×

Szempontok Szvatkó Pál munkásságának értelmezéséhez

Sturm László

2012 // 05
A két világháború között indult csehszlovákiai magyar irodalmi élet a legmaradandóbb teljesítményt az esszéírás terén mutathatja föl. A két Rezső, Peéry és Szalatnai mellett talán Szvatkó Pál a legismertebb azok közül, akik időálló műveket alkottak. (A legismertebb Fábry Zoltán valószínűleg csak a második világháború után hoz létre ilyeneket, de neki az igazi főműve végül a magyarüldözések és a kommunizmus alatti intézménypótló egyéni helytállása lett.) Az összmagyar irodalomban és gondolkodásban elfoglalt helyüket sokáig azért is nehéz volt megítélni, mert írásaik nagy része könyv alakban nem vált hozzáférhetővé, újságok és folyóiratok hasábjain várták, várják az esetleges újrafelfedezést. A jobboldali bélyegűeket pedig az irodalomtörténeti könyvek is – kénytelen-kelletlen vagy önként és dalolva – elmarasztalással emlegették. Már amennyiben megemlí­tették, Szvatkó Pál például nem szerepel Csanda Sándor Első nemzedékének még az átdolgozott, második kiadásában sem 1982-ben. Turczel Lajos is (erkölcsi) fenntartást vegyít a (szakmai oldalt illető) dicsérő sorok közé. Győry Dezső szóbeli közlésére hivatkozva jegyzi fel: „Szvatkó Pálról […] az a szellemes és találó élc terjedt el, hogy a karriert jobboldalról, a tapsokat baloldalról várja.” Majd az esszéista-újságíró tevékenységét elismerő szavakat így vezeti be: „A gerincesnek egyáltalán nem nevezhető, de széles és mély műveltséggel rendelkező Szvatkó…”.1 Fónod Zoltán, bár idézi Tur­czel és Fábry kifogásait, úgy véli: „Munkássága több figyelmet, nagyobb megbecsülést érdemelne”.2 A dicséret kicsit közhelyes, de a korábban megrajzolt portré indokolja. Fónod és Turczel egyaránt a szerkesztői-szervezői munkásságában, a baloldali szerzőket is méltányolni tudó beállítottságában és a dilettantizmus elleni – széles körű műveltségen és biztos ízlésen alapuló – fellépésében látták Szvatkó fő érdemét.

Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László adta ki végül Szvatkó válogatott írásait,3 az előszóban ők tisztázzák a szerzőt a nevéhez tapasztott több vád alól, és szintén ők igazítanak el mindmáig a legalaposabban az életmű által fölvetett kérdéseket illetően. Újságcikkek és egyéb írások százai rejtőznek még kiadatlanul a Prágai Magyar Hírlap és más lapok, folyóiratok oldalain, viszont kötetben megjelent művei (elsősorban a már említett válogatás) alapján mindenképpen kirajzolódik egy szellemi arckép, amit a további művek megismerése valószínűleg csak árnyalni és kiegészíteni tud majd, átértékelni aligha. Szerzőjük megérdemli, hogy addig is foglalkozzunk vele, amíg összeáll egy esetleges teljesebb életműkiadás. Felhánytorgatott jellemhibáiról pedig csak annyit, hogy ezeket ma már aligha tudjuk reálisan megítélni. De nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy mivel már a második világháború előtti, de különösen az az utáni időszakban a jobboldali rokonszenv a hang­adó körök szemében eleve jellemhibának, sőt jellemtelenségnek tűnt, ehhez gyártották a „bizonyítékokat”, nem pedig fordítva. Valószínűleg Szvatkó esetében is ez történhetett, különösen, hogy a sikerei még irigységre is okot adhattak.

Mivel munkássága szorosan kapcsolódik sorsához, és mivel kevesek által ismert személyről van szó, érdemes kitérni néhány életrajzi tényre. Szvatkó a Trencsén megyei Zsolnatarnón született 1901-ben. Nagyszombatban nevelkedett, ahol ősei a középkorig visszavezethetően városi polgárok voltak. A budapesti, a prágai és a párizsi egyetemre járt, filozófiából doktorált. 1924 és 1938 között a Prágai Magyar Hírlap munkatársa, szerkesztője. Az 1930-as években két rövid életű lapot is alapított (Új Munka, Új Szellem). 1938-tól Budapesten élt, a Felvidéki Magyar Hírlap és a Magyarország című kormányközeli lapok szerkesztőjeként. Egy 1943-as cikkében fölveti a németekkel való szakítás gondolatát, ezért az ország német megszállásakor Dachauba hurcolják. Hazatérése után nyomorgott, és sokat betegeskedett. A forradalom bukása után emigrált, a Szabad Európa Rádió külpolitikai munkatársa lett. Münchenben halt meg, 1959 novemberében.

Szvatkó emblematikus gondolata az indogermán magyarság. Hasonló című esszéjét adták ki egyedül – önálló füzetként – az 1938-as és 1994-es kötetek közötti időszakban (együtt Veres Péter ugyancsak ihletett korabeli vitairatával)4, már csak ezért is sokaknak ez a kifejezés jut az eszébe neve hallatán. A szerző nem rejti véka alá, hogy a kérdés személyesen is érinti. A változás élménye című esszéjében írja: „Magyar polgár vagyok, de friss indogermán gyökereim miatt valahogy másképp gondolkozom. Más a belső embersémám. Az őseimnek megtetszett a magyarság, paroláztak vele, de én már nem a rajongó parvenü szemével nézem nemzetemet, és nem akarom mohón lemásolni tulajdonságait. Nem kívánom a szertelenséget, nem vonz a kábító illatú keleti néplendület, a csodálatosan szép élni tudás. Én ugyanazt akarom megvalósítani magyarban, amit másban valósítottam volna meg, ha az maradok, vagy teszem föl ötven kilométerre nyugatabbra születek. Indogermán vagyok, nyugati realizmus él bennem, és szeretném szétárasztani. A turáni hisz a célokban, de nem lohol utánuk, én talán nem látom a célt, de loholok abba az irányba, ahol sejtem. […] A nevem szláv, a családom német, a nevelésem francia, a vágyam talán Anglia, nehezen jön ki ebből magyar sovinizmus. […] Valami érettebb magyarság kell, valami, amit még nem tudok megragadni, de érzem, hogy jön.” Saját hivatását egyszerre keresi a nemzetével. Mert ha más nem, a váratlan összeomlás, amely épp legérzékenyebb eszmélkedésük idejére esett, meggyőzte ezt a nemzedéket, hogy újra kell gondolniuk a magyarság mibenlétét és hivatását. És mint az idézett szavak bizonyítják, akárcsak a sarlósok, Szvatkó is hitt abban, hogy ez lehetséges, és a végiggondolás után könnyedén meg is valósítható, és – kisebbségi helyzetben nemcsak sürgetőbb, de gyorsabban is megy. (Élete egyik mélypontján, 1950-ben úgy nyilatkozik, hogy közvetve bár, de egészében megtagadja a reményt: „Ha meghalok, szegény feleségem talán mégis hazakerül Csehszlovákiába. […] A gyereket taníttassa, ahogy tudja […], kerüljön szlovák iskolába, s magánúton kapjon egyelőre erős német oktatást. A magyar felesleges.”5)

A változás élménye című esszében Szvatkó érzékletesen mutatja be azt a gondolati utat, amelyet végigjárt, és amely fő vonalaiban azonos az egész felvidéki nemzedék eszmélésével. A világháború előtti „úri zülléssel” mint a kijózanodás lehetőségét állítja szembe az általa indogermánnak nevezett észjárást, „amit az új miliőben nem befolyásoltak többé a régi élet kirkéi”. Az indogermánság származáshoz, így vérmérséklethez is kötődik, de alapvetően mentalitás és társadalmi helyzet dolga. Az Indogermán magyarok részletezi és történelmi távlatba állítja a folyamatot: „A magyar nemzetnek tulajdonképpen két nagy keveredési korszaka van. Az első, az államot központosító összefoglalás, 900-tól 1500-ig tartott, tehát szabályos időben, ugyanakkor, mint a többi európai nép összeállása, és Mátyásig szép eredményt is ért el. De az első virágzást letörték a török és a német kardcsapások […]. Az új magyar nemzetet, a másodikat, a dunai katlanban 1780 körül kezdték főzni […]. A procedúra nem juthatott el a forrpontig. A tizenkilencedik században hiányzott már a ter­mészetes hőfok, a lassú, óvatos tűz […]. Talán ha a világháború nem következik be, vagy ha a magyarság győz, ötven év alatt mégis megszületik a dunai népek konglomerátumából ez az új magyar nemzet, a végleg indogermán összetételű és végleg magyar nyelvű. […] A cél előtt elbuktunk, de a keveredés részben már megtörtént. Egyik eredménye az indogermánsággal át- és átszőtt magyar középosztály.” Ugyanitt a felvidék (és más leszakított nemzetrészek) lehetséges öntudatát is ehhez az új magyarsághoz rendeli: „Mint a sütőben lévő húsdarabnál, legelőször a külső réteg sül meg, míg bent a hús nyers maradt, a magyar keveredés is főleg a széleken következett be.” A népkeveredést csapásként megélő Szabó Dezsővel is vitázva alkotja meg elméletét. De miként Szabó Dezső, Szvatkó sem a vérséget tekinti elsődlegesnek, nagy vitapartneréhez hasonló árnyaltsággal közelít a kérdéshez – és jut ellentétes értékítéletre: „A túlzásoktól óvakodni kell. Nem szabad az indogermánosodást fontosabbnak tartani, mint amilyen. A magyar fölépítésnél lényeges változásokat nemigen okozhatott a száz év óta tartó keveredés, mert azt, ami a tizenkilencedik században és a huszadik század első harmadában magyar formaként a Duna-medencében kialakult, ezer más tényező alakítgatta, a táj, a közös fejlődés, a helyzet, egyéni képességek, önmaguktól kifejlődő szokások, s állandóan a múlt és a magyar nyelv. Az indogermánság magában véve nem is erény, hiszen a balkáni népek is indogermánok, stílusuk mégsem nyugat-európai. Inkább diszpozíció, hozzáidomulási képesség az európai környezethez, ami gyakran vérkeveredés nélkül megtörténhetett. […] A magyar élet 1918-ig észrevétlenül »indogermánosodott«, olyan értelemben, hogy európaisodott, s tudatossá bizonyos különbség az európai indogermán forma és a felfedezett új magyar forma között csak a turanizmus megjelenésekor, bizonyos háború utáni elkeseredett elzárkózási törekvések idején és Szabó Dezső óta vált, akkor is inkább elméleti és művészeti, mint gyakorlati és életmódbeli síkon.” A ma már inkább indoeurópainak nevezett indogermánság nem egységes, de ebből a szempontból is kedvező a helyzetünk: „a déli indogermánság nálunk mindig ellensúlyozni tudta a másikat, az északit és erőszakosat, a mai »árját«”. Szvatkó tehát tulajdonképpen a középosztályról beszél, de a társadalmi meghatározottságot részben nemzetkarakterológiai, részben valamiféle, Hamvas Béla területi géniuszaira emlékeztető megvilágításba állítja. A sokoldalú vonatkoztatási rendszer nem okoz zűrzavart, épphogy érzékletesebbé, megragadóbbá válik a stílusa (és a korabeli helyzetben, akárcsak ma, a vigasznyújtás, még inkább a lelkesíteni tudás sem kis dolog), átfogóbbá a távlat, a száraz szociológiai beszűküléssel szemben új felismerésekre, új esélyekre nyílik rálátás. A Bata-cipős magyar ifjúság lényegre törően írja le, mi indokolja – a személyes érintettségen túl­menően – a szerző és a felvidéki kisebbség számára a középosztály centrumba állítását: „A mi középosztályunk nagyon számít, jobban, mint másutt, mert egyrészt aránytalanul nagy, másrészt a legrosszabb helyzetben van, és a legnagyobb veszedelmek fenyegetik, harmadrészt a nemzeti kollektívumok megőrzése szempontjából erős és egészséges középosztály kell […]. (Középosztályunk nagyon nagy, mert a szlovák vidékű városokban jelentős magyar középosztályszigetek maradtak, s hatszázezer magyar proletárra kétszázezer magyar kis- vagy nagypolgár jut. Középosztályunk veszedelemben forog, mert gazdaságilag letört, a helyzet folytán kulturálisan elvadult, s az asszimilálódás közvetlenül fenyegeti. Középosztályra szükség van, mert ha az intelligencia elhagyja nemzetét, a vezető nélkül maradt nemzet elvadult parasztnéppé válik, és vakon bukik oda, ahová lökik.)” Az írás egy másik részlete konkrétan ki is fejti, a kor hová löki áldozatait: a szélsőbalra, a szélsőjobbra, illetve a közömbös középre.6

Mindenekelőtt a csehek felívelő csillaga bizonyítja számára, hogy a polgári, „indogermán” szellemiségé a jelen, és valószínűleg az emberileg belátható jövő is. Hirdeti, hogy az ellenféltől is lehet tanulni, maga is félig-meddig példaképét találja meg Masaryk elnök realitásérzékében.7 Több írásában vizsgálja a két nép, magyarok és csehek jellegét egymással szembeállítva.8 Legkifejtettebben a Csehek és magyarok című 1936-os esszé foglalja össze a témára vonatkozó gondolatait. Eszerint a cseh és a magyar két „ősforma”, amely „a dunai szellem két legtávolabbi sarkát képviseli”. Az irodalomra vetítve értelmezi a különbséget, a magyar jelleget érezhetően Adyra szabva: „A cseh nép, főleg az újabb korokban […] racionális nép kíván lenni, célja a tanulás, a megértés, a keresés, a helyes alkalmazás, a beilleszkedés […], mohón kíváncsi az európai dolgokra, siet lemásolni, átvesz, megemészt, állandóan a legújabbat építi […]. A magyar kivetíteni akar, fényt árasztani. Tragikus törekvés a kicsiny nemzetnél […]. A magyar önmagát éli, a saját glóbuszát, önmagát óhajtja kifejezni. Szeretné, ha látva látnák. […] Célja nem a beleélés, erényei nem a jó tanuló erényei. A nyugatról átvett formák a szülés rekvizitumai nála […]. Vagy ostort fon a külföldi példákból, és ostorozza nemzetét […]. A modern cseh irodalom szeizmográfirodalom […]. A magyar iro­dalom önmaga egy kis eredeti rengés […], de az elszigetelt nép lelkének apró rezgéseit nem mérhetik a külföldi csillagvizsgálók.” (A kiemelések itt és a továbbiakban Szvatkótól származnak.) A szerző egyértelműen érzékelteti: a magyar út elvileg hősiesebb és nagyobb távlatú, a cseh viszont reálisabb. A magyar törekvés hősiesebb, de talán – épp ezért – kisebb a valódi hatásfoka. Lehetséges azonban, hogy össze is egyeztethetőek, és az összeegyeztetés révén válhatnak nemzeti sajátosságaink újra elevenné: „Látjuk, ha a csehekre nézünk, érezzük, hogy az individuális magyar forma, a magyar élet sokban mégis szebb és magasabb rangú, mint a cseh, ha ugyan a kollektív élet elvei tökéletesebben is hatnak a cseheknél. […] Érezzük a magyar szellem és egyéni kultúra magasabbrendűségét, kitartunk mellette, nem akarunk visszakanyarodni. Tudjuk, hogy elég erő van benne, hogy hibáit levesse, és átvegye a jót a másik oldalról, az újból, a csehszlovákból, s ha a magyar élet egyszer megreformálódik, érdemes lesz benne élni Közép-Európában.” (Új szellem Szlovenszkón)

Az irodalom által felmutatott jelenség átvezet Szvatkó (és nemzedéke) egy másik központi témájához, a magyarság kis népként való meghatározásához. Az önállóság „magyaros” kívánalma a szellem területén talán nem kárhoztatható, a politikában azonban mindenképpen illúziókergetés, hiszen nagyhatalmi állást feltételez. (A két háború között a határ túloldalán valószínűleg Cs. Szabó László sulykolta ezt a tételt a legkövetkezetesebben a közvéleménybe.) A szerző a kis népeket tekinti az igazi európaiság letéteményeseinek (a nagyhatalmaknak állandóan meg kell küzdeniük saját uralmi szándékaikkal), a megfelelő berendezkedés mintáit a skandináv államokban, a németalföldi országokban és leginkább Svájcban látja. Az utóbbi ugyanis a különböző népek szolidáris együttérzésére is jól bevált modellt nyújt a részek önállóságával és demokratikus intézményrendszerével. Szvatkó felhívja a figyelmet a kantonrendszer és a megyerendszer rokonságára is, és a felföldi városok – több nemzetiség sok évszázados együttélése során kifinomult – svájcias élettechnikáira.9

A cseh jelleg fő tanulságát a magyarok számára annak realizmusában látja, példaszerű képviselőjét pedig Masarykban: „Amit mi magyarok Masaryktól tanulhatunk, nem a »mi«, hanem a »hogyan«. […] A szellem emberei nálunk fellegek között járnak, és gőggel néznek le a hétköznapokra. […] Nem értenek az élet kompromisszumos útjához […]. Masaryk módszere a realizmus volt […]. Rendszeresen készült az igazság elviselésére, gyűlölte az illúziót és a fellángolást […], realizmusa szociológiai látásmód volt.” (In memoriam Masaryk) Szvatkó szintén sokat merít a szociológiai látásmódból: a reformkor virágzását a magyar nemesség helyzetére (függetlenségére) vezeti vissza (Csehek és magyarok), Hitler hatalmát a német kispolgárság nagy arányára (Az új német Mekkában), az abesszíniai háborúba jelentkező magyar fiatalok nagy számát ugyancsak „társadalmi jelenségként” értelmezi (A magyar zsoldosok) stb. Nem tagadja meg a magyar jelleget, csak állandóan hangsúlyozza, hogy kizárólag arra jelenleg nem épülhet reális politika. „Csodavárásra akkor sem rendezkedhetünk be, ha a csoda tényleg megjön” – tömöríti aforizmába idevonatkozó nézeteit (Új szellem Szlovenszkón).

Azt is látja azonban, hogy mentalitásban, életmódban, kultúrában minden hátulütője mellett mekkora érték a magyar hagyomány „csodálatosan szép élni tudása”. Az előbb idézett aforizma egyben érinti az eszményt is: úgy venni át a gyakorlatias, indoeurópaias erényeket, hogy a képzelet csillogásáról, az élet szépségéről, a csodáról se mondjunk le. Ne munka helyett várjuk a csodát, hanem munkával készítsünk neki utat és maradandóságot (és ha mégse jön, legalább tisztább lelkiismeretet és kis könnyebbséget a magunk számára). A magyarság jellemzően „úri” életét züllésnek, illúziókergetésnek, valóságvesztésnek láttatja az egyik oldalról, másrészt viszont kiemeli szép­ségét, nemzetgyarapító szerepét. Az utóbbi is visszatérő témája, sokszor egybe is fonódik a kettő: „A magyar erény eddig úri erény volt. Uralkodás. Ragyogás. Nagyvonalúság. Nemes szépségek. Nagy egyéni teljesítmények. Kitűnő érzék mások kormányzásához. Mindenkit megejtett a magyar élni tudás lendülete.” (Bata-cipős magyar ifjúság) Ugyanebben az esszében ír a változás, méghozzá a gyors mentalitásváltás lehetőségéről, sőt tényéről: „Ismerem az ifjúságot, alig maradt benne valami a régi magyar úri életmódból, a megváltozott körülmények között villámgyorsan átvette a praktikus sémát. Egyelőre nem mondhatjuk: az új jobb, mint a régi volt, s az egyetlen, amit megállapíthatunk, az, hogy más. Ez a másság nem alapvető vagy mély, inkább a felületre és a mindennapra vonatkozik, de éppen ez a praktikus hozzáidomulás fontos.” (Bata-cipős magyar ifjúság) A csehes kollektivizmus veszélye az elszürkülés, a robotba törő élet, a magyar individualizmus legnagyobb betegsége a szertelenség. Kimondatlanul azt sugallják néha ezek a megjegyzések, hogy egyaránt szükség van a csonka Magyarország úri hagyományára és a leginkább a felföldi magyarok által képviselt „indogermánságra”, pragmatizmusra. (A felföldieket Szvatkóék szemében részben a nagyszámú és vegyes származású polgárság, részben a jugoszláviaihoz és romániaihoz képest – bár épp a magyarokkal szemben elég álságosan – demokratikusabb csehszlovákiai közeg rendeli erre a szerepre.) Valószínűleg Szvatkónak ez a kiegyenlítő igyekezete szúrt szemet, és tűnt kétkulacsosságnak a cseh és a baloldali (sokszor bolsevista) propaganda által erősebben befolyásolt nemzedéktársainak (jó ideig az olyan tisztán látóknak is, mint Peéry és Szalatnai). És ez tette lehetővé, hogy a visszacsatolás után kormányközeli megbízatást vállaljon.

Az irodalomban sem kötelezi el magát egyik irányzat mellett sem. A népiek szociális érzékenységére és az urbánusok józan kritikájára szerinte együtt van szükség: „A nagy pillanat az lesz, amikor az urbánus lélek ajándéka, a reális érzés egyesül a népi tendencia finom párlatával, a szociális élménnyel.” (Indogermán magyarok) Szvatkó ráadásul tovább árnyalja a kérdést, és fölvesz egy harmadik tendenciát is, a budapestiséget, amely ugyancsak értékes adalékká válhat az értő kezekben: „Egyszer külön szólni kellene a harmadik színről a magyar palettán: Budapestről. […] Az erényekről, amelyek néha lemélyülnek a világvárosi ember igazi kérdéséig, a proletár és a világnézeti irodalomig, vagy kissé egzaltáltan és vitatkozó érzékenységgel megtalálják a lelki szabadelvűség valódi és nemes élményeit, de szólni kellene fogyatékosságokról is, amelyek különös Hollywood-árnyakat vetnek a magyar körutakra, és gyakran iparrá változtatták a szellemet. Szólni kellene módszereiről, szabadosságairól, eszményképeiről, színházairól, feltűnni vágyó ismeretszomjáról, értelmi arroganciájáról, szolidtalanságáról. A primadonnakultuszról férfiak és nők között […]. A »vesézésről«, ami műfajjá és főleg világnézetté szélesedik Budapesten. […] A pesti alapszokás, amely a poén oltárán feláldozza akár a lelki üdvösséget is, veszedelmesen hasonlít ahhoz, amit Mommsen »antiochiai gúnynak« nevez. A pesti nyüzsgés nemcsak a népieseket idegenítette el, hanem gyakran azokat is, akik az urbanitást inkább Oxford és Weimar vagy az igazi Párizs szellemében értelmezik, mint New York és Los Angeles szellemében. Ennek ellenére a kovász, amit Budapest a magyar kenyérbe gyúr, szükséges alkatrész, és a teljes magyar forma elképzelhetetlen nélküle. A fővárosban különben is összefut és elkeverődik valamennyi tendencia, úgyhogy nehéz volna a budapesti stílust kiragadni a teljességből. […] Ahogy a magyar urbanitásnak bizonyos fokig az indogermán származékok adták meg az ízét, úgy ízesíti a többi mellé vagy belé illeszkedő budapestiességet a negyedmilliós zsidóság.” (Indogermán magyarok) A felvidéki irodalom új nemzedékét szintén a kiegyenlítődés jegyében, a korábbi „két bajvívó tábor” szintéziseként ragadja meg: „Formáik, fel­fogásaik közelebb álltak a baloldalhoz, szívük, temperamentumuk s társadalmi kapcsolataik a szlovenszkói helyi irodalomhoz, a helyhezkötöttséget kihangsúlyozó magyaros irányzathoz. […] A jellegzetesen szlovenszkói magyar irodalom nem születhetett volna meg az emigránsok szociális és a dilettánsok regionális törekvése nélkül.” (Szlovenszkói magyar irodalom)

A felföldi városok típusokba sorolható (ahogy ezt a Szlovenszkói városok sugallatos erővel meg is teszi), de mindig sajátos, egymástól is különböző, kifinomodottan hagyományos kultúrái a műalkotás tökéletességével mutatják a kiegyenlítődések során kialakítható harmóniát. A felföldi város Szvatkó szemében a népek önfeladástól mentes együttmunkálkodása révén mindazt képviseli kicsiben, ami Európában (vagy például Svájcban) érték: „Mintha az öreg városfalak értékes vegyületet őriztek volna, érintetlenül megmaradt közöttük a német, a szlovák, a magyar jellegzetesség. Egyre jobban látom a megtévesztő kéreg alatt a lelket, a sok színből és fajtából összekevert szivárványt, amit egy-egy szlovenszkói város, a városom, a városod, a barátaim és ismerőseim városa jelent. Éreztem a fajok ölelkezésében kifejlődött összhangot, különös fűszeres életüket, kelet és nyugat keveredését, a sokféleséget, ami magyar temperamentumból és otthonkultuszból alakult ki, néha zsidó kovásszal, lengyel szilajsággal és ruszin ősemberséggel keverve, a sokféleséget, amely egység, de olyan, amilyet sehol máshol nem érzünk. […] A kultúra egy-egy erődje a szlovenszkói város a fiatal és formátlan népek óceánjában. Mikrokozmoszok fejlődtek ki bennük: kicsiben mindent végigéltek és végigcselekedtek, ami Nyugatot évszázadokig izgatta és irányította.” A Szlovenszkói városok a jobbára programadó vagy elemző közéleti írások mellett azt is érzékelteti, hogy hiteles jövőkép csak a hagyomány ismeretére és a feltáruló értékek szeretetére építhető.

A szenvedések és csalódások ideje után, élete végén újra ezt a kiegyenlítő szemléletet leljük föl a már emigrációban keletkezett írásában (Útban Európa felé…), Magyarország helyzetére vonatkoztatva: „Magyarország végeredményben még akkor is mezőgazdasági jelentőségű ország marad (mint Dánia), ha az iparosodás rohamléptekkel tért hódít benne. Ipari nyersanyagunk és energiaforrásunk kevés van. Ellenben van csodálatos enszolációnk, mely ízt és zamatot ad a magyar föld termékeinek […]. E gazdasági képességeinkkel csak Nyugat felé érvényesülhetünk igazán. […] Az egyetlen posszibilis és eszményi Magyarország, Kert-Magyarország, csak nyugati keretben valósítható meg.”

Logikusan illeszkedik a gondolatkörbe, hogy az 1938-as Kilencven év történelmi panorámájában Deák tűnik a legeszményibb alaknak: „Kossuth tézise és Széchenyi antitézise után, szerencsére, eljött a században a Deák Ferenc-es szintézis is, a két irány összeegyeztetése.” Itt is, mint oly sokszor, Szvatkó bizonyos származási-civilizációs háttérhez köti az említett vezéregyéniségek mentalitását, ezúttal azonban a magyarnak nyújtja a pálmát: „Ha a század nagyjai között azt a férfiút keressük, akinek a módszere a legmegbízhatóbbnak látszik, Deák Ferencet választjuk. Az ő ösztönös valóságérzete a fajmagyar nyugalom és józanság egyik utolsó kifejezése volt, szemben Széchenyi germános túlérzékenységével és túlanalizálásaival, és szemben Kossuth szlávos rajongásaival és átgondolatlanságával.” Innen is látszik, hogy a szerző a nemzeti karaktereket nem elvont és változatlan tényezőként fogja fel, hanem olyan hipotetikus segédeszközként, amely csak része egy vele állandó kölcsönhatásban alakuló nagyobb rendszernek. Szintén a Kilencven év a bizonyság rá, hogy Szvatkó nemcsak az együtt létező tendenciák összeegyeztetési lehetőségeire figyel, hanem a korszakok egymásutánjában szintén ezt keresi. A 19. század modelljében könnyedén meg is találja a jelenkori reményt. A 19. század („amely az Anjouk és Mátyás óta a legszebb magyar kiteljesedést jelentette”) arra ad számára példát, hogy lehetséges a pusztulás széléről néhány emberöltő alatt virágkorig jutni: „Amikor a tizenkilencedik század ránk köszöntött, apró, beteg és fáradt nemzetet talált, melyre Herder ráadta az utolsó kenetet, s amelynek hazafias maradisága európai komikumba fúlt a Napóleon elleni groteszk nemesi felkelésben. Két és fél millió magyar tengődött az országban akkor két és fél millió jobb sorsban élő nemzetiség között, a magyarság leszorult a perifériára […]. Így volt 1800 előtt, de amikor száz év múlva a század levonult, erős és boldog nemzetet hagyott a Duna medencéjében; nemzetet, amely mámorosan ünnepelte a millenniumot, Amerikát játszott, és útban volt egy harmincmilliós nagyhatalmi álom felé. Tízmillió magyar vezette a hétmilliónyi nemzetiségeket, Budapest tündérvárosa készen állott.”

Mint annyian a kor gondolkodói közül, Szvatkó a katasztrófa utáni eszmélkedés magyar mintáit keresve nemcsak a 19. századig nyúl vissza. Még a reformáció és a testőrírók korában is lát tanulságos és biztató analógiát. Érdemes itt is hosszabban idézni, mert a hasonlatok fonalán a húszas évek pezsgő felvidéki tervezgetése igen sokoldalúan mutatkozik meg: „Valahogy úgy érezzük magunkat külön nőtt magyarságunkkal a prágai és az idegen kultúrákban eltöltött évek után, mint hajdan a wittenbergai diákok és a bécsi nemesi gárda tagjai érezték magukat, Bessenyeiék, akik új látásukkal felújították a nemzetet” (A változás élménye); „A reformáció, mondottuk, a szocializmusnak felel meg […]. Loyolai Ignác […] ötlete az volt, hogy kisajátította a reformáció jó oldalait, és ellentámadásba ment át […]. Mussolini ugyanezt tette: a szocializmust a saját fegyvereivel igyekezett visszaszorítani […]. Északon a reformáció vette át a vezetést, délen az ellenreformáció. Ma a szocializmus és a fasizmus világa is megmerevedni látszik […]. De mi a demokrácia a hasonlatban? – riadt fel az egyik játékos. A bankár fölényesen mosolygott: a reformáció és az ellenreformáció között annak idején harmadiknak a humanizmus szerepelt” (Irodalmi kávéház); „Az új nemzedék hitte, hogy a magyarságot és a magyar kultúrát innen, a különös körülmények közé pottyant nemzetrész földjéről kell megreformálni, valahogy úgy, mint hajdan a wittenbergai diákok vagy a bécsi testőrök tették […]. Mintha a reformáció kora éledt volna fel néha: csupa szatíra, gúny, véghetetlen vitatkozás, tervezgetés, állásfoglalás, térítés, vagdalódzás verte fel a csendet” (Szlovenszkói magyar irodalom); „Mint a fiatalember, aki kikerült a patriarkális otthon kényelmes és megszokott környezetéből és Wittenbergában tanult […], visszatérve az otthoni körbe, nem viseli el többé az ősi dolgokat, úgy fejlődik ki közöttünk is az új fölfogás. Mindenütt van ellentét az apák és fiúk között, de nálunk nagyobb a rendesnél” (Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak?) – és a példák még sorolhatóak lennének.

Szvatkó az összmagyar ügyekkel foglalkozva is fél szemét állandóan a csehszlovákiai nemzetrészen tartja – és fordítva. Tudatosítja olvasóiban, hogy a kisebbség egyik fő megtartója az erős, példakép jellegű anyaország. Tartósan azonban csak a realitásban lehet berendezkedni, ezért hang­súlyozza a kisnépi értékeket a föl-föltámadó nagyhatalmi ösztönnel és csodavárással szemben. A nemzetek közötti vetélkedésben alapvető szerepet tulajdonít a kultúrának, az irodalomnak: „A kultúra ereje nemzeteket tud teremteni, mint megteremtette a különvált szlovák irodalom a szlovák nemzetet, vagy a tizenkilencedik században újjászületett katalán nyelv és irodalom a katalán nemzetet – s még inkább tudja a nemzeteket konzerválni.” A felföldi magyarság, azon belül is a leginkább fenyegetett középosztály asszimilációtól való megóvását is nagyrészt kulturális harcnak tekinti. A hagyományos, úrias magyar életforma vonzereje szerinte még nem múlt el, de természetesen már nem a régi: „Illúziót félretéve tudjuk, hogy a magyar kultúra kisugárzásában még mindig óriási potencia van Szlovenszkón. De illúziót félretéve tudjuk azt is, hogy e potencia csökkenőben van.” (Szlovenszkói magyar középosztály) Pedig az egyelőre háromnyelvű polgárságot, állítja a szerző, az fogja magához vonzani, amelyik nemzet nívósabb műveltséget kínál. Ezért küzd Szvatkó a mégoly jó szándékú irodalmi dilettantizmus ellen, ezért igyekszik összefogni világnézeti ellentéteket félretolva a minőségi teljesítményeket, ezért mutatja föl egy új, reálisnak tűnő életmód lehetőségét, az új szükségességének hangsúlyozása közben ezért nem tagadja meg a régi értékeit sem, ezért vállalja a szíve szerint valóbb elvonult tudósi munka helyett a közvélemény-formáló–népszerűsítő újságíró szerepét.

A sikeres megújulás nemzetet, sőt tágabb régiót összekovácsoló szerepére szintén az irodalomban talál példát: „Az utolsó nagy élmény, amit Szlovenszkó népei a magyarságtól kaptak, egy gigantikus intenzitású szellemi harc élménye. […] Sok embert ismerek, aki nem magyar, de felcsillan a szeme, ha a modern magyar írókról és alkotásokról hall. Semmi más nem fűzi a magyarsághoz, csak ez az irodalom, amely pótolhatatlan. […] Mennyire más céllal indult útnak a modern magyar irodalom, mint ami lett belőle! Ma nemzetfenntartó erő minálunk.” Szvatkó sznobizmustól mentes érzékenységgel azonban nem téveszti szem elől a hagyományosabb, népszerűbb kultúra értékét és szerepét sem: „Érdekes, de így van: csak két teljesen elütő erő tudja visszavarázsolni a régi magyarságot Szlovenszkó két- vagy háromnyelvű lakóinak lelkébe: a cigányzene és a magyar irodalom.” (Ezüstkor)

A szlovákiai magyar irodalmat a harmincas évek elejére érzi érettnek a rá váró feladatokra. Korszakolása szerint a húszas évek közepéig a dilettánsok és a forradalmak után tömegesen Csehszlovákiába menekült emigránsok kaotikus „közelharca” töltötte ki a helyi irodalmi életet. A húszas évek közepén lépett föl az új nemzedék Győry Dezső vezetésével, az illúziókkal leszámoló józanság és minőség nevében, viszont az azonnali siker igénye, a túlzott lelkesedés szertelenségei átmenetileg szétforgácsolták az erejét. A harmincas évek elejére azonban kiforrott bennük mindaz a tulajdonság, amely komoly munkára képesíti őket: „Első tétel: ebben az ifjúságban nincsenek előítéletek. Nem lehetnek, mert a fiúk nem kaptak szilárd támpontokat, nevelésük gyakran ellentétes, bizonytalan volt […]. Második tétel: józanság fejlődött ki bennük […]. Harmadik tétel: szerények és egyszerűek lettek. Negyedik tétel: a régi biztonságban kifejlődött magyar individualizmus háttérbe szorult, és – ugyancsak kényszerűségből – bizonyos kollektív érzék kezdett kifejlődni, amely demokráciához, az osztályellentétek áthidalásához, szociális gondolkozáshoz és kötelességtudáshoz vezetett […]. Ötödik tétel: a munka nagy jelentőségének belátása […]. Hatodik tétel: az európai sémák abszolút közelsége.” (Bata-cipős magyar ifjúság) Az itt fölsorolt tulajdonságokban jelentkező új szellemet tekinti Szvatkó a felföldi irodalom hozzájárulásának az egyetemes magyar irodalomhoz, bár az 1937-es Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak? című írásban végső soron általában véve elismeri, hogy „ az új irány […] csak elméletben van meg […], semmi esetre úgy, hogy komoly irodalmi teljesítményekre mutathatna rá” (Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak?). (Talán túlzott szerénységnek tűnik ez néhányuk esszéírói eredményeit tekintve.) A kisebbségi irodalomban lehetséges nagyot alkotás és egyáltalán a kisebbségi élet megszervezésének fő, állandóan visszatérő viszonyítási pontja természetesen Erdély.

Szvatkó azt is tudatosítja olvasójában, hogy a kultúra csak az egyik megtartó ereje a kisebbségnek, amely nem nélkülözheti az anyagi alapokat, a viszonylagos jólétet. A pénzkeresés szüksége („ami előbb a magyar glóbuszon másodlagos fontosságú volt”) nemcsak nyűgöt jelent, a realitásérzéket is növeli, ráeszméltet a munka és a közösség jelentőségére, ezen belül pedig az egyéni hivatásra: „mivel tudjuk, hogy jólét csak kollektív megszervezés után létezik, elszánt szolidaritással törekszünk szociális igazságokra, az én esetemben például a kisebbségi sors biztosítására” (A lyukas kád nemzedéke). A mozgástér viszonylagos szűkössége nem kárhoztat szükségszerűen jelentéktelenségre: „provincializmusba tulajdonképpen csak akkor süppedek, ha az álfölény gőgjével nézem a kis sugarú kört, amibe elzártak” (Itt magyarnak lenni).

A kisebbségi élet veszélyeztetettsége, korlátozottsága Szvatkó szemében nyomorúság, de olyan nyomorúság, amely végső fokon erénnyé tehető: nem halogatható tovább a helyzettel való számvetés és a felismerések szerinti változás. A csehszlovákiai magyarság „újarcúságát” is eszerint értelmezi: „Olyasvalami ez, mint az imádság, amelyre az istentelen matróz hirtelen rászokik a viharba került hajón. Első feltétele a külső sivárság  és a teljes elhagyatottság. Egy példa megmagyarázhatja. Amíg a gazdag gyermek a szülői ház jólétét élvezi, gondtalan és könnyelmű, de ha váratlanul mostoha sorsba kerül, a kiábrándító csalódás nyomán leveti régi hibáit, új belátások ébrednek lelkében, és nemesebb alapokra építi életét. Az újarcúság értékének magyarázata egyszóval az, hogy a nyomor nemesít. A nyomor fájdalma tiszta embert formál – de akadhat valaki, aki ezért »nyereségnek« tarthatja a nyomor siralmas állapotát?” Saját kisebbségi sorsukat tipikus magyar sorsnak érzi, az eszmélkedésüket alapvetően meghatározó költő szavait idézve: „A ma­gyart mindig a külső körülmények mostohasága nemesítette, s igaza volt Adynak, amikor Mohács­ról dalolt. »Nekünk Mohács kell.«” (A félre­értett „újarcú magyarság”)

A kisebbségi helyzet tehát távlatba kerül, a magában sokszor provinciálisnak látszó cselekvés ezáltal irányt és jelentőséget nyer. Az Új szellem Szlovenszkón fejti ki programszerű részletességgel Szvatkó gondolati rendszerét és az általa kínált cselekvési tervet. Eszerint a kisnépi tudat józanabb helyzetmegítélése nagyobb szolidaritást teremt a nemzet(rész) tagjai között, és a közösség így válik egyszerre életképesebbé és erkölcsösebbé. A valóságismeret parancsa előtérbe helyezi az alulról történő építkezést is. Mind­ebből végső soron aztán összeáll az egyszerre szociális, nemzeti és keresztény demokrácia. Az út hosszú, a siker kétséges, de a törekvés erkölcsi kötelességünk.

Az átalakulás fő eszköze a szerző szerint a nevelés, méghozzá a példaadással történő nevelés: „A nép színvonalát igyekezünk példákkal emelni, ízlését mintákkal fejleszteni. Fejébe akarjuk verni a fiatalságnak a hasznos elveket, hogy magától értetődőnek tartsa őket, és vágyódjék feléjük.” (Új szellem Szlovenszkón) „A kritika túlhajtásával” szembeállított példafelmutatás nemcsak újságírói fogás vagy külsődleges elv Szvatkó világszemléletében, hanem szükségszerű feltétele és következménye a minden helyzetben továbblépést kereső beállítottságának, amely a tragikus mélységek helyett, sőt az ilyen mélységek bénító örvényeitől szándékosan elfordulva szívesebben fürkészi a gyakorlati aktivitás lehetőségeit. A mindezt oly gyakran kísérő felszínes optimizmustól azonban megóvja, hogy érzékeljük, nem tudatlanságból teszi, hanem szándékos, küzdelmes önkorlátozással.

Szvatkó többször ír arról, hogyan jutott el a terméketlennek tekintett túlzott elméletiségtől a gyakorlati beállítottságig. A „változás élménye” kiemelte (mint mindenkit) az öröknek hitt keretekből, a viszonylagosságérzés elhatalmasodását az abszolútumigény szörnyű éhsége kísérte, amit ifjúságában a könyvek és elméletek habzsolásával akart betölteni. A kiábrándulás a gyakorlat felé vezette, végül itt is megvalósul a kellő szintézis: „Könyvekben éltünk […]. Kiszorultunk az életből. – Mielőtt tettekre értünk volna, várni kellett a sok bennünk élő könyvcím elhalványodására […], ma már emberek vagyunk […]. Ma egészségesen állunk itt, a betű nem öl többé. Megkésve, visszafia­talodva, mert huszonegy éves korunkban voltunk öregek, fáradtak […]. Ma úgy élünk, mint akkor kellett volna. Elméletek nem kínoznak. Pénzt akarunk keresni, egészségesen, becsületesen élni […]. A sok olvasás, elmélkedés, tanulás, kutatás […] igaz, kifolyt belőlünk. De tiszta a kád. […] Tisztán állunk az őszi kertben, mint a kádak szüret előtt a prés körül, s várjuk, hogy megfelelhessünk rendeltetésünknek.” (A lyukas kád nemzedéke) A példával való meggyőzés is azon a belátáson alapul, hogy az elmélet nem a lényege, inkább a járuléka, és nem a kezdete, legfeljebb a vége a megértésnek: „Én is a szívemben kezdődöm, és az agyamban érek véget, nem megfordítva.”

Az irodalmi aranykor vélelmezett elmúlását sem tekinti egyértelmű veszteségnek, a változásokban inkább szükségszerű és teremtő kibontakozást lát: „A vaskorszak a megvalósító korszak. […] Az irodalmat nem helyezi többé a középpontba, társadalmi kriticizmus, szociológiai józanság váltja fel az új hangzású versekért való rajongást. […] Már Szabó Dezső hatásában, e romantikus kriticizmusban látszott, hogy az ifjúság tettekre vágyik, és gyakorlati akar lenni, a néphez leszállni, a népet felemelni, országot építeni, igazságot szolgáltatni.” (Ezüstkor)

A megélt, megegyezéses és gyakorlati hasznú igazság keresése alakítja a Szvatkó-írások hangvételét, szerkezetét. Meglátásait többnyire saját tapasztalataival szemlélteti a szerző. Így a konkréttól, az élményszerűtől, az ismerttől indulva vezetheti olvasóit a nehezebben belátható, elvontabb témák felé (amelyeket a jobb áttekinthetőség kedvéért gyakran tételszerűen, pontokba szedve fejt ki). Az egyik legszebb írását, a Szlovenszkói városokat is így kezdi: „Nyáron a prágai Hradzsinban kétszer is megnéztem a régi szlovenszkói művészet kiállítását”; A szlovenszkói magyar középosztályt pedig: „Legfájóbb emlékeim közé tartozik” stb. Sokszor, ha hangsúlyozottan közös – nemzedéki, kisebbségi, magyar – ügyekről készít számvetést, az egyes szám első személyt fölváltja a többes szám első („Ha szlovenszkói magyar irodalomról beszélünk”; „Annyiszor kerestük a mínuszt a szlovenszkói magyar irodalomban” stb.). Szintén jellegzetes fogása, hogy fölléptet egy idegent, és vele beszélgetve fejti ki álláspontját (A változás élménye, Újévi levél, A svájci út). (Ilyenkor néha kicsit erőszakolt a témafelvetés és a jelenetezés, többnyire azonban képes visszaadni a természetes hanghordozást.) A beszélgető tónus nemcsak a társ jelenlétét hívja elő, hanem a hozzá illő helyszíneket, mindenekelőtt a kávéházat (A változás élménye, Ezüstkor, Irodalmi kávéház) vagy a vasúti étkezőkocsit (Újévi levél). A beszélgetés és az egyéni élmény kiemelése – végső soron: az esszéforma – szervesen következik Szvatkó azon belátásából, hogy a magába záruló elméletiség bénítóan hat a cselekvésre, kisebbségben pedig mindenekelőtt gyakorlatiasságra van szükség, mozgósító, egyszerű igazságokra. Az elméleti tájékozottság és tisztázás nem hanyagolható el, de az adott helyzetben publicisztikává oldva hasznosabb, mint teoretikusan tálalva.

Szvatkó Pál kétségtelenül, esszéistaként is, elsősorban újságíró volt. De megvolt hozzá – műveltsége és felkészültsége mellett – az emberi tartást megalapozó távlata (mondhatnánk: erkölcse), ezért azok közé tartozik, akiknek a foglalkozásuk egyben hivatásuk is volt.

Jegyzetek

1 Turczel Lajos, Két kor mezsgyéjén, Tatran, Pozsony, 1967, 86. Szvatkó egy 1950-es, nem publikálásra szánt, kétségbeesett vallomásában így ír: „Becsületemre mondom, hogy meggyőződésem szerint tisztességesen éltem és tisztességesen dolgoztam. Soha senkinek nem ártottam, a gyűlölet, a rosszakarat, a bosszú fogalmait nem ismertem.” Hitel, 2002/11, 87.

2 Fónod Zoltán, Üzenet – A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945, Akadémiai, Budapest, 1993.

3 Szvatkó Pál, A változás élménye, Kalligram, Pozsony, 1994. (Előtte mindössze egyetlen önálló kötet jelent meg a szerzőtől, 1938-ban A visszatért magyarok.) Filep és G. Kovács szerint: „A munka bizonyos reálpolitikai szemléletet tükröz […] nyilvánvaló engedményeket téve a korszellemnek. Legnagyobb hibája azonban mégsem ez, hanem elsietett volta. Ő maga is említi a bevezetőben, hogy könyve igen rövid idő alatt, a visszatérés utáni hetekben készült el. A kisebbségi élet húszéves történetét foglalja össze benne, s bár a kor- és kultúrtörténeti összefoglalások többször is fontos dokumentumként idézték, jelentőségét csökkenti, hogy jóval halványabban, publicisztikusabb formában ír az őt foglalkoztató kérdésekről, többek között az esszéiben összetettebb módon, markánsabban megragadott felvidéki mentalitásról.” (Arcképvázlat Szvatkó Pálról)

4 Szvatkó Pál, Indogermán magyarok, Magvető, Budapest, 1989. Az esszé eredetileg az Apolló 1938. évi 1–2. számában jelent meg. Veres Péter Indogermán polgárság és magyar parasztság című – először az Apolló 1939-es 1–2. számában közölt – vitairata Szvatkó „indogermán” stílusát és realizmusfelfogását illetően is megfontolandó kérdéseket vet fel: „Tipikusan polgár-középosztályi gondolkodása, indogermán előadásmódja, nem plasztikus, hanem fogalmi, logikai bizonyító módszere, indogermán hevületű logikai dinamikája, áramló s germánosan monoton retorikája, mind azt bizonyítják, hogy igaza van: az indogermán jelleg már évszázadok óta szivárog a magyarságba […]. Nem veszi észre, hogy ez a keleti álmodozás nem is álmodozás, hanem egy másik realizmus. Hiszen ő is bizonyítja, hogy igazában ez a keleti magyarság az alkotó magyarság, ez adta az államfenntartó katonai erőt, s ez adta a megtartó lelket, az irodalmat. Csakhogy ez a másik, ez a keleti realizmus csak forradalommal győzhetne a rátelepült gazdasági, társadalmi, faji és politikai erőkkel szemben. Ezért kínlódik annyit hiába, ezért látszik meddőnek minden erőlködése, s ezért látják ezt az urbánus oldalról eredménytelen illuzionizmusnak.”

5 Szvatkó Pál, „Utolsó akaratom”, Hitel, 2002/11, 95.

6 „A középosztály letörésének több következménye van. Elproletárosodott, s nagy része a nyomor elkeseredésében szívvel-lélekkel fölesküdött a szélsőbalra, s mit sem törődött többé a különleges nemzeti problémákkal. Az elkeseredés a másik részt az ellenkező végletbe taszította, ahol csak nemzeti bánat létezik, gyönyörű szomorkodás, sírva vigadás, struccpolitika, és nincs reális kibontakozási kísérlet. A középen indifferens réteg maradt, mely boldog, hogy él, és hallani sem akar a magyarság kihangsúlyozásának bizniszt zavaró pózáról.” (Bata-cipős magyar ifjúság)

7 Az előszó írói is kitérnek erre: „Masaryk józanságát, mérsékeltségét, kiegyezésre való hajlamát számos alkalommal szembeállítja Beneš méltányossági szempontokat nem ismerő, könyörtelen, cinikus, szűk látókörű pragmatizmusával.”

8 Akárcsak nemzedéktársai többsége. Peéry kapcsán is kitérek erre a kérdésre egy másik írásomban: A méltó élet álma, Magyar Szemle, 2006. április.

9 „Szlovenszkó városainak, ugyanúgy, mint a svájciaknak, az adja meg különleges zamatját, hogy sok nemzet keveredéséből születtek.” (Szlovenszkói városok)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben