×

Férj és feleség kapcsolata, betegség idején

Odze György

2012 // 04
Mi lesz, ha amputálják Zsófi mellét? Miért éppen neki? Milyen élete lesz azután? Csak ültek a Böszörményi úti lakás konyhájában, Zsófi és Frank, férj és feleség. Zsófi aznap tudta meg biztosan. Sejtette már korábban is, hogy baj van, mert lehet a bajokat sejteni, de az ember ösztönösen menekül a bajok elől, és minél nagyobb a baj, annál jobban menekül. Frank mindig szeretett a saját bajáról beszélni, és mindig volt is valami saját baja, főleg kisebb bajok, de hát a saját kis baj az mindig fontosabbnak látszik, mint a más nagy baja. Most, hogy igazán nagy a baj, most meg nem tudott semmit mondani. Mit is mondhatott volna? Minden rendben lesz. De ezt ő maga sem hitte, és nem is hangzott hihetően. Semmi sem lesz rendben. Ilyet meg nem lehet mondani. Jó dolog az őszinteség, de nem akkor, amikor baj van. Fél mellel is szeretni foglak. Ezt is mondhatta volna tréfásan, de most nem lehetett tréfálni. Mell, micsoda otromba szó, de most mindennél fontosabb, emlő, ez még rosszabb, emlőlevétel, ez a legrosszabb. Frank András, az ötvenéves, látszólag sikeres filozófus, fiatalkorában A félelem filozófiájának alkotója, és néhány éve még egyetemi tanár, ám akkor, az emel­kedés után következett a süllyedés, ostoba szerelmi kaland egyik tanítványával, alkohol, gázolás részegen egy budai mellékutcában, de még sikerült megkapaszkodnia ügyvéd barátja, Spilhofer segítségével. Zsófi akkor mellé állt, veszekedtek ugyan, de végül is mellé állt, egy ballépést még el lehet fogadni, Frank pedig megígérte, hogy ilyesmire soha többé nem is gondol, most látszólag sikeres iskolaigazgató, látszólag magabiztos férfi. De csak látszólag. Valóságosan sikeresnek és magabiztosnak lenni úgysem lehet. De ha az ember látszólag sikeres, az majdnem olyan, mintha valóságosan sikeres lenne. Mi a különbség? Végül is mindegy. Hétmilliárd ember él a Földön, ami a Holdról nézve éppen csak akkora, mint egy golflabda. Ő, Frank András pedig csak egy a hétmilliárd közül. Az élete mindig is csupa emelkedés és süllyedés volt, de hát így vagyunk ezzel mindnyájan. Mindenekelőtt a stádiumtól és a prognózistól függ, hogy kell-e egyáltalán onkológiai terápiát adni a műtét mellett vagy sem. Ezt mondta Berger Laci, Frank gimnáziumi osztálytársa, a sebészorvos, aki soha nem téved. Mindig őt keresték, amikor baj volt.

– Mit mondott még?

– Nem tudom – mondta Zsófi. Frankra nézett, várta a választ.

Sokat számít a mell? Frank nem merte megkérdezni.

Hogy milyen terápia a leghatékonyabb, az a daganatjellemzők alapján állapítható meg. Lehet hormonterápia, kemoterápia, molekulárisan célzott biológiai terápia vagy sugárterápia. Berger szerint minden operálható emlőrákot operálni kell. Sok esetben a műtét önmagában is elegendő a gyógyuláshoz, különösen, ha korai stádiumban operálják meg. De mi az a korai stádium? Vannak olyan daganatok, melyek rendkívül lassan romlanak és nőnek, és vannak olyanok, amelyek viharosan terjednek. A két véglet között a legkülönbözőbb átmeneti fajták is előfordulnak, tehát egyértelmű választ erre nem lehet adni. A daganat méretétől is függ, hogy mekkora szövettérfogatot kell eltávolítani.

Mennyire látszik majd? Frank persze ezt sem kérdezte meg.

Meg kellene tanulniuk rendesen beszélni. Ő, a filozófus és Zsófi, a nyelvtanárnő.

Mennyire látszik majd?

Az sok mindentől függ: például attól, hogy hol helyezkedett el a daganat, hogy hogyan történik a műtét, hogy milyen gyakorlott, aki a műtétet végzi. Emellett vannak egyéni hajlamosító tényezők is, ha van hajlam fokozott kötőszöveti képződésre, akkor jobban látszik a műtét helye. Az emlőlevétel és a lokális kezelést jelentő sugárterápia között egyértelmű az összefüggés, hiszen minden emlőmegtartó műtét után sugárkezelést végeznek, viszont a teljes emlőeltávolítás után ritkán van szükség sugárkezelésre.

Döntse el ő, Zsófi?

– Mit mondott Berger? – kérdezte Frank.

– Semmit. Megmutatta a képet. Nem mondott semmit. Operálni kell.

Le kell venni. De Zsófi ezt nem mondta ki.

Leggyakrabban a csontrendszerbe ad áttétet, de emellett a nyirokcsomókba, a tüdőbe, a májba, esetleg az agyba, központi idegrendszerbe is adhat, de ez utóbbi a legritkább. Talán.

És most kihez fordulsz?

Quem felicitas amicum fecit, infortinum facie inimicum. Akit a szerencse a barátoddá tesz, a szerencsétlenségben ellenséged lesz. Anyát csak hetente egyszer látogatta meg, kényszerűségből, vitt neki süteményt, de alig várta, hogy szabadulhasson, Vera, a nővére már évek óta nem beszél vele, szétesett a család, mindig is szét volt esve, csak nem vették észre.

Nem volt mit mondania. Most mindent ennek kell alárendelnie. Ezt akarta mondani. De mit is jelent pontosan az alárendelés? Nem, ő sohasem volt áldozatkész, sem bátor, sem becsületes, sem belátó, nem volt segítőkész, nem volt szorgalmas, problémameglátása téves volt, kérdésmegfogalmazásai elfogultak, egyszóval semmi oka arra, hogy büszkeséget érezzen.

– Egy egyszerű fejfájással kezdődött – Zsófi szakszerűen beszélt, mint valami orvos. Igen, az ember megtanulja a saját betegségeit. – Bementem egy gyógyszertárba, és ott azt mondta valaki, hogy menjek orvoshoz, mert rettenetesen nézek ki. És csakugyan rettenetesen néztem ki.

– Nem is mesélted – Frank vodkát töltött, meggyőződése volt, hogy az alkohol segít a nehéz pillanatokban.

– Nem – felelte Zsófi. – Miért mondtam volna? Nem érdekel, mi van velem.

– Ez nem igaz – és nem is volt igaz. Vagy csak néha volt igaz. De akkor mégiscsak igaz.

– Ma mentem el Bergerhez.

– Mit mondott? – Mindig ez a kérdés, mit mondanak az orvosok. Ezt már kérdezte.

– Hogy minél előbb – ittak egy pohárkával. Kis cseréppohárka volt, még Krakkóban vették néhány éve.

– Persze – bólogatott Frank. Semmi értelmeset nem tudott mondani. Válságos helyzetben semmi okos nem jutott eszébe.

– Törődj a könyveddel – mondta Zsófi.

Igen, korábban mondta, hogy van egy ajánlata. De ezt csak hazudta. Úgy gondolta, hogy a házassága Zsófival süllyedőfélben van. Nem írt könyvet, helyette délutánonként a fiatal angoltanárral, Erikával szeretkezett a lány lakásán, a Sas-hegyen. Egy vidéki konferencián ismerkedtek meg, szakmai beszélgetésként kezdődött, ez lett belőle. Szakítunk, döntötte el most Frank. Bátornak kell lennie. Pedig nem könnyű bátornak lenni. Korábban azt gondolta magáról, hogy bátor, de most már tudta, hogy nem bátor, de nem is gyáva, pontosabban fogalmazva egyszer bátor, máskor meg gyáva, többségében ott él egy nagy, szürke mezőn, se bátor, se gyáva társaival, amúgy se tudta pontosan, hogy mit jelent az, gyávának vagy bátornak lenni, ahány ember, annyi gyávaság, és persze annyi bátorság is, az, aki bátor, az nem fél, de hát ez sem igaz, mert csak az tud bátor lenni, aki tud félni is, de aki nem fél, persze az is lehet bátor, és az is lehet gyáva, aki nem fél, csak hát megint az volt a baj, hogy nem tudta, mi az a bátorság, és mi az a gyávaság, és abban sem volt biztos, hogy ezek ilyen vegytiszta érzések, mert sokszor érezte magát bátornak, amikor pedig nagyon félt, nincs bátorság és nincs gyávaság, hamis fogalmak ezek, amelyeknek rabjai vagyunk.

– Nem fogsz elhagyni a műtét után? – kérdezte Zsófi.

– Nem a melled miatt szeretlek – mondta Frank. Tréfálkozni próbált, de nem sikerült.

– És azt is kérdezte Berger, hogy törődsz-e velem.

– Hát persze – De a persze, az nem igen.

– Ő azt kérdezte, hogy komolyan törődsz-e velem. Hogy számít-e az neked, hogy mit gondolok.

– Ezt kérdezte Berger? – Frank úgy érezte, hogy cserbenhagyta a barátja.

Ittak még egy vodkát. Éjszaka nem aludtak, nem szeretkeztek, várták a reggelt. Amikor neki, Franknak eltört a lába, Zsófi mindig arra kérte, ne hagyja el magát.

Zsófi másnap befeküdt, egy sor vizsgálatot végeztek, röntgen, labor, szívműködés, vérnyomás, beszélgetés a sebésszel és az altatóorvossal, Frank hajnalban kelt, főzött Zsófinak, aztán ment a gimnáziumba. Lemondta a találkozót Erikával, megértheted, mondta, de nem volt biztos benne, hogy a lány csakugyan megérti. Aztán elment egy kiadóhoz, és előleget kért.

– Sajnos most nem tudunk segíteni – tárta szét a karját Arádi, az igazgató. Korábban sokat dolgoztak együtt. De korábban minden más volt. – Ne haragudj.

Frank azt felelte, hogy nem haragszik, és elment Anyához. Anya soha nem segített rajta, és ő sem segített Anyán.

– Azt hittem, van rendes állásod – mondta szárazon Anya. Nehezen beszélt, mert új műfogsora volt, a mutató- és hüvelykujjával azt igazgatta.

– Most kell a pénz – felelte Frank. Remélte, hogy sohasem lesz műfogsora.

– Szörnyű alak vagy – mondta neki Anya. Mindig ezt mondta.

– Zsófi beteg – felelte ő.

– Az egész életedet elrontottad – folytatta Anya. Az ő lakásában ültek, egy óbudai panel második emeletén, Anya egy régi fotelben, amiből televíziót is szokott nézni, Frank meg az ágyon, mert más ülőhely nem volt. Nézte, milyen kopott, poros és ócska a lakás, Apa régi éjjeliszekrényén egy ébresztőóra, amelyik nem járt, az ablak előtt egy állványon elpusztult virágok.

A kórházban akkor még mindenki bizakodott, igen.

Áttét.

Nem volt mit tenni, következett a kemoterápia.

– Meg fogok halni – mondta Zsófi. És még szomorúság sem volt a hangjában. Szabadulni akart a szenvedéstől.

– Ugyan már – legyintett Frank meggyőződés nélkül.

Aznap este egyszer csak becsengetett Anya. Egy borítékot hozott.

– Százezer forint. Talán segít Zsófinak – ezt mondta.

Megölelte Frankot, mindketten elsírták magunkat. A nők nem szeretik, ha a férfiak sírnak, ő meg néha szívesen sírt.

Azután jött a Graft Versus Host Disease betegség, és akkor feladták. Ilyet nem szabad kimondani, mert a betegségekkel szembe kell szállni, erősnek kell lenni, mert az akarat a betegség legyőzésének legfontosabb eszköze, igen, tudták ezt ők is, de akkor egyszer csak feladták, vége, gondolta Zsófi, vége, gondolta ő is. A donor csontvelő támadta meg Zsófi saját sejtjeit. A tünetek szörnyűek voltak, a bőre teljesen bebarnult, az evés nehezen vagy nem is ment, nem is akart enni, semmit sem akart, csak feküdt az ágyon, behunyta a szemét, fáradt és sovány volt, tudta, hogy már nem él sokáig, tudta, hogy soha többé nem megy már nyaralni, nem megy moziba, nem olvas könyvet, nem lesznek fiúk, akiket ölelhet, már alig volt benne erő, nem beszélt senkihez, nem hallotta meg a kérdéseket, és nem válaszolt senkinek, Frank is csak ült az ágya szélén, és fogta a kezét. Fel kell készülni a legrosszabbra, mondták az orvosok, de hát a legrosszabbra nem lehet felkészülni, azért mondják azt, hogy az a legrosszabb. Nem hasonlítható, nem magyarázható, nem indokolható. Ültek a kórház folyosóján, egy padon, Zsófi nem is nézett rá, lehet, hogy nem is látta őt.

– Szeretlek – mondta Frank.

Megkérdezte volna, hogy hogy van, de nem kérdezte meg, mert látta.

– Nem értesz semmit – mondta Zsófi. – Nem értesz és nem tudsz semmit.

Talán, gondolta Frank, talán ha lenne gyerekük. Volt egy balszerencsés kísérletük, azután már nem vállalkoztak többet.

Berger kikísérte Frankot a folyosóra, azt mondta, hogy most már csakugyan fel kell készülni a legrosszabbra, de ő akkor is azt felelte, hogy a legrosszabb azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, és ő nem is tud rá felkészülni. Akkor Zsófinak már olyan szenvedései voltak, hogy ő is arra gondolt, hogy nincs is értelme az egésznek, ilyenkor az ember olyan céltalanná válik, Frank ült a lakásban, nem csinált semmit, csak félt, hogy elveszíti Zsófit, és ha az ember ennyire fél, akkor semmi mást nem tud csinálni, aztán este Berger telefonált a kórházból, nagyon sajnálja.

Most egyedül él a Böszörményi úton, néha vodkát iszik a konyhaasztalnál. Az ő élete mindig is emelkedés volt és süllyedés, most éppen megint süllyedés következik. Mihez ért? Semmihez, aminek hasznát vehetné. Még beszélgetni sem tudott tisztességesen Zsófival akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Nagypapa mihez értett? És Apa? Ő, Frank még egy zöldborsókonzervet sem képes megbízhatóan, mint más talpraesett férfiak, kinyitni úgy, hogy ne legyen zöldborsós az inge, vagy ne loccsanjon ki nyitás közben a lé a padlóra. Talán a lélekhez ért valamelyest? De nem, ahhoz sem ért, de az is igaz, hogy a lélekhez senki sem ért, legkevésbé azok, akik mondják, és pontosan arra való a lélek, hogy senki se értsen hozzá. A csalódás az önismeret felsőfoka, írta le magának egy kockás füzetbe, elégedetten.

A stílus: helytállás. Ez a mondat ott függött bekeretezve az igazgatói iroda falán, a könyvespolc fölött. Szerette az ilyen kemény, rövid igazságokat, és sokszor mutatta a diákjainak is. Látjátok? A stílus: helytállás. Gondolkozzatok rajta. Ő maga ugyan nem hitt benne, de úgy tett, mintha hinne. És ha az ember úgy tesz, mintha hinne valamiben, akkor az már majdnem olyan, mintha hinne is.

Ki vagy? Mit tudsz tenni, ha baj van? Ha igazi baj van?

Fontos kérdések? Fiatal korában, hosszú, dohányfüstös estéken, értelmiséginek hangzó beszélgetéseken még fontosnak látszottak, de mint annyi minden másról, ami az ember fiatal korában fontosnak látszik, kiderült, hogy lényegtelen. Nincs jelentősége annak, hogy ki ő, mert lehetne más is. Akárki. Hétmilliárd ember él a Földön, ami Holdról nézve éppen csak akkora, mint egy golflabda.

Ennyi a történet. Zsófi és Frank története.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben