×

Arany János: A hamis tanú

Keletkezéstörténet

Péter László

2012 // 06
Szabó Károly (1824–1890) Köröstarcsán született. A debreceni református kollégiumban, majd a késmárki jogakadémián tanult, Pozsonyban lett táblai jegyző. 1845-ben ügyvédi oklevelet szerzett. A szabadságharcban főhadnagyi rendfokozatot ért el. Utóbb a budapesti egyetemi könyvtárban történeti kutatásokat folytatott, főként forráskiadványokat készített. 1855-ben a nagykőrösi református gimnáziumban görögöt tanított; ekkor lett Arany János tanártársa.

De Arany már előbb kapcsolatba került vele. Szabó Károly a szabadságharc bukása után szülőföldjére húzódott vissza, és helytörténeti kutatásokat végzett. Az Új Magyar Múzeum 1850/51. évi 1. számában  A magyar helynevekről címmel terjedelmes értekezést közölt. A Körösön található Márkus-örvény névadásának magyarázatául lapalji jegyzetben ezt „az öreg Márkusról szóló halászregét” adta elő:

„E regét következőleg hallottam: Régen, talán már száz esztendeje is lehet, midőn még a föld bőven volt, s az emberek a határokkal nem gondoltak úgy, mint most, a körösladányiak a tarcsai határ egy részét magokénak tulajdoníták, miből villongás támadván, törvényre került a dolog. Az öreg Márkus volt a ladányiak tanúja, ki is, miután a csizmájába a talpa alá előre ladányi földet tett, hogy majd hamisan ne esküdjék, a helyszínére a bírósággal kiment, s ott az élő Istenre megesküdött, hogy azon föld, melyen ő áll, körösladányi föld, s rettentően átkozá magát, hogy ha igazat nem mond, testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon. A bíróság ezen eskü szerint csakugyan a ladányiaknak ítélte a földet. Nemsokára azután az öreg Márkus meghalt, temetésére roppant nép gyűlt, s az egész szertartás szép renddel végbement; midőn azonban a koporsót a sírba eresztették, s a sírásók a földet rá kezdték volna hányni, egyszerre csak az egész nép csodálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva, egyenesen azon örvénynek tartott, hol az öreg éltében hamisan esküdött, s ott annak fenekére szállott. Így átka, mit magára mondott, csakugyan teljesült. Azóta is, kivált holdvilágos éjenként, gyakorta látják őt a halászok az örvényből fölmerülni, kikhez minthogy éltében is mindig izgága volt, rendesen e kötődő1 kérdést szokta intézni: oldjak-e, vagy kössek? S ha a tapasztalatlan halászlegény azt találja felelni: oldjon, az egész hálót úgy megbontja, hogy egyetlen szállá változik; kössön, a hálót olyan csomóba gombolyítja, hogy soha többé ember ki nem bontja. Ezért nevezik ezt az örvényt Márkus örvényének.”

Arany János nem volt finnyás: a Szabó Károlytól olvasott hiedelemmondát szabályszerűen megverselte. Ugyanott, az Új Magyar Múzeum következő, 1852-es évfolyamában meg is jelentette. A nagykőrösi tanár ekkoriban olyan költeményeket írt, mint A dalnok búja, Dante, Magyar Misi, s elkezdte balladáinak sorát is (Rozgonyiné,Török Bálint, V. László stb.).

A hamis tanú


Állj elő, vén Márkus! Vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galambősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, Fiú, Szentlélek, hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, amelyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.

Eléálla Márkus, térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz, s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő híjában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

Esküszöl – „Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre, –”
Esküszöl – „Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. –”

„Ej-haj! Dínomdánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
Lakoma Ladányban, – muzsika, mulattság;
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”2

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserűt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, az nap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikíséri.

Elkíséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik, hogy éppen a halottat várja;
Zeng a búcsúének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó odalent, a sírban.

És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul,
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkódik a test, és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.

S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kutat ás az örvény,
Hol a forgó habok leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, miképp izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: „Oldjak-e? Kössek-e?”

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötni hálótok egy bogba,
Oldni: széjjel oldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el:
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.

Az öreg Márkus példázatát ő is, az értelmezők is főként az istenítélet nézőpontjából értékelték, ennek tanulságát hirdették: „ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel”! Így vette át Szabó Károly folklórgyűjtését szó szerint Ipolyi Arnold Magyar mythológiájába (1854), így kereste össze nemzetközi változatait Róheim Géza (1916). A vízi életben többféleképpen értelmezhető szólásmondás (oldás-kötés) változatait Kálmány Lajos gyűjtötte össze A magyar halászok vízi ellenségei (1895) címmel megjelent közleményében. Az itt és az Arany versében olvashatótól eltérően alkalmazta a mondást Tömörkény István. Az ő elbeszélésében az „akivel oldottál, avval köss” törvénye azt jelenti, hogy a ladikba vagy kompba fölvett utast biztonságban kell céljához, a kikötőhelyre juttatni: vagyis akivel eloldottad a csónakodat a parttól, azzal köss is ki (Szirtesek a partok, 1910).

Nem szól azonban az Arany János kritikai kiadás (1951) jegyzete, a szakirodalom e versre vonatkozó magyarázata sem arról, ami nincs ugyan szó szerint a költeményben, de amelynek ismerete híján nem értelmezhető tökéletesen a mondanivaló. Nevezetesen az: miért, miképpen vált a vén Márkus a két békési község határpörében koronatanúvá? Ehhez a népi jogtörténet jellegzetes megoldását kell ismernünk. Nem magyar, de európai, sőt minden bizonnyal nemzetközi hagyomány, egyetemes emberi gondolatból (Elementargedanke) fakadó gyakorlat volt, amikor az írásbeliség még nem vált legalább a 20. századi mértékig általánossá, hogy az igazgatási vagy birtokhatárokat úgy tették emlékezetessé, hogy egy-egy falu gyermekeit kivitték a helyszínre, feneküket – lehetőleg mezítelenül, hogy még emlékezetesebb legyen – jól elverték, vagy fölpofozták őket, fülüket jól meghúzgálták, ráállították a határkövekre, így tévén számukra – föltehetően egész életükre – emlékezetessé a helyet. Hiszen emberi számítás szerint ők éltek, ők emlékezhettek a jelenlevők közt a legtovább! Az élő emlékezetnek e letéteményeseit, az emlékezeti tanúkat ismeri a német szokásjog is (Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, 2011).

A magyar hagyományról Takács Lajos kitűnő posztumusz tanulmánya (Megcsapatás emlékezet okáért, 1985) adott képet. Levéltári adatokból az egész ország területéről közölt változatos adalékokat. A két békési községhez legközelebb Szeghalomból (1823), Szentesről (1728), Mindszentről (1780). A gyakorlat egyetemességének remek bizonyítéka, hogy 1726-ban gróf Eszterházy János Szentjánoson (Komárom megye) „azon a hármas határon” saját fiát, Ádámot csapatta meg „emlékezetnek okára való nézve…”.

Karácsonyi János már ismerte azt az 1728. augusztus 21-i jegyzőkönyvet, amely a Körösladány (akkor Körös-Nadány) és Köröstarcsa (akkor csak Tarcsa) közt zajlott jogvitát dokumentálja, s amelynek – négy közül egyik, 60 éves – esküt tevőjét Márkus Jánosnak hívták. Csakhogy ezek éppenséggel tarcsaiak voltak, Tarcsa javára esküdtek. A két megyei biztos pedig – ismerve a népszokást! – uti moris esset (ahogyan szokás!) levétette a tanúk csizmáját! Ez tehát nem lehetett Szabó Károly és Arany János forrása. Györffy István ezért sokkal régebbre vezette vissza a történetet (1916). Szerinte az 1479. évi határjáráskor esett meg a dolog. Ilyen messzire azonban a nép emlékezete nemigen nyúlik vissza.

Ám a szájhagyomány természete nem is olyan, hogy történeti hitelességgel ragaszkodnék a valósághoz. Meg kell elégednünk azzal a jogos föltételezéssel, hogy a vén Márkust valamikor a 17. vagy a 18. században, gyerekkorában kivitték a mai Köröstarcsa és Körösladány határához, a Peres-zughoz, jól elfenekelték, hogy így 70-80 évvel utóbb alkalmassá váljék hiteles tanúnak.

Miért nem szólt erről sem Szabó Károly, sem Arany János? Mert az ő idejükben még a megcsapatás az emlékezetben élő, magától értődő, köztudomású szokás volt. A magyarság néprajzában (1933) Szendrey Ákos azt írta: „Palóc és székely területen még ma is él ez a szokás.”

Egyedül Szűcs Sándor említette (1959), nyilván a néphagyomány nyomán, idézve a vén Márkus András szavait. (Ő a keresztnevet is a szájhagyományból vehette.) „Tizenkét esztendős gyerekecske lehettem az utolsó határjáráskor, midőn ladányi eleink meghányták a zugi halmot; annak tetején pediglen az én meztelen fenekemet, hogy jól emlékező tanú legyek…”

Nem tanulmányoztam Arany e verse kedvéért a római jognak a perjoggal foglalkozó fejezetét, de a testis etimológiája valószínűvé teszi, hogy hasonló meggondolások és gyakorlatok már több ezer éve ott is éltek. Az ún. primitív népek közt általában. Ez is Elementargedanke. E latin szó eredeti jelentése here, azaz férfinak páros ivarmirigye. Tanú jelentése pedig abból származott, hogy az esküt tevő jobb kezét heréire téve vállalta, ha hamisat esküszik, azon kívül, hogy „se földben, se mennyben ne lehessek boldog, / Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem” – veszítse el termőképességét, ne lehessenek utódai, örökösei. A magvaszakadás abban a korban súlyos fogyatékosságnak, büntetésnek számított. Mózes első könyvének, a Teremtésnek tanúsága szerint az eskünek ezt a kellékét, eufemizmussal szólva („tedd a kezedet a csípőm [Károlyi Gáspár szerint: tomporom] alá”) a zsidók is megkövetelték. Ábrahám, halálát érezvén, „intézőjét”, vagyonának kezelőjét, legidősebb szolgáját fölszólította: „»Tedd kezedet a csípőm alá! Megesketlek az Úrra, az ég Istenére és a Föld Istenére, hogy nem veszel feleséget fiam számára a kánaániták közül«” (Ter 24,2–3). „Amikor Izráel [Jákob] halála közeledett, hívatta fiát, Józsefet, és így szólt hozzá: »Ha van benned szeretet irántam, tedd kezedet csípőm alá, hogy jóságot és hűséget tanúsítasz irányomban, s nem temetsz el Egyiptomban«” (Ter 47,29–30).

Eddig sem írásban, sem szóban nem kaptam magyarázatot, hogy miért az esküt vevő csípője alá kellett az esküt tevőnek a kezét tennie, miért nem a saját csípeje alá.



Irodalom

Szabó Károly, A magyar helynevekről, Új Magyar Múzeum, 1850/51, 375.

Ipolyi Arnold, Magyar mythológia, Pest, 1854, 211.

Kálmány Lajos, A magyar halászok vízi ellenségei, Ethnographia, 1895, 102–105. = K. L., Magyar hitvilág, Pécska, Szeged, 2009, 262–264.

Karácsonyi János, Békés vármegye története, Gyula, 1896, II, 223.

Riedl Frigyes, Arany egyik költeményéről = Emlékkönyv Kármán Mór huszonöt éves tanári munkásságának ünnepére, Budapest, 1897, 160–161.

Tömörkény István, Szirtesek a partok, Pesti Hírlap, 1910/37. = T. I., Bazsarózsák, Budapest, 1912/19. = T. I., Hajnali sötétben, Budapest, 1958/405.

Berze Nagy János, Adalékok Arany „Hamis tanú”-jának tárgytörténetéhez, Ethnographia, 1916, 132–134.

Binder Jenő, Adalékok Arany „Hamis tanú”-jának tárgytörténetéhez, Ethnographia, 1916, 209.

Györffy István, Magyar adalékok Arany „Hamis tanú”-jának mondájához, Ethnographia, 1916, 210–211.

Róheim Géza, A hamis tanú, Ethnographia, 1916, 212–221.

Arany János, A hamis tanú = A. J., Összes művei. I. Kisebb költemények, szerk. Voinovich Géza, Budapest, 1951, 462.

Szűcs Sándor, Vén Márkus, a hamis tanú = Sz. S., Békési históriák, Gyula, 1959, 12–14. (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6.)

Implom József, A köröstarcsai hamistanú-mondához = Irodalomtörténet, 1962, 165–167.

Kaposi Márton, Arany János „A hamis tanú” c. balladájának kérdéséhez = Irodalomtörténet, 1962, 168–170.

Takács Lajos, Egy határmonda hátteréhez, Ethnographia, 1980, 398–403.

Takács Lajos, Megcsapatás emlékezete okáért, Ethnographia, 1985, 36–41.

Herbert Haag, Bibliai lexikon, Budapest, 1989, 379.

Turbucz Zoltán, Irodalmi évfordulók nyomában, Körösladányi Hírmondó, 2007. június.

Ruszoly József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, 579.

Jegyzetek


1 A kötődő – eltérően a mai, eltorzult divatszótól – eredeti jelentésében (évődő, kötekedő, kötözködő) értendő.

2 Azaz: egy darab ladányi földet készített jó előre talpa alá, s így az eskünél mentalis reservatával élt. – A. J. [Reservatio mentalis: nem a kimondott szó az érvényes, hanem a közben gondolt tartalom – P. L.]

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben