×

Bálint Péter: Hangok csupán

Fekete J. József

2012 // 05
Kíváncsi lennék, ugyan hányan olvassák el Bálint Péter Hangok csupán című, 476 oldalas regényét, mert nem hiszem, hogy sokakat csábítanak a vaskos kötetek, ha az esetleg nem valamelyik külföldi sikeríró gyorsan fogyasztható és könnyen feledhető munkája. A „hivatásos olvasók”, a „szakmához tartozók” bizonyára elolvassák, én más késztetésből olvastam.

Bálint Péter könyveit ugyanis a szerző visszafogatlan őszintesége, kíméletlen kritikája, folyton rákérdező, elemző, mások és saját véleményét megújuló szemlélettel fölülíró, a nyelv regisztereiben átjárást teremtő, szemlélődéseit káprázatos leírásokban összegző, erudícióját minduntalan hadra fogó írásművészete miatt szeretem. Meg azért, mert egyetlen témája van: önnön maga, amit gond nélkül egymáshoz illeszthető regények sorozatában írt meg. Összeilleszthető, és nem önismétlő sorozatában a mélyelemzés szintjén írja szét, alakítja narratív identitássá emberi azonosságát, miközben Andy Warhol elképzelését is megvalósulni látom írásműveiben, azt, hogy olyan portrésorozatot készít folyamatosan, amelynek darabjai egyszer egy kiállításon A társadalom portréja címen kerülnek majd közönség elé. Meglehet, hogy más ezt a szándékot inkább Balzac törekvésével hozná kapcsolatba.

Nekem inkább Montaigne, Rousseau és Szent­kuthy jut eszembe Bálint Péter regényéről (emiatt nem jósolok neki népes olvasótábort): benne van Kelet-Európa múltjának és jelenének (vagyis a kornak) a mizériája, az egyént megkísértő társadalmi jelenségek, a személyes kötődések, kapcsolatok csalfa sokszínűsége, a társadalomban kiépült kapcsolatoknak az egyénben lecsapódó villámlásai, az életkor és a léttapasztalás harmonizálhatatlansága és erotika, szex, gazdagon. Mindez a kételkedéssel felvértezett, magyarázatot kereső, önelemző férfi hideg optikáján keresztül tárul az olvasó elé.

Paul Ricoeur használja a Mi magunk mint egy másik című művében az ipséite (emberi azonosság) fogalmát, ami egy olyan identitás létezését feltételezi (az íróban), ami eleve alteritásként, vagyis másságként – az, aki vagyok, és az, aki nem vagyok entitása együtt – képződik meg. Bálint Péter regényének elbeszélője mindjárt az első oldalakon tudatosítja az elbeszélőben mint egyben megképződő másik jelenvalóságát. Ez a másik olykor hangok csupán, az önmegismerés segítője, ösztönzője, olykor inkvizítora. Eszköze pedig a feljegyzés, a naplószerű vallomás, a gondolatokat rögzítő füzetek, amelyek „atyja és címzettje” ugyanaz a személy, aki teret adott magában a másiknak, és ezek a naplószerű képződmények mint a „másik” kérdéseire adott válaszok végső soron az önmegismerést segítik. Bálint Péter már a Csokonai-regényben („Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”. Csokonai naplófeljegyzései, 2007) felvetette az elbeszélő hang autentikusságának kérdését: „Egy olyasfajta »rezo­nőr­karakter«, mint amilyen én vagyok, a világ minden parányi rezzenését, hullámzását érzékenyen fölfogja bensőjében, egy részüket elnyeli, más részüket pedig visszaveri, igyekszik a valóság legapróbb jelenségeit is láttatni, hol a valóságosnál jobban felnagyítva, hol pedig symbolikusan átfestve.” Ez az idézet azáltal prob­lematizálja az elbeszélő szólamának hitelességét, hogy az olvasó az egymásba nyíló optikákat alkalmazó elbeszélésből nem tudhatja, kinek tulajdonítsa a kijelentést, Csokonainak vagy Bálint Péternek. A Hangok csupán-ban már sarkalatos, már-már központi kérdéssé érlelődik az elbeszélő szólam eredetiségének meghatározhatósága. Bálint Péter érezhető kétellyel tekint az autentikus elbeszélői hang megvalósíthatóságára, és véleménye mellett azzal érvel, hogy a narratíva egyedül azáltal jöhet létre, hogy az elbeszélésben együtt van jelen az, ami az elbeszélő önmaga (intellektus, gondolkodásmód, szókincs, kommunikációs készség stb.), létezésének folytonossága (a felsoroltak állandó változása), és ami történik vele (tapasztalatok, élmények, benyomások). Vagyis a sajátba vegyülő idegen hangok együttese hozza létre az elbeszélő szólamát, ami viszont sohasem egy, és soha nem ugyanaz, ergo egy beszélő több hanggal rendelkezik, sőt nem mindig sikerül ellenőrzése alatt tartania megszólaló hangjait, azok hol többet, hol kevesebbet oroznak el abból, amit felületes általánosítás nyomán autentikusnak tartunk. Az egyik hang tartalmazza, megidézi, előhívja, magába fogadja a másik hangot, és úgy egészül teljessé, akár amikor a tett, a cselekedet kitölti addigi hiányának helyét.

Az elbeszélő, akinek egész addigi (mármint az elbeszélés megkezdése előtti) élete a tűnődés, töprengés és szemlélődés keretei között zajlott, „valamelyik este”, vagyis egyik pillanatról a másikra fölismerte, elérkezett az ideje, hogy számot vessen a végességgel, a véget érés elkerülhetetlenségével, ami a halálfélelem tudatosítása mellett önelszámolásra késztette. Ez az önelszámolás, az egyes szám első személyében elmondott, kétségtelenül részben önéletrajzi ihletésű „emlékirat”, egy szerelem története körül kibontott vallomás lesz maga a regény. A műben megszólaló szerint az irodalmi alkotás nem is lehet egyéb, csupán önéletírás: „…évtizedes olvasásunk idő- és térbeli utazás volt, egy-egy könyvbe magunkat olvastuk bele, s hogy beleolvastunk mások élettörténeteibe, önéletrajzi írásaiba, naplóiba és levelezésébe, rádöbbentünk, hogy minden írás: önéletírás, minden olvasás mankó egy másik optikából megpillantott magunk életének újraírásához, a múlt különböző időszakaszaiban feltűnő magunk folyamatos és emlékezetzavart, kihagyást előidéző másik magunk közötti szerelőszőnyeg-kifeszítéshez, mely szellemi tornamutatvány sokkal inkább jellemez bennünket, élettörténeteink át- és fölülírását, mint az időben és térben hol itt, hol ott feltűnő magunk leírása, mely a megragadásra tett kétségbeejtő kísérlet.”

Az elbeszélő számot ad létbeli utazása állomásairól, miközben próteuszi késztetését nevezi meg korábbi létmodelljeként: „…nem is tudom elképzelni életemet és magamat másként, mint az általam életre keltett szövegekben szerepeket játszva, magamat megjátszva, álarcok és jelmezek sűrű váltogatása révén, fragmentumokat fejben írva, memorizáltam őket, a fejemben írtam, átírtam és fölülírtam valamennyit, s színészként addig-addig mondogattam egy-egy véglegesnek tűnő változatot, míg bevésődtek, belém vésődtek, minek következtében szerepekké váltam, hogy magányomat megőrizzem, és elfogadtassam magam. Az évtizedek során oly magas fokú színjátszói képességre tettem szert, hogy magam is képes voltam az olvasott könyv írójának a hangját birtokolni, azon a bizonyos megtalált hangon beszélni, mintha az enyém, az általam megtalált hang lett volna, ami persze egyfelől segített színészi azonosulásom tökéletességig fokozásában, másfelől késleltette a saját hangom megtalálását: árral szemben mentem a magamra találás szándékával.” A verbális kommunikáció, a szóba elegyedés ugyanolyan fontos „akció” az elbeszélő számára, mint a szerepjáték; a beszélgetés kezdeményezése izgalmas terep, „önmagunkból kilépés és visszahúzódás, az áthidalás és eltávolodás, a másikba behatolás és elmélyedés, a másik befogadása és jelenvalóvá tétele”. A regény kezdő szituá­ciója is egy ilyen beszédbe elegyedés mentén bontakozik ki, ami nem fecsegés, hanem a verbális kommunikáció teljes antropológiai fegyverzetét fölvonultató aktus, két különnemű személy egymást méricskélése, ami során a hím vadász még nem tudja, „a két lehetséges női archetípus: a növényi vagy az állati sorsbetöltésének” melyik reprezentánsával szembesül az ismerkedés során, a ragadozóval és elnyelővel vagy a megszerzővel és magába foga­dóval. A regényhős életének elbeszélt szakaszában ez a két archetípus Gustav Klimt-féle nőszimbólumok mentén jelenik meg szeretőjében és nejében: „a két nő átlényegült, egyfajta szimbólumként jelent meg képzeletemben, Klimt-féle nőszimbólumokkal asszociáltam őket, erős erotikus vonzást kölcsönözve mindkettőjüknek; Anna volt maga a dráma, a feszültség, a jelenvalóság, a kiszámíthatatlanság, a feleségem a líra, a kiegyensúlyozottság, az emlékezés, az elrévülés.” Csakhogy nem két nő között feszül meg a „hős”, vagyis a regényben beszélő esztéta, Marcell, a szépségtudományok tudora, hanem négy hölgy (négy archetípus) befolyásolja legközvetlenebből életét: az anyja, akivel korábbi regényeiben is foglalkozott, a felesége, a kedvese és a lánya, vagyis a nőalakok magatartás és habitus szintjén  ellentétes irányokba divergáló teljes galériája.

Amikor az olvasó belép az elbeszélő történetébe, az már rendezte az életét, és mindent a megteremtett stabilitásához kíván igazítani, kiegyensúlyozottságát külsőségekkel bástyázza körül, miközben saját instabilitásának parazsát is szítja, a hajdani lázadó, vitázó, folyton kontrázó, kíváncsi, nyughatatlan lénye kapaszkodókat keres a konformizmusban, hogy valahol kivethesse horgonyát, behúzhassa szelekre éhes vitorláját. Gondolkodása „szétáradó, minden gondolatot fölülíró”, ami nyomán az írás is folyamatos újraírásként tárgyiasul, és ez felveti az elbeszélőben a kételyt, hogy munkáját nem éri-e a túlírtság vádja, és ha igen, akkor ezt a folytonos fölül- és túlírási hajlamát erényként vagy tehetetlenségként könyvelje el. Ezt a vívódást mintha Szentkuthy Miklóstól örökölte volna.

Az elbeszélő Kelet-Európa múltjának és jelenének megértését is ahhoz a kíméletlen önanalízishez hasonló módszer révén véli lehetőnek, amivel saját erényeit és fogyatékosságait teszi precíz mérlegre regényében: „Jó volna egyszer minden Kelet-Európában élő etnikum szemszögéből feltárni és feldolgozni a törvénysértéseket, a mészárlásokat és egyéb gaztetteket. Hogy mindenki szembesüljön a saját bűnével és fájdalmával. Mindenki feltárja a saját traumáját és szenvedéstörténetét, és közösen kibeszéljük évszázados együttélésünk máig kibeszéletlen szörnyűségeit. Ezt sem végezheti el helyettünk senki más. Unom, baromian unom a mellébeszélést, a gyűlöletszítást, az egymásra mutogatást, a zsidózást, a fasisztázást, románozást és a többi hasonló épületes... Ettől még nem szűnik meg a lelkekben a görcs. Csak a szőnyeg alá söpörjük a sérelmeinket. Sajnos nagyon sokaknak érdekükben áll ez a kis kelet-európai szőnyeg alá seprősdi. A cinkelt kártyákat bármikor elő lehet húzni, ha a politikusok szándékában áll feszültséget teremteni.” Mindaz egészen a családok szintjéig kitöltötte Kelet-Európa társadalmait, ami közösségi eszményként könnyen kezelhető, szürke embereket kreált a politika módszereivel, és ebből a beidegződésből táplálkozott a rendszerváltást követő időben az elbeszélő által belátott közösségi magatartásmodell.

A szülők nemzedékét megnyomorító kelet-európai realitásról olvashatjuk a regényben: „…a negyvennégyes német megszállás és a városunk vasútállomását földig romboló angol szőnyegbombázás; az orosz megszállás egész lakosságot, kiváltképpen a lányokat és nőket deprimáló emlékek; az évekig tartó éhezés és vagyonokat devalváló feketézés; a véget nem érő politikai agitálás és terrorizálás; az orosz tankokkal eltiport forradalom és vérszomjas leszámolás; a szűnni nem akaró munkahelyi zaklatás és örökös kiszolgáltatottság…”. Ugyanakkor minden nemze­déknek megvan a maga keresztje, ezt mutatja az elbeszélő édesanyjának élettapasztala­ta: „»Azt hittem, vége az ámok­futásnak, hazudozásnak, a nyomorgatásnak, megfélemlítésnek. Elég bekapcsolni a tévét, Marcell, s annyi fájdalom és nyomorúság, tragédia és botrány árad belőle. Az embernek elmegy még az életkedve is. Nahát, ha szegény apám ezt megélte volna! Annyi nyomorúság és fogságban sínylődés után«, mondta szomorúan, s megértettem, hogy öregkori gőgjében és ellentmondást nem tűrésében benne van az a mérhetetlen csalódása is, amit az »új világban« elszenvedett, s egyre gyakrabban láttam lemondóan legyinteni olyan dolgokra is, melyeket korábban szívesen kommentált a maga módján.”

A négy női archetípus között megfeszített, ötvenes éveiben járó esztéta, Marcell élettörténet-szelete köré szőtt, különböző optikákból láttatott élet-elbeszélése újra és újra átgondolt, egymást át- és fölülíró fragmentumokból építkezik. Központi témájaként az Annával folytatott szerelmi viszony mutatkozik legmarkánsabban, ám a Hangok csupán eleve többpólusú regény, az élet intenzív megélésének számos neuralgikus pontjára fókuszál. Az egyén társadalomba ágyazottságának különböző aspektusait vonja középpontba, akár családregényként is olvasható, három nemzedék életét pásztázza át az elbeszélő. Anna iránti szerelme, létmeghatározó kapcsolatuk búvópatakként bukkan föl az áradó szövegfolyamban, bójaként, ami föltűnik, majd elmerül a magával számot vető elbeszélő által belátott horizonton, ám mégis meghatározza célirányát.

Bálint Péter evidensen monomániás író, nem csupán regényei sorában foglalkozik önmagával, saját történetével mint egyedül elbeszélhető tapasztalati anyaggal, hanem az egyes műveken belül, így ebben a regényében is folyamatos pontosításai, önismétlései, fölülírásai révén önmaga „szétírására” törekszik. Váltakozó szemszögekből vizsgálja pszichés és intellektuális alkatát, cselekedeteit, reakcióit, kapcsolatait, amelyek értelmezésébe bevonja főiskolai tanárként és kutatóként gyakorolt szak­mája, a kulturális antropológia és a népmesekutatás során szerzett tapasztalatait, valamint korábbi szakterületén, a napló- és levélírás fenoménjének vizsgálatában tett megállapításait. A Hangok csu­pán oldalain Musil naplójának olvasása szinte vezérfonalként szálaz át, ám történelmi vezérszála is van a regénynek, ami egy világháborús lengyel–magyar párkapcsolat mentén bontakozik ki, szinte ugyancsak búvópatakként a családi legendárium, a gyermekkor eseményeinek megidézése mellett. Ehhez hozzátéve, hogy az erudícióját, hadra fogható intellektuális ismereteinek naprakészségét művek elemzése révén minduntalan ellenőrző elbeszélő az alföldi kisváros, szeretett lakhelye művészeti életét is alaposan megvizsgálja, miközben a kisváros polgárainak arcképcsarnokát is megalkotja, egyértelműen állíthatjuk, hogy nagyon finoman összeszálazott regénytörténetre épített a szerző egy áradó nyelvezetű, pazar gondolat- és mondatszövésű, az önéletrajziságig személyes, mégis fiktív, felépítésének fegyelmét tekintve akár zeneinek is nevezhető narra­tí­vát. Hideg optikája sodró lendületű elbeszéléssé harmonizálta az elbeszélő – maga által kifogásolt – hadarását.

(Kortárs, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben