×

Vári Fábián László: Tábori posta

Zelei Miklós

2012 // 04
Vegyük kontrollcsoportnak a Kárpátokon innen és túl – Kortárs ukrán kispróza1 című antológia írásait. Mit olvashatunk bennük a szovjet hadseregben eltöltött katonaévekről? Nem sok jót. Például az 1941-es születésű, lembergi Volodimir Hanulics azonos című novellájának Mentor nevezetű hőse „a flottához került búvárként, ám szolgálati idejét nem töltötte ki, s bár hetyke matrózegyenruhában tért vissza a faluba, Mentor valahogyan betegesebbnek, görnyedtebbnek látszott, és mintha még inkább híján lenne a józan észnek. Valahol a tengeren vagy túl sokáig tartották a tengerfenéken, vagy túl korán húzták fel onnan – ezt senki sem tudja, hanem haza, Bohinyiba Mentor százszázalékos rokkantként […] érkezett meg.” Az 1956-os évjáratú, Ternopil megyéből származó Petro Szoroka alighanem a kazahsztáni Szemipalatyinszk G jelű atomkísérleti lőterén szolgált. Ellenségem – Haszan, avagy A nagy fogócska című novellájában így jelenik meg a tomboló nyári hőségtől fehérre hevített atomlőtér: „Az emberek fuldokoltak, mint a partra vetett hal. Bár a szó szoros értelmében véve emberek itt nem voltak: a lőtér katonáktól és tisztektől hemzsegett, akik nem voltak egyebek radioaktív besugárzásra kárhoztatott kísérleti nyulaknál, amiről akkor a többségnek még igencsak ködös elképzelése volt.”

A Tábori posta szerzője, az egykori Fábián közlegény 1972 novembere és 1974 májusa között a Német Demokratikus Köztársaságban2 szolgált veres zászlók alatt, nem „lobogós kópiát”3 viselve, hanem szovjet egyenruhába kényszerítve. Szemipalatyinszk­tól sok ezer kilométerre, a „Gardelegen nevű takaros falucska közelében” álló tocskán, légvédelmi támaszponton ugyancsak minden előzetes figyelmeztetés és tájékoztatás nélkül volt kitéve a sugárveszélynek. A támaszponton az akkor nagyon korszerűnek számító Krug[Kör]-rendszer négyszáznyolcvan literes üzemanyagtartállyal ellátott önjáró hordozói cipelték a föld–levegő rakétákat, a megsemmisítendő repülő objektumokat pedig a célkereső-felderítő radarállomás találta meg, amelynek hét-nyolc méter átmérőjű parabolaantennája „egy ötszázhúsz lóerős nehéztüzérségi vontató bázisára lett telepítve […] kétszázötven kilométeres sugarú kört tud befogni egyszerre, s ezek szerint nemcsak a Német Demokratikus Köztársaság határait figyelhetjük egy igen tekintélyes szakaszon, hanem a Német Szövetségi Köztársaság területére is mélyen belátunk. […] amikor a nagy antenna elindult, tisztjeink menten fedezék után néztek, s ha mégis muszáj volt, futva közlekedtek a terepen. Engem nem intettek óvatosságra, s magamtól nem gondoltam rá, holott fenn a toronyban percenként ötször-hatszor kerültem a sugárnyaláb útjába. […] a lokátorok által kibocsátott magas rezgésszámú rádióhullámok […] az érrendszert, a vérkeringést rongálják, de hosszú távon hajhullást és nemi tehetetlenséget is előidézhetnek.”

Mit olvasunk Vári Fábián László művét olvasva? Regényt? Szociográfiai munkát? Esszéregényt? Emlékiratot? Legszívesebben azt mondom, hogy mindegyiket. Regénybe illően haladnak az események, miközben pontos szociográfiai leírások következnek az ellátásról, az életvitelről, a teljesen elfogadott csendőrperturól, arról, hogy az altisztek verik a közkatonákat. Olvasunk a dezertálásokról az NSZK-ba vadászrepülőn, a legújabb fejlesztésű T–72-es tankon; s a zampolitnak, a politikai tisztnek a dezertálásokhoz fűzött magyarázatairól. Megismerjük a szovjet honvédek és altisztjeik meg tisztjeik nemzeti összetételét, a nemzetiségi hierarchiát… És elemző esszéket olvashatunk minderről oldalakon át. A mű­egész pedig pontosan beleillik az emlékirat kereteibe, amint a szerző már az utókorban, országok, birodalmak kimúlta után foglalja írásba élete egy részének eseményeit és a hozzájuk való mai viszonyulását, mai értelmezéseit: több mint három évtizeddel később Vári Fábián egy irracionális világot racionálisan ír le – s ennek van feszültségteremtő ereje. A Budavári Litea boltban 2011 áprilisában tartott könyvbemutatóján Vári Fábián László erről azt mondta, szándékosan várt ilyen hosszan könyve megírásával, mert higgadtan, már dühök nélkül akart hozzányúlni az emlékanyaghoz.

A szovjet hadsereg russzifikáló húsdaráló is volt többek között. Napját, február 23-át már az óvodásokkal is megünnepeltették. Vári Fábián apjában volt bátorság, hogy elmagyarázza iskolás fiának, nekik ez a nap nem ünnep. Ő maga alig tudott megmenekülni a szolyvai gyűjtőtáborból, ahol a tizennyolc és hatvan év közötti férfiak malenyki robotra való összegyűjtése után, 1944–45 telén magyarok ezreit pusztították el. Az arcán viselt forradás a sikertelen szökési kísérlet után kapott verés, egy szovjet derékszíj rézcsatjának nyoma. Szűk három évtized múlva, miután politikai okokból – a Forrás Stúdióban folytatott irodalmi és polgári jogi tevékenységének megtorlásaképp – negyedéves korában kidobták az ungvári egyetemről, és büntetésből katonának vitték, 4 a fiúnak ezt a rézcsatot kellett a derekán összecsatolnia. Volt, akiből ez a szorítás, végleg  vagy átmenetileg, de kisajtolta a magyarságát. Ami nem lehetett ritka, hiszen még anekdota is született a szülői ház udvarán idegenként páváskodó, frissen demobilizált, leszerelt katonáról:

„– Én elfelejteni magyar. Ez mi? – mutat a kertajtó előtt eldőlt gereblyére.

– Hogy sijjedjen el az a katonaság három méterre a főd alá! [– bosszankodik az apa…]

Befutnak a cimborák is a vidám hírre. Az »obsitos« feléjük indul, de elővigyázatlanul rálép a gereblye fogaira, s a felpattanó nyél jól homlokon csókolja.

– Hogy az isten b[...]a meg ezt a gereblyét! Ki a fene tette pont ide?

– No, látod, fijam, e’ mán beszéd! – szakad fel apjából a megkönnyebbülés…”

Lehetséges, hogy már Lev Tolsztoj is olvasta valahol ezt a vándorló anekdotát? A Magyar–Szovjet Társaság által 1953-ban kiadott orosz nyelvkönyvben bukkantam rá az Ucsonij szin (Tudákos fiú) című, Tolsztoj jegyezte történetkére, amelyben az iskolákból hazatért ifjonc azzal akart kibújni a mezei munka alól, hogy minden paraszti szót elfeledett már. Míg ő is rá nem lépett a gereblye fogaira! És a felcsapodó nyél őt is homlokon nem vágta. És neki is azonnal eszébe jutott a szerszám neve... Lehetséges, hogy Kárpátalján ez az anekdota – vagy inkább adoma – a szovjeti­zálás orosz nyelvkönyveiből alakult át magyarnevelő példázattá? (Ráadásul a szó is azonos: gereblye, grabli.)

A régi nyelvkönyv borítóján fekete iskolatábla, amelyre – az akkor kötelező megszólításhoz híven – a tanár elvtárs nagy fehér krétával már felírta a háromszavas kiáltást: Mi za mir! Mi békét akarunk! Béke: a fegyverkezés, a háborús készülődés kulcsszava volt. A béketábor lakói voltunk, Mizamir túszai. De nemcsak mi laktunk Mizamirban, bennünk is lakott Mizamir. Bárhol lehetett. Mizamirrá vált Mexikóváros is, amikor Lev Trockij, a Vörös Hadsereg egyik gründolója oda emigrált. Mizamir rakétája dübörgött a kazahsztáni lőtér forró porsivataga fölött, a kiszáradt Emba folyó partján, amikor a békeharc szoldátjai, köztük Fábián közlegény Gardelegenből egészen odáig katonavonatozott, mert az NDK-beli5 gyakorlótér, a Német Demokratikus Mizamir Lieberosa nevű gyakorlóterének méretei csekélyek voltak ahhoz, hogy rakétákat is kilőhessenek.

A hidegháborús kisglobalizáció, a végtelen Mizamir légiesített határain át zakatolt velük az eselon: „Amikor a lengyel határra értünk, már újból éjszaka volt. Az átkelést szinte mindenki átaludta, mert másnap délelőtt a kutya sem emlékezett rá, hogy történt-e valami említésre méltó.”

De talán nem is volt érdemes Kazahsztánig zötykölődni, mert hiánycikk volt a rakéta is: „Nem tudjuk, melyik divizion s annak melyik ütege kapja majd az első tűzparancsot, annyit azonban tudunk, hogy korábbi szándékunktól eltérően a két alakulat hat ütegéből csak négynek lesz alkalma rakétát indítani.”

Tábori posta: magyar próza sok-sok orosz szóval, rövidítéssel, mondattal. A nyelv, a lingua franca, amelyen beszélnek: az orosz katonai nyelv – amely mögött azonban folyamatosan ott érezzük a szovjet birodalmi nyelvet.6 Rövidítésektől, betű- és mozaikszavaktól, rövidítésekből képzett új szavaktól hemzsegő hétköznapi beszéd; nemegyszer ennek is egyszerűsített formája, egyrészt azért, mert a beszélő így tudja kifejezni magát, másrészt azért, hogy biztosan mindenki megértse. Az oroszokon, ukránokon kívül a mordvinok, az örmények, grúzok, azerik, az oroszok által elnyomott és megvetett kazahok, a kazahok által lenézett és megvetett ujgurok… Minderről egy fontos passzus: „Az eredendően büszke [kaukázusi] emberek nem tűrik a hatalmaskodást, de a belső nemzetköziség küzdőterén nem lehetnek az orosznak riválisai ők sem, ahhoz ugyanis nincsenek elegen. Az eloroszosodó Szibéria lakóival aztán végképp nem sokat bajol, már beolvasztásukkal sem törődik igazán az orosz. Átnéz és nagy ívben átlép fölöttük, miközben lábai fontos stratégiai szárazulatokat keresve – az olaj- és gyémántmezőkre hágnak. S ott vannak, szinte valóban végül: a kazah, tadzsik, türkmén és kirgiz honfitársak. Sommásan és nyíltan csurkának, csurbonnak (fatuskó, fajankó) nevezi őket, lakóföldjüket leplezetlen gúnnyal Csurkisztán­nak, Csurbo­niának mondja, s ha csak teheti, távol tartja őket magától.”

Magyarként szerzőnk ebben a felállásban, belső nemzetköziségben csak akkor találhatott magára, ha más magyar nemzetiségű szovjet katonával hozta össze a véletlen. A többiek nem értették, hogyan került vengerként a szovjet seregbe, miért kap latin betűs leveleket, s inkább francuznak, ritkábban nyemecnek tekintették.

És akkor hol van a többi hadsereg? A csehszlovák, a román, a jugoszláv, ahol ugyancsak szolgáltak olyan magyar fiatalok, akikből író lett. Ők is megírhatnák emlékeiket, ahogy Vári Fábián megtette ezt. Mindez akár támogatott kulturális program is lehetne.

(Kortárs, 2011)

Jegyzetek

1 A kiváló antológia olyan kortárs ukrán írók novelláit tartalmazza, akik azokon a vidékeken élnek, amelyek egykor a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia részei voltak. Vagyis a kötetben nem kizárólag ukrajnai, hanem több, az Eperjesi kerületben élő szlovákiai szerző is szerepel. Hogy van-e, aki magát ruszinnak, huculnak tartja, az a kötet életrajzaiból nem derül ki. „A maga nemében úttörő munkát tart kezében az olvasó – írja az ajánlás –, hiszen hasonló gyűjtemény még sohasem látott napvilágot.” Összeállította és az előszót írta: Petro Ho­danics. Irodalmi szerkesztő: Maszkalik Aranka és Timkó Ilona. Fordította Balogh Csaba, Barát Mihály, Béres Barna, Kudla György, Nigriny Szabolcs, Tárczy Andor. A fordítást és a kiadást a Szülőföld Alap támogatta. Megjelent 2009-ben, a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetsége kiadásában Ungváron.

2 Német Demokratikus Köztársaság (1949–1990) Német­ország szovjet megszállási övezetéből létrehozott bábállam. A köznyelvben gyakran Kelet-Németországnak nevezték. 1990. október 3-án egyesült az NSZK-val, s így várakozás nélkül bekerült az Európai Unióba. A német egyesülést megelőző 1990-es tüntetések fő jelszavai: „Wir sind ein Volk!” (Egy nép vagyunk!); „Deutschland einig Vaterland” (Németország egységes haza).

3 „Veres zászlók alatt lobogós kópiát / vitézek ott viselik, / Roppant sereg előtt távol az sik mezőt / széllyel nyargalják, nézik, / Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, / forgókkal szép mindenik.” Idézet Balassi Bálint In laudem confiniorum: Egy katonaének című verséből. A „veres” az élethalálharc jelképes színe is.

4 „1971 őszén a Forrás Stúdió tagjai Beadványt fogalmaztak meg. A tűz nem alszik ki… alcímmel ellátott írás címzettjei között volt a területi pártbizottság első titkára, a területi írószövetség, a Kárpáti Igaz Szó, valamint a Kárpátontúli Ifjúság szerkesztősége. Ez a »beadvány« az irodalmi, könyvkiadási és egyéb kulturális gondok fölvetése mellett Balla László tevékenységét irodalmi kalózkodásnak és politikai kalandorságnak nevezi, és a nemzeti kisebbségi problémák orvoslását sürgeti. 1972-ben újabb hasonló írás született. Ez a II. Beadvány – mely Az SZKP KB Politikai Bizottságának, az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének alcímet viseli – átfogóan elemzi a magyar kisebbség helyzetét, s rámutat a legfontosabb gondjaira, bajaira. Azok sürgős orvoslását kéri. Így lépett ki az irodalmiság és kultúra ügye – a kisebbségi magyarság megmaradásának feltételeit kimondva – egy szélesebb nyilvánosság elé.” Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra, főszerk. Fedinec Csilla, Vehes Mikola, Argumentum – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010, 339–340. Penckófer János tanulmányából.

5 A hetvenes évek vége felé kaptunk utasítást a szerkesztőségekben az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályától – az akkori médiairányítástól –, hogy a sajtóban ne használjuk a keletnémet kifejezést, hanem azt írjuk helyette, hogy NDK-beli. Most is tartom magam hozzá...

6 Tóth Szergej, A szovjet birodalmi nyelv, avagy a totalitarizmus grammatikája, Aetas 1991/1. 5–37.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben