×

Amerikai jegyzetek IV.

Szabó Zoltán

2012 // 05
A hivatalos gyakorlat érezteti, hogy a hivatali fejekben jelen van az, amit Jevtusenko Sztálin halála utáni verse hirdetett, hogy „Sztálin él” – valóságos életet él az emberek fejében a kísértete. Abban a társadalomban általánosult és rendszeresült szóhasználatban, amely szívesen mondja a Svédországból jött magyart svédnek, az Amerikából jöttet amerikainak, ugyancsak jelen van Rákosi az említett disszimiláló, magyarokat szerteszét szóró, könyvelő, helyező xenomániás beidegzettségek mellett. Abban a félelmi értékskálában, amit az emberek fejébe a Rákosi-évek atmoszférája, minősítései, frázisai, perei és pedagogikus vádbeszédei ültettek el, kétségkívül kisebb rossz az, ha magyarországi magyarnak skóttal, flamanddal, dánnal van dolga, s ilyen kelta vagy skandináv rokona van: ez kevésbé aggályos, és kisebb rossz annál, mintha angliai, belgiumi vagy dániai magyar vendégét s rokonát emlegeti.

A rituális terrorral felkeltett félelmek rendszere húsz év múltán egyedül azért lehetséges, mert ezek eliminálására a helyi hatalom emberei vagy a hatalom helyi letéteményesei semmit se tettek. Tehát a régebbi beidegzettség az aktafrazeológiába bujtatott  hivatalnokstílus éveiben fennmaradt, survivant-ként:1 a nyelvrontó gondolatromlás és gondolatrontó nyelvromlás túlélte a garnitúraváltást, bár nem úgy, ahogy Sieyès abbé élte túl a francia forradalmat, illetve a terror éveit. Azt a beidegzettséget, amely az országon kívüli nemzetbelit a más nemzetbelinél gyanúsabbnak tekinti, legkövetkezetesebben a sztálini taktika építette ki, bár az a russzofóbia, amely az országon kívüli oroszoknak járt ki Oroszországban, a Szovjetunió megszületése előtti jelenség. A disszimiláló hajlam magyarul ugyancsak megvolt a hatalom embereiben Magyarországon. Az a fikció, hogy aki Magyarországról elkerült, az a haza fiai közül kikerült, vagy „a nagy háznép egészéből” kiszakadt, már a század első évtizedeiben is felütötte a fejét, a tömegek Amerikába vándorlásával kapcsolatban. „Vezetőink meg voltak róla győződve, hogy az olcsó vigasz is elég a kivándorlóknak, hiszen azok már »úgysem magyarok«” – utalt Kovács Imre a hatalom embereinek és a nagybirtokvédőknek Szarajevó előtti formulájára 1936-ban. Ha Magyarországon az államhatalom emberei vagy publicistái eleve veszteséglistára írják az országon kívül kerülő embereket vagy azokat, akiket „elűzött a földjük”, azzal kétségívül disszimilálnak. A kivándorlók nem azért keltek útra, mert nem akartak magyarok maradni, hanem mert nem tudtak megmaradni Magyarországon. A politikus észjárás, amikor annak, aki a fiumei kikötőből kihajózott, vele együtt a magyarságát is megsemmisültnek tekintette, azt nehezítette meg, kormánypolitikus lehetőségeinek megfelelő mértékben, hogy az illető magyar, vagy magyar is tudjon maradni.



„Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt útonállók új útbanállóknak / S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, / Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot se építettük föl /…/ És mi nem leszünk majd szétszórva, / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk mert elvesztettük magunkat.” (Ady: A szétszóródás előtt, Ézsaiás könyvének margójára, A Halottak Élén, 1918)

„Én véreim, akiket közös átkunk / Vett el tőlünk s szakított messze-messze, / Tán túl sokszor jutunk az eszetekbe. // Hajh, pedig a magyar élet rohan már / S özönvizéből csak az, ki kilábol, / Kit rút Közeltől messze-csal a Távol. // Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek: / Itthon már minden elvesztve előre / S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.” (Ady: Üzenet amerikai véreimhöz, Sipja régi babonának; Ki látott engem?, 1914)

„Nem azért kerengenek-e vajon oly édesen ezek az érzelmek, mert azok a hajdani bajbajutottak már rég kikerültek a bajból, mégpedig milyen regényes módon és lám, milyen regényes helyre. Provence-ba, Nizza és Cannes közelébe! És ha nem kerültek volna ki a bajból? És ha nem ide sodródtak volna, hanem Pennsylvania bányamélyeibe, Chicago nyomornegyedébe? És ma is segítséget várnának, mégpedig először azoktól, akikhez a legtermészetesebb, a legmélyebb kapocs fűz: az anyanyelv, a szokás, a tájélmény kötelékei? Vágjunk csak a sűrűjébe. Tapintatosan, mégis egyenest.

A világon mintegy tizenötmillió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe. Közülük csak tízmillió használja a közösség nyelveként az anyanyelvét. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül, kisebb-nagyobb távolságra – van, hogy tízezer kilométerre – él. Változó anyagi, illetve osztályhelyzetben, sok helyütt teljesen egyenrangú polgáraként a zömükben más nyelvű közösségeknek. De még a legtökéletesebb politikai és gazdasági egyenrangúság esetén is valamiféle hátrább szorultságban mindaddig, amíg teljes egyenrangúsággal anyanyelvén tudja vagy akarja magát kifejezni. Amíg ahhoz van kötve; illetve ahhoz ragaszkodik. És földerül az arca, mert megkönnyebbülést – fölemelkedést – érez még Pennsylvania bányáiban is, és Afrika legelveszettebb zugában is, ha anyanyelvi társra akad. Azaz, legjobban épp ottan. Tudtommal nincs még egy európai nyelv, amelynek beszélői olyan arányban volnának szétszórva a világban, mint a mienk. S ezekhez a mi viszonyunk? Helyesebben: mi ma a mi – a zömbeliek – viszonya?” (Illyés: Hajszálgyökerek, Népszabadság, Budapest, 1967. december 30.)



A nép emberének a ház és a haza ugyanarra utalt. Hazája a háza volt, falujabeli házában volt hazájában. Ha falusi embernek, földmívesnek vagy szőlőművesnek azt mondtam volna, hogy „csak nem akarják kilakoltatni a hazájából”, aligha érezte volna szokatlannak szavam fűzését. A nép egyszerű gyermekének a hazaképzete tehát lényegében azonos volt Voltaire hazaképzetével. Vagy Goethe elképzelésével, hogy olyan embert említsek, aki Voltaire-nél is kevésbé tekinthető népi írónak. Saját kérdésére: „Van-e nekünk hazánk?”, Goethe 1772-ben így válaszolt: „Amennyiben olyan helyre találunk, ahol tulajdonunkkal egyetemben nyugton megmaradhatunk, szántóra, ami eltart bennünket, házra, amely védelmet ad, ezen a helyen nincs-e egy hazánk?” A parasztember haza-érzékelése sose foglalta magába az országhatár által kerített területet. (1938-ban, aznap, amikor hírül adták, hogy Szlovenszkóból milyen felső-magyarországi részek, magyarlakta területek kerülnek az új magyar határ mögé, Geszten voltam. A hírt egy, a községháza ablakába kiakasztott térképvázlat tudatta a helybeliekkel. A hevenyészett vázlat Közép-Európa egész keleti sávját odarajzolta – a Skandináv-félsziget végétől a Balkán-félsziget derekáig. A vázlat közepén ott volt Magyarország régi, korábbi határa, fölé rajzolva az új északi határ. A helybeliek közül néhányan, mind emberek, nézegették. Véleményt nem nyilvánítottak. Az egyik azonban elmenőfélben a homlokán a kucsmáját csöppet magosabbra tolta, s nekem megjegyezte ezt: „Ha évente juttatnak nekünk ennyi területet, akkor hamarosan elérjük az Északi-tengert.” Ezt még megállapította, s ment is a dolgára. S ez olyan helyen jutott eszébe, ahol a falu határán belül volt az országhatár. A szőlőkben, a falu végétől kőhajításnyira. Ötpercnyi sárdagasztással elérhette az ember a magyar–román határt, amit nem jelzett se cövek, se drót.) Az a magyar ember, akinek a szó ez ősi haza–ház értelmében országos – országhatártól országhatárig terjedő – hazája volt Magyarországon, Pozsonyból Munkácsot úgy érhette el hintón vagy lovon, hogy esteledéskor mindig a maga házában, várában szállt meg. Az „el kell mennem a földemről”, ha Majtény után Rákóczi mondta Magyarország jelentős részére is, a Rákóczi-birtokra utalt volna.



A publicisztikai vita2 1967-ben, a felszólalók szándékával ellentétben, alighanem csömört váltott ki mindaz iránt, amit szóba hozott vagy kerülgetett, elsősorban a leírt szavak mennyisége, másodsorban az elővigyázatos mondatok minősége miatt, a nemzetkérdésről a hazakérdés felé kanyarodva, mindaddig, amíg szilárd pontra nem jutott, kikötve a hazafiság mineműségének zátonyán. Erről a szent öreg a maga idejében annyit jegyzett meg, hogy „jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen magyarul”, másfél évszázaddal később a hazafiságról vitatkozni Magyarországon jóval nehezebb, mint Virág Benedek korában volt.  A tisztánlátást ebben a kérdésben két adottság lehetetleníti. Az egyik a múlt. A felsorakozott címek egy részéről a múlt beszél, s az, ami déjà vu, olyasmit mond, amire az a francia dictum talál, hogy plus ca change plus c’est le même chose.3 A hasonulásnak különböző rendszerek és szemléletek között, célra fordító szóforgatásban, az a magyarázata, hogy az ellenlábas politikai elméleteknek a gyakorlatban van közös nevezője; ez a hatalom biztosítása és fokozása, s a nyelv arra való, hogy a hatalom embereinek érdekeit szolgálja ilyen hatalmi érdekhez igazított formulákkal, az érdekhez idomuló értelemmel a szavakban.

A címekből a jelen is beszél, a jelen ezzel az igazítással és idomulással lehetetleníti, hogy a vitázók a nemzet- és a hazakérdésről, arról, amiről vitáznak, világosan és melléktekintetek kikü­szöbölődése nélkül gondolkodjanak, ott, ahol vannak. Felelősségtudásuk, érthetően, saját jövőjükre gombolódik. Ebben a helyzetben megrokkan az emlékezet is, ahogy ezt a címsorakozásban a „korszerű” szócska gyakori előfordulása jelzi, dicsérő minősítésképp, s igazolt desiderium4 jelzésére. 1967-ben, amikor e vita folyt, még harminc év se múlt el azóta, hogy a korszerű meg a korszerűség olyan eleve haladott gondolkodás kifejezője volt Magyarországon, amely a magyar hazafiságot és a nemzeti érzést a német nemzetiszocializmus elveihez, illetve indulataihoz igazítgatta. Ezt azonban egy negyed század alatt az antifasiszták is elfeledték.

A vitában Illyés a kivétel, az ő címében a célra fordítandó szavak nem is szerepelnek, ő maga se a vita kibontakozott kereteibe áll be, Szűcs a Hajszálgyökereket az előzmények mögé fenntartással tette be: „noha Illyés közvetlenül nem »vitatkozik« senkivel”,  s ez az írás csakugyan nem vitairat, hanem beszély. Benne a költő prózában egy utat beszél el érzékletesen, amit élettársával Dél-Franciaországban tett meg Georges Charaire és Charaire Veronika útitársaként, s eljutott Régusse-be, ahol a helybeli franciákról feltételezhető a magyar eredet, olyanformán, hogy a szultán hajóján evező gályarabokat a francia király, FranÇois, az első ezen a néven, kiváltotta, s Provence-ban letelepítette. A régusse-iek között az írót elfogja az az otthon-érzés, ami hazaérzékelés is egyidejűleg, hiszen e provence-iak magyar eredetűek, folyhat a „rokonosodás” franciául a magyar ivadékokkal, akadálymentesen, hiszen szilárd talajon – s két lábon – áll.

Annak, hogy a régusse-iek ok-adatolhatóan magyar eredetűek-e vagy sem, még utánajárni se kell a mondandó igazának ellenőrzése végett, ez független tőle, maga a magyar származás si non e vero, bene trovato.5 Tegyék csak jóvá a régusse-iek a daltelt mezőkön Árpád tévedését, ha ezzel módot adnak az írónak arra, hogy egyetlenegy matematikai tömörítéssel kimondja azt a valóságot, ami az egyedüli valósághű kiindulópontot adja a világos gondolkodáshoz és értelmes vitához ebben a nemzetkérdésben és haza-ügyben, amit, ahogy ez magától értetődik, korszerűségeken innen és túl az határoz meg alapjaiban és saját szerkezetében, hogy a magyarokból csak kétharmad él Magyarországon, egyharmad az országon kívül. „Vágjunk csak a sűrűjébe. Tapintatosan és mégis egyenest” – biztatja magát Illyés, mielőtt az egyetlen lehetséges kiindulópontra mutatna kardjával. „Korszerű” készítménynek a kard nem nevezhető, csak a tokja vélhető, s ez arra való, hogy kirántsa belőle. Felvetve azt, ami szóra érdemes, vagyis azt a kérdést, hogy mi ezekhez az országonkívüliekhez az országonbelüliek – a „zömbeliek” – viszonya, ha van. A hazafiság és a nemzetiség kérdése vagy kérdésessége ugyanis ezen múlik. Magyarul még az is ezen a viszonyon múlik, felibe-harmadába, hogy mennyit ér az embernek, ha magyarul beszél, vagyis az anyanyelvén. Vagyis ami akkor történt, a Hajszálgyökerek megjelenésével, ott, nagyjából így tömöríthető.

Egy éve folyt egy vita. Ennek folyamán a vitázók utat vesztettek a maguk csinálta útvesztőkben. A költő megelégelte. Kiadta tehát franciaországi útibeszélyét. Ezzel felajánlotta azt a kiindulópontot, amiről lehet a dolgot őt magát nézni. Ahonnan a vita kiindulhat vagy újraindulhat, most már rea­litásokban mozogva, értelmesen, társadalmiasultan is, és ez utóbbi szót szocialistára is fordíthatja, aki óhajtja. Erről a szilárd pontról – ha van, aki rááll – tüzetesebben szóba kerülhetett volna a zömbeliek és zömön kívüliek viszonya. Valamint a zömön kívüliek egymás közti viszonya is. Már a hiánynak szóba hozása is elkezdett volna valamely rokonosodási folyamatot vagy visszarokonosodást. S ha ez új vitában fegyelmezőnek a vitatott tárgy a helyi vagy személyi érdek, illetve ezek képzetének a helyére kerül, akkor a zömön belüli és az azon kívüli nemzetbeliek közt, magyarul, már kezdetét is vette volna az, amit Széchenyi nemzetiesedésnek nevezett el, teljesen hiába. Ahogy Illyés is hiába mutatott ebből az anyanyelvi hüvelyből kirántott hibátlan logikával a sűrűjébe vagy velejére. Nem állt rá senki a szilárd pontra, legalábbis nem a nyilvánosság előtt.

A nemzetvita nem kezdődött, hanem elcsitult, mihelyt valóságalapja a homályból fölmerült. Aki meglátta, inkább félrenézett. S a fölmerült formulák helyét is, mindegyikét, elfoglalta egy ugyanazon központi formula. Eszerint Magyarországon az a kívánatos és lehetséges, hogy a szocialista hazafiság a proletár internacionalizmushoz viszonyuljon, erős kötésben. Ez az eszmepár a magyar valóságoktól merőben független, ezeken nem ront, nem javít. Az az internacionalizmus a magyar hazafiságot nem olyan magyarok felé tereli, akik más szocialista országban proletárok: valószínűtlen, hogy magyar eredetű e kifejezés. Az eszmeelvet más nyelveken, Moszkvában a legrangosabb helyen hirdetik villanyfény betűk esténként, mihelyt besötétedik. Ha magyar eredetű volna, nagyobb baj volna.

A négy eszme-szónak ugyanabban a párosításban, ahogy ez idő szerint naponta elhangzó buzdító szólammá vált, magyarul múltja van. Engem először egy történelmi pillanat ismertetett meg vele. A magyarokat Gerő Ernő buzdította szocialista hazafiságra a proletár internacionalizmus jegyében. Ezt egy rádiószózatában tette. Abban a pályaverő6 Gerő-beszédben, amely 1956-ban hangzott el. Október 23-án este. Ami utána következett: ismeretes. Nehéz sor, elismerem. Ahova lépnek a lábak, ott buktatót találnak, akármerre induljanak is. Nem volna bölcsebb az egészet újrakezdeni, merőben másképp? Olyanformán, hogy a szavak azt mondják, amit jelentenek? Kivel?



Az Európa-nemzetek fiai közül a külországokban élő lengyelek tartanak fenn eredményesen klubokat külföldön. Londonban számos klubot létesítettek, és e lengyel klubok mindegyikének saját háza van. Magyar házakat egyházak tartanak fenn a diaszpórában. A magyarok maguknak társasköröket létesítenek az óceán mindkét partján. Előfordul, hogy a társaskört klubnak nevezik. A magyarok klubjainak háza nincs, csak neve van. A név olykor hazai, budapesti klub-emléket szólaltat meg. A házatlan klub előadásokra, összejövetelekre különtermet bérel ki, alkalomadtán lengyel klubban vagy jobb szállodában, városa válogatja. Egy ilyen szállóbeli különterembe szólít baráti készség. A feladat, hogy a neves klubban szerzői estet tartsak, eltanácstalanít, mivel amit leírtam, nem szívesen olvasom el. A legjobb, ha azt mondom el, amit egy fontainebleau-i előadásra írtam régebben Rákócziról, mivel ott, a fontainebleau-i kastélyban biztosított lakosztályt neki XIV. Lajos. A fejedelem abban a kastélyban vonult félre Nagy Péter cárral, és szívesen vadászott az erdőben a francia „királyi fattyak” közül Toulouse grófjával. New Yorkban ezt elmondásra érdemesnek, illetve alkalmasnak írásom záró passzusa miatt tartottam. A záró mondatok ezek voltak: „Második Rákóczi Ferenc ötvenkilenc évet élt. Az ötvenkilencből huszonnégy évet él Magyarországon. A huszonnégyből tizenkettőt: kicsi fiúként. Felnőtt éveiből mindössze tizenkettőt tölthetett el hazájában. Tizennyolcat Törökországban morzsolt le. Négy esztendeje telt Párizs közelében, közel ennyi Lengyelországban. Magyarországon volt olyan európai, mint odakinn. Idekinn volt olyan magyar, mint Magyarországon.” Már benne voltam, amikor ráeszméltem, az, ami erre a szövegválasztásra bírt, tévedésen alapult. Az európai szó magyar értelme ideát, New York-i magyarnak nem ugyanaz, mint annak, aki odaát, valamely európai országban zömön kívüli.



New Yorkban is van számtalan jeles hely. Olyan nevezetesség, ami megtekintésre érdemes, van elég. Még akkor is, ha a múzeumokat, bankházakat és színházakat leszámítom. A felhőkarcolók között van olyan, amely képzőművészeti alkotásnak is tekinthető, érdemes tehát szemügyre venni. De szemügyre vehető-e egy-egy ilyen toronyló háznak akár csak egy falfelülete is? A járdáról ez szemügyre nem vehető. Felhívják azonban a figyelmemet arra, hogy ezen a helyen a járda maga is nevezetesség. A járda lenn, a beláthatatlan toronyházhomlokzat alatt valóban a járdakiképző művészet figyelemre méltó alkotása. Aki rálép: márványra lép, ahogy Velencében is, a harmadrendű szállodák szobáiban. Márványkővel a járdát New Yorkban nem a városház rakatta ki a székház előtt. Hanem a vállalat, amely magának, székházának ezt a felhőkarcolót itt húzatta fel. S a járdát jellegzetesen New York-i nevezetességgé éppen ez fejezi ki. Az, hogy a közútból a gyalogjáróknak fenntartott szegélyt a telek tulajdonosa, a toronyházban székelő magánvállalat birtokba vette s kiépíttette, költségesen és művészinek. A járda tehát itt a székházból kormányzott magánvállalat kivagyiságát hirdeti. Szuggesztíven, mert hiszen a két szomszéd ház előtt közönséges aszfaltra lép a láb. S az aszfalt dimbes-dombos, gödrös is, akár a hazai porban és sárban, a csúnyácska hazában, Széchenyi korában vagy a híres Budapesten, ostrom után. S amikor a márványból rakott járdaszakaszra érek, a cour d’honneurök7 New York-i vetületére lépek, nem egy király s nem egy császár, hanem a kereskedelem vagy nagyipar udvarába jutottam. A toronyház előtt a ház urának reprezentációs tere, hatalmának jelzője a járda. A paloták udvarainak Gesunkenes Kulturgutja itt beállt járdaszakasznak a többi járdaszakaszok közé, demokratikusan és kihívóan. Odébb, egy üzletház előtt a járdakiképzés jégtábla-sima, és a cipőjük talpán megragadott járókelőket fordítva tükrözi. A szándék nyilvánvaló. A cél annak az érzékcsalódásnak a felkeltése, hogy az utca embere bálterembe ért. S ha betér az üzletházba, farsangi lelkiállapotban teszi. Könnyebben költi a pénzt. Étvágyán felül fogyaszt.



Ilyen terepcsinosításra azonban New Yorkban szűk a tér; a talajszépítés talpalatnyi. A várostervezés – 1810 táján – kiküszöbölte a terepről a tereket, a rond-point8 formájú köröndöt és a négyszöget formázó square-t9 egyaránt.10 Így a maga szépítette előteret, reprezentatív céllal vagy reklámcélra kecsegtetőnek, a ház urának a maga telkéből kell kihasítania. Távlat itt reklámozás szolgálatára csak felsőbb emeletmagasságokban van, az ablakokban. Kuriózus.



Miért annyira fontos nekem a sziget?11 Miért emelkedik ki annyira a New York-i jeles helyek közül? Elhagyatott, ahonnan mindenki rég elment, még a hivatalnokok is. Ahol a fényképek tanúsága szerint a talajt benőtte a gaz, a földjén senki se ápolja kertjeit. Ép csak a szögesdrót maradt a kerítés sodronya fölött, meg a fegyverrel őrzött határok kellékeire emlékeztető őrtorony, mintha koncent­rációs tábor lett volna az elhagyott létesítmény. Az is volt, az első és második világháború alatt. Németeket és ellenségesnek gondolt idegeneket internáltak itt, kémgyanús elemeket, olyanokat, akikről vizsgálat döntötte el, hogy nem az ellenség ügynökei. Az első világháború végén s utána, a „vörös pánik” éveiben, olyan destruktív elemeket, akik annak gyanújába kerültek, hogy az amerikai állam felforgatására törekszenek. Az ötvenes években, a hidegháborúnak nevezett békétlenkedés idején amerika-ellenes idegeneknek tartott személyek kényszerlakóhelye volt a bevándorlók egykori fogadóhelye, ahová ez idő szerint talán már azok a sirályok se járnak, akikről első nevét kapta, még az indiánoktól.

A bevándorlókat fogadó nagy csarnok közepén ott áll a fényképen egy magányos szék, amire nem ül le senki, alkalmasint a fényképész tette erre a helyre, méretmértéknek. A termek és helyiségek falain domborműként maradt ott a még le nem hullt vakolat, foltosan; ami fal épen maradt, arra térképet rajzol a penész. Zöldülnek a főzőkonyhában, télen hófúvás szőnyegezi be a fedett folyosón a padlót; állatlábnyomok rajzoltak ábrát a hóba az épületben, ahol a hullakamrákat rég nem hűtik, a halotthamvasztókat se fűtik hosszabb ideje.

Miféle ösztön mondja, milyen elmerült emlék, hogy éppen oda kellene elmennem, ha idejöttem? Mi mindennek van része ebben? Azért érezném mulasztásnak, mert voltam Konstantinápolyban, s nem láttam a Rodostót? (Ennek annak idején valóban önhibámon kívüli oka volt, állami: a török nemzeti bank centiméterrel mérte le, hogy a papírpénz mit ér. A tízfontos bankó annyit ért, amennyi a bankjegy papírjából ép volt. A banktisztviselő ollóval dolgozott. Levágta a magyar nemzeti banktól kapott tízfontosról a szakadt felét, amit otthon megragasztottak. A szemétkosárba dobta. Az ép felét fiókjában helyezte biztonságba, s felváltotta a tízfontost öt darab hibátlan papírú egyfontosra. A pénzváltást egy katonatisztből lett erőskezű államelnök mogorva tekintetével szentesítette a pénzváltó háta mögött, a falon, monumentális képkeretben, kétszeres életnagyságban Kemál pasa, hajadonfőtt és frakkban. Berekesztették Rodostóba vezető utamat.) De lehet-e New York is Rodostó? A tapasztalat azt mondja, hogy ez nem lehetetlen.

A neves és bátor politikusok fogyatkozó köréről lehetne olyan leírást adni, amilyet Bercsényi csinált a haditanácsról; szűken mérte a szót, egy-egy vezért egyetlenegy jelzővel tüntetett ki, emlékezetem szerint nagyjából így: Bezerédi dohogó, Esterházy locsogó, Csáky civakodó, Máriássy háborgó… Az ellenzéki pártvezér, aki bátorságáról volt híres, kockázatokat kedvelő emberhez és a múlthoz illően, ellenkezik és méltatlankodik; képessége a felháborodásra, ami generális, hatványozódott a kényszerű mozdulatlanságban. Az épen maradt vitézi rezolúció és támadó kedv, ha ellenségnek, kormányoknak és zsarnokoknak hűlt helye sincs, csakis olyat célozhat meg, aki a bajban társ. Szikrázik a harag, ropog a szó, a házelnök tűri elöl ülő államférfiúi nyugalommal, lelki atyai elnézéssel a tekintetében. Ez is csak szítja a tüzet, a tehetetlenség kalodájában megnőtt keserűséget. „Egymásnak már a szagát se bírjuk”, jut róla eszembe, részvétes megbecsüléssel, Mikes mondata Rodostóról. Odakinn bömbölnek az araszoló, feltorló autócsordák a forgalom foglyaiként, az utcahálózat rácsszerkezetére tapadva.

Ha csakugyan az kívántatja meg velem Ellis szigetét, mondja egy baráti lelemény, hogy milyen lehetett oldalnézetből ez a város annak, aki hetven évvel ezelőtt a nagy óceánon át fedélközi utasként érkezett, s az Ellis Islandről nézte a várost, várva a komphajót, ami révbe hozza, ahhoz nem kell magára a zátonyszigetre jutni. Van egyszerűbb megoldás, tudtam meg, hiszen a városvégről, külön kikötőből, állandóan van ingajáraton egy sétahajó; elébb kifelé halad, a nyílt tenger felé, aztán kiköt a Szabadság-szigeten, a turisták bemennek a Szabadság-szoborba, ami épület, a hajó félóra múlva visszaindul, visszaúton érinti az Ellis-szigetet, ahol nem köt ki, de a távlat, amiből a városkép a hajókorlát mellől kibontakozik, az, ami volt, bár a városkép nem ugyanolyan már… Ugyanolyan nekem még ugyanaz a városkép se lehetne, mint annak, aki jövőjére keresett eligazítást e képben, mert ha az emberekkel a honvágy a múltjukat keresteti, az, aki világgá megy, a jövőjét keresi, ott, ahol megtalálhatja, másutt.

A konokságra, amely New Yorkban az Ellis Islandet föladni nem akarja, találhatnék-mondhatnék tetszetősebb indokolást, magyarázatot is. Például ezt: „Ne merülj el részletkérdésekbe, tedd az ellenkezőjét, mindig távolodj el, menekülj ki oda, ahonnan egy probléma egészére láthatsz rá szabadon, még akkor is, ha ez a rálátás még nem láttat világosan” – tanácsolta magának Wittgenstein a jegyzetfüzetében, 1914 novemberében. „Az a vigasztaló, hogy aki a szegények és elnyomottak útját követi, nem tévedhet el az eszmék hegy-völgyeiben sem – mit féltesz hát engem?” – kötötte magát meggyőződéséhez Illyés a Magyarok naplójegyzeteiben, 1938 szeptemberében. Ez is, az is szilárd kiindulópontot kínál fel a valóságoktól el nem szakadó gondolatmenetnek. Ez a kiindulópont lehet szilárdabb, szolgálhat megbízhatóbb perspektívákkal, mint a rendelkezésre álló politikai szemléletek és elméletek. Mellékmondatban kifejezett alapelvét Illyés se feledte. A benne rejlő tanácshoz hasonlóhoz a legkövetkezetesebben Orwell igazította életét a harmincas években, amikor „a respektábilis társadalomból kivándorolva” fogolynak állt be egy rendőrőrszobába, párizsi nagyszállóba tányérmosónak, dél-angliai országutakra csavargónak, a spanyol polgárháborúban katalán népfelkelőosztagba közkatonának, s párizsi közkórházba szegényjogon feküdt be, megtapasztalni, hogy hogyan hal meg a szegény ember,  Wiganban pedig munkásházban bányamunkatársak szobatársaként élte a munka nélküli bányász életét.



Shelley a költőket az emberiség el nem ismert törvényhozóinak mondta. Az angol szentencia magyarul bizonyult igaznak. Magyarországon a döntő és súlyos közösségi kérdéseket, a közösség megmaradásának kérdéseit – azt, amit Zilahy vagy Németh László a politika kérdései közül a sorskérdések kifejezéssel emelt ki – nem a politikushad tette szóvá parlamentben, hanem a tollforgató felekezet az irodalomban. A magyar „irodalmi tudatban” – abban, amit az olvasó közvélemény (Horvát János) irodalomnak tud – leginkább a költészet irodalom. A költészet a magyar köztudatban nem csupán első helyet kap az egyenrangú irodalmi kifejezési formák s műfajok között, hanem a vers jóval rangosabb. Magyarul: a jambus nemesít, a rím is. A jobbágyfelszabadítással egyidejűleg a próza nem szabadult fel. A reformkor után a közösségi felelősségérzet, ha megszólal, versben beszél, ahogy Giraudoux lovagja, ha halála közelít, amit hall: versbe szedi. A közösségi fogalmak legigazabb és legprecízebb meghatározásai verskötetekbe kerülnek magyarul. Strófák kodifikálják azt, hogy mi a magyar, a nemzet, a nép, hogy mi a haza.

A poétanép versmértékre lépő törvényhozása általában megbízható, olykor páratlanul lumi­nózus.12 Bár tévedhet a poétafajta is, példa rá Vörösmarty. A declaratio, amely emelkedő verselésformában kihirdeti, hogy „A legelső magyar ember a király”, lendületes tévedést fejez ki. IV. Ferdinánd Magyarország királya volt, de nem volt magyar ember. Az az adottság, amely módot adott rá, hogy az ország királya legyen, lehetetlenné tette, hogy magyar embernek tartsa vagy mondja magát. A Fóti dal azonban: bordal. S pohárköszöntőben költő is hazudhat úgy, hogy rajtakapják. A vers azonban ezekről a nem irodalmi dolgokról általában igazat mond, s ami ennél több, a törvény-igazat pontosan mondja, pontosan, mint a bíró, illetve jóval pontosabban. A bíró csak tolmács, aki ítéletében más törvényét alkalmazza, a költő a maga törvényét hozza s mondja. Ez a verskötetből eljut az olvasók versolvasó kisebbségéhez, ezek egy része ismeri, esetleg betéve tudja, de a szeretett költő a versbe írt törvénnyel együtt el nem ismert törvényhozó marad, mivel az igazát és a strófát az olva­só irodalmi tudata a költészetbe osztja be. Oda, ahova való. Vagyis a politikai tudatba nem, legalábbis nem törvényként kerül a versbe szedett tétel, így nem formálja, alakítja a politikai tudatot, bár előfordul az is, hogy a politikába, annak szónoklataiba, publicisztikájába bejut a strófából egy sor, oda kerül, ahol épp szükség van rá – szépségtapasznak. Ez a törvényhozás irodalmi maradandóságra tesz szert, s csak kivételes esetekben, válságpillanatokban válhat igazmondásával politikai hatóerővé, a kreatív anarchia állapotában.

Abban például, hogy a politikai tudatban a patriotizmus milyen tartalmat kap, alig van szerepe annak a haza-érzésnek, ami az átlagember tudatában vagy kedélyében kifejezetlenül, de megvan, s annak a haza-érzékelésnek, ami az irodalomban fejeződik ki, ha magyar. Annak a eldöntését, hogy a patriotizmus tartalma mi legyen, a hatalom birtokosai maguknak tartják fenn, s a tartalom meghatározását a rendelkezésükre álló segéderőkkel végeztetik annak a világnézetnek vagy ideológiának a keretrendszerében, amely a politika gyakorlatának igazolója és eszköze. Az értelmezést és tartalomalakítást a politikai hithirdetők és hittérítők végzik a retorika, terminológia, dialektika, az erőszak és a Coué-módszer13 igénybevételével, s e pedagógiai művelethez segéderőket a társa­dalom- és történelemtudományok, a közgazdaságtan és a bölcselem művelőiből toboroznak, jelentékeny szerepet juttatva a mitologizálás szakembereinek. Ezek a patriotizmus és hazafiasság tartalmának ki- és átalakítását, új termetre szabását, más méretre igazítását, újjáalakítását időnkint azzal a szorgalommal és buzgalommal végzik, amire radikális tanácsot Fichte fogalmazott meg. Németül, ez magától értetődik. „Ha azt akarod, hogy csakugyan befolyásold (az állam polgárát vagy a haza fiát), többet kell tenned a rábeszélésnél; az, hogy beszélsz neki, nem elég, alakítanod kell rajta, és olyan módon, hogy már egyszerűen ne is tudjon máshogy akarni, mint úgy, ahogy te akarod, hogy ő akarjon.” A stílus hatásos. A mondatok hatására egy becsvágyaiba beleőrült szabómestert látok, aki ugyanazt az elszabott ruhát lankadatlan kitartással újraszabja, újraszabja, újraszabja. A németek nevelésére ajánlotta Fichte e módszert, mivel ezúton a pedagógia az egyénből a saját szabad akaratát kiűzheti, s hozzátette, „az általam proponált nevelés olyan megbízható és eltökélt művészi munkálkodás, amely az emberben szilárd és csalhatatlan jóakaratot alakít ki”, engedelmességet a közakaratnak, ami így őbenne magában van.

Az ilyen módszerekkel alakított patriotizmus vagy nacionalizmus teljesen független azoktól a haza-képzetektől, amelyek versek strófáiban bontakoznak ki magyarul. A legrészletesebb vers, amiben a költő a modern társadalomban élő, országos perspektívájú városi ember felnőtt haza-képzetének összetevőit is felsorolja, és amelyik továbbgondolást kiváltó figyelmet érdemel, így hangzik: „egyik hazám fekete volt: a / föld volt ő, a fekete föld. // A másik előttem s mögöttem / eltorlaszolta a halált / és ellenséggel és baráttal / az éltető jelenbe zárt, / megfoghatatlan és fehér volt / és átlátszó, mint az üveg: / második hazám  az idő volt / és amit adott, a szerep. // És hazám volt a szó, s hazám volt / a nép, mely magyarul beszél, / a nép, az óriási állat, / mely e fekete földön él; / amit mondtam a nyelvén mondtam, / erőm az ő ereje lett, / sorsát magamba építettem, / sorsa magába épített. // S így, meghalva s újjászületve / gőgön és alázaton át / találtam meg végül az élő, / igazi, állati hazát: / a test az igazi közösség, / az idő piros földje ő, / piros húsunkban él az ország, / piros vérünkben a jövő.” A versnek Szabó Lőrinc A sokféle hazáról címet adta, 1935-ben írta, a Különbéke című kötetébe került be.

„Hazák vesztek el” – írta Illyés a Bartók-óda egy sorában, s nem a verstan teszi többes számba a szót; és mivel a haza jelentősége mustármagként azokban kezd el növekedni, akik átlépték az ország határát, távozóként, ennek a tudatunkban fészkelő tulajdonunknak a mineműsége kívülről is megközelíthető, bár nem a honvágy felől.



A honvágy gyűjtőszó. Egymástól nagyon is különböző nosztalgiák gyűjtőszava. Ezeknek a vágyakozásoknak a tárgya nem közös. A honvágy igazi tárgya nem az a hon, amelyről a honvédelem, honismeret vagy honfitárs szavak beszélnek. Magyar embert hatalmába kerítheti a honvágy Budapesten is. „Ti voltatok az ifjúság / Üllői-úti fák” – a Kosztolányi-versben a költőt budai otthonában boldogult úrfikorának pesti hazája felé hajlítja e nosztalgia. Honvágy a hajtóereje a Radnóti-soroknak is: „Hol vagytok ó, felzengő állomások: / CHÂTELET–CITÉ–ST MICHEL–ODÉON!” A magyarnak duna-parti otthonában Párizs-honvágya van: „A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.” Adynak két honvágyat adott a végzete. Budapesten, a „bécs-vorstadti élet”-ben az egyik Érmindszentre szólítja, s van egy másik honvágya, ez Párizsba hívja. Az országba, Magyarországba nem honvágy vonzza, hanem nehézkedés. A föl-földobott kő példája, képe gravitációról beszél. Ugyanezt a gravitációt mondják ezek a sorok is: „A Halál-tó fölött keringünk / Szép, bátor, büszke madarak. / S a tóban nagy, förtelmes és rest / Kígyó-fejű, éhes halak. / Ezt a bűz-lehü bús tavat / Így is nevezik: Magyarország.” Az eszményített, szépítő vonzóerő húzóerőként, mélybe húzóként örvénylik Illyés próza-poémájának14 képeiben is: „A hajó elsüllyedt, nagy zökkenéssel a tengerfenékre ért, oldalra dőlt. Egy ország volt, most derült ki, egy nép. »Orkán után«. Utas voltam, de hogy, hogy nem – merő véletlen folytán-e, vagy mert a vihar ellenére is a födélzetre mentem bámészkodni, egy áram, hiába kapaszkodtam a korlátba, fölsodort a tengerszintre. Sütött a nap. Vitorlaverseny folyt a lecsillapodott vízen. Egy csónakon barátaim repültek. Kiáltoztak, idegen nyelven, de oly érthetően, olyan tisztafényes szavakkal, mint a nap villogványai a víz fodrain. A hajótörésről – de még csak a viharról is – semmit sem tudtak. Nevettem, ittam –  isteni banyuls-t –, s mert – merő véletlen ugyancsak – a vitorla kezeléséhez is értettem, rögtön az équipage boldog tagja is lehettem, együtt vettük át a győzelmi koszorút. …Öt évembe s ezer fortélyomba került, hogy aztán mégis vissza tudtam jutni a tengermélyi hajóba, ahol azóta aki nem pusztult el, megtébolyodott.” - - - - -

A mögött a mondandó mögött, amit a honvágy szó kimond, meghúzódik, illetve elrejtőzik az igazi mondandó, ezt azonban ez a szó nem mondja ki, nem is érezteti. Az egy nemzetbeliekben, egymás földijeiben az, ami a honvágy köpönyege alatt van, ami ebbe a díszmagyarba bújt, nem azonos. A honvágynak merőben egyéni tartalma van. A tartalmi variánsoknak se szeri, se száma, s nem annyira közös vonásuk van, mint inkább közös nevezőjük. A honvágyba öltöztetett vagy költöztetett nosztalgiák közös nevezője az, hogy mindegyik változatot hiányérzet szüli és erősíti, olykor hatványozottan. Ez a hiányérzet lehet társhiány, szerephiány, néphiány, nagybácsihiány, anyanyelvhiány, ízhiány, nyárhiány, télhiány, a hazai bab hiánya, még alárendeltség-hiány is; akinek Vaterland kell és Muttersprache, az patriarchális vagy matriarchális felügyelet alá szeretne kerülni, gyerekengedelmeskedés lehetőségére vágyik, olykor infantilis modorban, gyámolítatlanságban. A honvágyba költöző hiányérzetet az emberben – aki zömön kívüli, de a zömbeliben is – az kelti fel, hogy nem kap meg környezetétől, elfoglaltságától, hivatásától, azon a helyen, ahol él, valamit. A hiányérzés kielégülését, az orvosságot Magyarországba az ember, önkényesen, azért helyezi, mert az országon kívül él. Vagy azért, mert odavalósi tapasztalata – emléke – van arról, hogy ez a felnőtt hiányérzet odatúl, hazai gyerekkorában vagy diákkorában esetleg nem gyötörte. De ha az emlék igazat mond, ami ritkaság, akkor is valószínűtlen, hogy ami annak idején, hazai éveiben az országhatár mögött nem hiányzott a múltban, azt megtalálja más életkorban, a jelenben. A honvágyakhoz azonban hazai tapasztalat vagy emlék se kell, belőle a remény beszél, a közérzet a baj gyógyszerét másutt keresi. Új hazában az, aki világgá megy, az óhazában az, aki hazatér. A honvágy szó akkor mond második felével az elsőről igazat, a nosztalgiának akkor a haza a tárgya valóságosan, ha elhisszük Oláh Jánosnak szó szerint, amit egy kétsoros poémája mondott: „Amit hazudsz magadnak – az a hazád.”



Kiköt a hajó. Baktatnak az utasai a mólón, a mólótól dombra kaptató úton a nyírt gyep két zöld szárnya közt. Aki belülről is meg akarja ismerni a Szabadságot, a szobrát, betér a szoborbelsőbe a talpazat kapuján. A lépcső felviszi a konokabb turistát a szobortetőre, a korona kőkorlátja mögött télikabátok feketéllnek a magasban. A tetőterasz berendezése, tájékoztattak a szíves helybeliek. Meglep, hogy nem annyira összkomfortos, mint az öreg strassburgi katedrális toronytetején az a fogadó, amelynek nemcsak ivója van és mellékhelyisége, valamint képeslapárudája, hanem postahivatal is van, külön bélyegzővel a gót toronyerkély mögött a magosban.

A kirándulók java része benn reked a toronyszoborban, még nézelődik, amikor indul az ingajárat visszafelé. Sok a hely, kevés az utas a hajón, ezek is lehúzódtak. A fedélzeten a bal oldali korlátnál mindössze ketten vagyunk. Hűvös az idő, ködös is, bár nem nagyon. Novemberi ködös magát elöl, bal felől az Ellis Island nem mutatja meg hivalkodva. Ha nem keresném, észre se venném: a szürke vízen a szürkébb csík beleolvad a New Jersey felőli part szürkéjébe. Ahogy közelebb érünk, a valamicskét növekvő víz szintjére elfekvő kép azt sejteti, hogy se fű, se fa növényzetet nevel a Könnyek és Remények elhagyatott szigete: gazos, nagyon. A fényképek tanúságtétele szerint a múlt század végi pályaudvar- és nagycsarnoképítő stílusban kiképzett létesítmény négy tornyából csak kettőnek látszik a körvonala, a kiépített kikötő és a nagy épület is a túloldalra nézett. A kép kopott, foszlékony; mintha egy árnyékvilágban volna odavalósi varjak és hollók támaszpontja ez a darabka föld. Károgásképp a nevermore15 valóban ide­illenék: a hely múltjának a jövőben folytatása már sohase lesz, az emberanyagot az óceánon átszállító hajók ideje rég lejárt, mindet elvitték hajótemetőbe, ócskavastelepre, s beolvasztották őket nagy kohókban. Ugyan megvan-e még az, amelyikből szállodát csináltak vagy akartak, egy sivatagban? A technika vívmányainak beolvasztása jóval könnyebb és gyorsabb, mint a népeké, amelyek csodálták őket.

Az ingajáratán visszaforduló sétahajó korlátja mellől azonban nagyjából ugyanúgy bontakozik ki a város képe, mint annak idején annak, aki a nagy óceánon át a Földközi-tenger Adria nyúlványának csücskéből érkezett ide, fáradtabban, a félelem és bizakodás karmaiban. A felhőkarcolók ez idő szerint persze már jóval magosabbak, szebbek is, legalább egyik-másik, de az árnykép körvonala, az a cikcakkos kontúr, amit a tetőket elmetsző egyenesek geometrikusan az égre írnak, szerkezete és jellege szerint alighanem csak az egykori mértani ábra vertikálisan csöppet nagyított mása. Ebből a távlatból azonban a részletek és méretek nem bontakoznak ki, novemberben, délután, azon a szürke képen, ami azon a fátyolon át ér ide, amibe alulról a víz párája, felülről a kémények felhőző füstje kever árnyalatokat. Nagyjából ugyanezt láthatta annak idején Zselénszky gulyása, Tisza urak csősze, bár nem úgy, ahogy én: gyanakvó tekintettel méregette, mint aki látja a reá váró förgeteg elejét.

Elöl a víz. A hajótest alatt a Hudson vizét viszi a medre az óceánba, a vesztibe. Mögötte meglehetősen messze a part, ahol az érkező a „bebocsáttatott” cédulával partra szállhat. Az újvilág. A várossal, ami a kapuja. A szárazföldnek az a darabja, amit azért nehéz volna azzal a „Föld! Föld!” kiáltással köszönteni, amivel hajósok fogadták a megtalált kikötőt. A föld ebben a kétdimenziós képben épületekből tevődik össze, tájnak a szemközti képen se híre, se hamva: ez a kikötő ebből a távlatból, ebben a szürke közegben „csinált föld” vagy épített part, ahol a földet házakkal kövezték ki, s a házakból várost úgy építettek, hogy a házakat egymáshoz tapasztották, s egymás fölébe rakták, ahogy kőházak építésénél teszik a kockakövekkel. Ahogy a hajó közeledik, a kép magasodik, de a házak összképe monolitikus, s a fénytelen megvilágításban ez az egybeépített masszív épülethalmaz olyanformán hat, mintha csónakon közelítene meg az ember egy gigászi s régimódi hadihajót, egy mamutcirkálót, vagy azt, amit valaha, gyerekkoromban, kimondhatatlan szóval dreadnoughtnak neveztek. Erődöt lát az ember, vízre bocsátott erődöt; toronyházak az ágyútornyai.

A város abból a csónakperspektívából, amiből a vízen át érkező látja, jóval ridegebb, elutasítóbb, idegenebb és fenyegetőbb, mint annak, aki békaperspektívából nézi toronyló falait: az utca emberének. A révbe ért fedélköziek közül azonban csak azok az asszonyok riadtak el a partraszállástól annyira, hogy sírva követelték, deportálják őket vissza saját hazájukba, akik Amerikába férjhez menni jöttek; ha szerzett férj várta őket a kikötőben, és meglátták, kinek ígérkeztek el. Ezek között azonban aligha volt magyar. A házasságközvetítők, akik amerikai agglegényeknek európai feleségeket kerítettek, inkább az iparilag fejlettebb országokban, polgárosultabb társadalmakban működtek, karöltve a hajóstársaságokkal, és jelentékeny forgalmat bonyolítottak le nem csekély haszonnal.

A magyarok túlnyomó többsége meg se állt New Yorkban, az Ellis Islanden megvett vasúti jeggyel továbbutazott oda, ahol embere vagy rokona várta, aki mindenképpen földije volt: őhozzá tehát Amerikában hazament. Átjáróház volt neki és átszállóhely csupán az a New York, amelyről az amerikai általában megjegyzi, hogy nem Amerika, hanem csak a clearing house16 szerepét, funkcióját tölti be, míg a meggyőződéses New York-iak általában rámutatnak arra, hogy városuknak van karaktere és szelleme, ennek megismeréséhez azonban az kell, hogy a különleges New York-i humort az idegen értse és élvezze is. Ez a New York-i humor csakugyan megkülönböztető jel, s eltökélt New York-iak nagyjából úgy emlegetik a város identitásának a kifejezőjeként, ahogy a pestiek.

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 túlélőként

2 A vita Faragó Vilmos Kicsi ország című írásával kezdődött (Élet és Irodalom, 1967. január 7.) „haza”, „haladás”, „nacionalizmus” stb. viszonyáról; Darvas József írásával (Népszabadság, 1967. január 29.) folytatódott, többek közt Mód Aladár is megszólalt (Népszabadság, március 12.), és Illyés Gyula Hajszálgyökerek című írásával (Népszabadság, 1967. december 30.) ért véget. (A. S.)

3 minél inkább változik, annál inkább marad ugyanaz. (A. S.)

4 kívánság, kívánalom

5 ha nem is igaz, jól kitalált

6 Valószínűleg szójáték, az 1945 utáni kommunista párti választási jelszóra játszik rá: „Éljen Gerő, a hídverő”, ugyanis neki tulajdonították a felrobbantott Duna-hidak újjáépítését.

7 (palotai) díszudvar

8 körönd, amelyből több sugárút nyílik

9 ’tér’, egyúttal ’négyszög’ és ’négyzet’

10 Ez így túlzó általánosítás, a Washington Square pl. híres (Henry James egyik regénycíme is). (A. S.)

11 Ellis Islandről többször és hosszasabban ír Szabó Zoltán ezekben a jegyzetekben. Ezt a rövid részletet megtartottam, mert saját magának feltett kérdésére felel is: kényszerűen tér vissza rá. (A. S.)

12 világos, megvilágító

13 Tudatos önhipnózissal beidegzett pozitív gondolkodás, Émile Coué (1857–1926) módszere: mantraszerű, a tudattalanra ható ismételgetése annak, hogy: „Minden nap, minden módon jobban és jobban vagyok.”

14 Sikeres erőfeszítés, a Fekete-fehér (1968) verskötetből.

15 soha többé – Edgar Allen Poe A holló című versének refrénje, Tóth Árpád fordításában: „sohamár” (A. S.)

16 klíringház

* Szabó Zoltán (1912–1984) eddig kiadatlan írása 1971-es amerikai útjáról készült. Címe a szerkesztőtől, András Sándortól származik, miként az elkerülhetetlen szöveggondozás is. A kilencoldalas bevezetés után a 12–113. oldalig számozott, vagyis több helyen oldalhiányos gépirat megtalálható az OSZK Kézirat Osztályán. Az Amerikai jegyzetek folytatása a Kortárs következő számában lesz olvasható.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben