×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kováts Albert hálózatai

Szabó Noémi

2012 // 04

A nemrégiben 75. születésnapját ünneplő Kováts Albert nemcsak szuverén alkotói világával, de több évtizede tartó folyamatos írói, kritikusi és mindenekelőtt segítőkész művészetszervezői, kiállítás­rendezői és egyesületvezetői munkájával van jelen a magyar képzőművészeti szcénában. Tevékenységével hozzájárul ahhoz, hogy művész és befogadó egy megfelelően strukturált hálózaton keresztül ismerje meg egymást. Nem véletlenül említem a hálózat fogalmát, hiszen Albert elmúlt tízéves alkotói figyelmének kulcsfogalmáról van szó, és legutóbbi kiállításait is ezen a címen rendezte.

A hatvanas évek óta folyamatosan és finom szeizmográfként rezonál művészetében az őt körülvevő világ hol kiegyensúlyozottabb, hol kaotikus vagy épp ellentmondásokkal teli társadalmi és művészeti jelenségeire. Ezt példázták az Übü király fiktív-irodalmi személye köré épített magánmitológiájának olykor rendszerkritikus művei, a nyolcvanas évek első felében készített, precíz és tiszta vonalvezetésű kollázsai.

Kováts Albert azóta is folyamatosan keresi a műfajok közötti átjárhatóság lehetőségeit, kutatja a vonalra épülő grafika és a színekkel dolgozó festőiség határvidékét. Méltatói sokszor emelik ki ebben az időszakban készült műveinek „szürreális” jellegét, amit annyival érdemes kiegészíteni, hogy ezt minden esetben a klasszikus avantgárd formai örökségén keresztül értelmezi.

De pontosan mit is ábrázolnak a művei?

Kováts Albert az elmúlt évtizedekben a finom kollázs-szerű, de sokszor figurális ábrázolásból lassanként, az ezredforduló környékére eljutott a figura nélküli kvázi-absztrakcióig. De miért kvázi?

Wehner Tibor egy nemrégiben megjelent írásában ugyanerre keresi a választ: „Kováts Albert vonalhálói és színfolt-mozaikkockái egyszer-egyszer felvillantanak egy-egy alak-kontúrt, vagy fejre, arcra, portréra utaló alakzatot is, de mindezt csak az emlékszerű vagy talán a véletlenszerű megidézés vagy beleérzés szintjén, mert e művészi nyelvnek, megnyilatkozásnak az elvonatkoztatás a lényege: a geometrikus szerkezet, a struktúra természetrajzának kutatása és felmutatása, amely fontos szimbolikus-metaforikus jelentésekkel dúsított és mögöttes tartalommal felruházott.”

Valóban, Albert az elmúlt években egy nagyon is aktuális, sőt a természet- és társadalomtudományok számára is új és divatos diszciplína, a hálózat, avagy hálózatelmélet kérdéskörét vizsgálja, de fontos, hogy szigorúan csak a művész személyes szempontjából.

A tényt, hogy a világ hálózatként működik – pontosabban, hogy beláthatatlan számú hálózat egyvelege –, csak a 20. század elején ismerték fel a hihetetlen sebességgel fejlődő és változó technika révén. Hálózatból épül fel maga az ember, és hálózatok bonyolult összességeként írható le a társadalom egésze. Tehát a tapasztalható világ makro- és mikroszinten is hálózatok összefüggéseiből szövődik egybe. Ennek az ismeretnek az átérzése vezethette Albertet arra, hogy megalkossa saját, öntörvényű rendszerét, a művész sajátját, amely sokféle módon reflektál a jelenségre. Öntörvényűek ezek a hálózatok elsősorban azért, mert az ő esetében nem tudományos kutatóról, hanem egy kreatív alkotóról van szó. Az újabbak közül különösen figyelemre méltóak azok a művek, amelyek a rétegezettségükből következően egymástól eltérő struktúrájú rendszereket és hálózatokat írnak egymásra.

Sajátos hálózat a térkép, a szabásminta vagy az apróhirdetések sűrűn szedett cellái: azok a hétköznapi életben megjelenő banális rendszerek, amelyeket Kováts Albert alapként helyez el művein, hogy azután felülírja őket a saját, „szubjektív”, autonóm művészeti vonalstruktúráival, rezdülésrendszerével, bonyolult és átláthatatlan erezeteket alkotva. A szabásminta mint hálózati struktúra azonban nem mindig tisztán szabásminta, gyakran összeillesztett fiktív képalap többtípusú „talált” anyagból, térképből és egyéb elemekből, mint  amilyen a hímzésminta, a csipke. Ezek a „régi” elemek, nem jelenkori, hanem a 20. század korábbi évtizedeiből megörökölt hálózatrelikviák természetesen nosztalgikus attitűdöt is adnak a munkáknak.

Valóban nosztalgikus? A művész esetében inkább a múlt felülírása zajlik, átértelmezés helyett átkontextualizálás, ahol a képépítés elemei más környezetben, az eredeti jelentésrétegeitől részben megfosztva jelentkeznek. Műveinek hálózatjellege nem technicista szemléletű, mintha állandó dinamikus mozgásban lenne, leginkább az emberi érrendszerre emlékeztet, vagy egy felülnézeti tájképre. Kováts Albert műveinek nyitja az a módszer, ahogyan nagyon finoman és óvatosan egyensúlyoz az absztrakció és az organikus fogalmazásmód határmezsgyéjén. Azonban ennek módjai is folyamatosan alakulnak és változnak az életműben, korábbi hálózat-képei jóval kaotikusabbak, kiszámíthatatlanabbak voltak, míg újabban, nagyjából 2003 óta, inkább feszes ritmus és strukturáltság jellemzi őket.

A különböző hálók feltérképezése vizuális kihívást jelent, és tagadhatatlan, hogy az absztrakt jelentésrétegeken túl a művek a legváltozatosabb esztétikai formát öltik Kováts esetében. A hálózatok bármennyire is a digitális korhoz és a virtuális világhoz kapcsolódnak, Kováts Albert képein teljesen analógok, kézzel foghatóak, és manuálisan készülnek, ilyen értelemben pedig a hagyományos képépítéshez kötődnek. Mivel az ő hálózatai fiktívek, és nem általános érvényű törvényszerűség megfogalmazásai, hanem teljesen önreflexívek, hordoznak magukban némi iróniát is. A művész szem­szögének iróniáját, annak lehetőségét, hogy bár a nagy törvényszerűségek határoznak meg mindent – a képzőművészetben ezt lefordíthatjuk a trendek, áramlatok, stílusok, divatok fogalmaira –, valójában mindig ott van a véletlenszerűség, a kiszámíthatatlan, az esetleges és az egyedi lehetősége. És ezen a ponton kell a hálózatok és a labirintusok között distinkciót tennünk, amelyek Kováts Albert másik nagy tematikáját adják. Az összetett jelentésrendszerrel bíró labirintus eleve hordozza magában a titokzatosságot, valójában egy, a történelmi időkből ránk maradt enigma, ami a mai kor nyelvére lefordítva talán leginkább a hálózatot testesíti meg. Ez jelenkorunk mitológiája, ahonnan talán van menekvés, talán nincs, bár kérdés, hogy kell-e egyáltalán menekülni. Albert kontúrvonalai és koordinátarendszere nem vezet valahonnan valahova, hanem mint egy zaklatott fraktáltöredék, csak van, létezik… Általuk és rajtuk keresztül tud reagálni egzisztenciális kérdésekre és közösségi folyamatokra. Absztrakt módon, de a múlt relikviáit is beemelve (és itt ne csak régi térképre, szabásmintára gondoljunk, hanem akár arra, hogy egy-egy művének az alapját egy korábbi Kováts Albert-kép képezi). A felvállalt absztrakció azért is fontos, mert a részletek elrejtése lehetővé teszi az elemi formára, a lényegre való összpontosítást. (Ahogyan a nagy klasszikus avantgárd majdnem hálózatfestőinél is láthattuk: Piet Mondrian, Kandinsky, Hans Arp, Victor Vasarely esetében.)

A világ összezsugorodott, mindenki ismer mindenkit, életünk és létezésünk kulcsszavai az igazodás, a tájékozódás, a közösség. Koordinátarendszerben élünk, tengelyek és hálózatok alkotta, strukturált világban, csak el ne felejtsük közben a szabadság káoszának mámorító örvényét.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben