×

Halott vajdaságiakat olvasva

Tóth Ferenc

Fenyvesi Ottó

2012 // 04


Síkban születtem,
háromszögek, félkörök,
sugarak, álmok erdejében.
Emberek jöttek a habokból.
Sárgák, feketék, zöldek.
Egész éjjel egy verset
gombolyítottam belőled.
Körülöttünk álmos fény virított,
némák voltak a borús, bús, lomha dudák.
A csöndben sok mindent véltem hallani.
A lepkék röptét. Mozartot és Paganinit.
A Neretvát, az élet hordalékával,
ahogy a tenger felé nyomul.
Egész éjjel verset gombolyítottam.
Emberek érkeztek a habokból.
Jó lett volna bennük megfogódzni,
jó lett volna a hajukba kapaszkodni.
Prüszkölt a líra, vér serkent
a keményre edzett acélrudakból.
Jó lett volna megkapaszkodni,
gyökeret ereszteni a síkba.
Pókhálót fonni a pajeszodból.

Fellőttelek a Szíriuszra,
belőled táplálkozik az éj,
s csak vonulnak illőn helyükre a csillagok,
igazodnak a dolgok szelíden, tétován,
mintha Kálmány Lajos nyomában érkeznél.

Nincs nagyobb öröm,
mint viszontlátni a régi halmokat,
a lágyakat, a keményeket.
Az erdők tűhegyes csúcsait.
Nincs nagyobb öröm, mint viszontlátni
azt a kedves asszonyt, aki keblén fogva tartott
egy különös, furcsa, félrossz délelőtt,
s húsotok sistergett a csóktól.
Nincs nagyobb öröm, mint viszontlátni őt,
kinek melle önmagával labdázó kisgyerek.

Milyen kék az ég!
Milyen zöld a szemed?
Milyen forró nyár lesz itt nemsokára!
A szőke tarlón pásztorfütty és mézillat terjeng.
A domboldalon tűzdobot görget egy sámán,
a Méhészek völgyében rőzsét tördel a napsugár.

Sorokat találtam benne aláhúzva:
„Öröm volt akkoriban, a hatvanas évek végén Topolyára menni irodalmi estre. Hisz a léleknyomorító »tanáros« és »tanaras« közöny s a torokszorongató és »szóelfojtó« diákos unalom helyett Tóth Ferenc topolyai gimnáziumában egy eleven, friss, párbeszédre ösztönző, igazi értelmiségi légkör várta az épp erre, s nem holmi intézményes tapsra vágyó fiatal vagy idős íróembert, írótársat. Egy könnyen felismerhető, eleven szellemi műhely, amelyben nincs tanár és nincs diák, csupán együtt gondolkodó és együtt kérdező, a gondolkodás és a kérdezés szép tudományát és még szebb szellemi akcióját együtt tanuló fiatal értelmiségiek közössége.”
(Bosnyák István: Nemzedéki távlatból, 1985.)

Rések, hézagok pedig mindig lesznek!
Közöttünk, bennünk. Általunk.
Kódok mindenhol, ontológiai törmelékek.
Földutak és Heideggerek.
Wittgenstein és a bizonyosságok.
Van Gogh napraforgói.
Követ termel a vese.
Príma friss áru,
füstbe mennek a kolbászok.

Soha nem felejthetjük a búzakéket.
A parazsat a kályhában, az elme diadalát.
Nem tömhetjük be a réseket.
Soha nem felejthetjük a távolságokat,
Bajsát, Moravicát, Csantavért.
Sohasem felejthetjük el Bács tavaszát,
a virágok illatát, az őzikék szemét,
a harmatot, a zúzmarát,
az aklokban ébredő jószág és baromfi
ködhozta tompa hangjait.
A keblek rándulását,
a belőlük áradó kósza, bús jambusokat,
a mosdó kicsinyre áztatott szappandarabját.

A víz felett az ég olyan őszikék.
Nem tudunk már félni sem igazán,
körülöttünk csöndvirágok nyílnak,
ősz telepszik ránk. Szótlanul, szépen
szállnak a novemberi ködök.
Neonfény úszik az út andalító tükrében.
Sikolt egy vonat,
Eszünkbe jut egy eltűnt falusi pillanat:
kacsák úsztak a vízen,
száraz levél vált ágától, s félőn a vízre hullt.
Tétova körök gyűrűztek,
szelíden úszók, tűnők, csendesek.
A sétányon szeretkező szobrok,
gólyák és őzikék. Sellők, hetérák.
Szótlanul szállnak belőled a novemberi ködök.
Nem tudok már félni sem igazán,
csak állok e szépségek felett és őrködöm.

Mily kék az ég!
Forró lesz majd a nyár.
Kifestjük, fehérre meszeljük a húsvétot,
s majd az ablakon keresztül látjuk:
szőke a tarló, lágy a hajfonat,
vásznak száradnak.
A lepkéket nyugovóra inti az alkonyat.

Vese és epe termeli bennünk
rendületlenül a salakot.
Elfekszik a sok tenger-nehéz nyár.
Réseket tömít a poézis.
Rozsdában szendereg anyám diófája.
Jó lenne rád önteni a versemet.

Halál a síkban,
meghalt már mindenki,
akiben – akkor ott,
abban a teremben –
égig szaladt a vér.
Meghalt már mindenki –
eltűntek, mint a mohikánok.

Sámánod vére hull,
háromszor kiáltott,
torkában kőszikla:
hétszer hét napnyugta
a dobra hanyatlott.

Tóth Ferenc (1940–1980). Költő, drámaíró, néprajztudós, tanár. Gimnáziumi tanár volt szülővárosában, Topolyán, majd az újvidéki Hungarológiai Intézet munkatársa lett. Közlekedési balesetben vesztette életét.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben