×

Németh László 1956-os forradalom­élménye és a hatvanas évek magyar szocializmusa

Németh László: A magyar forradalomról

Monostori Imre

2012 // 05
Az „írás ördöge”



2011. október 17-én a Magyar Tudományos Akadémián mutatták be a Nap Kiadónál Németh Judit gondozásában és szerkesztésében megjelent karcsú kötetet, amely Németh Lászlónak az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos írásai összességét egybegyűjtve adja közre (A magyar forradalomról) túlnyomó többségüket először. Több mint fél évszázaddal a megírásuk után az író hagyatékából kerültek nyilvánosságra ez utóbb említett kéziratok, nem kis érdeklődést keltve. Lappangó, kézzel írt lapokon maradtak fenn ezek a szövegek, mostani megjelenésük egyszerre fölkavaró és megható. Ez utóbbi minősítést annak az ismeretében kockáztatjuk meg, hogy Németh László az ’56 utáni életművében sehol sem utal – még csak érintőlegesen sem – ezen írások létezésére. Azt sem sejteti persze, hogy léteztek ugyan effélék, de megsemmisültek. Nyilvánvalóan tudta, hogy a szűk családi körben (vagy a család tudtával máshol) a legjobb helyen vannak ezek az írások (habár – tőle függetlenül – családját is érintették az ’56-ot követő megtorlások, büntetések és menekülések), de végül is a forradalom és a bukás egyik legfontosabb írói, értelmiségi dokumentuma tűnt el jel nélkül bő fél évszázadra a nyilvánosság elől. Nem léteztek még a szakmai közvélemény számára sem, pedig szerettük volna, hogy létezzenek. Nehezen elfogadhatóan hiányoztak az életműből. De valahogy úgy, mint Mengyelejev periódusos rendszeréből a még föl nem fedezett elemek.

Emlékezhetünk Németh László utolsó színpadi művének, a Semmelweis Ignác tragikusan szép sorsát drámába foglaló színdarabjának címére: Az írás ördöge (1969). Ez a nem csekély mértékben az író önképét kivetítő színdarab arról szól, hogyan lovalja bele magát a meglelt és bizonyított, de mások által meg nem értett és el nem fogadott igazságának hirdetése során a főhős ideaember egy fanatizmustól sem távol álló lelki és fizikai állapotba. Erre a párhuzamra azért érdemes fölhívni a figyelmet, mivel Németh Lászlót írói pályája során ugyancsak sokszor sarkantyúzta „az írás ördöge”: képtelen volt – sokszor még jelentéktelennek tűnő eseményekkel, élményekkel kapcsolatban is – letenni a tollat (vagy inkább ceruzát) addig, ameddig ki nem írt mindent magából, illetőleg – erre is van több  példa – ugyanazt a témát (például színdarabot) többször elővette, s alakította, variálta, esetleg éveken át. Nos hát: 1956 ősze – látni fogjuk – mélyen érintette Németh Lászlót. A korábban már kötetben is megjelent, november első napjaiban írt újságcikkei egy-két (szintén megjelent) levele, följegyzései egyértelműen tanúskodnak erről. Mégis: önéletírásából mindmáig hiányzott ez az időszak, és tanulmányszerű értékelést sem ismertünk tőle ’56-tal kapcsolatban. Pedig a föntiek figyelembevételével jogos – mert logikus – volt (lehetett) az a feltételezés, hogy meg kellett írnia 1956-os esszéjét, naplóját vagy valamilyen más műfajú, de hasonló tartalmú írását. Nem volt alaptalan az a hipotézis sem, hogy megírta ezt a korszakát valamilyen formában, csak hát – a hozzá írt levelek egy részéhez hasonlóan – megsemmisítette őket. (Hiszen, mint tudjuk, november 4-e után hetekig elvonultan élt, mondhatnánk, bujdosott, félve a zaklatásoktól – közben Magda lánya és férje Nyugatra távozott –, később a balatonfüredi szívkórházban, majd Sajkodon lelt menedéket.) Rendkívüli  stresszhatások érték, melyekről nem írnia hosszú évekig (haláláig) nehezen magyarázható jelenség lett volna. A valós helyzet végül is az volt, hogy az örökösen veszélyt látó képzelete és a felelősségérzet egyfelől az írás ördögét mozgósították benne, másfelől folyamatosan szorongott a nemzet sorsa s egyéni szabadsága korlátozása miatt. Ami végül is szintén az „ördög” malmára hajtotta a vizet. (Mindenesetre november 4-én reggel méregfiolával távozott lakásából.)

2011 őszén végre megoldódott ez a – nem éppen bonyolult – rejtély: e rendkívül fontos dokumentumok nyilvánosságra kerültek. Ezek után az a dolgunk, hogy beillesszük őket az életmű megfelelő helyeire, s azt vizsgáljuk, hogyan, mennyiben igazolják vagy módosítják eddigi felfogásunkat Németh László és a magyarországi szocializmus viszonyáról ezek az eddig nem ismert fényforrások.

Tartalmas bevezetőt írt a kötethez Görömbei András, lényegre látóan és szépen értelmezve az 1956-ról írt Németh László-értékelések politikai és erkölcsi jelentőségét. „Németh László 1943-ban Szárszón elmondott beszédéről írta Gombos Gyula, hogy ha egész életében egyebet nem tett volna, csak ezt, akkor is emberi nagyságával emelkedne ki közülünk. Szándéka szerint a magyar forradalomról írt értelmező elemzése Németh László életművének újabb szárszói magaslata. A helyzet reménytelensége és az írói bátorság nagysága is párhuzamot von a két írás közé.” Jogos az emelkedett hangütés: Németh László életének  kivételes  pillanatai (napjai, hetei) ezek az idők.

A szóban forgó kötet a naptár szerinti valóságos időrendnek megfelelően (tehát nem föltétlenül a megírás szerinti időrendben) közli egymás után a dokumentumokat.  A Magam helyett című önéletrajzi folyam 1959-ben írt utolsó – eleddig ismeretlen – fejezete nyitja a sort. Az egy évvel korábban abbahagyott (már megjelent) önéletrajz-egység a Galilei 1956. október 20-i bemutatójának és az azt követő bankettnek a leírásával fejeződött be, illetve szakadt meg: „Ilyen volt az én írói pályám legnagyobb sikere. Három nap múlva a színház kapui hónapokra bezárultak…” Ezek voltak a korábbról is ismert utolsó mondatok. Az írás ördöge azonban nem hagyta annyiban a csonkaságot: Németh László egy év múlva összefűzte az egybetartozó történetet. Ám ezt már csak a most kiadott kézirat őrizte meg. E folytatás első mondata: „Másnap leutaztam Szigligetre, az »alkotóházba«.”

Az események sodrában

A forradalom kitörésének híre tehát Szigligeten érte. Az 1956-os őszi események személyes átéléséről szóló beszámoló – több évvel a történések után  tehát – viszonylag nyugodt, tárgyszerű, sőt epikusan részletező. Az alkotóházban rekedt ideiglenes lakók és a némiképp megbolydult falusiak reakcióinak színes leírása ez a rész. Mondhatnánk azt is, hogy novellásított, kisregényesített hanghordozású krónika. A helyiek reakciói a legérdekesebbek: a megfigyelő ezekből próbál következtetni a tágabb összefüggésekre. Az emberi, pszichikai jegyek, típusok karakteres megragadásainak segítségével, módszerével. Tele van aggodalommal persze: merre veszi irányát a kitört forradalom? Sőt kezdetben berzenkedik is: „nem láttuk, mi lesz ennek a vége. Mibe vitték bele a pesti Petőfi körösök az országot épp most, amikor a sztálini jégtömbök oly biztatóan olvadoztak.” Miközben: „Szigligeten is megállt a munka – annál több bor folyt a présházakban.” Az alkotóházzal szemközti tanácsházán és az előtte levő téren folyamatosan, színpadszerűen zajlanak az események. A rögtönzött népgyűléseken jellegzetes figurák lépnek fel – Németh László szépírói vénája igencsak jól működik ezeknek a színes életképeknek a megörökítése során. (Az alkotóház írói közül Kiss Tamást, a debreceni  költőt például rá lehetett venni egy vers elmondására: „Petőfi versét, A tizenkilencedik század költőit mondta bele izgalomtól sápadtan a szigligetiek legteljesebb közönyébe.”) Néhány nap után alkalmi autóval Sajkodon köt ki. Sokat hall, tapasztal itt is, nyugati híradásokból is tájékozódik. Az első számvetésfélének itt kezd hozzá. Úgy látja – talán a mélyen belé épült gandhizmus hatására is –, hogy a lengyelek okosabban tették: megálltak a forradalmi robbanás előtt, így is értek el sikereket az ottani diktatúra enyhítésében. Elítéli a nyugati rádiók „uszításait”, ugyanakkor reménnyel tölti el a szovjet csapatok kivonulása Budapestről. Vívódással telik el a sajkodi éjszaka, s bár a józan, önmagát védő belátás azt diktálná, hogy maradjon, másként dönt: „Hogy mi lesz ebből a fölkelésből, az a világpolitikától függ – de hogy mi merre indulunk el, milyen vágy, szándék, ideál bontakozik ki a »váratlan nemzetrobbanásból«, az tőlünk függ – tőlem is.” S fölkapaszkodik az érte jövő teherautóra.

Pesten azonnal meghajszolja az írás ördöge: „a felelősség szorításában” (egy újabb Németh László-i helyzetmetafora) írja cikkeit egymás után, egy későbbi emlékezése szerint összesen hetet. Ezekből három jelent meg három különböző újságban (1989-ben kötetbe is bekerültek). Közülük legemlékezetesebb, talán a legfontosabb az Emelkedő nemzet az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában. E cikkében az általa mindig mélyen megvetett „Horthy-korszakot” az értékelvűség jegyében leválasztja névadójáról, s messzire mutató tárgyilagossággal szögezi le, hogy azok az évtizedek lényeges területeken emelték meg a nemzetet, mindenekelőtt a magyar szellemi élet pezsgése és eredményei: a tudomány, a művészetek, általában a kultúra igen magas színvonala tekintetében. (A másik nagy remény, emelkedő pálya a „Kert-Magyarország” előképének látomása volt.) Ám a nemzet „erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből. […] Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett.” A cikk másik súlyponti gondolata – a szárszói beszéd egyik passzusához hasonlóan – az aggódó figyelmeztetés az indulat sugallta bosszú veszélyére. Van  egy másik veszély is: „az új  pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból holmi 1919-es kurzust csinálnak.” Vajon kikre, mire vonatkozott ez az utalás? Az 1919-es „kurzust” melyik történelmi időponttól kezdődően értelmezte Németh László? Az akkori márciusi, avagy az augusztusi kurzust minősítette-e ellenforradalmi váltásnak? Vagy talán mindkettőt? A „régi fény” visszatérésének reménye nyilván a ’19-es bukás idejére és körülményeire utal, ám közismert, hogy – a diákkori, Ady motiválta „kommunista” lelkesedését már rég félretéve – a bolsevik diktatúrát szintúgy elítélte. Az is egyértelmű e források szerint, hogy Németh László nem bízott azon „szájaló” kommunistákban (kommunista értelmiségiekben), akik hosszú évekig kiszolgálták a Rákosi-rendszert, majd – 1953 nyarától, őszétől kezdődően – hirtelen a megújulás élére álltak. De ugyanilyen bizalmatlanul szemlélte a régebben is működő pártok újraalakulását – ellene volt a pártrendszernek, még ha azok parlamentáris többpárti pol­gári demokráciát jelentenének, működtetnének is. Egyszóval nem hitt „a politika régi bajnokainak”. Sem a régebbi (1945 utáni) pártok vezetésének, sem a pozíciót váltó régi kommunistáknak. Ennek fé­nyében jól látható, hogy mind a jobb-, mind a baloldali restaurációt elutasította. A „forradalom tisztasága”, melyet oly sokszor említett ezekben a napokban, hetekben, az emberélet védelme mellett a politikai és az erkölcsi tisztaságra is vonatkozott.

A Pártok és egység című cikke éppen ez utóbbival foglalkozik. A koalíciós idők pártjaival együtt visszatérő pártszellem már önmagában is elég veszély – hangoztatja –, még nagyobb baj, hogy „a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk”. Személyes hitvallás tekintetében talán ez itt a legfontosabb mondat. Németh László ideálszocializmusa: az emberiség s a magyarság igazságos társadalmi állapota. Egy marxizmus és diktatúra nélküli „minőségszocializmus”. Ez a nagy téma morális kényszer nála. Ezt képviselte és igényelte ifjúkora óta egész életében: egy szabadságelvű társadalmi önigazgatáson nyugvó, önkéntes szövetkezeti formákat erősítő, pártok nélküli (de mégsem teljesen közvetlen) demokráciát. Nem bolsevista „népi” demokráciát, sem kapitalista (polgári) demokráciát – számos rokon vonást mutatva Bibó István akkori felfogásával. Mit ajánl ennek érdekében a magyar forradalomnak? 1. Meg kell őrizni a több mint tízéves történelmi átalakulásnak a társadalom szempontjából hasznos eredményeit (földreform, oktatásügy, a nagyüzemek államosítása stb.). 2. Ez a forradalom nem a szocializmus ellen van, hanem „annak tőlünk idegen formája” ellen. 3. Helyes a semlegesség deklarálása, ugyanakkor meg kell becsülni Európa és a világ népeit. Az oroszokat is. Végül felhívja a pártokat – ha már egyszer léteznek –, hogy állapodjanak meg a szocializmus néhány alapelvében, s őrizzék meg az ezen alapelveknek megfelelő, már meglévő, valódi szocialista vívmányokat. (A felhívás a legújabb pártalakulatoknak, köztük a Kádár János-féle Magyar Szocialista Munkáspártnak is szólt.)

A harmadik megjelent újságcikk a Nemzet és író volt. Ez a legszemélyesebb: a nemzet fölemelése és dicsfénybe helyezése. A költőknek – az értelmiségnek – a felkelt nemzetet kell követniök. Nem kell harcra szítaniuk, de nem szabad harcában elhagyniuk sem.

A szóban forgó kötet gerincét s valódi szellemi szenzációját az a hosszabb elemzés adja, amely november közepén, második felében íródott Németh László máriaremetei elvonulása, bujdosása idején és közepette. Megkockáztatható, hogy ez a  legszebb, legnemesebb, leghelytállóbb elemzések egyike a sok száz, sok ezer azóta megjelent értékelés tömegében. Politikai esszé és hitvallás költőien tömör fogalmazásban. Európai perspektíva és személyes élmények összekapcsolása drámai feszültségekkel dúsítva. Hiszen – maga is gondol erre – lehet, hogy még nem verték le egészen ezt a forradalmat, még nem ismerni a maga teljességében a végkifejletet. Mindenekelőtt arra keres magyarázatot – társadalom-lélektani megközelítéssel –, miért éppen ekkor és így tört ki a magyar forradalom. Továbbá: mit kívánt a magyar nemzet? Alaptételeinek egyike a „visszanyomott nemzet” történelmi érvényességű képe. Ennek lényege szerint „a forradalmak nem annyira a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra.[…] ahol a lehetőségei tudatára ébredt nemzet belső erő- és méltóságérzete s külső körülményei, államrendje közt az eltérés kiáltóvá vált”. Magyarországon – fejtegeti – a kiegyezés utáni erkölcsi hanyatlás a századforduló után megállt: Ady és Bartók nyomán új szellemi világ, az emelkedő nemzet kora következett. Ez a korszak és lehetőség Jaltában kapott halálos sebet: Magyarország a sztálini kommunizmus terepe lett. A gazdasági süllyedést erkölcsi megaláztatások sora súlyosbította. Börtön, szadizmus, lelki terror. Ugyanakkor – a nemzet élni akarásának fényes példájaként – a teljes bénulás nem következett be: kinevelődött és megerősödött az ellenálló erő. Ez a nemzet – írja le újra – 1956 októberében szocialista nemzetként söpörte el a kommunista rendszert. Ez az álláspontja ma is elgondolkodtató, 1956 már csak ezért sem lehetett ellenforradalom. (Ez utóbbi problémakörre később részletesen visszatér.) „A formai demokrácia […] lassan valóságos tartalommal, valami szenvedő szolidaritással telt meg”, a nemzet „egybehangolódott”: erkölcsében és szellemében is nagyot emelkedett. A diktatúra húzd meg – ereszd meg rendszere 1956 előtt közvetlenül is felvillantotta a kitörés lehetőségét, sőt esélyét. „Azt, hogy nincs szabadság – úgy látszik, el lehet bírni. De ha a szabadság után epedőnek adunk egy kortyot a szabadságból, aztán elvonjuk tőle a vedret – aztán megint egy nagyobbat, s újra el –, akkor az végre is ránk rohan, s kitépi kezünkből az edényt.” Ez az antropológiai ihletettségű megközelítés, képes beszédű magyarázat társul s erősödik egy fizikai törvény fölidézésével: a túlfűtött kazánok is akkor robbannak, „amikor a nyomás enyhül egy kicsit”.

Nagy Imre a legkiemelkedőbb államférfiak közé fog tartozni, mondja ki Németh László, alighanem elsőként Magyarországon. Nem annyira képességei, hanem egyértelmű „morális kiválósága révén”. Egy politikus nagysága „nem a szakmai kiválóságán múlik, hanem pályája vonalán – hogy bizonyos nagy sorshelyzetekben hogyan tudja a nemzeti sors megkívánta szerepet magára ölteni”. (S közben egy dermesztő gondolati kitérő: „s ha ma meghalna, kétségtelen, hogy 20. századi politikai történetünknek legnagyobb alakjaként fejezné be életét”.) Nagy Imre célja „a kommunista mozgalom emberségesebbé tétele s főként a parasztság helyzetének megjavítása” és „a zsarnokság eltörlése volt”. Németh László elemzése szerint Nagy Imrének igazából nem volt kivel tárgyalnia a felkelő nemzet tagjai közül, mivel e forradalomnak nem volt „feje vagy fejei”, milliónyi társadalmi „atom”, a népet kitevő atomok felkelése volt ez. Amiben egyöntetűen hajthatatlanok voltak ezek az atomok: a teljes szovjet kivonulás követelése. Nagy Imre erkölcsi ösztönzésének legfőbb forrása éppen a nemzet egysége volt. Visszafelé is igaz a képlet: „A magyar forradalmat az ő neve tartotta össze.” Pártember volt, mégis a nemzet hősévé tudott válni. Összességében elérte fő célját: a 11 nap alatt miniszterelnökként a mozgalmat egyben tartotta, a szenvedélyeket megfékezte, a kilengések végül megszűntek. S mindezek után következett be november 4-e. Mely időpontban az új típusú szocializmusnak az elvi alapjai már megvoltak, illetve meglettek volna.

Számos kérdést fogalmaz meg a forradalom kirobbanásának körülményeivel kapcsolatban. Vajon miért engedélyezte a hatalom végül is a felvonulást október 23-án? Vajon a szovjet csapatok már október 23-a előtt lesben állottak? Hiszen a felvonuló nép kezdetben boldog, békés és elégedett volt. S ezzel a békés tömeggel szemben került sor a véres ellentámadásra. (Ma már  történészek is hajlanak annak a feltételezésére, hogy a fegyveres forradalom megjelenése – eleve a későbbi megtorlás lehetősége megteremtésének szándékával – előre kitervelt provokáció volt a szovjet vezetés részéről. Beleugrasztani a felkelőket a véres fejleményekbe, majd rendet csinálni és a megtorlást végrehajtatni.)

Az egyik legfontosabb és legérdekesebb fejezete ennek az értékelésnek a „Volt-e ellenforradalom?” kérdésének a megválaszolása. Az egyik brutálisan kiélezett helyzetre reagálva azt mondja, hogy a világsajtót bejárt, a megtörtént lincseléseket ábrázoló fényképekről hiányzik a legfontosabb momentum: az előzmények, az összefüggések megmutatása. A megölt ávós tisztek korábbi mérhetetlen kegyetlenkedései – tömeges méretekben. A forradalom áldozatainak nagy többsége a felkelők soraiból került ki. Ez a forradalom tiszta, becsületes, önzetlen volt. Még Mindszenty beszéde is inkább csak a hangvételében és nem a tartalmában volt „ellenforradalmi”. „Azok a horthysta tisztek, nagybirtokosok […] gyárosok stb.– akikről a forradalmat rágalmazó rádiók álmodoztak – nem voltak sehol.” A második szovjet bevonulás – ez az észrevétel is fontos mozzanat Németh László értékelésében – váratlan, sőt „gyanúsan siető” volt. Ugyanis a forradalom résztvevőinek képviselői – ha pártok voltak is – hajlandóak lettek volna megállapodni az új szocializmus alapelveiben. Azaz a forradalom – láthatóan – nem ellenforradalom volt. A második szovjet beavatkozás azonban nem tette lehetővé, hogy a nemzet ezt be is bizonyítsa. Akkori információi szerint az új szovjet csapattestek már október 24-én elindultak a Szovjetunió egyik távoli részéből. „Semmi kétségem sincs az iránt – írja –, hogy a második beavatkozás már ezen a napon el volt döntve.” Ehhez le kellett cserélni az itt szolgáló szovjet egységeket – ezért vonultak ki az itteniek Budapestről az első harci cselekmények után. A szovjet hatalom birodalmi tekintélyét meg kellett védeni: a forradalmat mindenáron le kellett verni.

S mit láthatott a Nyugat abban a tükörben, amelyet a magyar események tartottak elébe? Németh László Nyugat-kritikája ebben a helyzetben nem a beavatkozásszerű segítségnyújtás elmaradása miatt éles, hanem a (már korábban is sokat bírált) nyugati civilizáció általános állapota miatt. „A Nyugat kitűnő példája a politikai elégtelenségben szenvedő civilizációnak, amelyet a sokirányú kiválósága ellenére is politikai ösztöneinek a hanyatlása kísér.” A Nyugat a viszonylagos jólét megteremtése folyamán nem volt képes megoldani „életének egyetlen nagy feladatát sem”. Például „a kapitalista rend morális mérgének a felszámolását”, sem „a bolsevista kihívás reformokkal való elhárítását”, sem a gyarmati kérdést, sem a jólét megosztását. Eredendő politikai és erkölcsi felelősség terheli amiatt, hogy nincs, nem is lehet késztetése a magyar üggyel elszántan foglalkozni. A mi figyelmünknek – folytatja – nem a Nyugatra kell koncentrálódnia, hanem azon törekvések irányába – mint például a gandhizmus –, ahol az alapelv „az erkölcs visszaállított elsősége a politikában”. Itt, Közép-Európában Lengyelországra és Jugoszláviára érdemes figyelnünk, távolabb pedig Indiára.

Külön fejezet (egy másik feljegyzés) foglalkozik a Kádár-kormány jellegével és szerepével. Németh László szikár tárgyilagossággal formálja mondatait. Kádár miniszterelnöki pozíciójának „volt két végzetes születési hibája”. Az egyik: „vállalnia kellett, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat” – holott jöttek azok maguktól is, nem kellett hívni őket. A másik, a végzetesebb: „a beavatkozás s önmaga létének igazolására vállalnia kellett, hogy Magyar­országon ellenforradalom volt”. Azt kellett elhitetnie a világgal, hogy az új kormány és a szovjet beavatkozás nélkül a Horthy-világ restaurációja következett volna. Németh László jóhiszemű Kádár személyével kapcsolatban. Az antisztálinista  kommunistát látja benne – egy fokkal jobb tehát, mint amazok –, aki személyesen, saját bőrén tapasztalhatta a sztálinizmus bűneit, s megpróbált a jugoszláv modell felé tájékozódni. Ezt azonban számos ellenerő nehezíti, mivel az új pártállamba visszatérnek a régiek, még ha Rákosi személyesen nem is. Nagy Imrét tőrbe csalták, a népet pedig saját szabadsága árán kezdik megvenni: életük gazdasági könnyítésének a szabadságról való lemondás az ára.

Németh László ezzel az okfejtéssel nemcsak a kádári fordulatot, de az egész Kádár-korszak lényegét fogalmazta meg, mégpedig mai szemmel nézve is hitelesen. Kijelenti, hogy Kádár János kormánynyilatkozatának ígéreteiben nem bízik a magyar nép. (Kádár elismerte a forradalom jogosságát, megígérte a nemzet függetlenségét, s hogy eltörli a beszolgáltatást, nem állít fel államvédelmi hivatalt stb.). A Tamási Áronnak november 26-án írt levelében Németh László hasonló gondolati körben mozog. Az értelmiség egyelőre várjon ki, a parlamentarizmus elavult képződmény, a pártosodást abba kell hagyni: valódi helyi szerveződésekre van szükség. Kádárt nem kell támogatni, de jobb híján el kell fogadni. Az oroszok helyezték pozícióba, s „ha nem akarta egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat”.

Látható: Németh László 1956. november végén Kádár János személyével és politikájával kapcsolatban ambivalens érzéseket táplált, és tisztában volt azzal a történelmi szükségszerűséggel, amely az akkori közeljövőben az ország sorsát meghatározza.  Szovjet függés, de már nem a Rákosi-féle bolsevizmus. Világosan látott, távlatosan, reálisan gondolkodott, e tekintetben nem táplált illúziókat. S emeljük ki még egyszer: már 1956 novemberében ez volt az álláspontja.

„…az adott viszonyok közt, ahogy lehet…”

Behajtva ennek a fölkavaró kis kötetnek a borítóját óhatatlanul is kíváncsiak lehetünk Németh László további, későbbi gondolkodására és magatartására: hogyan élte meg a megtorlások, majd a konszolidáció időszakát, éveit. Az erre vonatkozó dokumentumok már régebb óta nyilvánosak. Tudjuk, hogy 1957 első két hónapját a balatonfüredi szívkórházban töltötte súlyos vérnyomás- és egyéb panaszokkal. Nap mint nap töpreng, őrlődik, levelez. Röviden úgy foglalhatnánk össze tudati és érzelmi állapotát, hogy az imént fölvillantott gondolatára utalunk: „az adott viszonyok közt, ahogy lehet”. Végig az ötvenes évek második felében, s lényegében a hatvanas években is. Alapelve és erkölcsi meggyőződése, hogy a magyar írónak elsődleges kötelessége, hogy az olvasókban, a gondolkodó emberekben tartsa a lelket.  Ezt  pedig csakis úgy teheti meg, ha ír. Ebből a megfontolásból ered, hogy nem utasította vissza a Kossuth-díjat 1957 tavaszán. Bár sokan kívánnák, hogy nyaktörő dolgot kövessen el – írta egyik levelében –, úgy döntött, hogy elfogadja, mivel az el nem fogadás éppen írói létét tenné lehetetlenné. (A díjkiosztón viszont – feleségét küldve maga helyett, beteget jelentve, s egyik lánya lakásán keresve menedéket – nem vett részt, azaz fizikailag nem vette át a Kossuth-díjat. E különös szituációt tudatos jelzésként vehetjük számba helyzete szükségszerűen ellentmondásos, kettős természetéről. Majd a Kossuth-díj teljes összegét egykori kedves iskolája, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium könyvtára számára küldette el. További emlékeztetőül: 1957 márciusában Kossuth-díjat kaptak még: Borsos Miklós, Fülep Lajos, Haynal Imre, Heltai Jenő, Kiss Manyi, Kodály Zoltán, Medgyessy Ferenc, Molnár Antal, Szabó Lőrinc, Tímár József. Megkérdezhetnénk a korabeli és későbbi politikai és erkölcsi megbélyegzőktől: vajon ők is, ők mind „kollaboránsok” voltak, amiért nem utasították vissza a díjat?) Déry Tibor letartóztatása után, 1957 áprilisában Illyéssel együtt Kádár Jánosnál járnak közben, sikertelenül. (Kádárt mindenesetre jól fölbosszantották.) 1957 szeptemberében a megszülető Kortárs első száma azt jelzi, hogy az új hatalom ekkor még szinte kirekesztés nélküli „népfrontos” kulturális politikával próbálkozott. Az itt szereplő írók névsora beszédesen tanúskodik erről: Tamási, Németh, Kassák, Féja, Weöres, Kodolányi, Pilinszky, Jékely, Sinka, Vas, Mészöly, Sarkadi, Nemes Nagy, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula. Nem felel meg tehát a tényeknek az a gyakran hangoztatott irányzatos állítás, hogy leginkább a „népiek” vállalták az akkori hivatalos politikának is megfelelő szellemi és erkölcsi magatartást. (Voltak ebben a lapszámban – tehát 1957 szeptemberében – a később a rendszerrel meggyőződésből együtt nem működésük vagy tényleges kiszorítottságuk miatt önmagukat és egymást erkölcsi piadesztálra emelő, a „népiekre” halálukig haragvó „urbánusok” is, de erre a mellékszálra most nincs módunk kitérni.) Ekkor, 1957 őszén sokan reménykedtek abban, hogy a Rákosi-korszakhoz képest valamennyit tényleg enyhül a politikai légkör, finomodik a kín. Ezt – és a kompromisszumkészséget is – mutatja a több mint kétszáz magyar írónak az aláírása (Németh Lászlóé is) annak az ENSZ megfelelő szervéhez írott kérelemnek az alján, amely azt javasolta, kezdeményezte, hogy vegyék le a napirendről a „magyar kérdést”. (Cserébe az aláírók a bebörtönzött írótársak sorsának jobbra fordulására számítottak.)

Az 1958. júniusi, a népi írókat elmarasztaló, az 1956-os „ellenforradalom” előkészítésében játszott szerepüket megbélyegző központi párthatározat előzetes vitájában Németh László nem vett részt. Sokkolja az előre megküldött anyag. Gúnyosan kemény levélfogalmazványt írt Kállai Gyulának (1958. május 6.). Naplószerű feljegyzéseiből és levelezéséből napra pontosan tudjuk, hogy 1958 júniusának közepén az öngyilkosságtól irtózva más módon próbálja saját halálát siettetni. Éppen az említett párthatározat megjelenése után és a Nagy Imre, valamint két társa kivégzését követő napokban.

Amiatt is perdöntő jelentőségű a most nyilvánosságra került, 1956-ot értékelő Németh László-kézirat, mert  utólag is igazolja szerzőjének konzekvens viselkedését az 1956-ot követő időkben, években. Ragaszkodik a forradalom („nemzetrobbanás”) alapvető értékeihez („emelkedő nemzet”), másfelől ragaszkodik a Galilei című (1953-ban írt) drámája első, tehát eredeti befejezésének szelleméhez, azaz a fizikai erőszakkal kicsikart visszavonás igazolásához: az értelmiség valódi feladatának (a nemzet segítésének) eszméjéhez. Ez a szemlélet határozta meg például, hogy – harmadszori meghívásra – 1959 kora őszén vállalta (feleségével együtt) a több mint egy hónapig tartó utazást a Szovjetunióba. (Az első utazást ő, aki már „tízezer oldalt” fordított oroszból. Miközben – napra, hétre pontosan –  ugyanebben az időben az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztálya a „burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról” szóló téziseiben – nyilvánosan – a „»harmadikutas« nacionalizmus fő képviselőjeként” bélyegezte meg.) Király István – a párt egyik megfigyelője, a népi írók elleni (már említett) párthatározat főszereplő szerzője,  a szovjet út egyik előkészítője és Németh útitársa – részletes leírást adott megbízóinak a többnyire Sajkodon élő Németh Lászlóról 1959 májusában. Németh azt állítja – szól a jelentés –, hogy az utóbbi 14 évben a szocializmus karrieristái üldözték és üldözik, de azt is látja, hogy „milyen hatalmasat fejlődött ezekben az években a nemzet, nemcsak anyagilag, hanem lélekben is. […] Ő nem áll szemben a szocialista építéssel. Csak azt szeretné, ha a nemzet is igazán jól s otthonosan érezné magát benne. Ezért dolgozni – ezt tekinti fő feladatának.” (Lásd a Zárt, bizalmas, számozott. I. című kötetben. A szovjetunióbeli utazás történetét pontosan dokumentálja Babus Antal tanulmánya: Németh László szovjetunióbeli utazása, Kortárs, 2001/5.) A szovjet úttal kapcsolatos írásait – a durva szerkesztői, riporteri beavatkozásokat természetesen leszámítva – ugyanaz a szemlélődő, világperspektívában gondolkodó attitűd jellemzi, mint korabeli cikkeit, esszéit, leveleit. Az 1956-os forradalmat az egyik felszólalásában éppúgy „nemzetrobbanásnak” nevezi, mint annak idején. Előtérbe kerül másfelől, s alaposan megerősödik reagálásaiban a pedagógusi szemlélet, ethosz: az a szilárd meggyőződése (már hódmezővásárhelyi évei óta), amely szerint a nemzeti emelkedés igazi záloga az oktatás, a művelődés, általában a kulturálódás állapotának javításában rejlik. Mégpedig a még 1956 nyarán írt Magyar műhely alaptétele szerint. Ez a törekvés az általa mindig vallott szocializmus ideája felé húz. Nyugat és Kelet legjobb szellemi jelenségeinek minőségi szintézise felé. Jellegzetesen „harmadik út” ez (ámde nem az MSZMP-megbélyegzés összefüggései szerint), éppúgy, ahogyan ezt 1956-ban (sőt jóval előtte is) meggyőződéssel vallotta. A zenére és a költészetre vonatkoztatva mondja, hogy Ady és Bartók művészetében hasonló feladat és annak teljesítése bontakozott ki: „a magyarságban megtalált Európa […] alatti anyagot az új, nyugati eszközökkel földolgozva s megemelve a magyar zenét s költészetet jövőnk fegyverévé s a világ közkincsévé tenni”. Ideaállítás volt ez a művészetek, a tudomány, a kultúra, az oktatás, az egész szellemi élet számára. Miként az emberbarát szocializmus megjelölése és az ahhoz való több évtizedes ragaszkodása is az volt. Nem utópia: idea.



„…a szocialista mezt öltő személy vagy csoportszenvedély…”

Természetes, hogy nem tekinti kielégítőnek az „adott”, a „megvalósult” szocializmust, inkább csak kísérleti lehetőségnek. Kritikáját a fennálló rendszerrel szemben s alapvetően jobbító, segítő szándékát többtípusú forrásból és műfajban dokumentálhatjuk. Miközben a megbékélést is keresi.

1961. március 1-jén levelet írt Kádár Jánosnak a bebörtönzött (és éhségsztrájk kísérlete miatt fegyelmi büntetést kapott) Bibó István érdekében. Miként írja, örül az 1960-as (részleges) amnesztiának, s visszaigazolja, hogy Kádár tett, és még tehet is a „megbékélés érdekében”. Kádár a kérést elutasította. Hatvanadik születésnapján írói munkássága elismeréseképpen a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Néhány hét múlva, május 30-án egyik levelében konkrétan is kitér a „létező” és az ő ösztöneiben élő, eszményei szerint való szocializmus egymástól eltérő voltára. „A szocializmust én ma jobban igenlem – írja –, mint tizenhét éves koromban, amikor megismerkedtem vele. (Egy költő barátom szerint az egyetlen szocialista vagyok Magyarországon.)” Az ellene folyamatosan működő indulatokra utalva megjegyzi, hogy „a szocialista mezt öltő személy vagy csoportszenvedély zavartalanabbul pusztíthat – hisz nem lehet rámutatni”. Ez más szóval azt jelenti, hogy az uralkodó párton belül változatlanul aktív szerepet játszik az a hatalmi réteg, amely nem akarja a megbékélést.

1961 nyarán, őszén két színdarabban is foglalkozott a rendszer morális romlottságával s ezzel együtt az életminőség kívánatos javításával. A Nagy családban (1963-ban mutatták be az első részt) az az idea kap dramaturgiai köntöst, amely szerint a szocializmusnak olyanféle „integráló óriás családnak” kellene lennie, amely képes a legkülönbözőbb vérségi, illetve civil közösségek, társulások, embercsoportok éltetésére. Ugyancsak az e színpadi esszéjéhez fűzött egy másik megjegyzésében – egyik legrégibb szépirodalmi motívumának, metaforájának újraélesztésével kapcsolatban – nyíltan megemlíti az ő, a marxizmus eszmerendszerétől eltérő szocializmusa több évtizede dédelgetett ideájának egyik sarkalatos alapelvét: „a szocialista társadalomnak, ha valóban az, akkor a mikrosz­kóp alatt, sejtjei szövésében is annak kell lennie, s egy olyan író, akiben mint pókban a hálószövés (vagy Égető Eszterben az édenalapítás), mindig ez az ösztön dolgozott, az, ha költött közössé­geiben nem is a Kapitalt olvassák, írásaiban épp azt kínálja, amire a mi bárddal faragott, öregjeiből kész szocializmusunknak a legnagyobb szüksége van.” (Két megjegyzés a Nagy családhoz.) A szituáció – Németh László felfogása és helyzete – kétségkívül paradox. Reformálhatónak tartotta a kádári szocializmust, miközben azt is jól tudhatta, hogy a rendszer nem lehet meg saját dogmái – így a marxizmus – nélkül.  Ez a kettősség is oka annak, hogy a hatvanas évek közepétől, második felétől a pesszimista változatokat érzékeli és prognosztizálja az „emelkedő nemzet” perspektíváját vizsgálva: hiszen reformtervei, tanácsai legfőképpen a kulturális és a morális szférákhoz kapcsolódtak. Rá kellett jönnie, hogy a marxi szocializmus, akár kádári változatában is, a lényegét tekintve nem váltható át, nem cserélhető ki egy ideálszocializmusra. (Az 1967-es keltezésű Colbert című dráma – melynek alcíme: Kétségbeesve halt meg – mély keserűségét mindenesetre ebben az összefüggésben érthetjük meg és értelmezhetjük. A „nagy ember” főhős végső számvetése során élete minden mozzanatában kételkedni kénytelen, csupán egy összefüggés-rendszerben nem: a szándék nemességében, hogy életét „az emberek javára hasznosította”.)

A Nagy család-belihez képest lényegesen élesebb a „rendszer” bírálata az Utazás című színdarabban (melyet – mint a Kortárs akkori főszerkesztője, Németh útitársa, kísérője nemcsak a Szovjetunióban – Király István közöl a folyóiratban, s színházban is bemutatnak. Méghozzá ugyanabban az időpontban: l962 májusában). Miként a szerző fogalmaz: annak a „javíthatatlan utópistának” a kritikája ez, „aki életben-emberben ma is a lehetőséget látja vagy keresi”. Mégpedig – politikailag és erkölcsileg egyaránt – egy emelkedett harmadikutas lehetőséget, ezúttal a régi, hagyományos reakció, valamint a (sztálinista) kommunista felfogás és gyakorlat között. Tehát a még 1956 őszén megnevezett két szélsőséges politikai és morális modell között (vagy inkább fölött) a minőségi ember és a nép javát szolgáló társadalmi berendezkedés már régóta (több évtizede) keresett ideáját. Az Utazás kulcsjelenetei (a szerző alteregója, Karádi tanár úr éppen szovjetunióbeli útjáról haza­térve kerül az érdeklődés középpontjába) híven tükrözik a Németh László-i felfogást „az új Bach-korszak” (Cs. Szabó László nevezte így) morális, illetőleg történelmileg számba veendő megítéléséről s e megítélés szempontjairól.

A „reakciós” tisztelő beugratós kérdésére Karádi tanár úr a saját „rendszerhű” (a tágabb érvényű nemzeti perspektíva) szempontjainak tényleges és kényszerű ütközését, ámde a feloldhatóság lehetőségét is fejtegeti. Az alábbiak szerint. „KARÁDI: Azt hiszi, én nem ismerem az érveket. Tizszer annyit, mint maga. Érv van minden ellen. A finnyás lelkiismeretnek ezért nehéz kenyér a politika. Mert úgy érzi, felelős érte, mint a maga tetteiért, amit a pártfelei tesznek. Nemrég olvastam egy nagy könyvet Cromwellről. Anabaptisták, episzkopeusok, cromwelliánusok, republikánusok, royalisták: innét, háromszáz év távolából sem tudom eldönteni, melyikhez csatlakoznék. De Milton, az tudta! Mert ezt másképp is lehet nézni! Egészében. A legyilkolt íreket, ostoba generálmajorokat is beszámítva! Hogy emelkedik-e a nemzet abban a keretben… TISZTELŐ: S ebben emelkedik? KARÁDI: Ha mindent kivonunk, összeadunk: végül is emelkedik. Legalábbis nem merném azt mondani, amit önök, hogy nem emelkedik.” (Fontos tudni, hogy ez a színdarab nem sokkal az első politikai amnesztia után született.)

Ebben a gondolatmenetben háromszor is átvitt értelmű utalás történik – nem bizonyítható, hogy mindhárom pillanat tudatos – az 1956-os magyar forradalomra. Ez különleges pillanat Németh Lászlónál. ’56-ról ugyanis szépirodalmi műveiben máshol nem esik szó. Ma sem igen érteni, hogyan karolhatta fel az akkori kulturális politika az Utazást, ráadásul annak szatirikus erejével, néhány évvel 1956 után. (Király nagy elismeréssel méltatta, de teljesen „megfeledkezett” a befejező, a rendszer alapvető romlottságát leleplező játékról.) Az első utalás, az „emelkedő nemzet” emblematikus érvényű fogalma tényszerűen tudatos: az 1956. november 2-i nevezetes újságcikkét idézi. A második utalás – izgalmas kérdés: mennyire volt ez végiggondolt – a legyilkolt írek és az ostoba generálmajorok példázata. A harmadik a vallási, polgári és politikai szabadság következetes harcosának, a köztársaság- és forradalompárti Miltonnak, azaz a forradalom szellemének megidézése, céljainak elismerése. Ez az általunk idézett tömör szövegrész a színdarabban gondosan szerkesztett és következetesen metaforikus. Utólag nézve tehát aligha lehet nem összefüggésbe hozni az 1956-os magyar forradalom eseményeivel és eszményeivel. Miként – ugyancsak – nem lehet figyelmen kívül hagyni a meggyőződéssel vállalt „végül is emelkedik” minősítést sem a korai Kádár-rendszer Magyarországáról. Ezzel a meggyőződésével rögzíti, sőt – ebben a színdarabban – meg is erősíti a „létező” szocialista hatalommal való együttélésnek a nemzet számára egyedül adott, tehát az élni akarás nagyon egyszerű oka miatt elfogadandó szükségességét. Minthogy a körülmények összességében, a dolgok, összefüggések egészében gondolkodva nincs más lehetőség.

Még akkor sincs, ha Németh László is jól látja ennek a pártapparátusnak morális züllöttségét. Hiszen éppen erről, erről is szól az Utazás. (Még egy ok, hogy elcsodálkozzunk: hogyan kaphatott zöld utat, sőt széles sajtóvisszhangot ez a színdarab. Igaz, vígjátékként hirdették, habár szerzője hangsúlyozta, hogy ez bizony keserű darab.) Az Utazás igazi ereje leleplező vonulatában rejlik. Felülkerekedő és szinte lesajnáló válasz ez a gesztus az író számtalan negatív tapasztalatára, megaláztatására. Keserű és kiábrándult vonulat ez, hiába van a darabban finomkodóan csínynek minősítve. E szatíra befejezése azt üzeni, hogy ezt a kétszínű kommunista propagandát csak megvetni lehet, komolyan venni nem szabad. (A színdarab – dramaturgiailag kitűnő – záró ötlete szerint ugyanis a szovjetunióbeli látogatásról szóló, a két különböző újságban megjelent s hangnemében, mondandójában egymással ellentétes riportot ugyanaz a kommunista újságíró írta. Méghozzá a járási párttitkár tudtával.)

Németh László harmadik fontos „hittételét” ebben a különös vígjátékban a főhősnek a nép, a nemzet valódi érdekeit szem előtt tartó egykori tanítványa, az ideális szocialista ember (még ha kommunista is), Mircse Zoltán testesíti meg. Ő ekképpen köszöni meg volt tanára történelemóráit: „A legnagyobbat köszönhetem a tanár úrnak: a kettős biztosítottságomat. Sokunk derekán csak egy öv van, amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép a maga lehetőségeit kémlelve mint egy sziklamászót küld föl a cselekvés világába.” Az efféle, a népnek elkötelezett emberekre volna tehát szükség mind nagyobb számban, az emberi minőségre, még ha papíron kommunista is az illető. S az Utazás záró részének hangulata a felszabadult jókedv: az író, miközben leleplezte a hagyományos, valamint a „kommunista reakciót” (a darabbeli Mircse mondja  így), keserűen, de azért jót kacag az egészen. Ez az ő bosszúja. Írói bosszú.

1962-ben Aczél György kulturális miniszterhelyettes felkérésére Németh László hosszú tanulmányban foglalta össze a magyar kulturális élet teljes átalakításának tervét. (Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. Ez a dokumentum, mivel Aczél jól elzárta – jellemző módon –, csak 1986-ban látott napvilágot.) Egyértelműen a minőség forradalmát hirdeti meg itt is, a harmincas évek nagy reformesszéire emlékeztető alapossággal, koncepcionális gazdagsággal és reformeri lendülettel. Az udvarias gesztusok halványításával, illetve zárójelbe tevésével s a kemény kritika régről ismert hevületével. (Mely hevület a cselekvéstől ódzkodó, a lehetőségeket finnyásan lebecsülő értelmiségi gondolkodást is érdesen – talán túl érdesen – elmarasztalja.) Ugyanakkor őszintén bízik – ekkor még – a hazai szocializmus jobbá tételében, megreformálhatóságában. A legélesebb kritika itt is a párton belüli „reakciósokat” érinti: „A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám Achilles-sarka, hogy az irányítók azzal, hogy szocialistának vallják magukat, de nem azok, vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat kapnak mások tönkretételére.” Találóan jellemezte Vekerdi László e korszakra vonatkozóan Németh László – mondhatnánk – lelkületét: „Nem kétséges: az akkor fölsejlő szocializmusban Németh a sajátjára ismert. Ám az áldásra emelt kéz kitártságában félreérthetetlenül ott az intés mozdulata is: vigyázzunk, minden emberi szándék körül ott settenkedik a rontás; az erőszak, az önkény, a tudatlanság ördögi hármassága.” (Németh László: Művelődéspolitikai írások. Új Forrás, 1986/5.) Ugyanebbe a problémakörbe tartozik Imre László megfigyelése, amelyet a magyar szellemtörténetről írott könyvében (2011) tett. Ezt írja: „Németh Lászlóban olyan ellenérzés élt nemcsak a Horthy-rendszer és a kapitalizmus, hanem az 1950-es évek nyugati polgári világa iránt is, hogy részéről egyáltalán nem megalkuvás volt, amikor egy humanizált és liberalizált szocializmust – amilyennek a Kádár-rendszert nézte – viszonylagosan elfogadhatónak tartott.” Igen figyelemre méltó ezzel kapcsolatban N. Pál József írása is: Gondolatkísérlet Németh László és a hatvanas évek viszonyáról, Új Forrás, 1996/4.

1965 áprilisában – Kodály Zoltánnal együtt – Bécsben átvette az európai jelentőségű, súlyú Herder-díjat. Ez az esemény nyugvópontra juttatta azokat az emigrációban megfogalmazott bírálatokat, amelyeknek a lényege – elsősorban Cs. Szabó László részéről – az volt, hogy Németh túl korán békélt meg a kádári hatalommal, s ezzel másokat is erre ösztönzött. Az évtized közepétől ugyanakkor egyre erősödtek azok a keserű, pesszimista hangok Németh Lászlóban, amelyek a magyar kultúra megújításának kudarcáról, a magyar emberek életének kommercializálódásáról, a „bezáruló méhek” okozta demográfiai kilátásokról s a Nyugat silánysága itthoni sikereinek erősödéséről szóltak. Németh László csalódása és elkeseredése nyilvánvaló. Levelezésében szinte gátlások nélkül, publikációiban kissé visszafogottabban, de itt is egyértelműen. Nem látott biztató tendenciákat. Jeleket is alig. Az egyik, 1964 őszén keletkezett naplójegyzetében (Tihanyi certosa) szinte végletes következtetésre jutott. „Az én pályámnak volt egy közvetlen és távolabbi célja: a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni. Ebben távolabb állok a kitűzött célhoz, mint húsz éve. Akkor derengett legalább a sötét test fölött az öntudatnak  új, halvány fénye, még tíz éve is voltak sejtek a társadalomban, melyekre mint ennek az öntudatnak a hordozójára néztem. Ma azonban a tízmilliónyi magyarul beszélő, a réginél műveltebb népben ilyen igény nincs többé, vagy teljesen elenyészőben van.” 1967-ben még szomorúbb a diagnózis. „A magyarság szétesése az utóbbi években meggyorsult. Gyengül a vonzáscentrum, amely a határon túl rekedt, a világba szétszóródott magyarokat ide kösse – fogyó ellenállással zuhannak más, erősebb központok felé. De gyengül a magyarság kohéziója idebenn is; a legesztelenebb, magunktól elidegenítő divatnak is gyorsan tábora nő, ami magyarságunkra emlékeztet – ha múlt az, ha szokás, ha irodalom –, ellenszenvessé lesz.” (Levél a nacionalizmusról) Másfelől azt is világosan érzékeli, hogy a marxizmus betöltötte eredeti, forradalmi hivatását, onnantól kezdve viszont nem képes megújulni, a békeidők mindennapjaira nincs értelmes ajánlata. Márpedig ez a tény a fennálló politikai rendszer megújulásra képtelenségét is jelenti. (Egy 1968 őszén Aczél Györgynek írt levélfogalmazványában ezeket olvashatjuk. „Ma úgy látom, hogy a marxizmus harci filozófia, annak igen eredményes, a munkásság küzdelmeiben gyűjtötte össze vérpezsdítő tudományossággal a történelem nyújtotta érveket, de nem készült fel kellően a győzelem utánra, s nem tudja a szocialista társadalomban élők gondolkodását, erkölcsiségét úgy, ahogy kellene, nevelni, gondozni.”)



„Tájékoztató pályámról s munkásságomról”

Németh László 1965-ben életműsorozata első kötetéhez (1969) terjedelmes előszót írt Negyven év címmel. Ennek alcíme az idézett „tájékoztató”. Kissé hivatalos, de éppen ezért objektivizáló ez a címválasztás, miközben magának az esszétanulmánynak a tartalma nagyon is személyes. Sőt helyenként vallomásos. Az 1956-os szerepvállalását például ekként értékeli: „úgy éreztem, hogy még az eltorzult szocializmusnak is vannak (főként pedagógiai téren) értékes vívmányai, melyeket a magyar nép nem adhat ki a kezéből, s ha valóban gazdái leszünk a helyzetnek, azt nem a kapitalizmus fele vissza, hanem a 20. századi szocializmus fele előre kell továbbfejleszteni.” Az 1945-öt követő, a közéletből való kirekesztettségére utalva – és a „szocialista építés” vonatkozásában ez a gondolkodás az 1956-os és az azt követő helyzetére is magyarázatot ad – írja a következőket. „A nemzetnek, úgy gondoltam, bármilyen rendszerbe kerül, élni, fejlődnie kell, különben elpusztul. A magyar írók sosem élhettek olyan rendszerben, amellyel egyetértettek volna, s mégis dolgoztak a magyarságért.”

A szovjetunióbeli utazás alól már csak azért sem akart kibújni – írja ugyanitt, s ez a fél mondat döntő érv ebben a viselkedési logikában –, mivel „a népi író viták után a béke felajánlását jelenthette”. S Németh László ezt a békeajánlatot elfogadta. Ami azzal volt egyenlő, hogy a „háborús” tevékenységek, cselekmények elmaradtak mind a hatalom, mind Németh részéről. A Némethet az újabb időkben karanténba zárni igyekvő ellenkritika a maga bírálataiban föl szokta sorolni (hellyel-közzel pontosan) Németh László és a kádári hatalom képviselőinek személyes találkozásait (mintegy Németh gesztusaiként a hatalom legitimálására), valamint az 1956 után kapott kitüntetéseit. (Különös módon megfeledkezve az 1952-ben, a műfordítói munkásságát elismerő József Attila-díjról.) Ennek az erőltetett látószögnek az a nem titkolt célja, hogy a hatalom és Németh egy húron pendülését, legalábbis a jóváhagyólagosságot demonstrálja. Kétségtelen, hogy az elfogadott békének – az efféle rendszer logikája szerint – ára volt. Mégpedig – Németh László részéről is – éppen e béke fenntartásának meg-megmutatása. 1962 novemberében az MSZMP VIII. kongresszusa nyitó ünnepségének egyik (Aczél György által meghívott) díszvendége, s találkozik Kádár Jánossal. Négy év múlva ugyancsak vendége a következő kongresszusi megnyitónak. 1968 áprilisában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa – alaposan megkésve – orosz fordításaiért a Megbecsülés Jele kitüntetésben részesíti. Ugyanez év júniusában az írószövetségben hallgatja meg Kádár előadását, s több írótársával együtt beszélget vele. 1970 novemberében újabb MSZMP-kongresszus (a X.), itt úgyszintén jelen van Németh László (más szellemi kiválóságokkal együtt). 70. születésnapján, 1971 áprilisában a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést kapja. (Erősen megromlott egészségi állapotára való tekintettel a kitüntetést a lakásán veszi át. Ekkor már évek óta nem ír számottevő művet: a kitüntetés életműdíjnak értelmezhető.)

Végül is mit gondoljunk a protokolltalálkozókról Kádár Jánossal s a rendszeresnek mondható vendégeskedésekről és beszélgetésekről Aczél Györggyel? Füzi László elemzett egy jelenséget Németh-monográfiájában (2001), amely azt mutatta, hogy Németh László utolsó alkotói korszakában az „európai gandhizmus” etikai szellemét képviselte. (Zárójelben megemlítünk néhány idetartozó filológiai adalékot. Ez időben két drámavariánst és nagy esszét írt Gandhiról, s naplói is teljes mértékben ezt az életérzést tükrözik. Sőt, nemrég napvilágot látott egyik [1963-ban kelt] „végső kérése” szerint [lásd Magyar Szemle, 2011/11–12.] azt szerette volna, hogy Indiában, Gandhi sírja mellett szórják szét hamvait. Gandhi alakja kivételes jelentőségű Németh László életében és mitológiájában. Már a háború utáni új világban előtérbe került nála a belátás etikája és a pedagógia domináns utópiája. Éppen a hétköznapok őrültségeivel szemben. Az erőszakos politizálás felől nézve persze hiába, hiszen Mahatma Gandhit éppen a fanatikusok őrültsége pusztította el. Az Égető Eszter című regény dramaturgiailag legfontosabb jelenete éppen az a pillanat, amikor Eszter az utcai árusbódé kirakatában kibetűzi az újságból ezt a hírt.) Visszatérve Füzi László értelmezéséhez: Németh László új viszonyt alakított ki a világgal, „nem azt nézte, hogy mit tud változtatni rajta, hanem azt, hogy mit tud hozzátenni”. Folytatván ezt a gondolatot, azt is láthatjuk, hogy a hatvanas évek Magyarországa nemcsak idézőjelesen, de többé-kevésbé a valóságban is a konszolidáció ideje volt. Az egymást követő amnesztiák, a magyar társadalom lassú megnyugodása és szerény, de érezhető gyarapodása falun és városon egyaránt, a magyar kultúra (irodalom, színházművészet, filmművészet, közkönyvtárak, falusi kultúrházak stb.) tagadhatatlan felívelése mind-mind a csöndes megbékélés életérzését kívánták és sugallták. Nem a haragvó ítélkezést, nem a fogcsikorgató ellenállást (mely magatartás képviselőit szintén megilletheti a tisztelet), hanem a belátás etikája és gyakorlata szerinti mindennapi életet. Németh László korabeli naplójegyzetei híven tükrözik e gondolat és életérzés saját személyiségében és műveiben történő térnyerését és elmélyülését. Ki kell emelnünk külön is, hogy – számos közvetítő áttétellel persze – erről az etikai választásról és személyiségtípusról szól talán legszebb regénye, az 1965-ben megjelent Irgalom. (A magyar irodalom akkori termésében nem egyedülálló módon, hanem éppenséggel kortükröző érvénnyel.) Németh László úgy kötött külön­békét – ezt tette a magyar értelmiség óriási többsége is –, hogy soha nem tagadta meg (nem is kellett megtagadnia) 1956-ot. Sem a forradalmat, sem az abban való részvételét. Nagy érzelmi megrázkódtatások kísérték és magyarázták gondolkodását és mindennapi döntéseit 1956 után. Mely gondolkodással, megrázkódtatással és döntésekkel egy egész országnak, egy egész népnek segített magához térni, talpra állni és a mindennapi élet által megkövetelt módon gondolkodni.

Sokan és sokféleképpen értékelték Németh László (és általában a népi írók) és a hatalom viszonyának legfontosabb mozzanatait az 1956 utáni bő évtizedre vonatkozóan. Befejezésképpen – egyetértőleg – a Némethtel szemben nem éppen baráti érzelmeket tápláló Fejtő Ferencnek a népi demokráciákról írott s Párizsban már a hatvanas évek végén megjelent könyvéből idézünk. A szerző itt a kádári liberalizációt értékelve a Németh László-féle kompromisszumos szellemi magatartást a magyar értelmiség reális útkeresésének tekintette. „Akárhogy is volt – írja Fejtő –, 1962-ben és 1963-ban egyre inkább enyhült a feszültség kommunisták és nem kommunisták között. Az új politika haszonélvezője az értelmiség volt.” Beleértve az 1960-as részleges, valamint az 1963-as nagy amnesztiát is. Nem mindenki volt (és ma sincs, tegyük hozzá) egy véleményen ezzel kapcsolatban. „De egyre többen megértették – írja Fejtő –, hogy a teljes passzivitás hosszú távon hiábavaló és veszélyes is az országra.” (Nap Kiadó, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben