×

„Édes Erdély, itt vagyunk!”

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély

Lőwy Dániel

2012 // 06
Észak-Erdély visszatérésének (más szóhasználatban: visszacsatolásának) mintegy ötven hónapnyi története mindmáig kevéssé feldolgozott. A köztudatban nemzedékről nemzedékre tovább él néhány általánosító vélekedés, olyanok mint: „bejöttek a magyarok, és a huszonkét év alatt leromlott műemlékeket helyreállították”; vagy „a románoknak Erdély [román közigazgatás alatt maradt] déli részére kellett elmenekülniük”; vagy „Észak-Erdély iskoláiban kötelezővé tették a román nyelv oktatását”. Elterjedt a tévhit, miszerint a bécsi döntőbíráskodást „Románia kérte”. Továbbá máig ismert a pejoratív szóhasználat, miszerint valaki „úgy ugrál, mint a pesti poloska”. Az utóbbi mondás fogalomzavarnak tűnik, mivel a poloska tudvalevően mászik, nem ugrál. Magam is csak sok év után szereztem tudomást a kifejezés eredetéről: az anyaországból „ejtőernyősként” bedobott, a helybélieket megillető állásokat elfoglaló köztisztviselőkre használták, akik a ranglétra különböző fokain más-más – az Erdélyben nevelkedettek számára ismeretlen és összességükben áttekinthetetlen –megszólítást vártak el és követeltek meg a hozzájuk folyamadóktól, és a helyi viszonyok ismeretének teljes hiányát az ügyfeleket pökhendien lekezelő, gőgös magatartásukkal palástolták. A kortanú László Ferenc zenekritikus meglehetősen kemény szavakat mondott ki felettük: 1940 őszén „lerohanták Erdélyt, hogy itt az őshonosok rovására fontoskodjanak és meggazdagodjanak”.1 Az „ejtőernyősök” feszültséget gerjesztő magatartását történeti források is alátámasztják.2

A Kolozsváron töltött gyermekkorom idején gyakran hallottam a pesti poloska kifejezést, ami nem szerepel Ablonczy Balázs könyvében, lehet, nem találkozott még vele, vagy talán túlságosan keménynek vélte. Amúgy minden más fellelhető a kötetében, a levéltárakból kibányászható adatoktól a korabeli sajtóban közölt cikkekig, a kiadott szakirodalomtól a hivatalos vagy magánlevelezésben szereplő történetekig és a közbeszédben mindmáig megmaradt, az időszakra jellemző szóhasználatig. A szerző, a bevezetőben olvasható szándéknyilatkozata szerint, nem kísérelte meg, hogy a korszakról nagymonográfiát írjon, a könyve azonban – és ez már az én értékelésem – lenyűgözően adatgazdag, dicséretesen tárgyilagos, és kétséget kizáróan hézagpótló.

Észak-Erdély magyar lakossága, valamint a magát túlnyomórészt magyar anyanyelvűnek és kultúrájúnak valló zsidóság is valóságos örömmámorban értesült Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter döntőbíráskodásáról, amelyet Magyarország és Románia egyaránt elfogadott. A „második bécsi döntés” nyomán, 1940. augusztus 30-án a „trianoni értelemben vett” Erdély északi és keleti, 43 591 km2 területű része (kevesebb, mint a fele) visszatért Magyarországhoz.3 Meglepő módon, hiszen ez pontosan mérhető lenne, a különböző források valamelyest eltérő nagyságú területet említenek.4 Észak-Erdély összlakossága hozzávetőleg 2,64 millió volt. Idekívánkozik az adat, hogy a magyar közigazgatás négy éve alatt közelítőleg 220 ezer román hagyta el Észak-Erdélyt, és 200 ezerre tehető a magyarok száma, akik Dél-Erdélyből költöztek át a Magyarországnak ítélt területre. E lakosságmozgás részben a családok saját elhatározásából történt.

Mennyiben „kérte” Románia a Berlin–Róma-tengely döntőbíráskodását? Valójában mind Románia, mind Magyarország arra mutatott hajlandóságot, hogy egy ilyen döntést elfogadjon. Az előzményekhez tartozott, hogy a Német Birodalom kétoldali tárgyalásokra utasította Magyarországot és Romániát. Az 1940. augusztus 16-án a Duna-parti Turnu Severinben (Szörényváron) megkezdett egyeztetések augusztus 24-én végleg zátonyra futottak. A küszöbönálló magyar katonai támadás előtt Románia jelezte Berlinnek, hogy elfogadja az esetleges döntőbíráskodást. Augusztus 30-án a Bukarestben összeült Koronatanács egyórás vita után, hajnali négykor a beleegyezését adta a német–olasz döntőbírói határozathoz. A Koronatanács „rábólintásának” több azonnali súlyos folyo­mánya volt; szeptember 4-én II. Károly király Antonescu marsallt bízta meg kormányalakítással; a következő nap Ion Antonescu puccsal megdöntötte a királyi hatalmat, II. Károlyt lemondásra kényszerítette, és száműzte az országból, majd szeptember 14-én a szélsőjobbal szövetkezve fasiszta kormányt alakított, létrehozva az ún. Román Nemzeti-Legionárius Államot.

1940 szeptemberétől mintegy négy évre Észak-Erdély területén újra „magyar világ” lett. Ablonczy összegezésével: a visszatért magyar közigazgatás célkitűzése a nemzetépítés és a magyar etnikai tér (újbóli) kialakítása volt. Hogy ennek elérésére milyen eszközökhöz folyamodtak, és milyen mértékű sikerrel, arra a kötet sokrétű és összetett választ ad, vagy ha a válaszadás nem lehetséges, számos politikai, gazdasági és művelődési tényezőt figyelembe véve és mérlegelve választ keres. E történeti szempontból igen rövid korszakot is valójában három szakaszra oszthatjuk: 1. a katonai közigazgatás kezdeti időszaka (1940. szeptember 5 – november 26.); 2. a polgári közigazgatás (1940. november 26 – 1944. április 19.); és 3. a Magyarország németek általi megszállása utáni időszak (1944. április 19 – október 25.). Valójában a harmadik szakasz Románia kiugrását követő utolsó másfél-két hónapját akár külön egységként is kezelhetnénk, mivel Lakatos Géza vezérezredes kormánya idején Észak-Erdélyben rövid időre visszatérhettek a német megszállás előtti főispánok. Azonban 1944. augusztus 26-tól, amikor a szovjet és a román csapatok elfoglalták az Ojtozi-szoros moldvai oldalán fekvő Sósmezőt, ami – Háromszék vármegye kézdivásárhelyi járásának községeként – az ország legkeletibb települése volt, Észak-Erdély gyakorlatilag hadszíntérré változott.

Ablonczy a történésztől elvárt szakmaisággal, távolságtartóan közelít az általa vizsgált kérdéskörhöz. Egyfelől adatolja a visszatért közigazgatás számos erényét és eredményét, olyan jelentős tervek sikerre vitelét, mint az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése; az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú – főként a Székelyföldre koncentráló – modernizációja, különböző művelődési beruházások, az iskolai oktatás javítása, a magyar nyelvű egyetemi oktatás visszaállítása Kolozsváron, a már említett műemlékvédelem, valamint a turizmusban eszközölt beruházások.5

Másfelől Ablonczy nem rejti véka alá a katonai, majd a polgári közigazgatás túlkapásait, az önkényes rendelkezéseit és a visszaéléseit sem: napirenden volt a jogtalanul megállapított ház- és ingatlanbérek kiszabása, az üzletek központból történő kiköltöztetése, valamint a különböző ipari és vendéglátóipari egységek önkényesen végrehajtott magyar kézre juttatása; bevezették a kirekesztő nemzetiségi politikát, amivel nemcsak a zsidó lakosokat szorították ki a közéletből (ahhoz ugyanis már megvoltak a szükséges törvények és rendelkezések), hanem a román lakosságot is kiutasították (mintegy 2000 tehetős vagy véleményvezérnek tekintett személyt), távozásra kényszerítették vagy késztették, amivel az észak-erdélyi részen maradtakat gyakorlatilag megfosztották értelmiségi rétegüktől, továbbá kitették őket az állásukból (a városházán alig maradtak, a város alkalmazásában pedig legfeljebb a közműveknél maradhattak meg, ami utcaseprői „munkakört” jelentett), kizárták őket a különböző egyesületekből és társulatokból (pl. a képzőművészeket tömörítő – Kós Károly elnöksége alatt levő – Barabás Miklós Céhből is, ami nem szerepel Ablonczy könyvében; említésre méltó, hogy a céh alelnöki tisztjét betöltő Gy. Szabó Béla festőművész, grafikus, fametsző tiltakozásképpen lemondott6), a gyermekeiket – a középfokú oktatás szintjén – magyar tannyelvű iskolákba kényszerítették, megszüntették a legtöbb kiadványukat (lásd alább). Célkitűzésük volt a romános ornamentikájú épületek megváltoztatása, a magyar kormányzat nem ismerte el a mára­marosi görög katolikus egyházmegye létrehozását, a nagyváradi Valeriu Traian Frenţiu görög katolikus püspököt nem hívták be a Felsőházba, mert a hatóságok nem fogadták el, a fiatal román fér­fiakat pedig katonai szolgálat helyett munkásszázadokba sorozták be (ami némileg kedvezőbb volt a zsidók sárga karszalagos munkaszolgálatánál, de a mozgósított román fiatalok jelentős hányadának Romániába szökése mindenképpen annak mostoha körülményeit támasztja alá; a háború alatt a kolozsvári IX. hadtestet elhagyó szökevények 70%-a román nemzetiségű volt). Az intézkedések mértékének korlátot szabott a viszonossági nemzetiségi politika alapelve, vagyis az, hogy Magyar­ország olyan bánásmódban részesíti a nemzetiségeit, mint ahogyan az országhatárokon kívül rekedt magyarokkal bánnak (ez esetben: Erdély román közigazgatás alatti déli részén).

A visszatérő magyar hatóság egyik meghatározó jellemzője a helybéliekkel szembeni bizalmatlanság volt. Már a bevonulást megelőzően a hadtestparancsnokságok hírszerző tisztjei kém- és gerillahisztériába estek: előrevetítették a tisztek szálláshelyén a kályhákban hátrahagyott aknák, a mérgezett kutak veszélyét. Nincs arról tudomásunk, hogy akár egy ilyen helyzet is adódott volna. A visszatérő hatóságok nemcsak a vármegyei és a városi vezetőséget váltották le (csupán a főispánok és polgármesterek voltak helybéliek, a helyetteseiket az anyaországból nevezték ki), hanem lecserélték a csendőröket, a pénzügyőröket, a tűzoltókat, a vasutasokat és a postásokat is. A katonai és polgári kisegítő személyzettel együtt összesen 8-10 ezer alkalmazott érkezett Észak-Erdélybe; főként a városi és vármegyei központi igazgatásban, az egészségügyben és igazságügyben voltak jelen. Betiltották a magyar nyelvű lapok több mint 40%-át, a román nyelvű periodikák 70%-át és valamennyi zsidó lapot. A bevonulással egyidejűleg Észak-Erdély nagyobb városait, közöttük Nagyváradot és Kolozsvárt is ellepték az ún. „K” (kémelhárító) szolgálat gyanús elemei. Hlatky Endre nagyváradi kormánymegbízott vélekedése szerint sok ilyen obskúrus egyénnek internálótáborban lett volna a helye. Ablonczy megjegyzi, hogy a katonaság „nem önmagában és főleg nem egyedül tette azt, amit tett”. A magyar közigazgatás kezdetének két hónapja alatt a katonai hatóságoknál 4500 feljelentést tettek olyan személyek ellen, akik „nemzethűség és megbízhatóság” szempontjából nem feleltek meg. Nem csoda, hogy egyre többen folyamodtak „nemzethűségi igazolásokért” (amit a helyi egyházak és a volt Romániai Magyar Népközösség vagy a romániai Országos Magyar Párt egykori vezetői állíthattak ki); ugyanakkor jelentősen megnövekedett a református és a római katolikus felekezetekbe való áttérések száma (1941 januárjáig csupán Kolozsváron 1312 ilyen áttérést jegyeztek).

Az 1940 szeptemberében lejátszódott bevonulás egyes mozzanatait, a rablást és az erőszakot, ami gyakran emberáldozatot is követelt, mindkét fél sérelmezte. A hivatalos tiltakozást egy német–olasz tiszti bizottság kivizsgálta, még ha nem mindig hozott is kielégítő döntést. Becsületes és emberséges Ablonczy értékelése az áldozatok számát illetően: „Bár a román histográfia által használt több mint kilencszáz áldozat valószínűleg eltúlzott adat, a meggyilkolásuk feletti töprengés nem valamiféle véralgebra kiindulópontja: egy haláleset is sok.” Ugyanez a bizottság vizsgálta ki a későbbiek során a mindkét részről felterjesztett nemzetiségi sérelmeket.

„Édes Erdély itt vagyunk! / Érted élünk és halunk!” – énekelték az 1940. szeptember 6-án Nagyváradra bemasírózó „szép magyar leventék”. A város zsidó lakossága is kitűzte a nemzetiszínű kokárdát a vezérkara élén bevonuló vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és a magyar honvédek tiszteletére. Beszterce környékén viszont a magyar lobogók helyett gyakran horogkeresztes zászlókkal fogadták a honvédséget, és Robert Clemens, az észak-erdélyi németek területi vezetője fekete egyenruhában, a karján horogkeresztes szalaggal köszöntötte Horthy kormányzót.

Nagyváradon felröppent a hír, hogy a bevonulás előtt Weiszlovich Emil, a fényűző Park szálló zsidó tulajdonosa ezüstpatkót veretett a kormányzó legendás fehér lovának.7 A legenda más változata szerint carrarai márványból építtetett volna jászolt a lónak.8 A város zsidó lakosságával egyetemben, a magyarsága mellett elkötelezett szálloda­tulajdonos is nagy reményeket fűzött a visszatérő magyar közigazgatáshoz, az első világháború előtti „békeidő” jog- és esélyegyenlőségének újbóli bevezetését remélte.9 Annál nagyobb volt a zsidóság csalódása, amit – az anekdota szerint – éppen Weiszlovich fogalmazott meg a legfrappánsabban: „Mi a magyarokat vártuk, de nem ezeket a magyarokat!”

Amennyiben tényleg elhangzott e mondás, nem volt megalapozatlan. Vitéz Rajnay Károly tábornok, Nagyvárad katonai parancsnoka gyárak, vállalatok, sőt kávéházak tulajdonosait váltotta le, és a maga embereit ültette a helyükre. Az áldozatai között sok volt a román nemzetiségű, és igen sok a zsidó. Mintha kiolthatatlan lett volna a szomja, a katonai parancsnok nagy nyomást gyakorolt a szeszgyárak és a szikvíztöltők (mai szóhasználattal élve: szódavíztöltő üzemek) zsidó tulajdonosaira, hogy a vállalkozásaikat potom áron „adják el” vagy adják bérbe keresztényeknek. Két évvel később Bánffy Dániel báró, földművelésügyi miniszter, az Erdélyi Párt behívott képviselője dolgozta ki és védelmezte a budapesti parlamentben az 1942:XV. törvénycikket, amit a „negyedik zsidótörvényként” tartanak számon. A jogszabály kirekesztett állampolgárokat a gazdasági tevékenységükből, és nem tartotta tiszteletben a magántulajdont (az elkobzott zsidó földekért nem nyújtott valódi kártérítést). Az állami tulajdonba került földek a Vitézi Székhez jutottak, amely azonban nem szociális alapon osztott földeket. Ugyancsak 1942-ben végezték az iparengedélyek revízióját, ami a zsidó kereskedőknek és iparosoknak a fontosabb észak-erdélyi városokból történő kiszorítását célozta. A kolozsvári szállodai iparengedélyek revíziójának célja a zsidó vállalkozók kiszorítása volt; 1943 elején már mindössze egy zsidó tulajdonú szálloda működött a városban, továbbá egyetlen első és egy másodosztályú vendéglő maradt meg zsidó tulajdonban. Hatalmas gondot okozott az egészségügyben a zsidó orvosok számának – a zsidótörvények szerinti – 6%-ra történt csökkentése, mivel az erdélyi orvosok 44,5%-a volt zsidó. Az ún. fegyvertelen közérdekű munkaszolgálatra 1942 tavaszától egyre nagyobb számban behívott zsidók rendkívül rossz élet- és munkakörülmények között sínylődtek, harmadosztályú kosztot kaptak, csupasz kézzel aknaszedést végeztek, lovak helyett fogták be őket a harctéri szekerek vontatására. Az életük gyakran a parancsnok megátalkodott mivoltán vagy a ritka jóindulatán múlt. Amikor a mínusz negyven fokos ukrajnai hómezőkön dolgoztatták őket, életmentő lehetett számukra, ha valamelyik jószívű orosz parasztcsalád behívta a munkaszolgálatost a házába melegedni, és megosztotta vele a főtt burgonyáját. A német megszállást követően gyors iramban felállították a gettókat, ahova a helyhatósá­gok pontosan kidolgozott menetrend szerint, alig néhány nap alatt begyűjtötték a zsidó lakosságot. Kolozsváron például az állomás felé vezető Ferenc József (ma Horea) út jobb oldaláról kiindulva, körkörös irányban, az óramutató járása szerint vették sorra az utcákat.10 Végül a másfél százezres közösség 131 639 tagját nem egészen három hét alatt Auschwitzba hurcolták, „német megszállás és nyomás alatt ugyan, de a magyar hatóságok gyors, pontos és könyörtelen munkájával”. A deportáltak mindössze 15%-a tért vissza Erdélybe. E magyar identitású zsidók érezhetően hiányoztak a második világháború utáni román népszámláláskor, és részben a hiányuknak tudható be, hogy pl. Nagyvárad magyar lélekszáma az 1910-ben összeírt 92%-ról napjainkra 27% alá csökkent.

Számos kérdéskörről szó esik még a könyvben: a Volksbundba tömörült, nemzetiszocialista politikát felkaroló vagy azzal rokonszenvező erdélyi szászok és szatmári svábok helyzete és magatartása a vizsgált négy év alatt (Beszterce vidékéről a német fiatalok 93%-a 1942-től önként bevonult a Waffen SS-be, és Észak-Erdély kiürítésekor, Gassner területvezető irányításával mintegy 30 ezren hagyták el szülőföldjüket, ahova soha többé nem tértek vissza). Teret kap a kétszáz székely szombatos sorsa (keresztény származású, de a zsidó vallást követő parasztemberek): miután elismerték kivételezettségüket, a mentesítés ellenére deportálták őket; szerepelnek a lakosságtelepítés fontolóra vett, nagyrészt minden valóságot nélkülöző tervei (pl. a bukovinai székelyek Szolnok-Doboka vármegyébe költöztetése). Rövid összegezést találunk a cigányok sorsáról, akiknek lélekszáma pontosan nem állapítható meg, és akik közül sokat 1944 tavaszán közérdekű munkaszolgálatra hívtak be az Árpád-vonal, a Kárpátok erődítéseinek kiépítéséhez; az 1944 őszén kibontakozó roma holokauszt intézkedései a hadi helyzet alakulása miatt az észak-erdélyieket már nem érintették. Hallatlanul izgalmasak azok a dokumentumok, amelyek a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok Észak-Erdéllyel (vagy akár Erdély egészével) kapcsolatos elképzeléseit ismertetik; szinte hihetetlen, hogy a szövetségesek 1944 nyaráig fontolgatták és lehetőségként mérlegelték a független, önálló erdélyi állam létrehozását. Végül megjelenik a kötetben a korszak kalandora, a román történetírás által reprezentatív alakként kezelt, szélsőséges nézeteket valló, de egyben köpönyegforgató Atzél Endre báró is.

Ami kimaradt a kötetből, az újrakiadásokban lesz pótolható. Nem találtam ismertetést az észak-erdélyi zsidók 1940. október–decemberi időszakban kezdődött és 1941-ben is folytatódott önkényes kitelepítéséről; főként székelyföldi településeken élő zsidókat a magyar–román határ átlépésére akartak kényszeríteni, és minthogy ez nem sikerült, decemberben a máramarosi Kőrösmezőnél (ma az Ukrajnához tartozó Jaszina) átdobták őket szovjet területre – Tibori Szabó Zoltán kutatása a magyar holokauszt első áldozataiként azonosítja őket.11 Részletesebb ismertetést érdemelnének a Magyarországról 1941 nyarán kitoloncolt, ún. hontalan zsidók, akiket a galíciai Kamenyec-Podolszkij határvárosban a németek és ukrán segédeik legépfegyvereztek.12 A nagysármási 126 zsidó lakos, a tordai, marosludasi és aradi áldozatok 1944. őszi tragédiája szerepel a kötetben, de bővebb ismertetést érdemelt volna.13 Ablonczy érdemlegesen megemlíti a mentesített zsidóként Budapestre költözött és a nyilasok által az Oktogon téren agyonlőtt Ligeti Ernő írót, szerkesztőt. Ligeti mellől azonban fájdalmasan hiányzik a hasonlóan nagy kaliberű Biró József művészettörténész, festőművész, grafológus, akit az édesapjával, Biró Márk nagyváradi iskolaigazgatóval együtt – röviddel Budapest felszabadulása előtt – Szálasi-keretlegények elfogtak, és a Dunába lőttek.14 Sajnos nem helytálló a Karácsony Benő regényíró sorsáról rögzített vélekedés, miszerint „a Napos oldal írója sem akart kijönni a gettóból”. Valójában a Kasztner Rezső kolozsvári ügyvéd által Svájcba kimenekített csoportba nem fogadták be, mert nem volt hajlandó a magyar író mivoltát megtagadva magát zsidó írónak vallani, továbbá nem járt sikerrel azon próbálkozása, hogy Bánffy Miklós gróf bonchidai kastélyában menedéket nyerjen.15 A négy év folyományának tekinthető kolozsvári népbírósági pereknek is teret kellene szentelni, továbbá Wass Albert máig ellentmondásos szerepe is több figyelmet érdemelne, hiszen mindmáig törvényszéki perek újrafelvételének és fellebbezések tárgyát képezi.

Érdekes és rendhagyó a szerző módszertani hozzáállása: szövege mindvégig olvasmányos, nyelvezete vonzó, és csupán a legszükségesebb források hivatkozását közli a lábjegyzetekben. A többi felhasznált anyagot a függelékben ismerteti, ami által a kérdéskör iránt érdeklődőknek megkönnyíti az olvasást, a szakember számára viszont nem minden adat forrása kereshető vissza. A kötet adatainak hozzáférhetőségét rendkívüli módon segítené az újrakiadáshoz csatolt név-, hely- és tárgymutató.

Nem teljes mértékben osztom Ablonczy Balázs azon véleményét, ami egyben kötetének végkicsengése is, hogy az erdélyi emlékezetben e rövid magyar világ „a remények beteljesülésének négy éveként” maradt volna meg, „amelynek tartalékaiból sokáig lehet még élni”. Továbbá azt sem, hogy a magyarok visszatérése „szellemi, kulturális, sőt demográfiai értelemben” adott volna évtizedekre elegendő tartalékot az erdélyi magyarságnak a fennmaradáshoz. Egyfelől, az észak-erdélyi zsidóság felszámolása megritkította a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrát termelő, támogató és fogyasztó lakosok sorait, és Erdély egészében végzetes etnikai aránytalanodást okozott. Másfelől, a helybéli magyarság lelkiállapotának sem igen kedvezett a rövid távra visszatért magyar közigazgatás. A kétségtelen eredmények mellett, amelyeket fentebb részletesen ismertettem, visszamaradt az anyaországból érkezők a helybéli magyarokat a nemzet másodrendű embereiként kezelő magatartásának fanyar, kellemetlen emléke.

Mindezt alátámasztja néhány gondolat a címadó indulóról, amit a YouTube-on bárki meghallgathat, sőt a bevonulás archív felvételeit is megtekintheti.16 (A témával kapcsolatban elérhető dokumentumok nézettsége többnyire alacsonynak mondható.) Az anyaországi „ejtőernyősök” 1944-ben – László Ferenc szavaival – „a háborús események hatására futamodtak meg”. A négy év mintegy záróakkordja lehetne a László Ferenc által felidézett és átköltött Erdélyi induló, ami a helybéli magyar lakosság csalódottságát fejezte ki: „Édes Erdély, itt vagyunk, / Ha bajban vagy, elhagyunk.”17 (Jaffa, 2011)

Jegyzetek


1 László Ferenc, Viski János emlékezete, Korunk, 2005. május.

2 Csilléry Edit, Közalkalmazottak és köztisztviselők Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követően, Limes, 2006/2, 73–90.

3 Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, szerk. Randolph L. Braham – Tibori Szabó Zoltán, Koinónia – Park, Kolozsvár–Budapest, 2008, 14.

4 Ablonczy Balázs szerint a terület nagysága: 43 104 km2; Simon Zsuzsa szerint a terület 43 492 km2 kiterjedésű volt (S. Zs., Erdély köz- és szakigazgatása a második bécsi döntés után, Regio, 1995/4, 60–82.). Az eltérések lehetséges magyarázata, hogy a román fél következetesen elutasította a demarkációs vonal pontos kitűzését.

5 Az út- és vasútépítés, ezen belül a déda–szeretfalvi vonal elkészítése hatalmas műszaki teljesítményt jelentett, és az új vasútpálya mellett 160 épületet is emeltek; a Budapest–Kolozsvár vonalon közlekedő Árpád sínautó alig öt óra alatt ért célba, ami máig sem megismételhető; reptéri fejlesztéseket végeztek, és a Budapest–Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely utasszállító járat mellett a légipostajáratot is beindították; Kolozsváron 1,25 kW teljesítményű adótornyot szereltek fel, ami Erdély belső részei felé szórta a Budapest I rádióadó műsorát; a Székelyföld villamosítására – a Marosvásárhely közelében tervezett tízezer lóerős földgázerőmű révén – már nem maradt idő. A kolozsvári „második” Nemzeti Színházat a kultusztárca korszerűsítette: forgószínpadot és süllyesztőt építettek bele. Az oktatás területén megemlíthető az iskolák állagának feljavítása, a tantermek és az iskola környékének felújítása, szemléltetőeszközök biztosítása, a könyvtárak állományának számottevő bővítése, az egészségügyi rendelkezések bevezetése, ami előírta az órák közötti szellőztetést és a tisztaságra nevelést. A Ferenc József Tudományegyetemre négy év alatt huszonötmillió aranypengőt költöttek; új épületet kapott a közgazdasági és a természettudományi kar, a Mátyás király Diákházat pedig új berendezéssel látták el; a magyar közigazgatás négy éve alatt kétezren doktoráltak Kolozsváron. A műemlékek közül a kolozsvári Szent Mihály-templom, Mátyás király szülőháza, a Bánffy-palota, az aranyosmeggyesi Lónyay-kastély renoválása és Marosvásárhelyen a vártemplom helyreállítása érdemel említést. Turisztikai, idegenforgalmi fejlesztések is történtek: diákszálló megnyitása Kolozsváron, számos menedékház felújítása, a faluturizmus fellendítése, sísáncok építése a Kolozsvár közeli Hója-erdőben, Borsafüreden és Csíkszereda mellett.

6 Lőwy Dániel, A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története, Koinónia, Kolozsvár, 2005, 137.

7 Mózes Teréz műtörténész, helytörténész közlése Lőwy Dánielnek, 2008. február 8.

8 Dr. Dezső István, Egy erdélyi sebész emlékei. 1947–1961, szerzői kiadás, Budapest, 2006, 285.

9 Szabó Eugen (Salzberger Jenő), Însemnări (Feljegyzések), Szerzői kiadás, Izrael, év nélkül, 58.

10 Lőwy, I. m., 176.

11 Tibori Szabó Zoltán, Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után, Koinónia, Kolozsvár, 2007, 20–21.

12 1941 augusztusában Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer (tábornok) SS-alakulatai egy német rendőri ezred (Ordnungspolizei) közreműködésével mintegy 23 600 embert tömegsírba lőttek. (Kádár Gábor – Vági Zoltán, Zsidók és nem zsidók. Szolidaritás és embermentés a vészkorszakban = Holocaust Füzetek 10., Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest, 1998, 54–55.) A „nyári razziára” csupán utalást találunk Ablonczy könyvének 237. oldalán.

13 Nicholas M. Nagy-Talavera, The Anatomy of a Massacre: Sarmas 1944, Museum of Tolerance Online, An­nu­al 7, Chapter 3, Simon Wiesenthal Multimedia Learning Center, http://motlc.wiesenthal.com/site/pp.asp?c=gvKVLc
MVIuG&b=395185 (2011. nov. 26.). A kérdés klasszikus irodalma: Matatias Carp, Sărmaş. Una din cele mai oribile crime fasciste (Nagysármás. A fasizmus egyik legborzalmasabb gyilkossága), Socec, Bucureşti, 1945.

14 Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, főszerk. Balogh Edgár, Kriterion, Bukarest, 1981, I, 237.

15 Lőwy, I. m., 55–60.

16 Erdélyi induló – Erdélyi bevonulás (1940), http://www.youtube.com/watch?v=ereax5wlsae&feature=related (2011. november 21.)

17 László Ferenc, I. m.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben