×

Íróperek nyitánya

Beszélgetés Fekete Gyulával és Varga Domokossal

Tóbiás Áron

2012 // 05
Tóbiás Áron: Az előzmény 1956 ősze, az Írószövetség közgyűlése, ahol az 1946 utáni koalíció elmúlása után először titkos szavazással megválasztották az Írószövetség új vezetőségét is, amelyben Fekete Gyula a Prózai Szakosztály titkára lett.

Fekete Gyula: Igen, ez így volt. A Költői Szakosztályé Képes Géza, a Drámaié Vészi Endre, a vidéki titkár pedig Molnár Zoltán lett. 1956. szeptember 15-e táján volt ez a közgyűlés. Gyönyörű elnökség volt. Ha elgondolom, hogy akkor milyen egységben volt a szellem; Tamási Árontól Ignotusig, Veres Pétertől Déry Tiborig, Illyésig és Németh Lászlóig ott volt a teljes szellemi kör, és működött. Akkoriban volt arról is szó, hogy Rákosi összeállította a négyszázas listát. Le akarta vágni az egész erjedésnek a fejét, úgy vélte, ha eltávolítja a közéletből a szellemi életet és a szellemi világnak a meghatározó személyiségeit, azzal le lehet blokkolni ezt a mozgást. Aztán, október 23-tól egész más helyzet volt a Szövetségben. Mondhatom, hogy sok tekintetben nemcsak a szellemi, hanem a közéleti mozgások élén is végig ott található az Írószövetség. Központ volt akkor. Nem lehetett elférni a Titkárságon, ott kereszteződtek az utak. Csak jellemzésül említem, hogy Nagy Imre elküldte a vejét, Jánosi Ferencet, ott tárgyalt a Szövetségben a fegyveresekkel. Akkor Darvas Józsefet, emlékszem rá, valami incidens érte, mert felismerték az utcán, és kókadtan jött be a Szövetségbe… A legszélsőségesebb irányzatok kereszteződtek ott, ávósok is jöttek, hogy szerezzünk valami kapcsolatot Münnich Ferenchez. Akkor volt nálam Pongrácz Gergely, és ott volt Dudás József felesége is. Egymást érték a küldöttségek, munkások, munkástanácsok. A vidékiek jöttek érdeklődni… Szóval olyan hírközpont volt a Szövetség, mondhatjuk, hogy az egyetlen független hírközpont volt, ahol minden hír kereszteződött, minden hír bejött, mert mi a fegyveresekkel és a kormánnyal is kapcsolatban voltunk. Igyekeztünk össze is hozni ezeket a kapcsolatokat, olyan tolerancia volt a forradalomban.

Én azt mondtam, egy esetben el tudom fogadni, hogy ’56 ellenforradalom volt: akkor, ha Rákosi és szűk klikkje jelentette a szocializmust, a haladást és a forradalmat… Mert Mindszentytől Nagy Imréig egy front volt az egész társadalom: párttagok, lecsukottak, a börtönből akkor szabadultak, recskiek – csodálatos és felemelő egység volt ez. Még soha nem tapasztaltam ilyet, azelőtt se, de azóta se. Személyesen voltam a tanúja, hogy a Kálvin téren egy órásüzletben, ahol ki volt törve a kirakat, mindennap, amikor jöttem haza, ott voltak az órák. És ha valaki benyúlt volna értük, agyonverik. Vagy amikor lőszeres ládákat kértem a katonaságtól, és azt tettük ki öt helyre: Nyugati, Keleti, Astoria, Nemzeti Színház, hogy Budán hol volt, arra már nem emlékszem. November 2-án és 3-án történt, egy nagy plakátot együtt tettünk ki: „Adakozzatok az elesettek hozzátartozóinak!”, és rátettünk egy igazi százast. Rá volt ragasztva. Kitettük öt helyre. Háborogtak valahol, fegyveresek álltak oda, hogy őrizzék. Kimentem, és mondtam: „Menjetek a fenébe!” Nem kellett azt őrizni, ha valaki hozzányúlt volna, ott helyben meglapítják. Szóval világos, ilyen volt a közhangulat. Nem kellett azt őrizni. Teledobálták tízesekkel, húszasokkal, százasok is voltak bennük. Alig egypár óráig volt kint – emlékszem rá –, pénteken hoztuk be, volt olyan, amit gyömöszölni kellett. Annyi volt benne. Aztán még szombaton délelőtt is kitettük vagy két-három óra hosszára, ha jól emlékszem, kétszázkilencvenkét-ezer forintot dobtak össze az emberek az utcán az elesettek hozzátartozóinak.

A forgalom nem csökkent a Szövetségben, tulajdonképp végig, amíg én szabadon voltam, talán sűrűsödött is a novemberi hetekben. És hogy mást ne mondjak – s ezt is nagyon sajnálom, nem tudom, hogy vajon maradt-e valahol dokumentuma –, száznál több jegyzőkönyvet vettünk fel, mert novemberben elkezdték összeszedni a szovjet megszállók a fiatalokat. Leálltak valahol egy forgalmas helyen egy teherautóval, s aki akkor ott járt, a fiatalabbakat, a fiatal férfiakat hirtelen beterelték a teherautóba – tíz, tizenöt fiatalembert –, és elvitték. És a tanúk bejöttek a Szövetségbe, elmondták, hol történt, és emlékszem rá, hogy négy példányban írattam le a jegyzőkönyveket. Egy példányt a szovjet főparancsnokságra küldtünk azzal, hogy mi ezt az ENSZ-hez továbbítjuk, egy példányt – most már nem tudom, hogy milyen úton – az ENSZ-hez. Remélem, hogy ha eljutott hozzájuk, akkor ott még megvannak a jegyzőkönyvek. Egy példányt meghagytam a Szövetségben, amit persze utána konfiskáltak, amikor a Szövetséget feloszlatták, de egy példányt, a negyediket hazahoztam. Erről alig esik szó, pedig sok ezer fiatalt vittek így ki akkor a Szovjetunióba azokban a hetekben.

T. Á.: Mikor kezdődött a Szövetség ellen az igazi megtorlás?

F. Gy.: Kezdtek aztán rosszabb hírek jönni. November 20-án volt ott egy szovjet, állítólagos íróküldöttség. Arra emlékszem, hogy a vezetője Romanov volt. Akkor már éreztük a veszedelmet, mert erről a találkozóról már nagyon durva cikket közöltek. Abban én már ellenforradalmár lettem azáltal, hogy próbáltam védeni az itteni mozgalmakat azzal, hogy Rákosi ellen történt az egész forradalom. Nem tudom, hogy kit vittek el először, de már akkor egy-két írót elcsíptek. December 5-én vitték el Molnár Zolit, énhozzám meg jött a telefon azzal, hogy ne háljak itthon. Hát én itthon háltam – mondom, hova menjek? Jött aztán valaki azzal, hogy biztosítaná, hogy Jugoszlávián keresztül kimenjek. De nem, nem mentem ki. Elmentek Vészihez is, de ő nem hált otthon. Aztán Képes Gézához is, őt sem találták otthon. Azon az estén Szigethy Attila volt nálam, és Kéri József győri ügyész. Később őt is lecsukták. Szigethy Attilával tudjuk, mi történt, még ma sem egészen tisztázott körülmények között a börtönben meghalt, talán leugrott az emeletről, vagy lelökték. Kitűnő ember volt, őt sokáig igyekeztek befogni, mielőtt letartóztatták volna. ’57 februárja, márciusa táján mint a Népfront-küldöttség vezetője Bulgáriában járt. Aztán őt akarták – úgy tudom – földművelési miniszternek, de ő nem volt hajlandó Nagy Imréről lemondani… És így került a börtönbe.

T. Á.: Szigethy Attila agrárember volt, az egyik nagy állami gazdaság igazgatója Győr-Sopron megyében, ő lett a győri forradalmi tanács elnöke, és mellette volt titkárként Kéri József.

F. GY.: Szigethy Attiláék elmentek, én lefeküdtem, és éjfél után arra ébredtem, hogy rám törik az ajtót, két oldalról géppisztolyt fognak rám. Aztán kiderült, hogy végig, még a lépcsőházban is fegyveresek álltak, borzasztóan fel voltak készülve, orosz fegyveresek voltak. Volt velük tolmács, még odabent is – a regula még teljesen szovjet kezekben volt –, úgyhogy az első kihallgatást is orosz valaki végezte, civilben ugyan. Valami légnyomást kaphatott a háborúban, azóta is bennem van, hogy minden mondat után csattogtatta a fogát, így [csattogtat], csattogtatta a fogát, és úgy kérdezett. Egyébként Elbert János volt a tolmács. Január 4-ig a Fő utcán szovjet őrség volt a börtönben, akkor váltották le őket. Az is hozzátartozik még a dologhoz, hogy Erdei Sándor, aki az első titkár volt a Szövetségben, éppen akkor beteg lett, gyomorvérzése volt, és én helyettesítettem. Az is jellemző, hogy verebeknek fogtak bennünket, mert az első kérdés, amit írásban feltett a magyar nyomozó, az volt, hogy kik és miről tárgyaltak az Írószövetségben. Kik, miről, mikor? És emlékszem a válaszomra, hogy „mindenki, mindenkor, mindenről”. És zárójelben odatettem, hogy nem vagyok a Belügy alkalmazottja. Ez volt az első kérdés. Tehát világos, hogy arra ment ki az egész, hogy adatokat szerezzenek a későbbi nyomozásukhoz.

T. Á.: Miért is történt ez? Mit mondtak, legalábbis hivatalosan?

F. Gy.: Mindig azt mondták, hogy majd az ügyészség közölni fogja… Még a bíróságon is, az utolsó szó jogán is elmondtam, hogy még mindig nem tudatták velem, pedig már a tárgyalás is megvolt. Harminc tanút idéztek be ellenem, de ez már tizenegy hónappal később volt. A védelem nem idézhetett tanúkat, de a vád hozott harmincat, ebből huszonnyolc vallott mellettem, egy – nem mondom most a nevét, egy íróféle – szeretett volna rosszat mondani, de nem tudott. És volt egy hamis tanú, az ottani titkárnő, akit Tamás Aladár hozott a Szövetségbe. Hozzám jöttek páran, hogy dobjuk ki, mert ez a Belügy embere. Roppant naiv voltam, „senkit nem fogunk kirúgni az utcára, letesszük a könyvelésbe”. Letettük a könyvelésbe a hölgyet, mégis ő volt a hivatalos feljelentő. Aztán, mikor a bíróságon indokolta, hogy miért, hát azért, mert én szerveztem – mondta ő – a december 12-i sztrájkot. Mert akkor országos sztrájk volt, országos sztrájkot hirdetett a Munkástanács, és akkor már elég lett volna ez is, hogy két évre – vagy ötre – eldugjanak. Megkértem a bírót, hogy még egyszer mondja el ez a hölgy, hogy is történt ez a dolog. Szerinte előző nap felhívtam telefonon, mondja meg mindenkinek, hogy ne jöjjön be, mert sztrájk van. Akkor már ilyen nevetséges dolog is jó lett volna egy vádhoz, mert minden egyéb vád elpergett. Aztán mondtam a bírónak, hogy legyen szíves ellenőrizni, hogy volt-e a cellámban telefon. Tudniillik [nevet] eltévesztették a dátumot, engem egy nappal előbb vittek be, tizedikén, tehát tizenegyedikén nem hívhattam föl ezt a hölgyet.

T. Á.: Ez az a bizonyos tárgyalás, amelyik 1957. szeptember 24-én kezdődött, és számodra október 2-án végződött, mert téged már a vád- és védőbeszédek elhangzása után, meg az utolsó szó jogán elmondottak után hazaengedtek. És az ítélethirdetésre te szabadlábon jöttél hazulról, már nyakkendő is volt rajtad, meg nadrágszíj és cipőfűző, amit el szoktak kobozni, amikor az embert letartóztatják. Az ítélethirdetés október 8-án történt.

F. Gy.: Valóban, és ráadásul a szöveg a következő volt: „Miután fogva tartásának törvényes oka nincs, azonnali szabadlábra helyezését elrendelem.” A kihallgatóm majd a falra mászott, azt hitte, hogy őt majd elő fogják léptetni. Két hatalmas dossziéban volt az anyagom, száznál biztos több jegyzőkönyvet gyűjtött össze. Például az említett pénzgyűjtést is vádként hozták fel, de mi bizonyítani tudtuk, hogy ávósok hozzátartozóinak is adtunk. Szétesett a vád, egyszerűen minden pontja nulla lett. Azért mégis megkaptam azt, amit leültem, hogy ne perelhessem az ÁVO-t, amiért fölöslegesen tartottak bent.

T. Á.: Most már mondjuk el, hogy ez a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsa előtt le­zajlott tárgyalás része volt az Írószövetség alkalmazottai perének. Varga Domokos volt az első­rendű vádlott, az Írószövetség lapjának, az Irodalmi Újságnak a szerkesztője, és én meg a másodrendű vádlott mint a Magvető Könyvkiadó lektora. Mi kinn voltunk a Nagy-budapesti Központi Munkástanács alakuló ülésén 1956. november 14-én, és ott ismertettük a Bibó István-féle kibontakozási javaslatot. Hogy látványos legyen az Írószövetség alkalmazottai pere, hozzácsapták a két írószövetségi titkárt. Őket – utólag már tudjuk – tálcán szolgálták föl a készülő „nagy íróperhez”, a Déry–Háy–Zelk–Tardos-perhez, előételként.

F. Gy.: Mindenesetre kísérlet volt az egész, azt hiszem, a szándék az volt, hogy adatokat szerezzenek a nyomozáshoz. Végül is mi nem sokat segítettünk, sem a nyomozásnak, sem a nagy írók perének. Pedig minket is frocliztak, nekem is mutogattak Zelk-verseket, amiket a börtönben írt.

T. Á.: Most Varga Domokost kérdezem. Hogyan is kezdődött ez, hogy kimentünk együtt az Egyesült Izzóba?

Varga Domokos: Kimentünk… kimentünk, sőt hogyha nagyon jól összeszedem az eszem, akkor talán azt kell mondanom, hogy kihívtál… Na de a perben erről nem esett szó. Mert a perben mi igyekeztünk, amennyire lehet [mosolyog], menteni egymást. Arról van szó, hogy volt ez a Bibó-féle kibontakozási tervezet, amit ő sajátos módon a Parlament épületében fogalmazott november 4-e, vagy­is a szovjet megszállás után. Abból indult ki, hogy a Szovjetuniónak megéri, ha valamiféle kompromisszumos békét teremt Magyarországon. Bár ellene fordult az egész ország, de a Szovjetunió nemzetközi presztízsét jobban rontaná a magyarországi mozgalmak erőszakos letörése, mint valamiféle megegyezés. Kiharcolni Magyarország számára a felzendült ország erejével egy különleges státust a szocialista táboron belül – mi, akkori fiatalok, mert akkor még elég fiatalok voltunk, csakugyan azt reméltük, hogy itt valamit el lehet érni. Nemcsak Tóbiás Áron hívó szava, hanem ez a gondolat is vitt minket az Egyesült Izzóba, ahol éppen azon a napon alakult meg a Nagy-budapesti Munkástanács. A forradalmi napokban nem volt rá lehetőség, meg nem is volt rá idő, hogy a különféle gyárakban megalakult munkástanácsok egyesítsék az erejüket. Mintegy tíz nappal az újabb szovjet beavatkozás után a Nagy-budapesti Munkástanács egy új frontot nyitott a magyar munkásság és az egész magyar nép érdekében. Amikor mi odaértünk, akkor már órák óta azon vitatkoztak, hogy mi a teendő. Nagyon éles ellentétek voltak a jelenlévők között, voltak harciasabbak, voltak szelídebbek, voltak, akik legyintettek, hogy már semmit sem lehet tenni. De amikor én felálltam és közöltem, hogy az Írószövetségből jöttem, akkor ez a „kibontakozási tervezet” elég nagy hatást tett a jelenlévőkre, és valamiféle egységfront teremtődött. A Budapesti Munkástanács tagjai találtak valamiféle közös platformot. És tekintve, hogy ők csakugyan akkor és később is készek voltak a tárgyalásokra, ők nem a fegyveres harcokat akarták újrakezdeni, hanem politikai megoldást kerestek. Ezért ők – pontosabban megbízottaik – ugyanakkor keresték a kapcsolatot az újonnan alakult Kádár-kor­mánnyal is. Hozzá kell tennem, hogy ebben a periódusban még a Kádár-kormány nem szűkölködött ígéretekben. És még nem tombolt az a fajta terror, amit azután később elkezdtek a statárium kihirdetésével és a sorozatos akasztásokkal, akár egy rossz, ócska pisztoly birtoklásáért is… Ebben az időben még volt valami reménye annak, hogy a Kádár-kormány is politikai megoldást keres. Azután jött a hír, hogy Kádár János fogadja a Budapesti Munkástanács küldöttségét, mintegy elismeri a létét. Felvetődött mindjárt az is, hogy ha mennek Kádárhoz, akkor menjek én is, mert én terjesztettem elő az említett tervezetet – bár úgy vették, hogy az Írószövetség nevében. Egyenesen a gyűlésről indult tizenöt munkás a Parlamentbe, velük mentem én is, az ő kifejezett kívánságukra. Leültünk az asztalhoz, ott azonban már megtörtént az első csalódás. Nagyon valószínűvé vált, hogy nem igaz, amit ők gondoltak, hogy a Kádár-kormány valóban politikai megoldást keres. Kádár csak a szuronyokra akart támaszkodni, csak az erőszakra. Kemény volt a hangja, nem volt hajlandó érdemben tárgyalni, elkezdte mondani a magáét hidegen, egyértelműen a maga nevében, de abban a tudatban – és ezt mindenki kellett, hogy érezze –, hogy a szuronyok mögötte állnak, akarhatunk akármit, abból nem lesz semmi. Ez volt a nevezetes tanácskozás, amely azután az íróperben az én egyik fő vádpontomként szerepelt. Ugyanis ott még azt is rám akarták kenni – amit aztán egy vagy két nagyon tisztességes egyesült izzóbeli munkás a maga vallomásában visszautasított –, hogy az én kezdeményezésemre történt a nagy-budapesti sztrájk kimondása. Ez főbenjáró vétek lett volna, még a hurok is a nyakamra szorulhatott volna.

T. Á.: Engem pedig, miután ott maradtam az Egyesült Izzóban, körülvettek néhányan a munkástanácsok vezetői közül azzal, hogy jó lenne a Bibó-pontokat sokszorosítani és szertevinni Budapest nagy üzemeibe. Ott helyben nem sikerült a sokszorosítás, viszont én éjszaka legépeltem öt-hat példányban. Másnap eljöttek érte a Magvető Könyvkiadóba, ahol én dolgoztam, szétvitték, és úgy tizenötezer példányban jutott el a Bibó-féle kompromisszumos kibontakozási javaslat a munkások, Budapest lakosságának a kezébe.

F. Gy.: Kádáréknak voltak tapasztalataik már a koncepciós perekről, és igyekeztek európai módon ugyanazt végigvinni, amit velük csinált végig Rákosi. Olyan formákra azért adtak, hogy nem kínoztak bennünket, nem pofoztak, legfeljebb fenyegettek. Igyekeztek olyan, jogilag is indokolt és megalapozott vádakat fungálni, amelyek a jogrendet legalábbis imitálják. A Nagy Imre-pert nagyon alaposan készítették elő, akkor még a Kádár-rezsimnek az volt a szándéka, hogy lehetőleg minél inkább megfeleljen a jogi formáknak. Aztán egyre inkább eldurvultak a módszerek, de azt hozzá kell tennem, hogy mi azért központi, mondhatnám, elit helyen voltunk a Fő utcán. Ehhez képest sokkal rosszabb, primitívebb, nyersebb állapotok voltak sok helyen az országban. Hozzá kell tenni, hogy minden város, szinte a rangjának megfelelően, igyekezett magának egy-egy ilyen társaságot kiválasztani, így került Földes Gábor Győrben – igazán minden ok nélkül – a bitóra. Bárhova nézel, mondjuk, Zalaegerszeg, Rákosi Gergely…

T. Á.: Azután Veszprémben a megyei forradalmi tanács elnöke, Brusznyay Árpád tanárember, aki tisztességes, humanista módon próbálta csitítani a szenvedélyeket – sikerrel, és mégis ő volt a fő bűnös, halálra ítélték és felakasztották.

F. Gy.: Sőt, sok esetben éppen azok, akiket megmentettek, éppen azok voltak a fő vádlók. Mert írónak mindenütt lenni kellett, mint Sándor András… akkor még Sztálinvárosnak hívták Dunapentelét? Debrecenben… nem is tudom, többen is voltak, mert a város rangjához tartozott, hogy valakit kasztlizzanak be mint írót. Majdnem minden városnak volt ilyen rangkórsága, hogy neki is legyen író bűnözője. Számításom szerint körülbelül huszonöt-harminc író lehetett börtönben. Persze olyan is volt, akit internáltak. Csurka Pistát meg is verték, de a fiatalok között is akadt ilyen eset, akik akkor még egyetemisták voltak, és csak később lett belőlük író.

T. Á.: Például a ma több tucat kötetes Kiss Dénes. Ő is egyetemista volt.

F. Gy.: Úgy van. Ő még mint egyetemista, nem mint költő.

T. Á.: A módszer az volt, hogy köztörvényeseket is tettek közénk, hogy a forradalom tisztaságát ezzel is megpróbálják bemocskolni. Minden megyében volt egy főper, meg mellékperek.

F. Gy.: Ez volt a módszer, hogy a krisztusokat csak úgy lehet megfeszíteni, hogyha rablók közé teszik a keresztet. Ha meggondoljuk, hogy itt milyen semmiségekért is akasztottak, gyilkoltak meg vagy vertek agyon embereket…

T. Á.: Azért ennek megvolt az ára. Nem mi fizettük meg, mert mi ketten nagyon hamar kiszabadulhattunk, mert mi kaptuk a legkisebb büntetést, de aztán Molnár Zoltán is…

F. Gy.: Hadd mondjak egy példát. Emlékezhetsz rá. Zoltánnál is úgy dűlt össze minden vád, mint ahogy nálam. Igen ám, de ott volt egy mozzanat… amikor beidéztek tanúként két hölgyet. Funkcionárius férje volt mindkettőnek, és a Zoltánék melletti lakásban voltak, illetve az egyiknek a lakása volt ez, a másik odamenekült. Ott rejtőztek, és – ha jól emlékszem – november 1-jén éjszaka fegyveresek jöttek, hogy ezt a két embert begyűjtsék, hogy ne zavarják a vizet. A két hölgy átszaladt Zoltánhoz, mert akkor nagy tekintélye volt az Írószövetség titkárának, hogy csináljon valamit. Ő akkor átment, beszélt a fegyveresekkel, hogy nem fognak ezek semmit sem csinálni, miért kell ezeket állami koszton etetni, semmi értelme sincs, hagyják a csudába őket. Lebeszélte a fegyvereseket, nem vitték el ezt a két férfiút. Igen ám, de a két hölgy azt mondta: lehet, hogy megmentette a férjük életét, de közben azt mondta, hogy szovjet imperializmus. Ezt mondta, ők hallották! Hát ezért kapott Zoltán három esztendőt azoktól, akiknek segített.

T. Á.: A történelmi realitásokhoz tartozik, hogy előtte, azon a nyáron, majdnem ősszel már, ’57-ben, íratták alá az írókkal az ENSZ Ötös Bizottsága elleni tiltakozást azzal, hogy nem lesz íróper, nem fogják az írókat lecsukni.

F. Gy.: Illetve hogy akik le voltak csukva, nem kapnak nagyon szigorú büntetést. Ez az, amit ma már nem értenek sokan, hogy miért is írta alá annyi író, és miért éppen azok. Azért, hogy mentsék azokat, akik börtönben voltak – akkorra már Déryéket is bevitték.

T. Á.: A hatalom viszont nem tartotta meg az ígéretét, hogy nem lesznek kemény büntetések. A Déry-per nagyon súlyos ítéletekkel záródott, különösen az idős Déry Tibor számára – kilenc év. Háy Gyula sem volt már fiatal, ő hat évet kapott. Zelk Zoltán, aki nagyon rossz idegállapotban volt – időközben meghalt a felesége –, három évet. És aztán Tardos Tibor, a negyedrendű vádlott is megkapta a maga másfél évét.

F. Gy.: No de miért ítélték el őket? Egyszerűen nevetnének rajta – egy-egy mondatért kaptak éveket. Déry valami ilyesmit mondott egy beszédében, hogy vigyázzunk, a sánta lovak után sánta szamarak jönnek.

T. Á.: És ez még ’56 nyarán történt, a Petőfi Körben.

F. Gy.: A Petőfi Körben, igen.

T. Á.: Mondjuk, még nem forradalmas időben…

F. Gy.: Összejött az elnökség kétszer vagy háromszor az idő alatt, amíg én folyton ott voltam, ott ügyködtem a Szövetségben. Miért lehetett volna bárkit is bíróság elé vinni azért, ami az elnökségben történt? Talán a Gond és hitvallás miatt? Egyszerűen képtelenség, amilyen erőltetve próbálták az írókat bűnbaknak megtenni. Azt hiszem, még a bíróságon is elmondtam: ha a kakasokat levágják, és nem kukorékolnak, attól még a hajnal eljön. Egyebet nem csináltunk, legfeljebb kukorékoltunk. Azért ez történelemnek elég szép lesz. Már amikor nagyon rosszul állt a dolog, tehát bejöttek az oroszok, a Szövetségben arról beszélgettünk, hogy mi lesz itt… Mondtam, hogy csak egyet csináljatok, írjatok meg mindent. Nem lehet megjelentetni, de amit megírunk, az megmarad! ’56-ban az volt a gyönyörű, hogy egy egész nép teljes egységben fölkelt. Nagyon jellemző az is, hogy az úgy­nevezett munkáshatalom micsoda drasztikusan és micsoda kegyetlenséggel irtotta a munkásokat. A leginkább a jogrendhez hasonlító eljárások a szellemi élet ellen irányultak. Amiket, nyilvánvalóan, külföldről is jobban szemmel tartottak. Szem előtt ezek a perek voltak, elsősorban a Nagy Imre-per, a nagy írók pere, de ha megnéznénk az áldozatok arányát, akkor kiderülne, hogy a túlnyomó többség munkás és paraszt, akiket sokszor mindenféle peres eljárás nélkül irtottak ki.

T. Á.: Több százat akasztottak fel, sok ezren kerültek börtönbe, tízezrek internálótáborba, és nem lehet megszámolni azokat, akiket csak úgy elintéztek…

F. Gy.: Nekem Hegyesi János bácsi beszélt róla. A ’45-ös nemzetgyűlésen ott volt Debrecenben, ő képviselte a Paraszpártot, megvolt a rangja, tekintélye Füzesgyarmaton. Amikor ’56 októberében ott is kezdődött a mozgás, szaladtak János bácsihoz: „Jaj, jöjjön már segíteni!” És akkor János bácsi elment, és rendet csinált, nem volt semmi atrocitás. Januárban vagy februárban pufajkások kiráncigálták éjszaka az ágyból, bevitték a tanácsházára, és felpofozták. Kapott egy-két pofont azért, mert nem előbb ment oda lecsillapítani az embereket. Azt kérdezte, hogy miért nem jöttek ők. Erre úgy összeverték, hogy hetekig a gyulai kórházban feküdt. Ez volt az erkölcs; még azokat is, akik emberi módon igyekeztek menteni… Tömérdek ilyet tudnék mondani… Ez magában is jelzi, hogy mi volt az az ’57 és ’58: az erkölcstelenségében is tökéletesen az ellenforradalom erkölcstelensége.

* A beszélgetést (amelyet 1992. március 30-án a Kossuth Rádió sugárzott A Magyar Népköztársaság nevében… – Íróperek 1956 után címmel) a szerző olvasta fel 2012. február 29-én, az Írószövetségben Fekete Gyula 90. születésnapja alkalmából tartott emlékülésen, amelyet a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia, az Anyanyelvápolók Szövetsége és az Arany János Alapítvány rendezett.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben