×

Villányi László: Ámulat

Bálint Péter

2012 // 04
Ha valaki nyomon követi Villányi László költészetét, tényként állapíthatja meg, hogy hangvételében, ön-elmondásában, a Másikhoz/másokhoz való viszonyulásában markáns fordulat állt be, na persze nem a 2011-ben megjelent Ámulat kötettel, hanem a korábbival: a mondja édesanyám cíművel. Bátran kijelenthetjük (a magam részéről legalábbis megvan hozzá a kellő bátorság), hogy Villányi hosszú idő elteltével megtalálta azt a pontosan neki, hozzá illő költői szerepet (szerepjátékot) és hangot (önelbeszélési formát), mely együttesen, ügyesen egymáshoz illesztve kiváló lehetőséget kínál a pannon poitésznek arra, hogy sajátos értelem-összefüggéseket „teremtsen” a múltban valamiként megélt és a mondás jelen idejében újraélt, újjámondott, újraértelmezett élettörténetek között. S hogy a költői pálya e „második” (kinek-kinek hogy, persze) szakaszában az új hangra találás önmaga számára is revelációként hatott, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Ámulat kötet ennek a magabiztos elbeszélési formának és az emlékezetből búvópatakként előbukkanó élettörténetek (narratívák) összefésülésének, másként szólva: szüntelen énkonstruá­lásnak a továbbfolytatása, ami láthatóan örömmel tölti el a költőt. Játszik és delejez, regöl és dokumentál, szövegbe bujdokol és reflektál. A két legutolsó verseskötetet együtt (is) olvasva mondhatjuk, hogy Villányi egyik vagy legfőbb költői erénye a reflektált önelbeszélésben és a történettöredékek bámulatosan finom szövésében rejlik, mintha „verseivel” igazolná azt a kommunikációs és antropológiai tételt, miszerint életünk során folyamatosan életszituációkat, történettöredékeket mondunk el, folyton másként, melyeket a sajátunknak (is) érzünk. Éppígy a mások (az anya, a nagyszülők, a barátok, a költőtársak és a papok) által elmesélt és Villányi emlékezetének szerves részét képező életszituációk az egyéni és kollektív identitás hol ingatag (mivel mások narratívája felülírja, Mészöly Miklós szellemében másként, mindenki a maga aspektusából „pontosítja” őket), hol megkérdőjelezhetetlennek tűnő részét képezik. Villányi tisztában is van ezzel; sőt maga teszi, alakítja a költészetet olyan játéktérré, ahol a hangok és narratívák sokszínűsége éppúgy egy nagy egységet alkot, mint ahogy néhány versében a focisták – a csatárok és hátvédek virtuozitása ellenére is – „csapatjátékot” játszanak. („Aki minden / magyarázat nélkül felismeri a játék lényegét, magától / értetődően szúrja ki a sorsdöntő gólok szerzőit, s idővel / a leseket is bemondja. Két meccs között rájövök, úgy létezünk / egymás mellett, mint két előretolt ék, pontosan tudva, / mikor fut üresbe, milyen ütemben passzol a másik”).

Villányi László új kötetének egyik versében „álombéli szavak birtokosának” mondja magát, aki versteremtő lényét az álomba merülés/zuhanás/révülés („Zuhanás lesz a sorsom, mindaddig attól féltem”) és boldog „felébredés”/eszmélkedés („De jó is volt felébrednem álmomból”) limbusai közt igyekszik megragadni: a magáénak tudni. Hangsúlyozni kell, hogy limbusai között – Villányi ugyanis a fenomenológiai szempontok és mélylélektani búvárlások révén leírható álom és a bennünk megképződő történeti valóság, egy új „társ” bűvkörében átalakított múlt és az alig titkolt erotikus gyönyör álomszerű lebegése között, egy olykor nehezen behatárolható térben és egymásra ülepedő időszeletek élményében fejti föl a mindennapok életszituációit, melyek mögött a „szépen élünk” bizonyos pillanatokban kimondható, másokban remélt bizonyosságként tételezett létöröme húzódik. („Egyre szebben élünk az időben, legyen ez éppen elég” – mely kijelentésnek érzelmi és etikai forrása a szövegbe idézőjellel beemelt keresztényi intelem: „Egymásnak szeretettel szolgáljatok”.) Bennünk, olvasókban, épp a Kárpát-medencei történelmi tragédiák és a lefokozott tudattal (a Jung által sokat emlegetett abissement du niveau men­tal­lal) élés, az évszázados kizökkentség és múlhatatlan sóvárgás létélménye okán óhatatlanul is vissza-visszaköszön a kérdés: mi lehet a viszonyítási alapja, megbízható fokmérője és etikai mértéke a „szépen élésnek”? Egy elrontott házasság? Egy elvesztegetett sorsbetöltési lehetőség? Egy adott pillanatban ki nem mondott szó? Egy krisztusi intelemhez igazodás? Egy álom megfejtése, mely éppúgy útitervként és létlehetőség-választásként szolgál nekünk, mint a mesehősnek? Az össze- és egybetartozás-tudat? A másik másságához igazodás vagy hozzászokás?

Az Ámulat kötetet olvasva azt látjuk, hogy olyasvalaki ez a magát el- és felmondó „szóbirtokos”, mint aki a szerelem (az újra/végtére egymásra találás) gyermeki örömét, a találkozásban feltárulkozás csodáját és a vendégszövegekben közös élmény-visszaigazolás revelációját (Brodszkij, Simmel, Márai) nem is tudja másként elmesélni, mint a valóságot felülíró lebegés és folytonos, „időtlen időkig” tartó álomban létezés bűvöleteként. A bűvölet (s erre a szótőben rejtező bű-/báj is utal), mint minden rituális-mitikus tevékenység, kettős aspektusú, egyszerre van jelen benne a Másikra rátalálás igézete és az elveszítés félelme, mely a versszövegekben jól kitapintható („Álmodban nyári szél / fújja őket, fekszünk a hullámzáson, én félelmemben / evezni próbálok, de biztatsz, engedjem el magam”). Félni és félteni nemcsak etimológiailag, de lélektanilag és a moralitás szintjén is szorosan összefügg. Félteni csak azt tudjuk, akinek a szeretetét egyszer már a magunkénak tudtuk, vagy most már annak tudjuk, és félünk ennek elmúlásától. Érdemes e ponton felidézni Bergyajev kijelentését: „A tökéletes szeretet elűzi a félelmet.” Félteni csakis azt tudom, akivel hitem szerint örökre „affirmatív” és „bensőséges” viszonyt tartok fent, s ezt a hitemet semmiféle kétely, ördögi ármánykodás nem képes megingatni, vagyis a másikkal többé nem félek, mert vele együtt vagyok szabad a szeretetben („Új biciklicsengőmmel se tudnám / elijeszteni, amitől olyannyira félsz egy-egy éjszaka előtt”). Villányi számára ez az ötvenévesen megismert újfajta/más­fajta szerelem (Szentkuthy ironikus modorában mondhatnánk: „ó, volt már ilyen”, de még hányszor!) egyfelől tompítja az egykoron (a korábbi élettárs mellett) minden bizonnyal szintén megingathatatlannak hitt szeretet elvesztéséből fakadó fájdalmat, másfelől még a belátás korában, megannyi csalódáson és kétségen túl képes az elérhető „tökéletes” reményét kelteni: éppen a fel- és ráismerés révén. („Nyolc év telt el, mióta felismertél, / s elindultál utánam, / de tétovaságom is kellett, / hogy időben érjenek össze lépteink.”) Ez a hétköznapian hangzó felismertél kifejezés az egykor, tizenévesen látott, valamilyen késztetés révén belsővé tett, de sokáig elkerült, távolban lévőre/tudottra újonnan rácsodálkozás elementáris erejét idézi meg. Ugyanakkor egy egzisztenciát (az emelkedettség okán ki nem hagyható filozófiai kulcsszót: létlehetőség-feltételt) meghatározó élményt tudatosít a megszólítottban (s rajta keresztül a láthatatlanul megszólított olvasóban), nevezetesen: felismerted, hogy „neked vagyok rendelve”. Ezt a tényt boncolgatva muszáj rámutatni a felismerés irányultságára. (Már korábbi írásomban is vontam párhuzamot Villányi önelbeszélése és a mesemondás orális áthagyományozása között, és ebben az írásban sem tartóztatom meg magam ez ügyben. Tudjuk jól, hogy a neki rendelt társra mindig a mesehősnek kell ráismernie, kivételt képeznek azon ritka esetek, amikor Tündér Ilona némi türelmetlenséggel hívja föl a „tétova” hős figyelmét a közös sorsukra.) Villányi szemérmesen háttérben maradva, pontosabban a bűvölés erejét áthárítva a társnak, olyan alapállást vesz fel, mint aki kívülről csodálkozik rá a vele történő eseményekre: az emlékfelszakadásokra és álomjelenségekre, hiszen ebből a diszpozícióból a lélek önmagáról is felszabadultan, távolságtartóan beszélhet. Szerepjáték ez a javából! A vallomásokból gyakorta feltörő (ön)irónia (ami a szerelemélmény túlcsordulásának vet gátat, nehogy szirupos, megmosolyogtató, deprimáló legyen) az efféle meseszituáció kifordításában érhető tetten: „Ki gondolta volna születésed reggelén, hogy valaki már várakozik rád?” De a párját hívogató/delejező szerelmes szerepjátékának legpontosabb meghatározását a Milyen leleményesen variálja kezdetű versben adja Villányi: „Később olvastam, létezik olyan madár, aki képes / utánozni tőle idegen hangokat, akár szirénát is, / vagy riasztót, mert retteg, hogy pár nélkül éri a nyár.” Másfelől, másvalaki hangja az, mely a definíciónál is pontosabban, plasztikusabban körülírja versmondónk természetét a Hajlamos a halogatásra szövegben.

A hétköznapi és magasztos, a félelmetes és csodálatos, a feledhető és elképzelhető kettős szorításában Villányi (kellő műveltség, esztétikai ízlés és zenei érzékenység birtokában) tudatosan él a költészet minden beszéden túlcsorduló erejével, az emlékképek és ábrándok mélyén kitapintható archetípusok összjátékában való önmegnyilatkozás és lélekfeltárás lehetőségével, amire Bachelard oly világosan mutat rá A tér poétikájában: „Minden álmot ábránddá alakít. A költői ábránd pedig nem érheti be egy történettöredékkel; nem épülhet egy komplexus gócpontja köré. A költő ábrándja éber, főként pedig evilági, s szembenéz a világ dolgaival. Egy tárgy köré, egy tárgyba sűríti a környező univerzumot.”* Villányi nem egy vagy sok konkrét tárgy, hanem egy szerelmi igézetben elénk idézett nő (Koré-aspektusai igen sokfélék) köré sűríti a maga személyes univerzumát, melynek valós földrajzi határai Beregszásztól Győrig, Pannonhalmától a délvidéki falvakig terjednek, fiktív limbusai pedig az álomtól az érzéki gyönyörig.

A 2011-ben napvilágot látott verseskötet címeként feltüntetett Ámulat kifejezésből mindenekelőtt fölsejlik, felfejthető az a folyamatos létreflexió, amire József Attila töredéke utal: „És ámulok, hogy elmúlok”. Villányi maga is az elmúlás: a sajátjáé és a saját univerzumának szerves részét képező közeli és távolabbi társak elmúlásának megannyi tükörszilánkját igyekszik egyetlen „freskóban” egymás mellé illeszteni. A felidézés, az ismétlés és az emlékátrendezés e költői képalakítás folyamatosságát (állandóan újra-elkezdhetőségét, másutt bővíthetőségét, oldalszárnyakon való toldalékolhatóságát) mutatja föl a költői mágia, a szóval teremtés okán. Az ámulat főnév fenomenológiáját tekintve egy-egy szorongató vagy örömteli létállapot leírásaként értelmezhető. Egyszerre jelenik meg az időtlenné simuló elrévülés, eltűnődés („Ha nem arcodat látom először / s nem ámulhatok részletein”), az elképedés („A kocsmában, ismerősei / ámulatára, könnyezés nélkül hajtottam föl / a pálinkát, vagy haraptam le a gömbölyű erős / paprika fejét.”), az áhítat („az égnek emelt karok láttán megértettem áhítatát”), az álmodás („Repültem álmodban, láttál repülni, meséled, másnap leírod a helyszínt is”), horizontális és a térben-időben elmozdulás: a lefelé vivő eszméletvesztés, szédület és a fölfelé irányuló csodálkozás, ráébredés, eszmélkedés vertikális koordinátatengelye.

Az Ámulat a kötet (helyesebben szólva a szövegfolyam, melyet a címnélküliség csak megerősít) egészében az álommal (emlékezetből felvillanó álomképekkel) és az álmodással, az egyszer megtörtént események folyamatos ismétlésével, felülírásával és a jövőben bekövetkező sorseseményekről szóló tudásszerzéssel tart szoros, lényegi kapcsolatot. A korábbi, 2008-ban megjelent valaki majd kötetben még határozottan elutasítja a róla való álmodást: „Nem vagyok kíváncsi álmaidra, / hogyan közelít feléd egy arc, / s ér el valaki másnak a szája, / velem te ne, véletlenül se álmodj.” (valaki másnak)

Az arc, mely Lévinas szerint megnyilvánulás, beszéd, feleletigény-támasztás, társasság; és az álom, ami a másik „nyelv nélküli” feltárulkozása, vele való meghitt viszonyba csalogatása, olyan entitás, amely egy lehetséges együtt-lét fundamentumát és tartósságát biztosítja. Ezek visszautasítása a mesei „nehéz feladatokhoz” és kegyetlen létküzdelmekhez vezet. A Másik arcához, álmához viszonyulás megváltozásának, a társasság új/másfajta értelmezésének központi szerep jut az utóbbi két verseskötetben. Az „Álmomban se képzeltem volna, hogy olyan nő leszel életemben…” előszörre meghökkentően hat, különösképpen, ha a költő intencióját követve vallomásként kezeljük, hiszen a köznyelvi beszédet emeli be az álmok, a zenei hangok és az elrévülések együttesében „megemelt” hangvételű költészetébe Villányi, az objektív történetmondás egyfajta hitelesítéseként. Ám, a verseskötet kontextusában, egyfajta paradoxonként is áll előttünk e vallomás, ugyanis „Villányi” és „élet-társa” folyton álmodik magáról és a másikról, a legképtelenebb és valóságos dolgokat egyaránt, amiket aztán a másiknak kell megfejtenie, hogy szépen éljenek („Kiveszem a kulcsot a zárból, / hátha megérkezel / álmomba.”). Az újra, másként élt szerelem, vagy még inkább szeretet, az álomfejtések, a „megkapaszkodások” finoman szőtt szövevényén túl valójában dédelgetés, becézgetés („karácsonyra életfát növeszt kicsiny kezed”); és ami csak bizonyos kort megélve belátható, ahogy erre Albert Cohen is utal, megszokás, a másikhoz való hozzászokás.

Az előző kötetből, a mondja édesanyámból átmentett keretes szerkezet – mint a „tudatos kitalálást” (Honti) igazoló mese- és élettörténet-mondás el­engedhetetlen kerete – összefogja a születés és meghalás mitikus rokonpárját (Gilbert Durand szavával: a bölcső és koporsó „izomorfiáját”). „Any­ja neve? Kérdezik. / Mindig jelen időben.”

A születés mint a feltáratlan világra jövés (ami Kerényi szép kifejezésével élve egyfajta „Hádészra-szállásként” is értelmezhető, amennyiben aláereszkedünk a létbe) a költőnek, akit Villányi Lászlónak hívnak, több szempontból is fejtörést okoz. A születése ugyanis az első olyan élettörténet, sorsesemény, melyről csakis az édesanyja utólagos elbeszéléséből tudhat, s amely csak annyiban hiteles/releváns történet, amennyiben az anya nem „elfogult”, részrehajló saját ivadékával és szülés-történetével szemben (ami, ugye, az anyák esetében mindig némi gyanakvást kelt). Rá­adásul a megszületett nem a keresztségben kapott Villányi László nevezetű egyén nevével azonosítható a hivatalokban és közéletben, hanem az őt világra szülő anya nevével, mint aki a leszármazás, a vérvonal garanciáját adja, s kizárja az apai nemzés „bizonytalanságát”, a nemzedékeken áthagyományozódó névazonosságot, mely zavart kelthet. Az élettörténetek mondása során hol a múltban kisfiúként feltűnő „Lackó” („Lackó, Lackó / gyere játszani!”), hol a jelenből a jövőbe nyíló beszédben megjelenő „Zászló” („ha egy reggelen arra ébredek, hogy vidáman énekelsz, / s hallom hívogatásodat: Zászló, Zászló, gyere játszani!”), melyek Villányi László nevének játékos változatai, s a velük (szerepükkel) történő eljátszadozás mintegy terepet és keretet ad az újonnan megtalált kedves „előtti” és „vele” szövődő életszituációk sorjáztatásának. (Ismerős ez a játék Nemes Nagy Ágnes Bors néni és a bors meséjéből.) Kiváltképpen is kitágul a tér és idő horizontja a „ha” feltételes mód bevezetésével („Ha kisfiúként ott állnék”; „ha átsétáltál volna az udvaron”; „Ha akkor ott velem vagy, a bacskovói kolostorban”), melynek segítségével rendre beiktatja a múltba, beleszövi a korábbi narratívák szövetébe a kedvest, aki azáltal, hogy az elmondás során utólag részesévé válik a történetnek, olybá tűnik, mintha mindig is szerves részét képezte volna a személyesség körének, magának az életszituációnak. Ekként az elmondás mint történet- és sorsszövés a lehető legszorosabb rokonságot mutatja a kihordással, a szüléssel: magával az újjászüléssel (renovatio), mely a jungi értelemben egy magasabb létállapotot eredményez. Vagyis újból és újból feltehetjük a kérdést: Ki szül meg kit, ki hordja ki a másikat? Az anya a fiát? A szavak birtokosa a múltat s vele együtt a szeretett lényt? A szerelemben felismert Lászlót az egykori kedves? Az anyaság és fiúság sokízületi gyulladásos viszonyáról elképesztően szép, megindító történeteket mondott el a mondja anyám kötetében Villányi, aki az Ámulatban az elveszített anya és az elhagyott feleség után az újra/végre (végleg?) megtalált gyermekkori „játszótársról” mint élet-társról (semmivel sem kevésbé jelentéses ez a kifejezés, mint a hitves-társ) vall szemérmesen („Mióta szerelemben élünk, inkább csak megbűvölten/ nézem mozdulataidat”). A neki mondott történetekben vissza-visszaidézi édesanyját és az ő történeteit, melyek vele történtek, történhettek volna meg, s általa mondódtak el („édesanyám mesélte, / milyen keserű volt Papó, mert otthonról nem kapott / se ruhát, se élelmet”).

A halál, a valamikor és valamiként meghalás Villányi számára nem elsősorban a heideggeri halálhoz viszonyuló lét egzisztenciális kérdésének körüljárása, vizsgálata aspektusából vetődik föl a kötetben. Sokkal inkább az öregedés, a szeretett és újonnan felismert másik lény (akiért felelősséget vállal mindhalálig) elvesztésétől való félelem, a személyessé tett „létlehetőség” az, ami történetmondásra készteti őt, hiszen a kötet tanúsága szerint lehet többször is meghalni: leginkább az álomban, a sajátunkéban és a másokéban egyaránt, mivel tudjuk, hogy az álom természete szerint megismétel és kiigazít. A saját álmunkban bekövetkező halálunk önsiratásként tűnhet föl, a másokéban, kiváltképpen a szerelmünkében előforduló halálunk féltésként értelmezhető: a szeretet és ragaszkodás, a megtartás és léthatárokon átvitel jelentőségét kölcsönözve a halálképzetnek.

„Meghaltam álmodban, / egyetlen éjszaka alatt többször is.”

Az álomban többször átélt halál a néphitben a hosszú élet záloga, így aztán a saját halálunktól való félelem öntudatlan, játékos kitolása a végnek, melynek gondolatához az ismétlés révén hozzászokhatunk, hogy végtére megtanuljunk filozofálni; s persze a folyamatos köldöknézés inspirálója, mely arra ösztökél, hogy minden léthelyzetben és időben újrapozicionáljuk magunkat a szavak, a viszonyulások, a simogatások által. Villányi „versei” (így idézőjelben, amivel jelezni szeretném, hogy e versek „ritmikus meseként”, kortárs „históriás énekként” is olvashatók) a költő alig titkolható intenciója szerint is mérlegelések. A szerelemben fölsejlő halál, a halálban rejtező mitikus újjászületés, a jelenné tett/avatott múlt és múltba szőtt örökkévalóság, az egyénben felszívódott közösség és közösségben önmagát kereső egyén olyan narra­tívákat konstruálnak, melyek azt vizsgálják, járják körül, hogy valóban méltó-e ez az élet arra, hogy végigéljük, s képesek vagyunk-e méltósággal, „szépen” megélni a számunkra kiszabott életet.

Villányi a költészettől, a szóval teremtés mágiájától remélte és reméli makacsul mindmáig, hogy e mesterséggyakorlás közben akad olyasvalaki társaként, aki mellett e kérdésre igennel felelhet: „Néhány évtized múltán ezért is lettem / Vivaldivá, legalább versben szóljon az áhított hangszer. / Konokul hittem a költészet erejében, hogy általa valaki / majd segítőtársam lesz.”

Az Ámulat kötet versei, melyek engem Pessoa „álmaira” és Proust „zenei” szövegeire emlékeztetnek, őszintén és meggyőzően sugározzák Lévinas morális tézisét („A másik iránti felelősség – a másikért vállalt halálig!”) arról, hogy az ember csakis a társasságban, valamilyen bensőséges társas viszonyban képes magát meghatározni és a jövő eredeti értelmét helyreállítani a jelen létezésben.

(Orpheusz, 2011)

* Bachelard, Gaston, A tér poétikája, Kijárat, Budapest, 2011.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben