×

A Nyugat párbeszédei

Szerk.: Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán

Kollarits Krisztina

2012 // 06
2008-ban a Nyugat alapításának 100. évfordulója alkalmából több tudományos konferencia is megrendezésre került. A Petőfi Irodalmi Múzeum-beli konferencia anyaga még 2009-ben jelent meg Nyugat népe címmel, s némi késéssel, 2011-ben nap­világot látott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megtartott konferencia „elhangzott vagy tervezett előadásainak szerkesztett és kibővített változata”. Az első kérdés, amely felmerül az olvasóban, nyilván az, hogy vajon tud-e az előző konferenciakötethez képest új, érdekes témákat, szempontokat felvetni A Nyugat párbeszédei.

A könyv címe és az előszó is azt ígéri, hogy a tanulmányok a Nyugatnak más kortárs folyóiratokhoz való viszonyát fogja vizsgálni. És ezt ígéri a tartalomjegyzék is, amely két részre osztja a kötetet: az első rész a Nyugat és a kortárs magyar lapok viszonyát vizsgáló tanulmányokat tartalmazza, többek között a Budapesti Hírlap, a Protestáns Szemle, az Élet, a Magyar Kultúra, a Vigília, a Szellem, a Magyar Figyelő, a Napkelet, az Erdélyi Helikon, a Válasz, a Szép Szó, a Szocializmus, a Tanú szerepel az előadások címében; a második rész, Az irodalmi modernizáció kérdései Európában című viszont csak négy tanulmányt ölel fel: Kulcsár Szabó Ernő áttekintő jellegű írása (Budapest–Bécs–Berlin: a Nyugat és a közép-európai modernség) mellett a Neue Rund­schauról (Bognár Zsuzsa), a Jung Ungarnról (Széchenyi Ágnes) és  a Nouvelle Revue FranÇaise-ről (Tverdota György) olvashatunk. Kár, hogy e négy tanulmányból kettőt (Tverdota Györgyét és Széchenyi Ágnesét) már ismerjük a Nyugat népe kötetből. Újbóli megjelentetésük nem tűnik indokoltnak, sőt a kötet egész második fejezetét ilyen formában teljesen feleslegesnek érzem, az említett lapok más-más okból kifolyólag, de nemigen folytattak komolyabb párbeszédet a Nyugattal.

A tanulmánykötet első részében is vannak ismerős írások: Balázs Eszter A Magyar Figyelő és a Nyugat című tanulmányának második része szintén megjelent már az előző Nyugat-kötetben, szerepeltetése azonban teljesen érthető, hisz a Nyugat egyik deklarált ellenlapjáról van szó, és az itt közölt alapos és sok új információt hozó tanulmány az előzőnek jóval kibővítettebb változata. Egyébként is hiánypótló munka, a Magyar Figyelővel eddig behatóan nemigen foglalkozott irodalomtörténet-írásunk. Szintén a Nyugat ellenlapjának szánták annak idején a Napkeletet, nyilván ezért került a kötetbe Sipos Lajosnak egy már korábban, a Tekintet 2010/5. számában is megjelent írása a Napkeletről és a Magyar Szemléről. Kérdéses viszont, hogy miért volt szükség egy, a Nyugat és az Erdélyi Helikon kapcsolatát tárgyaló újabb tanulmányra. Ez a téma már olvasható volt a Nyugat népe kötetben, ott Mózes Huba, amit csak lehetett, kihozott a témából. Számba vette, hogy mely nyugatos szerzők jelentek meg az Erdélyi Helikonban, illetve hogy kik ismertették a Nyugatban az Erdélyi Helikon szerzőinek műveit. Az az igazság, hogy a Nyugat  kevéssé kísérte figyelemmel az erdélyi irodalomi törekvéseket, így Pomogáts Bélának nem is sikerülhetett erről a témáról informatív anyagot közölni. Egyáltalán nem lehet egyetérteni azzal az állításával, miszerint: „A Helikon és a Nyugat között szorosak voltak a kapcsolatok, a »helikonisták«: Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza és Tamási Áron rendszeresen szerepeltek a Nyugat […] hasábjain.” A Nyugat repertóriuma szerint Berdének egy-egy verse jelent meg 1938-ban és 1939-ben, Makkai Sándornak egy hozzászólása egy könyvkritikához 1931-ben, illetve egy könyvismertetése 1932-ben, Molter Károly és Tabéry Géza egyáltalán nem írt a Nyugatba, kivéve egy esetet, amikor az Egységes magyarság című körkérdéshez szóltak hozzá 1941-ben, Tamási Áronnak pedig 1930–1936 között összesen három elbeszélése jelent meg a folyóiratban.

Ugyanígy jártak egy másik tanulmányban a budapesti Napkelet munkatársai is. Sipos Lajos több helyütt ötletszerűen sorolja fel a lap munkatársait, például: „Mellettük Szilárd János Ha a szerelem meghal, Bibó Lajos Rabtűz című prózája, Zilahy Lajos és Kádár Erzsébet munkái jelentették az olvasnivalót.” Zilahynak a lap egész fennállása alatt három novellája és egy színdarabja jelent meg, Kádár Erzsébetnek egyetlen novellája. A Napkelet repertóriumából egyértelműen kiderül az is, hogy kik és milyen súllyal szerepeltek a Nyugat ún. „második és harmadik nemzedékéhez” sorolt írók közül a Napkeletben is. Egyáltalán nem állja meg a helyét az az állítása, miszerint a Napkeletben „a Nyugat első és második nemzedékének tagjai közül, Erdélyi Józsefet nem számítva, senki sem publikált, a harmadik nemzedék pályakezdői pedig Tormay Cécile haláláig is csak elvétve fordultak elő a folyóiratban”. Egyrészt a Nyugat második és harmadik nemzedékéről beszélni eléggé problematikus, hiszen a ’20-as és ’30-as években induló fiatalok már korántsem kötődtek olyan egyértelműen és főleg nem kizárólagosan a Nyugathoz, mint az első nemzedék jó néhány tagja, de ha azt a szokásjogot figyelembe veszem, amely gyakran Németh Lászlót, Szerb Antalt, Halász Gábort, Kodolányi Jánost, Rónay Györgyöt is a nyugatosokhoz sorolja, akkor érthetetlen számomra Sipos Lajos megállapítása. Németh László 1927–1931 között teleírta a Napkeletet, nemcsak számtalan tanulmányával és kritikájával, de itt jelent meg az Emberi színjáték című regénye is. Halász Gábornak külön rovata volt, a Folyóiratszemle, Rónay Györgynek pedig 1933 és 1940 között 45 írása jelent meg a Napkeletben (versek és kritikák).

De talán kár volt írásomat a hiányosságokkal kezdeni, hiszen a kötetben találhatunk rendkívül érdekes, új szempontokat felvető, fontos tanulmányokat is. Ilyen Sipos Balázsnak a Budapesti Hírlap, illetve Rákosi Jenő és a Nyugat kapcsolatát boncolgató írása, amelyben bemutatja, hogy bár Rákosi Jenő a Nyugat-mozgalom és íróinak kemény kritikusa volt az első világháború előtt, a ’20-as években mint legitimista és liberális meggyőződésű szembekerült Teleki Pál, illetve Bethlen István politikájával is, és nem értett egyet Szekfű Gyulának a Három nemzedékben kifejtett hanyatlástörténetével sem. Sipos Balázs tanulmányában többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy tekintetbe kell vennünk a két lap „párbeszédének” vizsgálatakor, hogy 1908–1929 között „több politikai-kultúrpolitikai kurzus váltotta egymást a hatalomban. Ezek a váltások pedig azt eredményezték, hogy a két kiadvány pozíciói is megváltoztak, ami egymáshoz való viszonyukat is érintette.”

Kevéssé ismert téma a korabeli katolikus irodalmi lapok világa. A Nyugat párbeszédeiben három tanulmány is foglalkozik ezzel: az Életet Szénási Zoltán, a Korunk Szavát Jelenits István, a Magyar Kultúrát és a Vigíliát Rónay László elemezte a Nyugathoz való viszonyuk alapján; egymás után olvasva a három írás kiegészíti, illetve bizonyos értelemben magyarázza is egymást. Rónay László szerint a Magyar Kultúra (1913–1944) és az Élet (1909–1914) között az volt az alapvető különbség, hogy míg az előbbi „világnézeti szempontból szemlélte a kultúrát”, addig az utóbbi a kortárs irodalomból igyekezett levezetni a katolikus irodalom megkülönböztető jegyeit. Ennek megfelelően míg a Magyar Kultúrát harcos Nyugat-ellenesség jellemezte, addig az Élet (bár gyakran bírálta a Nyugat íróit) nyitott volt az irodalmi modernség iránt. Érdekes kérdés, hogy nálunk miért nem alakult ki olyan jelentős új katolikus irodalom, mint Franciaországban, illetve az is, hogy az Életnek sem sikerült jelentős irodalmi lappá válnia, noha a munkatársak szervezésében komoly szerepet vállalt Kosztolányi Dezső, aki „a Nyugattal szemben egy katolikus szellemiségű, keresztény hagyományokból táplálkozó modern irányzat létrehozásának az esélyét látta ebben a vállalkozásban”. Egyébként 1909–1914 között több nyugatos szerző rendszeresen publikált az Életben, miközben a lap mindvégig a Nyugatéval szemben álló irodalomszemléletet vallott magáénak. Jelentősebb kezdeményezésnek bizonyult a ’30-as években „az ifjú katolicizmus folyóirata”, a Korunk Szava (1931–1938). 1933-ban érdekes vitába keveredtek a Nyugattal. Illyés Gyula A katolikus költészetről című írásában összehasonlította a francia és magyar katolicizmus helyzetét, lényegében azzal vádolva meg a magyar katolikus írókat, hogy „apostolok helyett zsoldosok”, puszta haszonszerzésből deklarálják magukat katolikusnak, ellentétben a franciákkal, ahol a katolikus egyháznak nincs olyan befolyása és hatalma, mint Magyarországon. Illyés Gyula figyelmen kívül hagyta, hogy a ’30-as években megjelenő fiatal nemzedékre már egészen más élmények voltak döntő hatással. Számukra a jobboldaliság vagy a vallásosság egészen mást jelentett, mint a második nemzedék számára, ahogy ezt Szabó Zoltán A háború utáni fiatalság című írásában elemezte a Napkeletben 1933-ban. Az új nemzedék egy fontos gyülekezőhelyeként írja le a Korunk Szavát, amelynek később majd ő is munkatársa lesz. A Korunk Szavából kiváló írók pedig 1935-ben megalapították a Vigíliát is.

A Nyugatról és kortárs folyóiratairól alkotott képünket tovább bővítik Széchenyi Ágnesnek a Válaszról, Monostori Imrének a Tanúról, Agárdi Péternek a Szocializmusról, Tverdota Györgynek a Szép Szóról, Angyalosi Gergelynek a Szellemről, Stan­deisky Évának a Munkáról, Szentpály Miklósnak a Diáriumról írt kiváló tanulmánya.

A kötet legfőbb hiányosságának azt tartom, hogy szerkesztői (érzésem szerint) megelégedtek a kötet formai gondozásával. Nem törődtek viszont az egyes tanulmányokban megfigyelhető elavult és árnyalatlan társadalom- és történetszemlélettel. Tiszteletben tartva a szerzők meggyőződését, valahogy el kellett volna tüntetni az olyan mondatokat, amelyeket olvasva óhatatlanul az 1970-es évek marxista irodalomtudományának gyöngyszemei idéződnek fel bennünk: Lukács György 1919-es szereplését több mint eufemizmus úgy jellemezni, mint aki „belevetette magát a politikai harcokba, nem kevesebb idealizmussal” – tudjuk, ennek az „idealizmusnak” nyolc halálos áldozata volt; vagy a Nyugat 1919. júliusi beszüntetését azzal indokolni, hogy „forradalom nem létezik önkény és erőszak nélkül, a forradalmár el kell, hogy fogadja az erőszakot, legalább ideiglenes eszköznek, a Nyugat pedig ebben nem tudott, nem is akart egyezséget kötni”. A „Végvári-versekben megjelenő indulatos sérelmi politika” emlegetése, „a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával” való szembehelyezkedés vagy az első világháború előtti magyar parlament képviselői kapcsán „az arisztokratákból ver­buválódott vezető réteg”, illetve a „Tanácsköztársaság alatt hatalomra került képzetlen tömeg” kifejezések használata ma már majdhogynem elfogadhatatlan. Téves általánosítás az is, hogy minden arisztokrata egyben legitimista is lett volna.

Jó néhány filológiai tévedés is található a kötetben. Legrosszabbul Jérome és Jean Tharaud francia írók jártak. A Napkeletben megjelent könyvrészletük kapcsán csak mint Tharaud Jeromos és János szerepelnek, a névmutatóban viszont már mint Jérome és Ernest Tharaud. A kétkötetes Bujdosó könyv nem 1921-ben jelent meg, az első része már 1920-ban napvilágot látott, a többször is hivatkozott PhD-dolgozat címe nem „A régi ház és a leomlott ház”, hanem A régi ház és a lerombolt ház. Sőtér István Babits-nekrológja nem a Napkelet 1941/8. számában jelent meg, hanem a Magyar Szemlében, ez az elírás azért is feltűnhetett volna, mivel a Napkelet már egy évvel korábban, 1940 augusztusában megszűnt. A Napkelet programadó cikkében szereplő Historikus nem Szekfű Gyula, hanem Klebelsberg, hogy csak a legszembeötlőbb hibákra hívjam fel a figyelmet.

Összefoglalva: egy érdekes, részben hiánypótló, de ugyanakkor erősen változó színvonalú tanulmánygyűjtemény A Nyugat párbeszédei. Sajnos azt kell mondanom: a kevesebb több lett volna. (Argumentum, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben