×

Bejegyzések a Cs betűhöz

Csurka István levele Csalog Zsolthoz

Soltész Márton

2012 // 04
Ahogyan ma már csak a „Péterek nemzedékeként”, sőt a „4 P”-ként emlegetjük a hetvenes években indult, akkor úgynevezett „fiatal” írókat – Esterházyt, Nádast, Hajnóczyt és Lengyelt –, úgy ragadt valahogy a Csalog–Császár–Csörsz–Csurka–Csaplár-fogatra az „5 Cs” elnevezés. Vélhetően a lázas előadások mámorában, a szintézis igényével alkottam meg ezt a cégtáblát, elsősorban azért, hogy ezzel is rögzítsem: öten vannak – könnyebb így összeszedni, számon tartani őket.

A kilencvenes évek elejétől azután egyre szaporodtak a szomorú bejegyzések e „fiatal” nemzedék virtuális naplójának Cs betűjénél. Először Csalog Zsolt (1997. július 18.), majd Császár István (1998. március 26.) költözött el az árnyékvilágból, nemrég pedig (2012. február 4-én) Csurka István is letette a lantot. Szíven ütött a hír, hogy ez a művelt, nyughatatlan ember, szüleim, nagyszüleim politikai vitáinak egyik főszereplője is távozott – halála az idő múlására figyelmeztetett.



Néhány hete – Csalog Zsolt hagyatékának leltározása közben – érdekes levélre bukkantam az OSZK Kézirattárában. Persze, hogy valóban érdekes-e, vagy csak most, Csurka halála miatt tűnik érdekesnek, jó kérdés. Mindenesetre: aktuális. Alább a szöveg:

Kedves Zsolt,

egy kicsit soká volt nálam a kéziratod, de ezzel csak azt érted el, hogy tovább erjedt […] 1 és végül teljesen kiforrt bennem a csodálat és az elismerés.

Ezekben az írásokban a sorsokkal közvetített korszerű, nemes mondanivalón felül elsősorban a módszered iránti következetességed nyűgözött le. Az, hogy egy kötőszó erejéig sem engeded a saját céljaid, szándékaid ráerőszakolódni a vallomást tevőre; hogy láthatóan nem akartál egyetlen olyan mondatot sem kiprovokálni belőlük, amit ők nem akartak volna kimondani; hogy esetleg nem éppen ínyedre való vélekedéseiket is alázatosan tiszteletben tartottad.

És lám, ebből aztán végül mégis kibontakozik valami, amit talán nem túlzás teljes igazságnak nevezni. Szívből gratulálok és szeretettel ölellek!

Bp., 1979. nov. 5.

Csurka István2



Irodalomtörténeti szempontból jelentős, összetett „szellemi” kapcsolat – tudtommal – nem fűzte egymáshoz a két írót. Mégis, valahányszor a Házmestersiratót olvasom, az az érzésem, mintha e zseniális drámai dialógushoz Csalog szociológiai felméréseinek jegyzőkönyvei szolgáltatták volna az alapot. Amikor néhány éve a Csalog Zsolt Ház teraszán a Vasárnapi menü darabjait olvasgattam, Zsolt kilencvenes években írt publicisztikái jutottak eszembe, az Új magyar önépítés kötet Bibó-felej­tésé­nek sorai mögött pedig A kovetkezo emlek­konyv­be3 (sic!) című Csalog-cikk sorait hallottam visszhangzani.

De túl az alkotásmód, a szemlélet létesítette tematikus kapcsolatokon, milyen érdekes most, majd tizenöt évvel a rendszerváltozás után – immáron posztumusz gesztusként – összeolvasni e két írófigura sorsképletét! Zsolt a fordulat évétől szinte minden írásában, interjúbeszélgetésében visszatért rá: ott volt ’56 barikádjain; s élete végéig egyként hordozta október 28-nak győzelmi eufóriáját, a bukás vérgőzös traumáját, illetve a felelősségre vonás elmaradása miatt érzett lelkifurdalást. Csurka ’56-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola nemzetőrségének vezetője volt, tetteiért fél évre internálták is. S talán éppen ez a meghatározó, korai élmény rakta le írói és politikusi gondolkodásának alapjait.

Ekkor tehát, a magyar forradalom napjaiban, majd később, a bolsevizmussal folytatott parttalan csatározások idején még egy csapatban játszott a két író. Később, a „módszerváltás” után Csurka az MDF, Csalog az SZDSZ színeiben kezdett neki a „megújult”, „felszabadult” Magyarország megreformálásának. Hogy e megújulásba és szabadságba vetett hit végül milyen általános társadalmi kiábrándulásba fordult, nem kell részleteznem. Csupán azt a tényt emelném ki, hogy a két forradalmár elsőként zárta ki magát az említett pártokból. Hasonlóan erős igazságérzékük, pikírt humoruk, szilaj konokságuk, összeférhetetlenségük sokak szemében szálka volt.

Azt hiszem, s ezért is ástam elő ezt a levelet, mindaz, ami a kilencvenes évek szakításaihoz – e sajátos kizárásokhoz-önkizárásokhoz – vezetett, lényegében már ebben az 1979-es episztolában megjelenik. S noha nem teljesen egyértelmű, hogy melyik Csalog-kézirat kapcsán születtek Csurka méltató sorai (a dátum és az interjúalanyokra alkalmazott többes szám miatt vélhetően A tengert akartam látni ürügyén),4 a laudáció kulcsszavai igazán beszédesek. A sorskérdések iránti fokozott érdeklődés, az expresszív őszinteség-vallomásosság imperatívuszának esszé- és dokumentumformái, a „korszerű, nemes mondanivaló”, az erőszakmentes, következetes alkotás, az alázat, a tisztelet, végül pedig a „teljes igazság” – ezek Csurka és Csalog esz­tétikai szótárának egyaránt központi jelölői.

Rövid jegyzetemnek természetesen nem lehet, és nem is célja annak számbavétele, hogy e két szóművész, politikus és közéleti személyiség vajon mennyire maradt hű azokhoz az értékekhez, amelyekre ezek az ígéretes terminusok utalnak; mindössze azt szeretném láttatni, hogy milyen hívószavak, milyen értékszempontok merültek föl egyáltalán a hetvenes évek végén e két rokon sorsú, rokon lelkű ember dialógusában. Csupán a szavaik, az írásaik állnak már előttem, ezek alapján beszélhetek rokonságról vagy homlokegyenest ellenkező irányú értéktételezésről. Így – anélkül, hogy belemerülnék Csalog cenzúrabotrányainak elemzésébe,  hogy lerántanám a leplet dokumenta­riz­musának álságairól, vagy hogy kétségbe vonnám a volt MIÉP-elnök empátiáját és humanizmusát – azt kell mondjam: e két életmű, legalábbis nagy vonalakban, egy irányba mutat. Hiszen mindkettő az egyén szabadságát, cselekvőképességét állítja reflektorfénybe, a nyílt és felelős irodalmi életet reklamálja, a jogtalanság és embertelenség módszereit kárhoztatja.



Végezetül hadd idézzek egy 1989-es Csurka-esszé­ből: „Az egyéntől csak akkor várható el cselekvés, közösségi tett és jó teljesítmény, ha egyéniségét, méltóságát is kiteljesedni remélheti. Ha a bányász viszontlátja magát a képernyőn, ha a riporter elretten, és képtelenségnek tartja, hogy hozzányúljon a mondataimhoz, mert van önbecsülése, s ha én magam is főbenjáró bűnnek, elviselhetetlen jogtalanságnak tartom, ha letörlik a szalagról akár csak egyetlen mondatomat is.”5

Nos, hogy Csalog Zsolt – portréinak készítése közben – mit jegyzett le és mit törölt le saját kazettaszalagjairól, nem tudhatjuk. Csurka István – mint leveléből kiderül – mindenesetre hitt abban, hogy írásai hiteles, csorbítatlan, mindennemű manipulációtól mentes szövegek. A Hamis tanú szerzője 1979-ben tehát még hitt a társadalmilag elkötelezett író igazságában, hitt egy „teljes igazságban”.

Kortárs irodalmunk termésére tekintve talán kimondhatjuk: a szociográfia, a dokumentumirodalom napja lényegében leáldozott. A tengert akartam látni viszont 2010-ben újra megjelent a Palatinusnál. A kérdés csupán az, hogy ennek hátterében vajon a társadalmi igazságosság ideáljának, az irodalom társadalmi funkciójának újbóli megerősödése, Csalog és Csurka forradalmár hitének fölértékelődése áll, vagy a piac, a divat és a szépirodalom szempontjai húzódnak meg.

Jegyzetek



1 Törölt: „bennem”. Stiláris javítás tőlem: S. M.

2 Csalog Zsolt hagyatéka, OSZK Kézirattár, fond 445 (mivel a hagyaték egyelőre rendezetlen, doboz és tételszámot nem közölhetünk).

3 Uo. Közlés előtt.

4 A Parasztregény egyetlen parasztasszony beszédét imitálja, ráadásul már 1978-ban megjelent, tehát nem valószínű, hogy Csalog kézirat formájában küldte volna el Csurkának. A tengert akartam látni viszont éppen ebben az időszakban készült, négy nyelvi és gondolati modellel dolgozik, és 1981-ben lát napvilágot.

5 Csurka István, A bányász példája = Uő., Vasárnapi menü, Magvető, Budapest, 1989, 10–11.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben