gy. Horváth Pista bácsival, ő egy polihisztor volt, jógázott – tőle kaptam kölcsön Blavatsky titkos tanításáról szóló könyvét, amely azután korán elvezetett a zen-buddhizmus felé –, nagyon jól rajzolt, matematikát, fizikát, kémiát tanított. Ezeket a tantárgyakat tudtam is, szinte kizárólagosan, de csak mert odafigyeltem az óráin. Egyébként pedig mint édesanyám közeli rokona és mint Géza nagybátyám jó barátja idomításomra pótapa szerepet is kapott. Ezt a szerepét aztán átadta felesége testvéröccsének, az irodalmárnak és műfordítónak, a rádió irodalmi szerkesztőjének, az akkoriban közismert Papp Zoltánnak, akinek a nevéhez számtalan nagy sikerű regény fordítása és dramatizálása fűződik. Pista bácsiéknál gyakran találkoztam vele, átnézte a mindig nálam lévő mappa rajzait, és egy alkalommal  közölte, hogy: „Na, ezt a tevékenységet nem itt Ozorán kellene csinálni. Ha komolyan gondolod, összepakolsz, kisfiam, és jössz velem. Vagy ahogy tudsz, mihamarabb.” Így kerültem fel Pestre tizenhét évesen.

N. T.: A fényképek alapján úgy látom, hogy sokirányú tehetséged már igen korán megmutatkozott, de a „főcsapás” a fényképezés, rajzolás, festés, nyomat- és kollázskészítés irányába haladt. Egészen korai munkáid maradtak fenn a hatvanas évek elejéről-közepéről, amelyeknek témái az ozorai környezethez kötődnek. Említetted, hogy 1962-ben kerültél fel Budapestre, úgy látom azonban, hogy a szülőföld, a „szerelmes földrajz” még éveken keresztül kísértett tizen- és huszonéves képeiden… Mai szemmel nézve hogyan értékeled ezeket a műveidet, különösen a korán meglelt „alaphangod”, a „bioromantikus”, szürreális ihletettségű, szemléletű és gondolkodású Csönd-testek fényében? És hogyan tudtál ilyen fiatalon kapcsolatot létesíteni a fővárosi művészeti élet ismert személyiségeivel? Egyáltalán, könnyű volt-e ez, vagy nagyon nehéz? Milyen veszélyeket és áldásokat tartogatott ez a korai találkozás egy tizenhét-tizennyolc éves fiatalember számára? Kalandozzunk egy kicsit a hatvanas–hetvenes évek Budapestjén!

G. G.: A kortárs irodalom, elsősorban a kortárs költészet eredményei, új megközelítései voltak rám a legnagyobb hatással, és indítottak el egy más jellegű szemléletmód felé. Ezzel magyarázható, hogy az addig hagyományosabb képi ábrázolásmódból a fikciós szemlélet felé fordultam. Konkrétabban: a költészetben új kapukat nyitó Juhász Ferenc műveinek gazdagon burjánzó, áradó képi világa hatására tévedtem bele a Csönd-testek sorozat fikciós képzeletvilágába és formanyelvébe. Valószínű, nemcsak látásmódot, nemcsak új képi világot próbáltam találni, hanem egyáltalán látni, érteni, rátalpalni saját árnyékaimra. Fölismerni, hogy ez egy másik utca, a mesekönyv véget ért, itt teljesen új ablakok mögött teljesen új kilátások nyílnak. Fölismerni, hogy ez a térkép már nem ez a föld…

Amíg ki nem léptem Ozoráról, a Baradlay család földjén éltem, addig sétálhatott esténként az utcán Haynau. Amikor kiléptem, egy másik dimenzióban találtam magam: egy pillanat alatt minden megváltozott. Századok múltak el, nyelvek cserélődtek ki. Eddig laktam egy Jókaival megálmodott világot, az új helyszínen vendég lettem egy idegen tájon.

A Csönd-testek sorozatokat ezért nem nevezném bioromantikusnak, inkább az otthonos föld elvesztése kifejezésének, az ember nélküli, „ember utáni” csönd motozott a fejemben abban az időben, amikor ezek a képek megszülettek.

Az első héten, amikor Pesttel ismerkedtem, igen barátságos fogadtatásban részesültem. Egy rám dudáló Moszkvics autóból egyenruhás testület állt körül. Megreflektoroztak az alkonyatban, hogy kellően látható lehessek. Okmányokat követeltek, és masírozni vezényeltek az Állami Áruházig. Ott a fodrászüzletbe tereltek, és az üzletvezetőnek fejemről instrukciót osztottak, majd a környezetet kellően megfélemlítve kivonultak, meghagyva, mire kész lesz a kopasztásom, jönnek ellenőrizni. Hamar világossá vált a lakosság rokonszenve, az egyenruhások még ki se léptek az ajtón, ők már mutatták nekem a menekülő utat.

Pesten először a nagybátyámnál laktam, azután albérletbe költöztem a Teleki térre, egy körfolyosós, középen csigalépcsős házba, a legfelső emeletre, ahol az élet a fedett és oldalt nyitott folyosókon zajlott: ott ettek, fürödtek, vetkőztek… az emberek.

Az első pesti munkahelyem egy textilfestő szövetkezetben volt, ahol többek közt szitanyomtatást, festékkészítést tanultam és végeztem. Közben több rajziskolát is látogattam, mert modellekre volt szükségem. A textilfestőből elmentem, és elkeveredtem egy műanyagipari szövetkezetbe fröccsönteni, egészen misztikus körülmények közé. Én, a nagy kamasz és a harmincéves munkatársak, „bácsik” működtettük ezt a kócerájt. Éjjel-nappal, váltva végeztük ezt a nehéz fizikai munkát, amihez kényszerűen hozzáerősödtem. Műszakváltások után, esténként igen gyakran voltak vendégeink, segítő munkatársak… akkor kezdődtek a beszélgetések – vendéglők helyett –, mert ott mindenhol figyelő fülek működtek. Az ’56-os elítéltek ugyanis nem jöhettek össze beszélgetni sehol, semmilyen nyilvános helyen nem jelenhettek meg, egy fagylaltot is csak úgy tudott B. enni, hogy én bementem, blokkot kértem, beváltottam fagyira, és kivittem neki. Sok érdekes, értékes, tanult, többdiplomás emberrel hozott itt össze a sors, akik csak ilyen munkahelyen kaphattak munkát. Itt ismerkedtem meg azzal a legendás személyiséggel, aki az ’56-os forradalom leverése utáni, novemberi, éjszakai razziák idején, gyanút fogva a lakásuk előtt készülődő ávós különítményre – tudta, hogy az apját keresik, akinek szökni nincs már ideje –, kabátját felvette, és apja igazolványával várta az ajtóban az ávósokat, akik így őt vitték el az apja helyett.

Ilyen és hasonló munkahelyi és egyéb pénzkeresés mellett tehát állandóan jártam a különböző rajziskolákat. Emellett bejártam rendszeresen a rádióba, az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, esténként pedig a Belváros kocsmáiba, a Bajtársba, a Kárpátiába, egy-egy jó beszélgetésre jó költőkkel, írókkal.

Az irodalmi élet legjelesebb szerzői közé pártfogóm, Papp Zoltán révén keveredtem, aki Pestre érkezésem harmadik napján már összecsődítette a barátait, ismert írókat, költőket. Bemutatott nekik, megmutatta a rajzaimat, és ők fiukként befogadtak, idomítottak. Papp Zoltán ismeretsége folytán bevihettem az ÉS-be, és megmutathattam Nagy Lászlónak a rajzaimat és a verseimet. Ettől kezdve többször kért tőlem újabb műveket, illetve a nála hagyott rajzokból is mindig válogatott az egyes számokba. Azzal, hogy az ÉS-ben rendszeresen megjelentette a rajzaimat, szalonképessé váltam az értelmiség belvárosi kocsmáiban.

N. T.: Maradjunk még a hatvanas és hetvenes éveknél, hiszen annyi fontos és meghatározó dolog történt veled ebben az intervallumban. Az író- és képzőművész-kapcsolataidra lennék kíváncsi. A további munkahelyekre. Kikkel és hogyan és milyen körülmények között ismerkedtél meg? Születtek-e életre szóló vagy egyszerűen csak neves barátságok ebben az időszakban? Hogyan történtek a megfigyelések? Egyáltalán érzékeltétek-e ezt? És származhattak-e ebből egymás közti konfliktusok? Csak képzőművészettel foglalkoztál? Vagy már írtál is ebben az időszakban? Milyen irányban fejlesztetted tovább képi világodat?

G. G.: Igazad van, a hatvanas évek végén és a hetvenes években Budapesten valóban sok, talán túl sok minden történt velem. Papp Zoli bácsi jó barátja volt Tamkó, a későbbi Tamkó SiratóKároly, ő írta magyarul Selvarajan Yesudian jógakönyvét, amit volt szerencsém idejekorán megismerni és hasznosítani. Ezek a nem hivatalos könyvek a nagy szocialista ürességben értékes információkat közvetítettek, ahogy pél­dául a Blavatsky-könyv is, amit már említettem az előzőekben.* Talán így érthető, hogy miért nem tartottam fontosnak – máig így van – a művek bemutatásának aktusát, ellentétben a művészek általános exhibicionizmusával, annál lénye­gesebbnek gondoltam az alkotás műveletét, amely a zen-buddhizmus azon tanításából ered, hogy minden önmagáért való… Így aztán le- és kivonultam Ozorára, ahol hatalmas injekciós fecskendőkkel festettem löszpartokra gyorsan eltűnő vízsugárral óriás totemeket, a nem létezés lehetséges testeit. Egyébként e „rajzeszközeimet” egy országos rajzpályázat fődíjából vásároltam…

Életem egyik megrázó eseménye volt, amikor megkaptam tizenhét éves koromban a katonai sorozásra hívó értesítést. Atyai pártfogóm megnyugtatott, hogy: „kisfiam, nem köll beszarni, mindent el lehet intézni”. Szilárd meg­győződésem volt, hogy fegyvert nem veszek a kezembe ebben a hadseregben, mert ha igen, csak azért, hogy magam felé fordítsam. Fogott egy levéltömböt, kanyarított rá egy írást kutatóorvos barátjának címezve, röviden tudatta benne, hogy „ez a fiú a barátom, kérlek, segíts neki a problémáját megoldani”. A levelet személyesen kézbesítettem, így a segítség is személyesen intéződött. Szükség volt tünetekre, diagnózisra, lefogytam úgy hét-nyolc kilót, már kívülről tudtam a gyógyszereim neveit – persze, hogy máig se feledtem –, kaptam is halasztást egy fél évre és kiképzést katonai szakterületre. Amikor már a harmadik halasztást kaptam, akkor közölték, hogy a legközelebbi sorozáson már be kell vonulnom. Két hónapom volt hát a fenyegető határidőig. Akkor jelentkeztem szakmai továbbképzésre, és így nyertem még fél évet. Ez alatt bonyolódhatott le a súlyos ideg-összeroppanásom következtében megállapítandó alkalmatlanság.

Bementem ismeretlenül a körzeti szakorvosi rendelő­intézet ideggyógyászatára. Reggel letelepedtem, estig ott üldögéltem, és vizsgáltam az ott dolgozó orvosokat. Feltűnt nekem egy hatvan év körüli, rokonszenves, nyugodt személyiség. Közben a sors megrendezte a történetet. Ez az idős orvos egyszer csak odalépett hozzám, rám nézett, és „kérjük a következőt” mondattal felém intett. Kezével a papíromért nyúlt, mire én a fejem ráztam, hogy nincs, zavaromban a kezem nyújtottam kézfogásra: „Gosztola Gábor vagyok.” „Akkor miben segíthetek?” – kérdezett vissza. Körbenéztem a szobában, de nem láttam semmit. A stresszes remegés teljesen elvakított. „El akarnak vinni katonának” – mondtam. „És én mit tudok Önnek segíteni?” – kérdezte. „Ez képtelenség – mondtam én –, kegyelemért megyek koldulni. Százötven év munkára előre megterveztem az életem, ezek meg ki akarják szabni nekem, hogy százötven nap se maradjon.” Nem jött ki több hang a torkomon. Fölállt, felém közeledett, arca elkomolyodott: „Mondja, ha már elkezdte!” „Nem tudom” – válaszoltam. (Mást se tudtam, csak ezt, amit el kellett volna mondani.) „És mit óhajtana?” – próbálkozott velem. „Nem akarok katona lenni. Azt hiszem, talán én is Isten teremtménye vagyok, anyám megözvegyülten már eleget adózott ennek a gyilkos hatalomnak, én ezt az átkot csak enyhíteni tudom, ha megmaradok, jóvátenni nem. Ezt már évekkel előbb elhatároztam, nekem gyilkos szerszámokat ne rakjanak a kezembe.”

A férfi keze elindult a telefon felé, én a beszédemben elakadtam. Fejével bólintott, hogy folytassam csak, figyel. Nehezen tudtam volna folytatni. A telefon működésbe lépett, hallottam, ahogy kicseng a hívott készülék. „Én azt hiszem, tudom, hogy nem erre kötelezi az esküje. Ha jól sejtem, inkább az életek mentésére, mint sintérek kiszolgálására” – motyogtam. „Szervusz, kedves barátom!” – szólt a férfi a telefonba. „Igen, én vagyok, ne haragudj, most egy pillanatra kérek tőled egy kis segítséget. Igen, egy kedves páciensem, igen, hely kellene, hogy mikorra?  Mikorra ér rá?” – bökött felém. „Bármikor” – feleltem. „Hallotta? Akkor most már nyugodjon meg, most már védelem alatt van. Jó, majd a beutalót addig még megcsináljuk. Most egy darabig még nyaralni fog, aztán folytathatja az életét. Pihenjen egyet, és jöjjön vissza a beutalókért. Most már megnyugodott? Na, Isten áldja! És még csináljon sok szép rajzot az újságba!” – búcsúzott.

Igazán soha nem tudtam neki méltón megköszönni, hogy megmentette az életemet. Beutalt egy kórház idegosztályára, ahol derűs, biztató társaságba csöppentem, az ápolók igazinak néztek, és úgy is kezeltek. Volt, amikor sikerült a gyógyszeradagom is belém tömniük. A főorvos viszont a zsebembe tett egy állandó kilépési engedélyt, bármikor kimehettem, de ellátott kellő instrukciókkal. Nagyon sokat nem használtam a kilépőt, mert bent is nagyon jó társaságot találtam… Kulturális életünk jeles alakjaival jókat beszélgethettem. Írógépet is kaptam, verseket írtam, rajzoltam, itt kezdtem el a Csönd-testek-sorozatot… Itt és egy budai villában működő intézetben húzódtam meg…

Mindeközben lakhely, család- és műterem-változtatás zajlott. Előzőleg Újpesten, egy kert közepén kaptam egy nyárilak-műtermet, oda is jártak hozzám nem kevesen, de amikor már a Révay utcai tetőtéri helyiséget – volt mosókonyhát – illegális műteremként használtam a város legközepén, oda már a fél Kárpátia is kivonult, és zarándokhellyé változott. Aki arra járt, mindenki felugrott hozzám. Illetve hozzánk, mert Orvos Bandi barátomat meginvitáltam tartós vendégségbe, amikor arról panaszkodott, hogy nem tud hol dolgozni. Ott kavarogtak az emberek, divat lett fölmenni a Gosztoláékhoz, a progresszív fiatal művészektől a művészet körül sertepertélő embereken át a felsőkategóriás MSZMP-sarjakig mindenki volt ott.

Sokan kerestek meg az új munkahelyemen, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központjában is, ahol remek helyet szerzett nekem Zoli pártfogóm. Az az igazság, hogy én ilyenről is álmodtam. A leg­kevésbé igénybe vett, védett, régi könyvanyag raktárosa lettem. Itt aztán volt időm és nyugalmam bőven rajzolni, írni, olvasni. Talán a legnyugodtabb perió­dusa volt az életemnek. Napközben a könyvtárban űztem kedvenc tevékenységeimet, estefelé pedig gyalog átsétáltam a Révay utcába, és ott folytattam.

Azért annyira nem volt szép a kép, mert a mű­teremnek használt műhely-raktárban csak egy víz­csap szolgált, és rendelet tiltotta az éjszakai ott-tartózkodást, amit a két szomszéd özvegy öregasszony állandóan ellenőrzött, szemmel tartottak. Az egyik fel is jelentett, úgyhogy nagyon kellett vigyáznom, csak csendben tevékenykedhettem.

Hogy kikkel, milyen körülmények között ismerkedtem meg? Többnyire szimultán alakultak ki ezek az ismeretségek. Buda „kocsmahivatalaiban” délelőttönként fogadott az a barátom, aki délután már a Dózsa György út környékén elemzett kéziratokat. A kiváló festőfiú délután öt körül kezdte felolvasni a zongoraművész-költő (Balaskó Jenő) újabb költeményeit. A szerző közben új rajzait elemezte. A népszerű hetilap (ÉS) előterében nagy kamasz gyerekek álltak libasorban, hogy ki volt itt előbb, ki következik. A kissé zajos csapatot a legfőbb mester, Nagy László széjjelhessintette, csendet kérvén, egyet ottmarasz­talt, verstani követelményekről ejtett néhány szót, odalépett hozzám, és bemutatta a fiút (T. P.). Lehetett talán tizenhat éves. Tőlem átvette, amiért hívott, a fiút pedig felszólította, hogy engem gyakrabban keressen meg, mert nekem több időm lesz foglalkozni vele, és ez a gyerek megérdemli, érdemes vele időt tölteni. Ettől kezdve a legkülönbözőbb alkalmakkor és napszakokban került elő a kutyájával, és hozta mutatni legújabb írásait. Végül is előkerül egy esztéta tanár is, egy filmtörténész, aki bemutatkozik (K. T.), és elmondja, hogy e fiú miatt keresett meg, fogjunk össze érte, mert nagy csirkefogó, de nagyon tehetséges. Így lettem szemtanúja Péter kibontakozó életének, különös történetének.

Messze ágazó történetek összefogható szálai, fejfaoszlopok merednek az égnek…

Kelemen Tibor, Győrffy László, Bánhidi Attila, Joláthy Attila, Balaskó Jenő, Szántó Piroska, Orbán László, Kovács Ferenc, Utassy József, Novotny Vilmos, Szergej Umnyakov és a többiek, a határ túlfelén, akik nem jöttek vissza… Az elvesztett, eltűnt barátok. Történetüket, történetünket egy-egy novellával tudnám csak elbeszélni.

Marsall László, akitől a legtöbbet tanultam a művészetről; Bánhidi Attila, a fogadott testvér, akivel együtt terveztünk pantomimes látványszínházat; Joláthy Attila, aki mindig megérezte, hogy mikor van rá szükség; Balaskó Jenő, akinek minden estjén részt vettem; Novotny Vilmos, aki megóvott az ellenségtől; Szántó Piroska figyelő, pártfogó tekintete… Kelemen Tibor, Orbán László, Kovács Ferenc barátaim a múlt hatalom tragikus áldozatai, és az óriás termetű, óriás szívű Szergej, aki velem akart kivándorolni Ausztráliába… Mindannyian részesei voltak életemnek.

Arra a kérdésedre, hogy hogyan történtek a megfigyelések, illusztrációképpen egy történést próbálok meg rekonstruálni. Már egész jól megismertem Pestet, és a pesti vendéglátóipar is egész jól befogadott. Három-négy fős értelmiségi csoportok próbáltak szerveződni, de kialakulásuk pillanatában már el is haltak. Egyik alkalommal – mint oly sokszor – a Fiatal Művészek Klubjából indultunk el egypáran, és betértünk a Bástya vendéglőbe. Először a sörözőjében ültünk le, mert ott kevesen voltak, aztán átültünk a teraszra, lapterveket emlegettünk, engedélyről, dátumokról beszéltünk, de aztán itt is túl népes lett a közönség, megszaporodtak az ügyeletes nyakkendős újságolvasók, ezért továbbmentünk a békésebb Bajtársba, majd végül az Egyetem presszó felé vettük az utunkat, mert az tartott legtovább nyitva. Egy darabig a presszó előtt gyülekeztünk, a Kárpátia és a Corso éttermek háromszögében kavarogtunk, szedtük össze a társaságot. A 7-es busz megállójában rám köszönt D. barátom, kérdezte, hova megyek. „Sört inni, gyere te is velünk” – hívtam. Ezek után D. barátomba botlott egy volt évfolyamtársa, talán nem is olyan véletlenül, egy nagyon dekoratív nőnemű, akinek nagy igyekezettel mutatott be a barátom, egyébként a nő egy férfival volt, és csatlakoztak a társaságunkhoz.

Vagy heten beültünk a presszóba, folytatódott az elkezdett nagy világmegváltó társalgás. A hoz­zánk csapódott idegen férfi egyre hangosabban szidta a rendszert, amikor J., a költő megszólalt: „Gyerekek, itt nekem nagyon büdös van, ha nem tudunk kiszellőztetni, nekem el kell menni.”  „Mi a probléma?” – kérdezte K. a bárpulttól visszatérve hozzánk. „Ez a férfi itt provokál bennünket” – válaszoltunk. „Itt nem fog senkit provokálni, ha nem tetszik a rendszer, lehet útlevelet kérni, máshol mondja ezt, kérem, távozzon!” – szólította fel B. a provokálót. „Kérem, távozzanak, nem mi ültünk az önök asztalához” – mondta V. és D. barátom is. „Mi történik itt?” – kérdezte K. Mire a nő B. barátomra mutatva kiabálta: „Ez a ronda kopasz, Lenin-szakállas elküldött minket.” „Nem hagyom a »ronda kopasz« barátom” – mondtam, és megragadtam a bárszék lábát, azzal indultam az ajtó felé. A többiek kirángatták a kezemből. K. az ajtóhoz ment, kesztyűjével ütögette a tenyerét, és szintén távozásra szólította fel a provokálókat. A nő, ahogy kilépett az ajtón, visszapördült, és pofon ütötte K.-t. „Ezt rosszul tette, hölgyem, nem szeretem, ha bántják az arcomat!” – mondta, és kilépett a presszóból. Kint a nő karate-kéztartással ment neki, de mire az ütése a tarkónál lelassult, K. a nő csuklóját két ujjal megfogva kiforgatta, aki azonnal a földön találta magát. „Ha párbaj, hadd legyen párbaj, de akkor menjünk a kapu alá” – mondta K. Mindnyájan a hirdetőház elé vonultunk, útközben összeszedtük a nő lehullott holmiját, amiből kiestek a regiszterek és a jegyzetek: a mi neveinkkel (!). Közben megjelent egy fehér mikrobusz egyenruha formájú emberekkel. Az autóból kiszállókhoz odament a provokáló férfi, és ismerősként üdvözölte őket. A nő is, amúgy ziláltan, odament, nem is köszönve, csak egy lapos dolgot mutatott nekik, erre a mikrobusz elindult, és lassítva cirkálni kezdett a környéken. Ekkor lépett oda hozzám V. barátom: „Gyere, Gáborkám, minekünk máshol van még dolgunk.” Leintett egy taxit, amivel hazaszállított a veszélyes zónából.

A többi történés részleteit csak mendemondákból ismerem, azokról nem tudok beszámolni, mert nem voltam részese, és egyébként is ezt csak egy illusztrációnak szántam a „hogyan történtek a megfigyelések?” kérdésedre…

Amikor Pestre kerültem, és költő, író barátokkal találkoztam nap mint nap, akkor írtam a legtöbb verset. Adtam be több kiadóba egy-egy kötetre valót, amit a szokásos szöveggel utasítottak vissza: „túl nyomasztó közérzeteket sugall, ezért kiadására nem vállalkozhatunk”.

A hetvenes évek elején rengeteget rajzoltam, főként a Szabó Ervin Könyvtárban, ezzel párhuzamosan kialakult egy, az addigiaktól, a hagyományos figurális képektől és a Csönd-testek téridol-sorozatától eltérő festői ábrázolásmódom. Nagyméretű, tüzes színű, lendületes erőt sugárzó képeket kezdtem el festeni.

N. T.: Szeretném, ha a következő részben három nagy kérdéscsoportra helyeznénk a hangsúlyt, és ezekre válaszolnál: 1. A hatvanas évek végétől 1980-ig számos egyéni kiállítást rendeztél a Budapesti Műszaki Egyetem E-klubjában, a Fiatal Művészek Klubjában, a Kassák Klubban és „végül” a Bástya Galériában. Közben kialakult a kapcsolatod a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval is, részt vettél annak csoportos megmozdulásain. Mesélj ennek a számodra aktív időszaknak a fontosabb mozzanatairól, jelentősebb eseményeiről, művészeti kérdéseiről! 2. Aztán valami miatt hirtelen kivontad magadat a forgalomból, és csak elvétve jelentkeztél egy-két csoportos tárlaton. Miért történt mindez? Mivel foglalkoztál ebben a majd két évtizednyi időszakban? 3. Említetted, hogy a „Csönd-testek téridol-sorozattól eltérő festői ábrázolásmód” felé haladtál. Miként fog­lalhatnánk össze ennek a törekvésnek a lényegét és irányait? Valamint emeljük ki leg­­jellemzőbb korszakaidat, és próbáljuk meg kihangsú­lyozni ezek formai, szemléleti és technikai jelen­tőségét, tartalmi sajátosságait! Kérlek, magyarázd meg például az általad alkotott Bioz­mosz vagy a P. & V. kifejezések jelentését!

G. G.: Az aktivitásom tulajdonképpen Orvos András festőművész barátomnak köszönhetem, akivel, mint említettem, közösen használtuk a műtermet, napközben ő, munkaidő után és este én, így jól megvoltunk. Az ő révén ismertem meg Schranz Lajost, aki a Műszaki Egyetem E-klubjában szenvedélyes műgyűjtő­ként társadalmi munkában felvállalta a klub egész évi kiállításainak szervezését. Így aztán az első budapesti önálló tárlatomat nekik köszönhetem. Ott még a Csönd-testek pannókat állítottam ki.

Szintén Orvos Bandi barátom vitt el a Fiatal Művészek Klubjába, beléptetett, és mivel a műterem közelében ott volt legolcsóbb az étel és ital, és a fiatal művésztársaság is itt gyülekezett, így lettem én is állandó vendég. Az FMK-ban rendszeresen rendeztek csoportos tárlatokat, ahova én is adtam be munkákat mindig, aztán egyszer csak szóltak, hogy nekem is rendezzünk kiállítást, betervezik a programba. Akkorra már az új, nagyméretű képeimet festettem, az előzőekben említett tüzes színűeket: rengeteg rajzi előkép után nagy vásznakra, erős színekkel, lendületes mozdulatokkal foglaltam el a képfelületet. Ezek a munkák már jórészt készen voltak, de mivel mindig szimultán festettem, így néha kissé lassabban haladtam. A kiállítás előtt még be kellett fejeznem azokat, amelyeket ki szerettem volna akasztani. A nagy munka közepette egyszer csak megjelent a műterem ajtajában Joláthy Attila festőművész barátom: „Szia, öregem! Tudom, hogy nem érsz rá, ilyenkor van a legtöbb munka, délben akasztasz, addig még be kell fejezni, ami nincs kész, amire eddig nem volt idő. Na, add az ecsetet meg a pikszist! Melyiket csináljam?” – és percek múlva már ketten festettük megszállott tempóval a befejezendőket. Ilyen szolidaritással, nemes gesztussal azóta se találkoztam.

A Kassák Klubban Szeift Béla rendezett nekem kiállítást. Őt az ÉS-ből (mivel ő is nagyon gyakran megfordult ott) és a balatonboglári kápolnatárlatokról ismertem. Itt az FMK-ban bemutatott képeken kívül még kiraktam a P. & V. sorozatot is. A kiállítást fennállása ideje alatt nagyon sokan megnézték. A megnyitón készült fényképeken is látható, hogy az értelmiség színe-java ott volt (Ábrahám Rafael, Ágh István, Balaskó Jenő, Galántai György, Győrffy László, Huszárik Zoltán, Marsall László, Nagy Gáspár, Orvos András, Szántó Piroska, Turcsány Péter stb.). Hivatalos reflexiók, információk persze semmi…

Ekkorra már régóta kijártam a hétvégeken Szentendrére Szántó Piroskáékat meglátogatni, és találkozni az ott összegyűlő fiatal művésztársasággal és a későbbi Vajda Lajos Stúdió tagjaival.  Részt vettem az októberi szabadtéri tárlataikon, vonzott az ottani légkör, néha már megcsapott a szabadság illata… Saját szórakoztatásukra művelték a művészetet. Tetszett, hogy minden addigi kánont felrúgva, botránkoztatva éltek… És éltek a művészi szabadság minden, addig Magyar­országon ismeretlen eszközével. Ezért, amikor kényszerűen hivatalossá kellett válniuk, megalakítván a Vajda Lajos Stúdiót, és meghívtak maguk közé, csatlakoztam hozzájuk, ezzel is kifejezve az állami művészeti szervezetek elleni tiltakozásomat. Ez az ellenállás és művészi szabadság fejeződik ki a szentendrei Pinceműhelyben 1978-ban megrendezett csoportos kiállításra festett nagyméretű Wanda Zaklatowska virsliző partizán emlékére című triptichonomon. Ez a hármaskép az életművemben egy speciális utat képvisel. Már a P. & V. sorozat festésekor is ott motoszkált bennem a „botránkoztasd meg a polgárt” hozzáállás, a visszaköszönés a tolakodó avatatlanokra. Ám ezeket a határokat nem kívántam tovább tágítani, inkább visszatértem egy korábbi utamhoz, a reneszánsz szintézis­kísérlethez…

Ötéves felhőtlen kapcsolatom a Stúdióval 1979-ben egy „epizód” miatt hirtelen megszakadt. A ’80-as közös kiállításunkhoz kértek a fiúk anyagot. A rendezés délelőttjére bevonultunk műveinkkel a pincébe, hogy gyorsan megrendezzük a tárlatot. Kiraktuk körbe az új munkákat, én történetesen a Triptichon Hungarorum, avagy A szabadság redukciói című, három képből álló műegyüttesemet. Megjelent a zsűri, s ahogy vizsgálták a földre helyezett képeket, rámutattak az enyémre: „Hű, gyerekek, ez kurva jó!” Addig minden jó volt, amíg nem kellett bediktálni a képcímeket, akkor hirtelen vállalhatatlanul rossz lett a triptichonom. Kérték, hogy változtassam meg a címet, ajánlottak egy, a kép értelmét megszüntető új címet, amit nem fogadhattam el. Akkor fogtam a rajzmappámat, belecsomagoltam a képeket, és elmentem, visszaköszönve, hogy „szervusztok!”. Még hallottam Zámbó Öcsi hangját: „Sajnálom, ha elmész, Gábor!” Szentendrén sem volt tehát teljes a szabadság.

Hirtelen légüres térbe kerültem, már nem jártam ki Szentendrére, Orvos Bandi elköltözött Vácra, nálam is családi változás történt, pénzt kellett keresni. Még azért próbálkoztam, tettem egy-két kísérletet… Kérvénnyel folyamodtam a Soros Alapítványhoz, művészi terveim megvalósítására kértem támogatásukat, a levelet személyesen vittem be. Ott nagyon szívélyesen fogadtak, kikérdeztek jövetelem céljáról. A probléma ott jelentkezett, hogy már volt egy jeles ajánlóm. Erre az illetékes barátságosan közölte, hogy döntsem el,  vagy ide, vagy oda tartozom. Ezzel a dolog le is lett zárva, nem akartam eldönteni.

Az általad megjelölt majdnem két évtized alatt festettem, rajzoltam, fotóztam és írtam, nem annyit, mint addig, de elszántan, folyamatosan, mert létformám az alkotás, és ezt nem oltotta és nem oltja ki a közönség hiánya. Egyébként pedig tervezőgrafikai munkákkal, nyomdai fotózással kerestem a kenyerem.

Amiket a műveimről kérdezel, már érintettem a fent leírtakban is. Tehát a kezdeti, hagyományosabb figurális festés után egy mitologikusabb, fikciós téridol korszak következett, rengeteg rajzi előzménnyel. Egyébként is nálam a képek alapja mindig a rajz. Mindig a rajzból indulok ki, és ez igaz a későbbi, nonfiguratív, nagyméretű, az Eltérített erők című képpel fémjelzett, az FMK-ban először bemutatott festményekre is. Ezeket a lendületes ecsetvonásokkal megfestett térfoglalásokat is lezártam, és a reneszánsz festészeti módszerek felé fordultam, vagyis kísérletet tettem annak jelen idejű megvalósítására, amit a Jelenések című festmények reprezentálnak legjobban. Közben állandóan kísérleteztem a nálam természetes és mesterséges színeknek (színeszközöknek) mondott anyagokkal. És folyamatosan ezt teszem ma is. Nem véletlen, hogy nagyon sok vegyes technikás művem van. Ezeknek az anyagoknak a viselkedései kényszerítenek ki egy új kezelési technikát, stílust, irányzatot. Az anyag és a szellem egyszerre alakítja ki a képet.

Mindezekhez „utóiratként” fűzöm: a Kossuth térnél, az akkori Nemzeti Galériában 1945 óta először tűnt fel egy jelentősebb kulturális örökségünk, Vajda Lajos életműve. Kassák Lajos szikár alakja mellett az ő szelleme, erkölcsi, esztétikai értékrendje, grafikai szemléletmódja volt meghatározó példa számomra.

N. T.: Nem beszéltél még a rövidre sikeredett kanadai kinttartózkodásodról. Úgy tudom, hogy itt is született jó néhány jelentős mű. Van-e esély arra, hogy ezek a nagyméretű festmények egyszer hazakerüljenek? Most Szentendrén laksz és dolgozol. Mit szeretnél még az élettől? Mire vágysz? Nem kellene végre bemutatni valahol az életművedet? Lezárásképp a veled kapcsolatos sok ismeretlen „titokból” villantsunk még fel legalább egyet! Az idők során különféleképpen írtad alá a műveidet, míg végül kialakult a ma is használt „GOS” védjegyed. Kérlek, oldd fel – ha van mit – személyiségfejlődésednek ezt az „enigmáját”!

G. G.: Kérdéseid közül kezdem a végénél. Az általános iskola felső tagozatába jártam, amikor kitaláltam a „Pápai Gosztola” aláírást. Korai munkáimat „P. G. Gos”-ként jelöltem. Később a GOS-emblémát használtam, amely különböző tipográfiai alakításokon ment át. Volt visszaforgatott G betű, óraszámlap-forma, jin-jang forma, de esetenként a rajzokon belül is használtam valamilyen védjegyet. Ilyen például a lélekmadár-motívum több változata. Úgy gondolom, különösebb titok nincs ezek mögött, a legtöbb képemen a szignóm a jin-jang jel tipografizált változata található festett, száraz vagy mélynyomó pecsétes változatban. A titok inkább abban rejlik, hogy egész életemben hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek velem, semmit nem kényszerítettem ki az élettől. Amit adott, ahogy adta, úgy fogadtam el.

A kanadai kalandomat is úgy kaptam, amiről persze egy kisregényt tudnék írni. De rövidre fogva: kiutaztam, mert a határok mindig csábítóknak, a távolságok egyre legyőzhetőbbnek kínálkoztak. A prózaibb változat, hogy egy évre kölcsönkapott lakásban laktunk a családommal, amikor jött egy régi, Kanadában élő barátom, T. ajánlata: menjek ki az éppen alakuló cégéhez dolgozni. Bár nagyon jó munkahelyem volt egy nyomdában, és nem is keveset kerestem, mégis engedtem a csábításának, éltem a lehetőséggel, hogy kimenjek dolgozni. Sajnos a barátom hamis játékosnak bizonyult, a cége nem azzal foglalkozott, amivel kecsegtetett. A kikérő iratokon a leendő munkaköröm európai–kanadai műkereskedő cég megszervezése, anyagok begyűjtése állt írásban, ám amikor megérkeztem, a barátom mamája azzal fogadott, hogy „Szervusz, kisfiam! Hogy utaztál? Ez lesz holnap nálunk az első munkád, amit meg kell csinálni, itt vannak ezek az ajtók, ablakok, ezeket kell majd lecsiszolni és lefesteni mind.”

Nyelviskolába akartam beiratkozni, de kiderült, hogy nem fér bele az időmbe. Délelőtt az irodában terveztem neki reklámanyagokat, csomagolásokat, délután pedig amellett, hogy megjavítottam az éppen aktuális elromlott, tönkrement lakberendezési tárgyaikat, nyakamba vettem a várost, hogy összegyűjtsem a saját munkámhoz szükséges eszközöket, festőszerszámokat, anyagokat. Először egy tíz négyzetméternyi szobában kezdtem el dolgozni. Aztán a nagy irodaház tulajdonosa, Joe bácsi – egy végtelen kedves kivándorolt magyar, aki az első néhány nap találkozásai után nagy szeretettel fogadott, és fiaként bánt velem – ajándékozott nekem személyes használatra egy harminc négyzetméter körüli helyiséget. Ott berendezkedhettem nagyobb képek festésére is. Vásá­roltam farostlemez ajtókat, amikre festettem, fenyőléceket merevítő rámának, ácsoltam belőlük festőállványokat is. Közönségem is akadt: az irodaház átjáró folyosóján közlekedő emberek figyelemmel kísérhették a munkám alakulását a folyosóra nyíló kirakatüvegen keresztül, és be-betértek hozzám körülnézni. Ha volt értelme ennek a kanadai kirándulásnak, akkor valószínűleg azok az órák, amelyeket itt töltöttem. Öt nagyméretű festményt és több kisebbet festettem meg itt, röpke pár hónap alatt.

Amikor T.-ékkel végleg megromlott a kapcsolatom, felhívtam telefonon a városban élő R. Mihály ozorai gyerekkori barátomat, akivel még mindenképpen szerettem volna találkozni, mielőtt haza­repülök. R. Mihály nagy örömmel fogadta jelentkezésemet, és amikor megtudta, hogy milyen csapdába léptem, azt mondta: „Így nem mehetsz sehova, nekem találkoznom kell veled, aztán majd meglátjuk.” Találkozásunk után Misi barátom a pártfogásába vett, magához költöztetett, etetett, visszahizlalt, és csak így engedett haza Magyarországra. Amikor Misivel T.-ékhez visszamentem a holmimért, bementem a Joe bácsitól kapott szobába, és nagy meglepetésemre néhány dobozomon kívül semmit sem találtam, a szoba üres volt. A festményeim eltűntek. T.-ék nyilván magukhoz vették – gondoltam. Aztán később kiderült, hogy végleg…

Alig egy évet voltam a túloldalon, amikor hazajöttem, éppen a rendszerváltásnak mondott események zajlottak.

Kérdéseid lezárásaképpen kitérsz Szentendrére és arra, mire vágyom még. Valamilyen égi beavatkozás segítségével először életemben olyan helyen élek és dolgozom, amilyenről csak álmodni mertem. Hálát adok a sorsnak, hogy bár rozzantan és öregen, de megadatott, hogy még itt élhetek és alkothatok, unokáimat és barátaimat hívhatom, és körülvesznek képeim a falakon.

A „nem kellene végre bemutatni az életművedet?”, gondolom, részedről egy költői kérdés – természetesen nagyon szeretném, ha erre lehetőséget kapnék, de a legjobban arra vágyom, hogy minél többet festhessek…

* Gosztola Gábor egy másik írásában a következő összefüggésben említi a szóban forgó szerzőt: „Egyre mélyebb meggyőződésemmé vált, hogy kizárólag belül van értelme építenem biztos kapaszkodókat. Ehhez vezettek egyre közelebb Ázsia ősi kultúrájából idementhető tilosok is, a még föllelhető Baktay, Lénárd és ugyanerről illegális baráti fordítások, ebben jelentett támaszt Jelena Petrovna Blavatszkaja vagy, ha úgy tetszik, H. P. Blavatsky szellemisége, nyilvánosan máig elérhetetlen munkái.” A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (antológia), Szentendre, 2000, 19–20. Lásd még: A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002 (Dokumentum- és szöveggyűjtemény), Szentendre, 2002, 226.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben