Sikoly és sóhaj
Kutlán Andrásnak
I.
Cirkuszi sátrát az idő bontja,
a fej megbillen, lepusztul lombja.
Mérem az eget háttal a napnak:
a jelek újabb romlást mutatnak.
Ki belegondol, bele is szédül.
Itt lenn és ott fenn államcsíny készül,
a hírhozó angyal forgószél foglya,
ájultra pörgeti, pokolra dobja.
Pokolfüst bűze, korma is száll rám,
lukas tüdővel sípol a Sátán,
nyílik a föld… halottaim látom.
A verejték rám fagy. Az lesz kabátom.
II.
Ősei jogán
bolyong az ősz itt.
Valakit áltat,
valakit bőszít,
rám mutat, ágyát
kínálja. Nem kell!
Itatna válogatott
szeszekkel,
arca vigyorban,
agya bekattan…
Csörtet már felém
a sebzett vadkan.
III.
Hajamnak helyén bozót, ha lenne,
fekete holló fészkelne benne.
Hollónak torka csőre lesz töltve,
aki csak hallja, lúdbőrzik tőle.
Sikoly és sóhaj a Tiszaháton.
Ezt tedd a képre, Bandi barátom.
Szólna a szél
Hol vagy, barna éjfél, büszke bánatom,
ibolya-időmnek félénk zöld világa?
Ezertonnás víztest ring a vállamon,
a vízben páros harang a régi lányok lába.
Fordult a világ. Én vagyok alant.
Mell nem etet, öl nem ölel… Fázom.
Csiklón elcsukló ajakhangot próbálgat a lant
egy éden utáni döglött délutánon.
Hanem, ha somlóit hajtana szívem
a testemben céltalan cirkáló erekbe,
két bokám csattanna, szólna a szám:
Jó estét, szerelem, ajtódon eressz be.
Futtában ottan az őz is megállna,
pletykavirág kacsintana rája.
Megesett, így volt – csacsogná a víz,
és szólna a szél frivol fuvolája.
