×

Hanferke elköltözött

Egy Merza-tanítvány emlékezik

Doboss Gyula

2012 // 05
Dr. Hann Ferenc (1944–2010) művészettörténész emlékére

Boldogító itt körülnézni, a hegyek, ahogy fölszáll a pára, a felhők. Ez a dzsungelszerű kert vagy park itt előttem, ez jó. De jobb volt otthon a régi házban, vagy most is jobb, ha néha hazamegyek. Az a falusias környezet, kicsit unalmas az egész, de egy templomra látok, ahová, hát igen, ő is odalátott. Van valami hihetetlenül megnyugtató abban az otthonban. Nem tudom megmagyarázni, mondjuk, jobban alszom, lehet, hogy olyan irányban van elhelyezve az ágy, ahogy kell. Amúgy stádiumok vannak. Most már elnehezültem, elfáradtam, megpróbálok visszaemlékezni. Az éjszakák. Ezek rosszak, telve feszültséggel, kínzó gondolatokkal, a hajnal is ilyen, aztán elalszom. Ha dolgom van, ha muszáj, fölkelek korán, ha nem, mondjuk, tíz órakor. És akkor, ha azonnal rávetem magam a munkára, dolgos nap következik, illetve egy dolgos délelőtt. Ez a legjobb. Aztán déltől már ott a kísértés. És ha hozzájön valami feszültségkeltő, idegesítő dolog, akkor nem is várok tovább. Ha sikerül kihúzni délutánig, az jó. Utána szimulálni kell a környezetnek, Momónak, az unokáknak, az arra járó szomszédoknak, legjobban szeretek persze ilyenkor lefeküdni aludni, aztán majd este legfeljebb egy kicsit álmos vagyok és nyűgös, de mégse ez a felakadt szemű pofa...

Na, és akkor elkezdődnek ezek a kortyolások, ez a vermuttal kevert bor, ez az édes ragacs, amit te annyira utáltál és megvetettél mindig mint ős-pálinkaivó. Tehát akkor benyomok egy pohárral, s hozzá egy kis karika citromot. Második. Jövök, megyek, készülődöm, tudom, hogy nemsokára jön a fölszabadítás. És kezdem magam jól érezni, minden olyan jó, nem haragszom már annyira az ellenem elkövetett bűnökért, feleségemre, másokra, barátokra. Barátok. Hát annyi mindenkiről lehetne beszélni, most KK mondja telefonon, hogy küld nekem valami visszaemlékezést DL-ről, mit küldhet! Laci – tüdőrák. Vajon a saját hiúságát mivel tudja legyezni, mivel vádolja meg ezt az embert! Tulajdonképpen nem érdekel, én tudom, milyen volt. Festő, vidám, egy csoportban indultak azzal a sápadt, őrült nővel, aki, mondhatni, világhírű lett. Egyszer valami buliban voltam velük együtt, nem tudom, mi volt az, hogyan kerültünk oda, mintha álmodtam volna, sok művész, haver, ismerős között egy-két művtörténész is, nem tudom, ijesztően sötét éjszaka volt, én valami nővel, nem valami, tudom, kivel. A Ráday utcából vagy máshonnan értünk oda? A Duna-partról? Nem tudom.

K-ról korábban is hallottam legendákat, az apjáról, aki valami gyémántkereskedő vagy ékszerész volt, és akit agyonvertek, kik?, a kommunisták, a rablók, nem tudom, Lena meg itt élt az anyjával. Ott lebzseltek körülötte a kultúrsznobok. Lehet, hogy igazi barátok is voltak közöttük, nem is mondanék neveket, de hát furcsa figurák. Egy ilyen szép hermafrodita srác, aki ott hajlongott, tekergőzött, miközben felolvasott valami ócska lapos, süket divatdumát egy megnyitón. Gondolom, Lenának egy darabig liblingje volt, vagy azért, mert nemtelen volt a fiú, vagy azért, mert úgy tudta előadni magát, mintha nemtelen lenne. De azért megadta Lenának, ami kell, mert azért Lena mégiscsak nő volt. Nem tudom, aztán emlékszem F-re, aki finoman, disztingváltan beszélt a megnyitón, piros ingben, ez egy másik alkalommal történt, nagy teniszező, érdekes, nem bántani való ember, de ez a Lena körüli viselkedése gyanús, akkor is, ha nagyon szépen írt aztán róla, nagyon szépen írt arról, hogy még nem tud írni Lena halála után. Na mindegy, tehát DL összeismertetett bennünket, tudtam, hogy ebből barátság is lehetett volna, ha. És akkor most mindent elmondhatok, az összes ha-ról, a hírességekről vagy nem hírességekről, szóval a szóra érdemes tehetséges emberekről, akikkel nem találkoztam. Most hagyjuk azokat, akikkel találkoztam, s akikkel együtt dolgoztunk, s akiknek megnyitottam a kiállítását nehéz időkben stb., stb. De akikkel nem. Miért? Mert Nagybányán születtem, mert egy isten háta mögötti iskolába jártam. Később abba az őskommunista kövület­városba kerültem, azért onnan is kitörtek néhányan. F, aki már Prima Primissima Díjat kapott, L, aki a rádióban most valami főnök, ügyes, rekedt hangú nő, de hát ők már nagypapa, nagymama ko­rúak, mint ahogy én is az vagyok. Bőven. Tehát volt ez a förtelmes kisváros, azzal a diktatórikus, szar miliővel, életérzéssel, ebből kellett valahogy kimászni, ők, ezek a komcsik máig itt vannak. Mi, mi is itt vagyunk. De ahogy látom, ma is mi vagyunk hátrányosabb helyzetben.

Hát jó barátomról, Hegybíró Józsiról. Ő már rég Párizsban élt, restaurátorkodott, eleinte nyomorgott, aztán csatlakozott egy társasághoz, akik alkalmanként juttattak neki melót, ebből, hát néha igen jól kapta a zsozsót, néha nem, lényegében éves átlagban a mi körülményeink szerint jól, az ottani párizsi fogalmak szerint tűrhetően megélt. Tehát volt lakása, ennivalója, megengedhette magának, hogy igyon, festéket, szerszámokat vegyen a munkájához. Vagy hogy egy évben kétszer-háromszor, ha úgy tetszik, Magyarországra röppenjen. Magas, sovány fiú. Dadogott, ezért sokan nagyon nem szerettek vele beszélgetni, tényleg, aki nem szokta meg, annak ez nyomasztó. Látva a kínlódását, ahogy ki akar mondani egy szót, és az ember próbált ilyenkor elébe szaladni, segíteni kimondani, annál rosszabb volt az egész. Hát amikor Nagy Paja lakásában laktam, akkor is meglátogattam Józsit, furcsa történet. PJ költő, jó barátom, sokat járkáltunk együtt kocsmába, társaságba, majd még lesz szó róla, hajdani fontos szereplője a párizsi Magyar Műhelynek és a magyarországi új költészetnek, úgy a hatvanas években, amikor megjelent kötete itthon, a Portölcsér. Nos, tehát jóval később vagyunk, olyan nyolcvan körül, amikor János elintézte, hogy Pajánál lakhassak, aludhassak, régi barátok voltak, harcostársak, a lap indulásától – amibe én is írtam –, no, lényeg az, hogy meg volt beszélve, hol kapom meg a kulcsot, ez, az, amaz. Én nem szerettem tartozni a szívességekért, ezért jól fölfegyverkeztem. Vettem egy akkora rúd szalámit, amilyet életemben se azelőtt, se azóta nem láttam, valahol a belvárosban, luxushelyen, direkt ezért mentem oda. Aztán vettem gyógyszereket, mert tudtam, hogy Paja hipochonder, ilyen, Magyarországon akkoriban érdekes és divatos dolgokat, most nem sorolom, Béres-csepp, meg nem is tudom, és hát beszereztem egy olyan törkölypálinkát – egy marha nagy dózist, másfél literes csatos üveg volt, maga az üveg is szenzáció –, amilyet én sem nagyon ittam, pedig igen csak kerestem a jó pálinkákat. Na, ezekkel felszerelkezve, nehéz volt, éppen hogy kicipeltem a reptérre, indulás,érkezés, nem részletezem, és hát becuccoltam NP-hez. Beraktam a hűtőbe a holmikat, amiket vittem, a gyógyszereket feltettem egy tálra, megtanultam, hogy hogyan kell nála élni, hogy a szemétledobó az egy érdekes öntött bronz lapátszerűség, amit ha kirántok, és beledobom a szemetet, aztán visszalököm, akkor az valahova a fenébe leesik. Tehát nem kell külön szemetet gyűjteni, levinni és így tovább. Érdekesen éltem ott, megvettem az osztrigát a piacon. Válá, válá, válá – mondták a piaci árusok; voilà, csak gyorsan és talán valami nyelvjárásban, nem tudom. No, válá, válá, vettem egy tucat osztrigát, normális ember egy fél tucatot is alig tud megenni, elkészítettem, citrom, olajbogyó, benyeltem, hát ez a hazaindulás előtti napon volt, nagyon beteg lettem tőle, másnap alig tudtam kikecmeregni a repülőtérre, négykézláb pakoltam be a holmikat, vonszoltam magam, igyekeztem tökéletes rendet csinálni a lakásban, és borzasztóan szorongtam, mert a zuhany szárát, amin egy ilyen fémspirál van, ugye, azt eltörtem, és spriccelt belőle a víz. Hagytam egy levelet, hogy sajnálom, és majd megfizetem, és így tovább, és így tovább. No, de mi történt? Ezek után, mikor itthon először találkoztam Pajával, látom, baj van, rideg. S ott volt Janó is, nógattam őket, noszogattam, hogy mi van, hát köszönöm, Pali, olyan jó volt, és mit szólsz a pálinkához? Nem is tudom már, hogy zajlott, de kibökték, hogy ezt nem várták volna tőlem, mit is? Rendetlenség volt, komor célzások, valami megengedhetetlen nyomokra, szerintem geci volt az ágyneműben, vagy efféle, és hát nyilván oltári kupleráj. Nem én voltam az. Később kiderült, hogy NP megpattant nője vendégeskedett utánam a lakásban, kulcsa volt, és valószínűleg az randalírozott a beújított pacákjával, kuplerájt csinált az általam kifogástalanul otthagyott lakásból, fölzabálták a szalámit, megitták a pálinkát, vagy elvitték, nem tudom, annyi minden történt már azóta, de mégis ég a bőr a pofámon. János már nincs, Paja beteg, ha él egyáltalán, most nem is tudom hirtelen, és én egyfolytában szégyellem magam azért, amit nem követtem el. Ezek a legrosszabb dolgok.

Na, de nem beszéltem Hegybíró Józsiról. Hegybíró Józsiról sem, Párizsról sem, a calvadosokról, amiket megittam, érdekes, hogy ott bemegy az ember a boltba, mittudomén, 1986-ban, Magyarországon nem így volt, tehát az ember bemegy az üzletbe, és vesz egy kis üveg ilyen semmi különös calvadost, úgy értem, hogy a címkéje és ára alapján semmi különös, és az bizony almából kifűzött aromás, príma gyümölcspálinka, talán később elmesélem, hogy mitől jó, magam is főztem pálinkát, tudom, hogy mit beszélek, nahát ott ilyen volt a calvados. Különben töröknek vagy románnak nézhettek, tűrhetően beszélek pedig a nyelvükön, tudod, nagyapád alapozta meg a franciatudásom az ő legendás különóráin, még főiskolás koromban. Nála tanult Brubek (Bagyari Béla), a dzsessz-zongorista, Z. Ernő, a későbbi közgazdász-prof., ti is, sokan… Nem akárki volt az öreg Merza. Na szóval, az egyik nap, azon napok egyikén, amikor nem a várost róttam egyedül, hanem ismerősökkel próbáltam kapcsolatot teremteni, fölhívtam Józsit, mindjárt mondta is nagyon kedvesen, szívélyesen, hogy este hétkor menjek el hozzá, keveset akarok én erről beszélni, de a hangulatát az egész estének, a helynek, nem is tudom minek, nem felejtem. A Montmartre tövében lakik, lakott, ahol arabok, más harmadrangú népek, a franciák szerint söpredékek élnek, régi, sokemeletes, lift nélküli házakban, messze nem előkelő helyen, bár a Montmartre tényleg egy köpésre van, az emeletekről oda lehet látni. Tele falafelesekkel, török, arab, indiai, kínai, japán éttermekkel, árusokkal, mennyivel olcsóbb itt az étel, mint Párizs közepén vagy belső kerületeiben, vagy például egy kilométerrel arrébb, a Montmartre lankáin, no mindegy, megtaláltam a házat, csodás. Egy ócska, régi épület, és a lépcsők kifényesített, kiboxolt, csillogó fából. Rajtuk végig futószőnyeg vaspálcával s két oldalon rézbilinccsel odaerősítve, na nem hogy ne lopják el, hanem hogy ne csússzon el a szőnyeg a lépcsőn. Bár fájt a csípőm, ez maga a gyönyörűség volt számomra, ahogy ballagtam fölfelé a piros kókuszon a fene tudja hanyadik emeletre, aztán csöngettem, benyitottam, lehet, hogy a földszinten is csöngetni kellett, hogy beengedjenek. Elég bizalmatlanok Párizsban a betörések, rablások, fosztogatások s egyebek miatt. Na, mindegy, fönt vagyok már, Józsi ajtót nyit, hihetetlen rendetlenség fogadott. Arról, hogy én hogy vagyok a renddel és a rendetlenséggel, majd máskor. De most akkor ez. Az egyik szobában bútor nincs, a földön matracok, dunyhák, üres üvegek, hamutartók s egy félig betakarózott, olajos bőrű, vörös hajú, zöld szemű… nem mondom tovább, mint a mesében, tizenhat-tizennyolc körüli lány, mellette másfél méterre, háttal a falnak támaszkodva, le-lecsukódó szemmel egy fiú, hát őróla sok jót, szépet nem tudok mondani, nem érdekelnek a fiúk. Később aztán bemutatkozások, ez-az, mindegy, Józsi, jellemző rá, valami Loire menti útján ismerkedett meg velük, megmondta, hogy itt lakik, megadta a címét, és amikor most Párizsban jártak, bekopogtak, beengedte őket, és nála laknak már napok óta. Hoztak neki két liter, hogy is hívják azt a különleges, borlikőr, likőrbor italt, nem jut eszembe, elmondták pedig a receptjét is, nagyjából tudom, legalábbis hogy mi van benne. Hát egy kitűnő minőségű vörösbor, konyak, szirup, citromhéj, valami meggyszörp, vagy nem tudom, mi, mind házi és mind első osztályú, s ez összefőzve, forralva, pardon, összemelegítve, hogy az alkohol ne fusson ki belőle, nem is tudom, hogy hány fokon forr az alkohol, hány fokon párolog, tehát talán nyolcvan fokra fölmelegítve, lezárva, deresre lehűtve, és ez valami hihetetlenül jó, édeskés, de mégis száraz hatású, nyelven száraz nyelésű ital, hát ilyesmikre emlékszem Párizsból, meg nagyon sok mindenre, a vietnami lányra a ruhatárból a Louvre-ban, vagy a galambokra, akiket, miután hazajöttem, nézegettem a fényképeken, amelyeket készítettem. Igen jól és érdekesen sikerültek, ahogy röpködnek, csapkodnak, húszasával, harmincasával, elmosódva szegények a képen, távolban az Eiffel-­torony, valami magaslatról fényképezve, a Montmartre-ról persze, hát igen, és láttam a Mirabeau hidat is, ezt kimondani szép, egyébként semmi jó nincs benne, semmi szép, a Mirabeau híd Párizs külvárosában egy unalmas, szmogos negyedben egy csúnya híd, de tényleg ott fut alatta a Szajna.

* Részlet A Merza-napló című regényből

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben