×

Villányi László: Ámulat

Baán Tibor

2012 // 04
Sorsunk tudatot, tudatunk sorsot generál. Életünk anyagi meghatározottsága, ez a nyilvánvalóan materiális alapzat szellemi alapelveken nyugszik. Villányi László költészete nemcsak a frissiben megjelent Ámulattal, hanem a korábbi kötetekkel is, különös tekintettel Az alma íze (1994) és még ennél is karakteresebben a Vivaldi naplójából (1997) óta, egy, a magyar lírában szokatlan hangot üt meg, amely  finom érzelmi intelligenciájával, témaválasztásaival (Egy másik élet, 2000;  időközben, 2003;  volna a szerelem, 2006;  valaki majd – ismeretlen költőnők versei, 2008; mondja édesanyám, 2009) és nem utolsósorban időszemléletével hoz újat. A költő alapélménye, hogy a létezéssel adott élethelyzetek mintázattá lényegülnek át. A mintázat megpillantása akarva-akaratlan egyfajta epikus látásmódot teremt, ahol az apró-cseprő életmozzanatok nem önmagukban és önmagukért fontosak, hanem egy tágabb összefüggésben, ahol az én élettörténete összekapcsolódik mások élettörténeteivel. Jó példa erre az egymást folytató közlésekből összeállt, lírai regényként olvasható mondja édesanyám következő részlete: „dédnagyanyám otthagyja férjét Erdélyben / pedig jó lehet biciklizni a nagybányai festők között / fogja gyerekeit s visszamegy Beregszászba / vajon miért meséli büszkén újra meg újra édesanyám”.  Villányi nézőpontja, mint az elmondottakból is következik, az emlékező én családtörténetét állítja a mondanivaló középpontjába. Az epikai szál fel- és eltűnését, a téridőben való szabad közlekedést a vers-én érzelmi élete, képzeletműködése magyarázza. A végeredmény egyfajta epiko­lírikus szemlélet, amely minden látszólagos prózai­sága dacára igazi líra, mely lehetővé teszi, hogy a költő magától értetődő módon kerülje ki költészetünk mai buktatóit. Egész pontosan azt a körülményt, hogy korunk lírája – többek között – a stílusegységre alapozott rend tagadásaként írható le. Nemcsak a hagyományos költői eszköztár, a zeneiség,  a képek nyelvén kifejezett és megérzékített világkép rendült meg, hanem elferdült valamiképp a József Attila-i gyémánttengely is.

Ez a rend eszméjét érintő robbanás valóságos szakadékot hasított a régi és az újabb költészet közé. A feladat ebben a helyzetben aligha lehet más, mint az új költői hitelesség megteremtése. Villányi az éppen csak körvonalazott válságra – mely természetesen nem a költészet külön válsága, hanem az élet számos területére kiterjedő világválság következménye – a hagyományos költői eszközök minimalizálásával és átalakításával válaszol. Verseiben a fikció visszanyesése történik. Mondandóját, amennyire csak lehet, a dokumentum tényszerűségéhez közelíti. Talán azért is, mert a fikció mint a képzelet önkényes és megalapozatlan játéka egyre inkább elveszítette hitelességét. A tények a roppant méretű léthazugságban így vagy úgy, de mégis jelentenek valamiféle fix pontot. Ugyanakkor a versekbe fotografált reáliák ebben a lírában is feloldódnak egy tágasabb, a vers-én világát jelentő érzésáramban. Ez a központi érzés, mely valójában Villányi egész eddigi költészetét jellemzi, a csodálkozás képessége. Vladimir Holan megfogalmazásában így hangzik: „költészet az is, hogy létezel”. Ebben a helyzetben maga a létezés válik ünneppé. Nem a tragikumra, hanem a létezés egyensúlyának keresésére esik a hangsúly. Villányi László verseiben nem akármilyen patikamérlegen egyensúlyozza ki a szavakat. Sehol semmi túlzás. Pontosan tudja, hogy a visszafogott közlés gyakorta hitelesebb, mint a kontrollt vesztett szélsőség.

A kötetindító versmondatok, így volt ez a mondja édesanyám esetében is, és így van az Ámulat esetében is, viszonyítási pontként értelmeződnek. Az előbb említett mű nyitánya: „és hogy állsz a szerelemmel / kérdezi halálos ágyán édesanyám / várakozom felelem / mintha valami megnyugtatót mondanék”. A közlés (és hogy állsz) nem egyszerűen a halál és a szerelem összekapcsolását jelenti, természetesen azt is, mint erre számos irodalmi példa kínálkozik, ugyanakkor valami másról van szó. Az emberi tartásról, az anyai szeretet és aggódás időn inneni és időn túli kifejezéséről. És történik mindez a lehető legegyszerűbben, kerülve minden szép szót, stiláris ékítményt. Valójában épp ez az időnként prózainak tetsző, a szavak mellékjelentéseit következetesen kizáró pontos fogalmazás közelíti Villányi László költészetét az életdokumentum műfajához. Ez a lírai térben elhelyezett beszédmód az új kötetben is hatékonyan működik. Így indul: „Anyja neve? Kérdezik. /  Mindig jelen időben. / Amíg élek, jelen időben.” (Anyja neve) A kapcsolat a két  kötetnyitó tételvers között nem a véletlen műve. Az új verskötet nemcsak a megszakított folytonossággal lépkedő szövegszervezés okán kapcsolódik a korábbi kötethez (kötetekhez), hanem azért is, mert láncszemekként összefűződő, egymást folytató, értelmező szövegekből épül fel, és ennek megfelelően egy érzelem történeteként, azaz modern versregényként értelmezhető kötetnyi válasz az édesanya  kérdésére. Ennek megfelelően a vers-én  szerelmi életéről szól, az én és a te egymást „átmágnesező”, folyamatosan felépülő kapcsolatáról. Az igeidők ezúttal is kulcsszerephez jutnak. A versszövegek ugyanis az egyes szám első és második személy összekapcsolásával ábrázolják a közös birtokká alakuló életet, azt a bizonyos életformát, melyben az „egymásnak szeretettel szolgáljatok” parancsolata megtelik tartalommal (Csütörtök este). Az életesemények, példának okáért egy, a szerelmet és az önfeledt hálát kifejező álompéldázat („De jó is volt felébrednem  álmomból, / annak biztos tudatában, hogy te varázsoltad / a meredek hegyoldal tetejére az ismeretlen fa / gyökereit, legyen mibe megkapaszkodnom.”), a pályaudvaron átadott rózsacsokor, az egymáshoz igazított léptek harmóniája vagy az „elteszed fehér ingemet, hogy tőlem távol / benne aludj” vallomása válik sokjelentésű költészetté. A közösen élt élet intim titkai (De jó is volt, Eddig kétszer, Néhány éve a fél karomat) a felfedező pillantás nagyítója alatt fokozatosan elváltoznak.

Metaforák alkalmazása helyett, kicsit hasonló funkcióban, az egymást felidéző helyek és helyzetek felvillantása jellemzi Villányi László szövegformálását. E hatáseszközök alkalmazásának folyamatosan jelen lévő lélektani motivációja és sugallata fontos szempont, amely a tényeket és történéseket időről időre megemeli. A lírai én nem tagadja ugyan, hogy az élet unásig ismétlődő helyzetek körtánca, ugyanakkor azt is tudja, hogy a személyiség számára minden élmény egyedi jelleggel és jelentőséggel bír. A hangsúly a meglátás és felfedezés eredetiségén van. Az apró dolgok, megszokott élethelyzetek tűnhetnek éppenséggel banálisnak, mégis mindig újabb és újabb összefüggéseket villantanak fel. Végső soron az ábrázolt személyiség belső indítékainak megértését szolgálják. Például így: „Álmomban se képzeltem volna, hogy olyan nő leszel életemben, / akivel élvezettel nézzük a focimeccseket…” (Álmomban se képzeltem volna). Az én és te ezúttal is a „mi” személyes névmással kifejezett állapotában oldódik fel.

A „mi”-élmény, mint erre az eddigi verspéldák alapján következtethetünk, nemcsak a közösen élt jelen élményeire fókuszál Az első közös halottunktól a létezés terét szellemi irányokban tágító olvasmányokig (Kavafisz, Márai stb.), hanem a múlt egyre nagyobb területeit is megvilágítja. Közérthetőbben fogalmazva: az én és te élményeinek gyönyörűséges csereberéje zajlik. Egy olyan szertartás, amelyben mind a két fél gazdagodik. Az emlékezésben visszavett közös idő: a  kisfiú és a kislány életmozzanatainak  hátteréül a nagy történelem utólag megértett eseményei szolgálnak (A szirénák; Radnóti; ’56-ban apja elől is; Mintha ’56 sebét). Az ábrázolás komplexitását jelzi, hogy a primer tények mögött azok megélésének különféle módozataira, a reakciókban felismert lelki rokonságra esik a hangsúly. Arra a folyamatra tehát, ahol az egyedi élmények közös szellemi kincsekké válnak. A közlések fokozatosan táguló időhorizontja ugyanis lehetővé teszi az idő különféle metszeteinek összehasonlítását. A kérdésre, hogy ez miképpen történik, jó példa az Ötéves voltál kezdetű részlet: „Ötéves voltál, amikor meghalt nagyapád, én tíz évesen / búslakodtam a beregszászi csöndben…” Az én és a te élethelyzetei fokozatosan (a gyerekkortól a felnőttkorig) a közös élet logikus magyarázatává, igazi struktúrává szerveződnek. A kötet a közös életforma megteremtésének ábrázolásával a lélektani regény (és epika) bizonyos  eljárásait lírai módon alkalmazza. Ez a mindenképp különleges lét- és világátélés ugyancsak fontos szempont e sajátos közlésforma értelmezéséhez, melyben a külön pályákon futó, majd lassan összekapcsolódó szereplők élete a „szépen élünk” vallomásáig (Szépen élünk) jut el, és még tovább: az álomba és a valóságba. „Persze vittem álmomba mondatodat / s most szememben viszem végig a városon, előbb is / rám csodálkozott valaki, mint álombéli szavak birtokosára.”

Villányi László új kötete, egész eddigi életműve a hétköznapi beszéd iránti elkötelezettségével, szelíd mértéktartásával, a csönd, az áhítat, a meditációban felnövő lét teljességével fontos üzenetet hordoz, mely az egymás iránti figyelemben és – le kell írni ezt a szót is – szeretetben fedezi fel az emberi esélyt, azt a bizonyos boldogságot, amely egyszerre van és nincs, de mégis viszonyítási pontot jelent. Valahogy úgy, ahogyan a Mutis regényére hivatkozó Tíz éve kezdetű vallomás árbocmestere mondja: „Többet lehet tanulni egy asszony oldalán, erényeiből, / mintha keresztül-kasul bejár minden utat az ember…”

(Orpheusz, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben