×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kertek és labirintusok

Orosz István / Utisz (grafikusművész és animációsfilm-rendező)

2012 // 04
És jön a Kert, akár az álom,

és növekedni kezd az éjben,

lélegzik, párál, szétliánoz,

mint rák a testnek erdejében.

Megfejthetetlen rétegekben

nő útvesztője: titkos ábra,

épül, pusztul, fölépül újra

hold-ütött mohos arca mása

a boldog Botanikának…


Keresem egy ideje, de hiába, pedig jó lett volna megtalálni, hogy ne fejből idézzem a történetet, a sokszor idézett mesét, amelyben az a bizonyos festő leteszi az ecsetjét, belép a tájba, elindul a frissen festett kép bokrai közt, a távolba kanyargó ösvények valamelyikén, s eltűnik a kertre hulló alkonyatban, vagy elnyeli az útvesztőkre omló köd. A levegőperspektíva – mondatná a szakzsargon. Elvész a külső szemünk elől, de persze a belsők azért követik, hisz ott mibennünk sétál tovább; elveszetten, vagy éppen örökre megtaláltan. Sétálgat az agyvelőbarázdákká átlényegülő labirintusban. Nem is nagyon kell a forma átigazításával bíbelődni: a szürkeállomány Möbius-szalagjainak nagy, tekervényes gombolyagját könnyű útvesztőnek látni. Ott bolyong; elül körülötte a szél, és elhalkulnak a madarak, ahogy az már a rajzolt képek természetéhez illik.

Szóval a saját képében elvesző festő meséjével kezdeném, ám a pontos idézethez az eredetit meglelni: tű a szénakazalban. A könyvespolcon kutatni eleve reménytelen, mióta a legfőbb rendezőelv így hangzik: „ott még van egy akkora rés, hogy benyomható a válogatott Borges harmadik kötete.” Nagyobb eséllyel kerülhet elő ilyesmi az ágyneműtartóból vagy a hűtő mögül. Mondhatnám, vesztőhelyen élünk, sőt mondom, mert a labirintusokról szóló íráshoz még jól jöhet. Szóval egy vesztő hely. Tessék csak elolvasni (mert mégis visszajutottunk valahogy a könyvespolchoz) a gerinceket úgy félméternyi szakaszon: Kafka, Morus Tamás, Joyce, Santarcangeli, M. C. Escher, Umberto Eco, Szentkuthy, az Odüsszeia és egy másik Borges. Történetesen az, amelyben Az elágazó ösvények kertje van, meg a Homokkönyv, amelyikben a betűk közt éppúgy el lehet veszni, akár egy igazi labirintusban.

A kert örök nosztalgia. Megidézése a vágyott világnak, és újraélése a Paradicsomnak. Az Édenkertre a teremtésben feltételezett szerkesztett rendet is rávetíti a képzelet, ezért aztán a természeti őserő mellett megjelennek a szabályok is. A kertre a geometria hálói vetülnek, és kirajzolódik a labirintus. Mítoszok, vallások, rituálék kísérője, a legősibb rajzolatok egyike. Amennyire logikus a rend iránti vágyakozás, épp annyira emberi a szabadság óhajtása, amely gyakorta éppen a rend ellenében, a rendet jelképező geometrikus, szimbolikus és allegorikus ábrázolatok kontrasztjaként jut kifejezésre. Az útvesztő enigmatikus pontja a keresztút, s az útkereszteződésben megjelenő választási kényszer: ez a szabadságra vágyó s a szabadságra ítéltetett ember áldott és átkozott emblémája. Az eltévedés lehetősége, a tudat, hogy bármikor hibásan dönthetünk, ez teszi egyszerre széppé és kétségbeejtővé a labirintusban való bolyongást. Belépni a labirintus kapuján annyit tesz: kilépni az időből, kiszakadni a világból, vállalni a magányosságot, és átengedni magunkat a sors ismeretlen erőinek. Szigorának vagy kegyének. De a labirintusban való tévelygés kulturális lecke és intellektuális kaland is. Aki vállalja, úgy érezheti, együtt gombolyíthatja Ariadné fonalát Platónnal és Dantéval, a katedrálisépítő szabadkőművesekkel és Piranesivel, Gaudíval és Picassóval.

A legszebb kertélmények Itáliához kötnek, Tivoliban a d’Este-kert, Orsini herceg kertje Bomarzóban, vagy a Pitti-palotáé Firenzében: a Boboli. Nem nehéz észrevenni, ezek a kertek az időben is léteznek, a fák terebélyessé nőnek, a falakra repkény fut, a szökőkutak vizét belepi a békanyál, s a szobrok arcát a moha. Hiába látom őket fiatalnak képzeletem képernyőjére vetítve, az esendő, öreg kertek romantikája megejtőbb. Az avart rugdalva Csokonaival dúdolom: „E helybe andalogni jó, e hely poétának való”. Meg a magamfajta rajzolónak.

A legfrissebb kert emléke a világ másik oldaláról való. Sydney hatalmas botanikus kertjében, mint túlérett gyümölcsök, úgy lógnak a fákról az óriásdenevérek. Fejjel lefelé mind.Nagy sötét szárnyukat hatalmas halotti lepelként tekerik maguk köré. A furcsa dimenzióváltás persze meglódíthatja a fantáziát, ott a túlsó féltekén, az alvilágban ők a helyes állásúak, és nekem, az alattuk bóklászó utasnak, Orpheusz Ausztráliába szakadt dédunokájának süllyed lassan a fejembe a vér. A kertek kertje, mondogatom, a lelkek kertje, monoton, mintha olvasót morzsolnék.Talán egyszer, egy álomban ez a kert már megígértetett. Egy kert lesz majd ott, úgy fogják hívni, hogy az a kert a kertek kertje, hosszú latin szavakból lesz az a kert majd megszerkesztve, virágágyásai közt átlátszó nagy halak úsznak, hanyatt dőlsz, ujjad közt a hold kinéz majd szív alakúnak, egy kert lesz ott, éjente bezárják, s a kulcsát tengerbe vetik, abban a kertben váltják nyárrá denevér korod elmúlt teleit. A repkénnyel befutott szélben lengnek a felhőszínű hinták. Özvegy tanítók türelemmel magyarázzák el a perspektívát, mondják, távlattan, síklefedés és axonometria néha. Az a kert, az a kert, az a kert az mindenre kiváló példa. A kert alatt fekszik egy másik kert, mely pontos mása a kertnek; lehullt levelek közt térdig jár, s megöregszik benne a gyermek. Oly tisztán emlékszel a kertre, de nem tudod erre, vagy arra, egyikben a szél az avart éppen fordítva kavarja. Az a kert, amelyikről szó van, mindig lejt valamerre, te a másik kertet írod, folyton a másik kertet a versbe. A padokon feledett könyvekben a szél lapoz, és ha elül, valahogy mindig a másik kert rajza marad kinyitva felül. Sétálsz a négydimenziós kertben, a fű haja torkodig ér fel, állanak édeni állatok, mind párban, akárhova nézel. A kert bárka, tutaj, karavella, úszó sziget az óceánon a Dél Keresztjéhez csomózva, a kert egy megfordított álom. Visszafelé nőnek a bokrok, s vesszőkosárban csecsemőket sodor egy parttalan folyó ellenében a híg időnek. Szélte-hosszát járod a kertnek, de lefotózni nem vagy képes, kikapcsol a gépben a fókusz, s folyton a másik kert lesz éles. Titkos erővonalakra, akár az útvesztők tengelyére, rendeződik Hold-vonzás mentén a füvek mágnes­reszeléke. Két árnyékod van, átlépsz rajtuk, és nagy levelű vetemények alatt meglelsz egy régi labdát, amit a gyermek elveszített, az, aki voltál, vagy lehettél volna, s ha hagyná még az álom, elvesztenéd ezerszer újra, hogy minden kertben rád találjon. Sajog benned a kert, nem tud meghalni, és nem bír megszületni. Bujdokol a bőröd alatt, azt hiszed, hogy nem látja senki. Kábelek tekeregnek a kertben, vérerek, indák, vezetékek. Fényes bogarak másznak rajtuk, ezüstösek, rézrozsdakékek. Szárnycsattogása van a kertnek, utánozza fölszálltát, röptét, s kondenzcsíkkal, ahogy lerajzol egy tollpihét majd az öröklét. Tótágast lóg egy jelre várván az ezer elvándorolt lélek, válaszd ki, válaszd ki közülük a saját Eurüdikédet. Úgy nő a kert, akár a rák, és nem képes soha véget érni. Benned nő az a kert, és te vagy, aki az esőn keresztül nézi. Megdermedt könnycseppjei közt egy rég elfeledett zivatarnak, nézd útra váló magad, amíg a lombok lassan kitakarnak, s szemedre egy hályogos évszak puzzle-teregetve ráúszik, lengsz lélek-szárnyba csavart petropus poliocephalus.

A hadészi botanikus kert és a szépséges barokk parkok összemosódnak gyermekkorom kertjeivel: a futballdobogású Sétatérrel Kecskeméten, a szarvasbogárszárny-surrogású tölgyessel Szepezden és persze a Hargita utcai kerttel, ahol a bodzalombból szivárogtak elő a legsűrűbb, legbársonyosabb éjszakák. Tudom, nem könnyű elhitetni, hogy ott vannak a rajzaimban ezek a kertek, pedig akár meg is esküdnék rá. Külön-külön vannak ott, és egyszerre mindnyájan. A kertek, vagy legalábbis a kertektől megtanult eltévedések, magányosságok. A láthatatlanságuk hitelesíti őket. És a titkok, amelyek rám bízattak. A Boldog Botanika arca. A régi vers, amelyet az imént segítségül hívtam, fájdalmasan igaz: valódi a kút, az angyal, és talán én is valódi vagyok benne:

Valahol ott kell lennie

e labirintus köldökében,

rejtelmesen és feketén,

oly feketén, akár az ében,

a mélységes, nagyodvú kútnak.

Egy angyal minden éjjel ássa,

hallatszik benn, surrog, sziszeg

csillagok fénye zuhanása.

Ott él egy teknősbéka lent,

nő ezer éve elfeledten,

mit beleejtett a fiú,

ki egykor talán én lehettem.



Keressem-e tovább a képében eltűnő festő meséjét? A mese eredetét? Lehet, hogy csak egymásba nyíló útvesztőkbe jutnék. Valaha, amikor olvastam róla, mindig újabb bejáratra leltem. X azt írta, Y-tól ismeri, Y meg Z-től hallott felőle. Hivatkozások végtelenje kísért, és talán ott, a végtelenben, ahol majd párhuzamossá egyenesednek a labirintus útjai, elül a szél, megszűnnek folyni a vizek, és elfárad a gravitáció, ott baktat majd az a festő, hosszú szakállát vontatva, eljövendő bölcs unokáink ősöreg hasonmásaként, és láthatóvá váló lélegzete ráncot vet az örökkévalóság áttetsző üvegtömbjében.

A lerajzolt idő


Ha elmetszed találomra, bárhol,

mindig lesz majd egy olyan pillanat,

egy állókép az idő lemezén,

ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

Bizonyára emlékeznek az éleai Zénónra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy rajzaim és az idő kapcsolatáról beszéljek. A nyílvesszős mese persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyors lábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszeje, sarkában pedig egy valódibb nyíl –, de az már egy másik történet, ha tetszik, más dimenzió véresebb-halálosabb nyila.

Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegő egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénón szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.

Zénón, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostrabontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy a teknősbékás példamesében a teret csupa ittkéntkell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal, Zénón redukálta az idő szakadatlanságát – és ezzel együtt a tér kontinuitását is – számtalan idő- és térszeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben „időtlenséget”, illetve „térnélküliséget” jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni. Mielőtt egy kézlegyintéssel elintéznénk a dolgot, jusson eszünkbe, hogy Zénóntól függetlenül Kínában a zen egyik atyamestere, Hui-shi is nagyon hasonló következtetésre jutott, ráadásul ő is egy kilőtt nyílvesszővel kapcsolatban. Azt meg már csak ráadásként említem, hogy Eugen Herrigel német filozófus szerint a létezés megértéséhez legközelebb a zen-buddhista íjászgyakorlatok vezetnek.

Néha úgy hiszem, hogy a józan ész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok talán mégis alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal biztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?

1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermekkoromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim sok szöveges és kevés képeskönyve között volt egy album, és benne egy nyílvesszős kép. Úgy emlékszem, édesanyám neve volt a címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őz felé, aki úgy tűnt, éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között – szinte most is látom – egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legjobban megejtett, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy, hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Azóta megtanultam, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, nyomorékok és leprások istápja; de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt, amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja a időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk”, aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat.

Filmjeimben, amelyeknek valódi idejük is van, olykor történelmi kérdések is fölmerülnek, s így a történelmi idő problematikája is megjelenik. Az idő lineáris áramlását próbáltam megfordítani az Ah, Amerika! című filmemben, a közelmúlt eseményeire reflektáltam a Vigyázat, lépcső! című filmmel, az idő individuális megjelenítése Az idő látképei című filmnek volt sajátja. Az idő szaggatottsága és az erős, emblémaszerű tömörítés az animációs filmtechnikára általában jellemző. Az események egymás mellett, egymással összekapcsolva történnek meg, valahogy úgy sűrítve össze az időt, ahogyan erős teleobjektív keresőjébe nézve a tér is összepréselődik, és egymás mellé kerülnek közeli és távoli dolgok. Fekete lyuk – fehér lyuk című animációm minden jelenetét önmagában létező, megnyújtott pillanatnak képzeltem, olyan, az időáramból kiszakított apró jelennek, amely megsokszorozva, egymás mögé pakolva sem összegződik, és amelyek eredőjéből nem szerveződhet idő. Amikor a pályát elkezdtem, ugyanebben a különös, idő nélküli állapotban léteztem. A történelmi múlttól mesterségesen emelt cezúrákkal igyekezték elválasztani generációmat, a történelmi jövőben pedig nem illett kételkedni. Minthogy fiatal voltam, egészséges, ezért a személyesen megélt időkoordináták sem voltak rám túl nagy hatással. Abban az időben sokan emigráltak Magyarországról. Más országba mentek lakni. Fölmerült bennem a kérdés, meg lehet-e ugyanezt az időben is tenni: más korokba plántálódni át valahogyan. Szívesen képzeltem el magamat a történelmi idő folyamatában. Reneszánsz, barokk, manierizmus…

Fiatal koromban sokat hallottam azt a kifejezést, hogy olvass a sorok között, vagy nézd meg a dolgok másik oldalát is. Nyilvánvaló volt, hogy a fontosabb műalkotásoknak több jelentése van, de legalább kettő, és még ennél is nyilvánvalóbb volt számomra, hogy az a fontosabb, amelyik nehezebben vehető észre. A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel nyilvánvaló. Mást jelentenek, ha közelről, és mást, ha távolról nézik meg őket. Ha az egyik nézet egy portré, a másik már egy tájkép. Ezekben az esetekben a néző alkotótárssá válik, neki kell megkeresni a helyes nézőpontot. Miközben ezt keresi, saját időbeli és térbeli koordinátáit is meg kell tapasztalnia. Magát is identifikálja. Ez néha nem is olyan egyszerű. Valódi háromdimenziós tárgyak is jelenthetnek mást, ha máshonnan nézünk rájuk. Térbeli festményeim zöme egyúttal valódi lépcső. Ez a téri forma az ismétlődés megjelenítésével eleve az időről szól. Fokai billentyűk az idő klaviatúráján. Ugyanezt a szerepet töltik be az oszlopok, oszlopsorok is, amelyek visszatérő elemei a képeimnek, de repetitív volta miatt egyfajta időképlet az árnyékvetés és a tükröződés is. Ismerjük a víz és az idő folyása közti összefüggést – nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba –, és természetesen a vizekben lakozó tükörképek is az idő őrizői. A tükörképektől a szimmetriákhoz már csak egy lépés kell. Többes számot használok, mert sokféle szimmetria létezik, de közös tulajdonságuk, hogy mindnyájan közvetlen rokonságban vannak az idővel.

Amikor építészeti lehetetlenségeket rajzolok, a háromdimenziós világban elképzelhetetlen konstrukciókat, tulajdonképp olyan téri paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sosem függetlenek az időtől. A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymással összefonódó különös hurkai gyakran keltik a végtelenség – vagy az időtlenség – illúzióját.Különböző címek alatt összegyűjtött munkáimat átlapozva meglepve vettem észre, hogy szinte mindegyiken és többnyire öntudatlanul az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítésére tettem kísérletet. Együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek. Azok, akik rádöbbennek, hogy Hérakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.



A dolgozat első felében a „lerajzolható időt” magyarázgattam képzőművészeti munkáim, animációs filmjeim és grafikáim kapcsán. Talán úgy kellene inkább fogalmaznom, megérteni próbáltam a saját munkáimat, és felfogni azok összefüggését az idővel. Néhány éve meg is jelent az írás egy kétnyelvű grafikai albumban Az idő látképei címmel (A lerajzolt idő / The Drawn Time, 2008). A szöveg legproblematikusabb része kétségtelenül az volt, amelyben az idő irányát fejtegettem, olyasmit állítva, hogy az álomban megfordul az idő, ám minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé értem magam is. Az sem ment fel, hogy már Szent Ágoston sem értette, legalábbis ha megkérdezték felőle, akkor fogalma sem volt, egyáltalán mi is az idő valójában. Ha éppen nem kérdezték, olyankor persze tudta ő nagyon is pontosan. Az augustinusi paradoxonnal tovább játszva hadd állítsam: én ugyan biztosan nem értem, viszont ha kérdezik, készséggel elmagyarázom, hisz miért is volnék szegről-végről valami tanárféleség, ha nem tudnék megértetni olyan dolgokat is, amelyekről amúgy nem sok sejtelmem van.

Az írtam tehát, hogy az álomban megfordul az idő, a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog benne. Így magyaráztam: ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, valami olyanra, amely az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant, egyidejűleg a valódi zajjal? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának megfordulásával? Nyilván úgy képzeltem, hogy maga az álom-történet már annak a ténynek a tudatában veszi kezdetét, hogy befejezése csakis az a bizonyos hang lehet, mondjuk, egy ajtó becsapódása, egy telefon megcsörrenése vagy egy kutya ugatása, ami majd a jövőben, az ébrenlét távoli jövőjében megtörténik. Eszerint az okozat előbbre kerülne az oknál, ami kétségtelenül olyasmi, mintha megfordulna az idő, ám korántsem ugyanaz. A kézenfekvő magyarázat az lehetne, hogy az álomnak nincs időbeli kiterjedése, a terjengős és részletekben gazdag események sorozata egyetlen pillanat alatt történik meg, villámként cikkanva át álmodó agyvelőnkön. Szőcs Géza a Műhely folyóirat Álom számába (2008/5–6.) írt esszéjében az agy gyors felfogó- és ítélőképességére, a tudat óriás tartalék kapacitására következtet a jelenségből, és bizonyára igaza is van. Én azonban, még ha az észérvek ellene szólnak is, megszerettem a reverzibilis álom-idő paradoxonját. A visszafelé gombolyodó, az okozattól az okok felé haladó mese egyszerűen érdekesebben hangzik, mint a kiterjedés nélküli, megpróbálom hát mégis mentegetni valahogy. Előbb azonban hadd említsek meg még egy zavarba ejtő jelenséget.

A megforduló időiránnyal kapcsolatos a sokat elemzett déjà vu érzés, melynek során úgy véljük, mintha valami már megtörtént volna velünk, holott biztosan tudjuk, sosem jártunk még az adott helyen, nem ismerhetjük az épp bemutatott személyt, s nem érinthettük még a szóban forgó tárgyat sem. Mégis emlékszünk rá. Feltehető, hogy olyan helyszínekre gondolunk vissza, olyan jeleneteket élünk át, amelyek álmainkban történtek meg velünk. A formális logika időiránya fordul meg itt, a valóság emlékszik vissza az álomra, nem az álom a valóságra, ahogy az elvárható lenne.

A tudósok úgy sejtik, hogy az idő „szabályos” irányulása, a történelemnek a múltból a jövő felé görgő volta az univerzumnak abból a sajátosságából fakad, hogy folyamatosan tágul. Ebből az következnék, hogy ha történetesen a tágulás szűküléssé változna, megfordulna az idő iránya is, és egyszerre elkezdenénk a múlt helyett a jövőre emlékezni. Ezt az irányváltást, sőt összeomlásig fokozódó szűkülést a csillagászok által fekete lyukaknak nevezett területeken megtapasztalhatjuk lokálisan, s így ezekben a régiókban, legalábbis elméleti szinten, vizsgálható lehetne a megforduló idő jelensége. Egyfajta fekete lyuk lenne tehát az álom? Mindenesetre mint metafora, mint a megforduló idővel operáló álom megjelenítésére használt hasonlat a fekete lyuk jó eszköz lehet az irodalmárok, a képzőművészek kezében, s bevallom, mindkét minőségemben megpróbálkoztam már a használatával.

Az időt általában lineárisan képzeljük el, egyetlen vonal mentén haladva, ahogyan a kurzor mozog a képernyőn a YouTube-filmek alatt. Ha egy koordinátarendszerben ábrázolnánk, akkor az X tengely legyen a hagyományos idő vonala, vagy nevezzük egyszerűbben ébrenlét-időnek, az álom ideje pedig az Y tengelyen fusson, az Y tengely negatív tartományában, az álom-múltban, vagy képletesebben álom-mélyben épüljön az álom-sztori. A való világból az álomra vagy az álomból a valóságra látni: fogjuk föl úgy a feladatot, mintha két mozgó objektumból szemlélnénk egymást. Apró könnyítés: akinek túl bonyodalmas lenne, hogy a két tengely vonatán közlekedő valami mégiscsak egyetlen identitás, az fogja fel úgy, hogy az egyik agyféltekéje az álom, a másik a valóság vonatán utazik. (Na jó, lehet, hogy ez mégis inkább nehezítés volt.) A tengelyek felezőpontján, már amennyiben lehet egyáltalán a végtelennek a közepét emlegetni (legföljebb csak úgy, ahogy Babits teszi a Végtelen folyosóban: „Bárhol bukom, felén bukom”), tehát az Origóban, ahol az Y tengely metszi az X-et, ott van az a hirtelen zaj, ott csapódik be az a bizonyos ajtó, ott van a fölriasztó jelen. Az álom-történet és az ébrenlét-idő egyszerre megszólaló hangpárját könnyű odaképzelni a koordinátarendszerbe, hiszen a sztereófelvételek esetén is az egyik mikrofon műsorát vízszintes, a másikét pedig függőleges irányú hullámzás formájában rögzítik a hanglemezek barázdáiban. Akár az ébrenlét-idő tengelye felől nézzük az Y tengely álom haladványát, akár az álom felől az X idő kurzorát, az általuk megjelenített idők iránya „szabályosnak” tetszik, igaz, különböző utak mentén, de mégis mindkettő a jelen felé konvergál. Semmi okunk azonban arra, hogy az időt egyenes vonalú mozgásként képzeljük el. Időérzékelésünk eleve berzenkedik ellene, az álom-időt meg pláne valami hektikusan mozgó haladványként szoktuk megidézni. Vagyis a merev tengelymozgások helyett természetesebb a koordinátarendszer terében futó, görbe, de legalábbis ívelt pályákat elképzelnünk, ahol egymás felől nézvést a másik mozgáspályája különös dolgokat mutathat. Látszólag megáll, megfordul, hátrálni kezd, hurkot vet, újraindul, vagyis ha kozmikus hasonlatot keresnénk, úgy alakulnak koordinátarendszerünk eseményei, ahogy a csillagtér bolygómozgásait érzékeljük a Földről nézvést. Az amúgy szabályos pályájukon monoton keringő külső planéták a náluk gyorsabban haladó Földről figyelve hasonlóan meglepő irányváltoztatásokat hajtanak végre. Innen a képletes bolygó = bolyongó nevük, ami a golyó formára hajazva mellesleg nyelvújítási telitalálat.

Visszatérve hát az álom-idő irányára, az irányulással kapcsolatos magyarázkodásomra, hadd fogalmazzak úgy, hogy ha a dolgozat elején oly könnyedén odavetett megforduló idő kifejezésnek mégis van némi létjogosultsága, akkor csak azzal a kiegészítéssel, hogy a valós idő felől szemlélt, az ébrenlét-idő szemszögéből vizsgált álom-idő megy visszafelé, azaz csak látszólag hátrál. Tehát látszólag, ezt a szót kellett volna használnom, de mivel úgy vagyunk megalkotva, hogy az objektív idő amúgy is felfoghatatlan számunkra, azt sem igen tudjuk, létezik-e egyáltalán; csakis az általunk megélt, a szubjektív időfolyam felől vagyunk képesek az álom-időt vizsgálni, ezt a szubjektív időt neveztem az imént, meglehet, szimplifikálva, „ébrenlét-időnek”, és innen nézve az álom bizony megy visszafelé, hátrál, mint a rák. A látszólagosságról meg csak annyit, hogy akik ismerik valamelyest a rajzaimat, elsősorban az úgynevezett anamorfózisaimat, azok számára talán magától értetődik, hogy szinte minden a szemszögekről, a nézőpontokról, voltaképpen a látszatokról szól. Úgy értve, hogy az idő mellett, természetesen.

Hát ennyi volna a Lerajzolt idő appendixe. Felriadhatunk ugyan arra a fátumos sztereóhangra, ám ne legyen kétségünk, az álom az ajtócsapódás után, az időpálya pozitív tartományában is folyik tovább, folytatódik, emelkedik, ível, még akkor is, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, úgy tűnik, mintha történései nem velünk esnének meg, és azt hisszük, hogy csak valahol ott az X tengely mentén, a való világ unalmas régiójában zajlik az életünk. Biztosíthatom önöket, hogy mindez csupán csalóka látszat.

Indián Nyár


Utazás Billel, avagy a plakát színeváltozása

Vegye az írás ott a kezdetét, ahol a Canal Street bemegy a Hudson alá. A szereplők egyike, akit akár elbeszélővé is kinevezhetnénk, ha éppen elbeszélést akarnánk szerkeszteni, nem akarunk persze, csak idemásoljuk, ráadásul igencsak kivonatosan, annak a szeptemberi délelőttnek a beszélgetéseit; szóval ez az egyiküknek nevezett most biztosan úgy emlékezne, hogy az alagút előtt még kinézett balra, hogy a toronypárt megnézze, ellenőrizze, hogy ott állnak-e még a helyükön. Valójában aligha nézett a tornyok felé, s ha mégis, akkor nem ellenőrzésül, s ha talán ellenőrizni akart valamit, bizonnyal nem azt, hogy a történelem számára alig egy esztendő múltán megfelelő lesz-e majd az a helyszín, az a díszlet, az a világítás.

A mi emberünk – útitárs az autót kisvártatva a folyó alá kormányzó B mellett – nézett jobbra is meg balra is, sőt nézelődött, s ezenközben látóterébe az ikertornyok is belekerülhettek. Ha belekerültek, korszakváltó szerepükre még éretlenül ki is tűntek onnan. Olyan látványokat keresett inkább, amelyek segítségül jöhettek a meg-megszakadó beszélgetés fonalának továbbgombolyításához.

Mi volt hát e beszélgetés témája, s kik voltak a beszélő felek?

A festmények és kutyák szállítására ügyesen átalakított gépkocsit vezető B nem más, Bill (vagyis William) Ronalds, egy New York-i egyetem képzőművészeti tanszékének vezetője, és nem mellékesen a magyar vizslák nagy barátja, sőt talán a tenyésztő meghatározást sem utasítaná el. A másik, akit az imént még egyiknek hívtunk (és nevezzünk továbbra is E-nek), magyarországi plakátgrafikus, akinek néhány napja nyílt tárlata B egyetemének galériájában, s most a közös greenwichi reggeli után egy Pen Argyl nevű városka irányába autóznak. A téma pedig, mivel mindketten amolyan művészféleségek, a téma a természetes látvány elé tolakvó mesterséges látvány, legfőképpen a plakát volt.

A plakát fogalmát persze igencsak újra kell értelmezniük a Holland Tunnel túlsó oldalán kibukkanva, miközben New Jersey ipartelepei közt a reklámfeliratok, billboardok és útbaigazító táblák erdejéből a helyes irányt próbálják kisilabizálni. Vizuálisan kommunikálunk – gondolja E, és nem szól, mert látja B-n a koncentráció minden tünetét, meg főleg azért sem, mert nem jut eszébe semmi okosság. Ami eszébe jut, az csak jókora közhely: a 20. század művészete. Persze azt is hozzá­gondolja ugyanakkor, hogy nem a 21.-é. A klasszikus plakátnak ott már aligha lesz dolga, átveszik a szerepét az információ közlésének más, hatásosabb és többnyire sokkal agresszívebb módszerei. A hagyományos plakát megszűnik, átalakul, vagy visszahúzódik az utcákról a galériákba. Már évekkel korábban is gondolt ilyesmiket E, sőt egy budapesti tárlatán a padlóra, a kiállítóterem járófelületére kasírozta a plakátjait, úgy, hogy a látogató kénytelen legyen rájuk taposni. Meglehetős siker volt – dicsekedett akkoriban –, hisz végül mindegyik munkám megsemmisült. A konceptualista ízű tárlatötletet, a plakát és a járkálás ilyetén megfeleltetését már egyre kevesebben értenék meg. A plakát már nem a városkép elemi tartozéka, a hirdetőoszlop nem nélkülözhetetlen utcabútor, falragasz előtt ácsorogni – ez már nem teremt közösséget az emberek között, mint valaha. A plakátragasztó szakma ugyanúgy eltűnik, mint a többi, ami az utcával kapcsolatos: a postás, a suszter és a sarki prosti.

Szóval baj van a plakáttal. Ez abból is nyilvánvaló, hogy otthon tizenhárom plakátos a közelmúltban megalapította a magyar plakáttársaságot. Amíg minden rendben ment, nem volt különösebben fontos, hogy szervezkedjenek a plakátért, sőt még az sem, hogy definiálják a plakátot. Vagy csak úgy körülbelül: az, ami papírra van nyomtatva, és nagyobb, mint egy párnahuzat. Az fűzi őket össze, hogy mindőjük életében volt egy korszak (van, akinél ez máig tart), amelyben a plakát volt a legfontosabb. Ez némi magyarázat arra, miért nem a legfiatalabb korosztály képviselőiből verbuválódott a csapat. Ők már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy csak a plakáttal foglalkozzanak. Ismerik a nemzetközi trendeket: a plakát teret vagy stílszerűbben utcát veszít, és behátrál a kiállítótermek falai közé. A nemzetközi biennálékról megismert grafikusok zöme már nem megbízásra dolgozik, hanem fiktív munkákat csinál. A társaság egyik tagja, Balogh István, aki történetesen E tanára volt még a főiskolán, azt mondta: öregem (mindig így kezdte: öregem…), egy plakáttervezőnek fölösleges kiállításért kuncsorognia, hiszen a kiállításának az utca a helyszíne, ennél nagyobbra igazán nincs szükség. Tanár úr, a világ más lett – mondhatná E –, meg kell keresni benne a plakát funkcióját. Baj van a plakáttal – folytathatná –, ez abból is nyilvánvaló, hogy manapság már kiállítást rendeznek a plakátokból. Ha már nem lehet megőrizni a plakát korábbi, utcai funkcióit, a plakátos gondolkodásmódot kellene tovább éltetni. A plakát stiláris jellemzőit, a csak rá jellemző tömörítést, a jelképekben fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket, meg persze azt az elementáris cinkosságot – Nádas Péter szókap­csolatát fűzöm tovább –, amely olykor-olykor a plakát rajzolója és nézője közt megteremtődött, hisz voltaképpen a legközvetlenebb képzőművészeti műnem volt, vagy lehetett volna a plakát. Ne felejtsd el – próbálja fölvenni a ki tudja mikor félbeszakadt beszélgetés fonalát E –, hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, a szecesszió és az Art Deco idején még föl sem merült a hierarchia kérdése, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét pedig már jó ideje a művészettörténet taglalja. Azt is vedd észre – jön a válasz a volán mellől –, hogy mi történik akkor, amikor a reklám integrálja az autonóm művészet legfrissebb eredményeit. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ha egy új stiláris kifejezésmód feltűnik, azon nyomban lecsapnak rá az alkalmazott műfajok. Megkezdődik a devalválás, na jó, nevezzük finomabban demokratizálásnak; bár a demokrácia a művészet esetében körülbelül a giccsel azonos. A gondolat felhígulása, a formai megoldás sablonná alakítása olykor visszahat az eredeti művekre is. Még jó, ha az adaptálás folyamatát nem maga az eredetit alkotó képzőművész vezényli.

A plakáttal kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen: hic et nunc, itt és most. Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját, és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy doboz kaukázusi kefirnek. Aki ismerős a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak – legalábbis az igazi plakátok. Már nem is az fontos, milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll, a személyiség, aki hitelessé teszi őket. Ezek a képek, odahagyva eredeti funkciójukat, az alkalmazott művészet területéről idővel szépen átvonulnak az önálló képzőművészet világába. Kivételes, ke­gyelmi pillanat, úgy is mondhatnám: a plakát színeváltozása. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy nézhetjük őket, mintha tükörbe néznénk.

Vajon ha egy műfaj száz évig működött, és nem is csak úgy tessék-lássék, hanem fontos része volt a kultúrának, elenyészhet-e csak úgy hipp-hopp? Ennyi idő után talán vannak már szerzett jogai, és nem kell folyvást fölvetni velük kapcsolatban a funkció kérdését. A plakát olyasvalami, amelyet gratia sui is fogyaszthatunk, anélkül, hogy a célszerűségén morfondíroznánk.

Hol van már a párnahuzat-definíció? Eltakarták a nászágylepedőnél is nagyobb nyomtatványok, felső határ egyszerűen nincs. Pedig vannak különbségek. Egy plakát és egy billboard közt éppen az a különbség, mint ami egy sétálóutca és egy highway között. Vagyis az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz.

Ahogy a highway betonujjai benyúlnak a külvárosba, egyre nagyobb képek futnak el mellettük. Gigant posterek. Mintha a hirdetések méretével szeretnék legyőzni egymást az óriásvállalatok. Nem is kell fölfogni az ábrát, nem is kell megérteni az üzenetet, legalábbis nem baj, ha elsőre nem megy; újra megismétlik pár miles múlva… és még hányszor, hány milliószor a west coast óceánjáig. Repetitio est Mater Studiorum. És még tovább. Ugyanazok a képek robognak a Szöul, a Milánó, a Fokváros, a Sydney és a Buenos Aires felé vezető sztrádák mentén is. Jönnek feltartóztathatatlan magabiztossággal ezek a pótkép- és pótszöveg-hömpölygések, az egyik kép érvényteleníti a következőt, az egyik szöveg kiiktatja az előzőt, csupán a sodrás marad meg, és azokban, akiknek szánták, kialakul, szépen fokozatosan kifejlődik a látás helyetti nézés képessége. B arról beszél, hogy a kommunikáció lényege az volna, hogy mindenkihez a saját nyelvén szóljanak. Az anyanyelvén. Akkor is, ha az a nyelv nem verbális, hanem vizuális nyelv. Létezhet vajon vizuális anyanyelv is? Vajon ugyanazt értik-e az éppen elfutó képen mindenütt? Előbb-utóbb ugyanazt fogják, s ha van felelőssége a grafikusnak, az annyi, hogy ez minél később következzen be. Minél később legyen kénytelen föladni évezredes kulturális hátterét, fölszaggatni a gyökereit az, aki még rendelkezik ilyennel.

A hátsó ülésre dobott Times ott van nyitva, ahol a globalizáció ellen tüntetőket vízágyúzzák. B mosolyog. Vajon nem fél az uniformisba bújt dizájntól? Más gond van itten – mondja –, vagy más is. Vedd csak észre, hogy mennyi szöveges plakát van körülöttünk. Pedig úgy képzeltük valamikor, én még ma is úgy hiszem, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehetne. A szöveges plakát egyfajta beismerése, nyilvános bevallása annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig ha végiggondolod a plakátművészet történetét, s ha valami fejlődést hámozol ki belőle, az éppen arra vonatkozik, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Talán a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat, például a lengyeleknél. Később a japánoknál. Aztán mintha megfordulnának a trendek. És talán éppen Amerikából kiindulva – veti óvatosan közbe E. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, amivel szembesülnie kellett szinte minden itteni munkája kapcsán, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art director meg egy kreatív direktor, meg egy grafikus, meg egy szövegíró, egy tipográfus, egy fotós, meg ki tudja még, hogy ki mindenki, akkor a brain stormingnak csak rossz vége lehet. Mindenki szeretné, ha ő is hozzátehetne valamit a kész műhöz. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. B nevet – hogyan is mondtad tegnap a diákoknak: ha plakátot akartok készíteni, fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetet, amit ki szeretnétek fejezni a plakáttal, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal. E mosolyogva bámul ki az ablakon. Hálás, hogy B megjegyezte az aforizmának szánt mondatot, amelyet igyekezett olyan könnyedén elmondani, mintha épp akkor, a diákok előtt ötlött volna az eszébe, holott sokszor végiggondolta már. „Ha egyetlen betűre sincs szükség, akkor van kész a plakát.” Gyakran érződik valami kimondatlan, olykor fennhéjázó, máskor leereszkedő arisztokratikus fensőbbségi tudat a verbalitás képviselőinek oldalán, amely a közvetlenül képekben történő, a szavak által nem közvetített gondolkodást valamiféle kezdetleges zsigeri adottságnak tekinti, és mint olyat mélységesen lenézi. Láthatóan B-t is foglalkoztatja ez a téma: – Nagy port vert föl itt nemrég egy Merlin Donald nevű úr elmélete. Origins of the Modern Mind – A modern elme eredete című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az az evolúciós átmenet, amelyben a homo erectus homo sapiensszé alakult át, az leginkább a vizuális szimbólumok föltalálásával függött össze. Egy orális-mitikus kultúrából a grafikai reprezentáció föltalálása révén egy analitikus, majd végül egy teoretikus kultúra fejlődött ki. A gondolkodás, töprengtél már ezen, leginkább úgy appercipiálható, hogy a képek a beszélt nyelv hangjaira való közvetlen vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére. Vigyázat, nem csak a vizuális gondolkodás, a fogalmi gondolkodás dettó. Annak is elsődleges közege a kép. Az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás képi struktúrákkal operál.

Néhány éve együtt nézték meg a 63. utcában az Illusztrátorok Társaságának éves kiállítását. Elenyésző kivétel volt a kézi munka. Szinte mindről meg lehetett állapítani, hogy melyik számítógépes program mely effektusával dolgozott a grafikus. Tegnap újra megnézték az ez évi anyagot: úgy tetszik, a nagy hullám lefutott, akvarellek, pasztellképek, karcok (E-től is egy) meg persze az amerikai újságrajz tradíciója, a scratchboard. Digit-art alig – idekint persze, úgy tessék érteni, hogy a galéria falain kívül tovább tobzódik, sőt jobban, mint valaha.

A fák sárgára, vörösre váltanak, ahogy a tengertől egyre távolabb kerülnek. Persze a felelősséghez – tér vissza E a vizuális anyanyelv kapcsán előhozott fogalomhoz – hozzátartozna valamiféle önkorlátozás is. A papírméret, a minőség, példányszám tekintetében. A Cooper-könyvek indiánjai lovagoltak valaha ezekben az erdőkben. Az utolsó mohikán. Wanted – írták arcképeik fölé a talpas fabetűkkel szedett kis plakátokon. Egy évre rá, hogy E újra New Yorkban jár majd, ilyen apró arcképes plakátok töltik meg a várost: a ledőlt tornyok eltűnt embereit akarják visszakapni a hozzátartozók. A családtag-designerek kézírással, indigóval, fénymásolattal, komputerrel sokszorozzák a reményt. Szívet tépőn szép plakátforradalom.

A riói környezetvédő konferenciára még grafikusokat is meghívtak, a meghívottak munkáit kinyomtatták kis méretben, és olyan papírra, amely néhány év múltán elporlad. A grafikusok azzal a feladattal utaztak haza, hogy majd kollegáik figyelmébe is ezt a szerénységet fogják ajánlani. Az otthoni kollégák persze mosolyogtak: ha én visszautasítanám, megcsinálja más. Különben se a grafikusokon kezdd, inkább a multikon – mondták E-nek. Ha véletlenül itthoni tervezőre bíznak valamit, az majd bolond lesz az önkorlátozásról papolni nekik. Aztán mindjárt jönnek a politikusok is: egyik párt sem fogja megkockáztatni, hogy kisebb vagy kevesebb plakáttal álljon ki. Amikor odahaza E kinyitja a postaládáját, a kihulló nyomtatványkötegek, amelyek néhány napos áruházi akciókat reklámoznak, olyan fényűző papírra lesznek nyomtatva, hogy a föld alatt is több évszázad alatt bomlanak majd el.

A föld alatt porladó indiánok erdeje színes és békés. Hány fa, mekkora erdőség változik efemer-nyomtatvánnyá évente? Megtudható-e az igazság? A reklám azzal, hogy szebbnek, jobbnak tünteti föl az eladásra kínált árucikket a valóságosnál, hiába is szépítenénk, hazudik. Vagy csupán a dolgát teszi? Hazudj, csak rajt ne kapjanak? B mosolyogva mondja, hogy a grafikusnak valami finom jellel, kacsintással kellene figyelmeztetni a nézőt, hogy a füllentések világába, az illúziók országába tévedt. Valami egyezményes jel kéne, egy nyelv, amit a megrendelők, a kliensek nem érthetnek meg soha. Az alkotó és a néző kerüljön azonos oldalra, valahogy úgy kellene… közös érdekek szerint. Felszabadultan nevetnek. Észrevetted – mondja B –, mennyire nehezen kezdődött a beszélgetés, s most milyen könnyed természetességgel folyik? E észrevette. Leereszti az ablakot, és azt kérdezi: Tényleg úgy hívjátok, ami most van, hogy indián nyár? Tudod – folytatja B az előző gondolatot –, itt Amerikában az államoknak különböző törvényeik vannak. New Yorkban is meg New Jersey-ben is tele volt az országút széle reklámmal. Mióta átjöttünk Pennsylvaniába, nem látsz billboardokat. Az itteni szabályok egyszerűen megtiltják. Ugocsa non coronat! Szép, ugye? Nézheted a tájat, a felhőket, sőt figyelhetsz a barátodra is. Mindjárt itthon vagyunk. Éppen ezért költöztem ide, meg persze hogy észrevegyem az indián nyarat. Így mondjuk valóban, indian summer.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben