×

Hámori András: Képtelen történet

Alföldy Jenő

2012 // 05
Kívül a fővároson és az egyetemmel, főiskolával, tanítóképzővel ellátott „megyei jogú” településeken, olykor-olykor, a sok-sok dilettáns mű között szerényen megbújva, kitűnő regények, elbeszélések, verskötetek látnak napvilágot. Ám ezek többnyire akkor sem kerülnek be a közműveltség vérkeringésébe, ha a könyv szerzője magas szinten képzett, ihletett író vagy költő. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nemrég egy maradandó élményt adó kisregény került hozzám, amelyet a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár adott ki 2011 végén. Talán egy morzsányival hozzájárulhatok ahhoz, hogy ismertebbé legyen.

A mű írója Hámori András. Korábban is jelent meg már könyve a Bíbor kiadónál: A terror kufárjai című munkájáról tudok – a 2011. szeptember 11-i repülőgépes merényletek köré épül ez a regény –, de ez sem került az olvasói érdeklődés középpontjába a látóteremben levő fórumokon. A mostani kiadvány címe: Képtelen történet, alcíme pedig így jelöli meg műfaját: Riportregény. A hetvenoldalnyi elbeszélés annyiban „riport”, hogy módszerére tekintve rokonságot tart az újságírás és a szépirodalom határvidékén elhelyezkedő műfajjal. Az elbeszélő és felesége 2009-ben különös adatokra bukkan saját lakásán, egy festmény hátára ragasztott borítékban. Nyomozni kezdenek. Egy regényre való, különös és szinte „képtelen” történet körvonalai bontakoznak ki a véletlenül megtalált dokumentumok megfejtése, mintegy hatvanöt esztendő történéseinek és tényeinek felgöngyölítése során. Sorsok és jellemek rajzolódnak ki előttünk markánsan, bűnök és erények világosodnak meg a történelmi alkalmakkal visszaélő, arcát váltogató erőszak és az áldozatok erkölcsi-drámai ellentéteiből s a megfélemlített tanúk nehezen kicsikart vallomásaiból.

Nevezzük bár ezt az írásművet a szerzővel „riportregénynek” vagy – olvasói tapasztalatunkra hivatkozva – történelmi elbeszélésnek, második világháborús históriának vagy afféle „magyar novellának” (ahogy Leonhard Frank Német novellának nevezte hasonló terjedelmű írását) – attól ne tartson a könyvet kezébe vevő, hogy egyhangú párbeszédekkel és hozzájuk fűzött, „blikkfangos” záradékkal ellátott, szokványos újságriporttal fárasztja őt a szerző. Figyelmemet már azzal fölkeltette az elbeszélés, hogy „képtelennek” nevez egy eseménysorozatot, amely meglehetősen tipikusnak is nevezhető a maga különösségében. Magyarország utóbbi, hatvanöt éves történelme ugyanis nem egyéb, mint abszurditások sorozata: oly sokszor ítélkeznek fölöttünk azok, akik ellenünk vétettek, oly sokféle módon állítjuk be saját, történelmi méretekben elkövetett vétkeinket és mulasztásainkat erénynek, s elhanyagolhatatlan jóvátételi szándékaink oly ritkán találtak halló fülekre az ítélkezés itthoni fórumain és szerte a világban, hogy ma is szüntelenül érzékeljük, a képtelenségek országa lettünk. Az egyetemes história egyik pillanatában barbárok, a másikban a keresztény Európa védelmezői voltunk. A harmadikban hódító keleti hatalmak áldozatai és gyarmatai, a negyedikben Európa csendőrének, a Szent Szövetségnek méltó ellenfelei és a szabadság előharcosai. Az ötödikben a nácik „utolsó csatlósai” és „bűnös nép” lettünk (s ez utóbbit északi szomszédságunkból éppen a valóságos „utolsó csatlósok” vagdossák fejünkhöz a legszívesebben). A hatodikban a közép-európai térség példaképeiként emlegettek bennünket. Ma ismét Európa erkölcsi és gazdasági sereghajtói közé utalnak olyan politikusok is, akik a hatvanas években még az Európa szívében jelentkező vörös terrorizmus élharcosai voltak, ma pedig az Európai Parlament harsány „hangadói”, s különböző ürügyekkel a megbüntetésünket követelik. Vajon mi vár még miránk, mielőtt „felolvaszt” minket „a világ kohója”?

Igencsak elgondolkoztató a történelmi szégyenfoltunknak nevezhető, a holokauszt hazai változata körül forgó Képtelen történet. 1944 nyarán, a zsidók deportálásának idején egy pápai izraelita orvos házaspár, Rosenzweig Miksa és felesége, Éva a zsidómentő ügyvédhez, dr. Lóczyhoz fordul, hogy segítsen megmenteni féléves, Áron nevű fiúgyermeküket. Az ügyvédnek sikerül egy pár nappal előbb meghalt, ugyancsak féléves keresztény fiú, Tóth Károly papírjaival ellátnia Áronkát. Fölneveléséről a halott Karcsika nemrég megözvegyült anyja, Tóth Jánosné gondoskodik. (Férje, Tóth János az orosz fronton vesztette életét.)

Mindezzel majdnem egyidejűen egy másik személycsere is történik. Móré Tihamér, a Horthy-, majd a Szálasi-kormány titkosrendőre a hazánkban dúló háború utolsó napjaiban köpönyeget fordít: fasiszta gyilkosból és magánszorgalmú besúgóból „baloldali ellenállóvá”, majd nemsokára ávéhás tisztté vedlik át. Az orvos házaspárt ő buktatta le és hurcoltatta el Auschwitzba ’44 nyarán. Kiszimatolta, hogy Rosenzweigék a vészkorszak elején Svájcban tetemes bankbetétet helyeztek el az akkoriban féléves gyermekük, Áronka nevére. Rákosiék titkosrendőreként zsarolással és fenyegetőzéssel módolja ki, hogy feleségül menjen hozzá a korábbi Tóth Jánosné, Áronka nevelőanyja. Szándéka nem más, mint hogy hozzájusson a fiúra hagyott zürichi bankszéf kulcsához, illetve a mögötte sejthető vagyonhoz. A férfi egy Nyugatra menekültében agyon­lőtt zsidó, Kardos Gusztáv nevén lett „hős ellenálló” és ávós tiszt. Jó darabig Mosonmagyar­óváron élnek hármasban. Egy napon azonban egyik „bajtársa” – még a nagy ’45-ös köpönyegfordítás előtti időkben viselt vele azonos mundért – fölismeri Kardosban Móré Tihamért. Nem meri azonnal leleplezni, mert akkor az ő fasiszta múltjára is fény derülne, de Móré-Kardos államvédelmis elvtárs pánikba esik, s attól fogva őrült rettegésben éli további életét. A lebukás elől az ország keleti zugába, egy faluba költözik családjával, s italra adja fejét. Öt évvel azelőtt, hogy a szerzői nyomozás utolérné, elvitte az alkohol. A riportregény írója és párja segítségével a Rosenzweig házaspár öröksége eljut gazdájához, a Tóth Károly néven öt éve Ferenc-rendi szerzetessé szentelt Áron­kához. Ő akkor választotta ezt a hivatást – már hatvanévesen, 2004 körül –, amikor haldokló nevelőapja, Kardos Gusztáv, igazi nevén Móré Tihamér bevallotta neki halálos ágyán, hogy ki is ő valójában.

A történet záradékából megtudjuk, hogy egy ismeretlen adakozó jóvoltából megkezdődött Pápa ferences templomának felújítása, és a régóta elhanyagolt pápai temetőt egy ugyancsak ismeretlen pártfogó végre teljes egészében rendeltetéséhez méltóvá tette, felújíttatta, parkosíttatta. A névtelen jótevőről könnyen kitalálhatjuk, hogy a Tóth Károly nevén élő Rosenzweig Áron nevű ferences atyával azonos.

Miért is érzem tipikusan magyar történetnek ezt a kisregényt?

Azért, mert az 1944-es halálmenetek, légiriadók, bombázások, az egymást váltó német és szovjet hadsereg tankjainak, ágyúinak, a doni vereség magyar áldozatainak, a Dunába lövetéseknek, bevagonírozásoknak, majd 1945 után az újabb elhurcolásoknak, deportálásoknak a részletezése nélkül is megmutatja a hazánkon végigsöprő történelem iszonyatát. Ráéreztet a Ma­gyarországot két, különböző előjelű terrorral sújtó rendszer okozta rettegésre. Tanúskodik a gonoszság, az aljasság korsza­kokon átívelő folytonosságáról – de a jóakarat elpusztíthatatlanságáról is.

Amilyen szélsőséges a világméretekben dúló, hazánkat, e „komp-országot” ide-oda sodró történelem, olyan feketén-fehéren különülnek az emberek jókra és gonoszokra, bűnösökre és áldozatokra, erényesekre és olykor hősökre. Néha egyazon személyen belül is.

A jellemeket szélsőségesen, szinte romantikusan láttatja Hámori András, de regénye így is hiteles: a történelemben is ilyen „romantikusan” váltakoztak a hosszú ideig tartó rossz és a rövid ideig tartó események és korszakok. A hősök, áldozatok és a sodródva szenvedő jellemek sokaságáról sem feledkezett meg az író. Újra megvilágosodik számunkra, hogy bűnös népek, bűnös nemzetek nincsenek, csak emberek vannak, akik a körülmények, veszélyek, lehetőségek és érdekek szövevényében is választhatnak lelkük belső sugallatára hallgatva. Van, aki saját életét kockáztatva menti az üldözötteket, van, aki fölnevel egy idegen kisfiút saját halott gyermeke helyett, és van sok-sok mellékszereplő, aki ráérez a helyes döntésre, beavatódik az erkölcsi érzék legmélyebb titkaiba, s egy életre megerősödik abban a meggyőződésében, hogy az élet szolgálatába állítva mi a tisztesség, és hogy mi a gazság.

A szerzővel együtt az olvasó is az utóbbiak szélesedő táborához csatlakozik, köszönhetően annak, hogy Hámori András jó emberismerettel, a történelmi időt – az elmúlt hatvanöt esztendőt – helyesen érzékelve és érzékeltetve, lényeglátón írta meg ezt a művét.

(Jókai Mór Városi Könyvtár, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben