×

Az Aréna úti február természetrajza

Térey János

2012 // 04
Az volt fiatalkorának legáldatlanabb tele. „A legsötétebb. Meg az egyik legtanulságosabb is”, mondja Termann.

Az István úti házban igazán nem lábatlankodott sokat. Másfél hónapos albérlet, kilencvenkettő telén. Miután lelépett a Szív utcai lakásból, ahol a három – Gyenes szép szavával – „bohócképzős”, azaz színművészeti főiskolás növendékkel lakott összezárva, ott jutott egy udvari szobához. Szállásadónője Juráti édesanyja volt, a kozmetikusnő. Termann ismerte a házat, aludt ebben a lakásban a nyolcvanas években is néhányszor, ha koncertekre utazott föl. Zeneakadémia vagy Petőfi Csarnok, mikor mi.

Juráti nővére New Yorkba ment pszichológiát tanulni. Termann az üresen maradt lányszobába költözött be, nyilvánvalóan átmenetileg. Gangra nézett az ablak.

Juráti mamája sört bontott. Jóindulatúan arra kérte a fiút, sürgősen keressen „valami biztos megoldást”. No hiszen, gondolta ő. Élete akkoriban nem bővelkedett a biztos megoldásokban. „Persze, rajta leszek”, fogadkozott elpirulva, megnyúlt képpel, áldozatkészen. És talált is másik lakást hamarosan. De addig ott volt még előtte a teljes tél.

Holtidő, bádogszín egű legénykor. Már nem volt az a szabad kamasz, aki napjait a flangérozásnak adja, s óráját soha meg nem nézve mászkál, fejében álmos szerelmekkel és sziesztáló öngyilkossági tervekkel a bohó sokadalmak között... Először is otthagyta a főiskolát. Pár hónappal később egyszerre vált munkanélkülivé, és maradt állandó lakcím nélkül. Megvonták árvaellátását, s az illetéktelenül fölvett részletek visszafizetésére kötelezték a Nyugdíjfolyósító Intézet „szemfüles aktakukacai” (ő nevezte így őket, keserű iróniával), mivel megszagolták: nem diák többé. Föllebbezett, és elérte, hogy ötszáz forintos havi részletekben törleszthessen. Aztán fölvették a bölcsészkarra, és minden visszatért a régi kerékvágásba.

E másfél hónap elegendő volt számára, hogy alapos és kimerítő hétvégi sétái során összegezze tapasztalatait az Aréna úti február természetével kapcsolatban. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fölvonulási útvonal akkor már régen Dózsa György nevét viselte.) Programja az úgynevezett ünnepnapokon – főleg vizenyős vasárnapokon – mindig változatlan volt. Ilyenkor háziasszonya késő délelőtt ment el hazulról. Termann pulóvert kapott magára, ha fagyott, akkor kettőt is. Anyja kötötte őket, kinyúltak a mosásban. Fölülre pedig egy örökölt gyapjúzakót húzott. Udvariasan kislisszolt a három barátkozni vágyó keverék kutya között. Érintésüket nem kerülte, de óvatos volt, allergiás lévén a kutyaszőrre. A déli harangszó meg a teaidő közötti intervallumot házon kívül töltötte. Akkoriban nem hordott se sapkát, se kalapot, födetlen fővel bolyongott Isten bádogszínű, szabad ege alatt. Arcán háromnapos borosta. Rézkeretes szemüveg a Múzeum körútról, a kora hatvanas évekből. Hazafelé beugrott egy fröccsre valamelyik pinceborozóba. Mondhatni, név- és rangrejtve mutatkozott odalent. Nem sejthette senki a kocsmák törzsvendégei közül, kicsoda ő, és mivel foglalkozik. Nemigen nyilvánult meg, nem barátkozott az ottaniakkal.

S amire kiváltképpen ügyelt: ne lépje át a (századforduló rekordgyorsaságú építkezései miatt) Csikágónak csúfolt kerületrész közigazgatási határát. Legalábbis vasárnap. Legyen vasárnapi élettere ennyi, nem több.

Akkoriban nem gyűjtött tárgyakat. Csipkedte zakója ujjáról a szöszt meg a lószőrt, csökkenjen élete kiterjedése. Szeretett volna összezsugorodni.

Faggatom, ugyan miféle fegyverek, miféle pajzsok voltak birtokában, hogy téli őgyelgéseinek alkalmával meg tudta védeni magát ebben a ma már igen veszélyesnek számító kerületben. És hogyhogy nem bírt megmaradni odafönt, a négy fal között? Úgynevezett hónapos szobájában. Az mégiscsak menedék volt, ahová jó szívvel fogadták be, ha rövid időre is, de majdnem családtagként. Fűtött kuckó, ahol kosztos diákként élhetett. A fiú hangsúlyozza, semmiféle fegyvere, semmilyen vértje nem volt akkoriban. Azt mondja, bármiféle moslékságot látott a Csikágó járdáin, akármilyen selejtes alakok integettek neki a túloldalról, ő egyfolytában védtelen volt. Bármi megeshetett volna vele február piszkos és gyűlöletes havában. (Hó egyszer esett azon a télen, s még aznap, pillanatok alatt olvadt el. Pedig mennyire rászorult ez a fekete kerület, hogy felöltöztette az utcáit kurta percek alatt. Hogy micsoda, voltak valaha perfekt és romlatlan, békebeli telek, erőteljes havazással? Helyenként viharos lökésekkel kísért északi széllel és ennek következtében hófúvások özönével? Szorgoskodó munkagépekkel, forgalmi akadályokkal a főutakon? A kilencvenes évek az eltűnt évszak folytonos nosztalgiájával teltek.)

Teljes moccanatlanságra mégsem kárhoztathatta magát, állást vagy egyetemi férőhelyet kellett nap közben keresnie. Azt is értem, miért kellett megmártóznia időnként a mocsárban. Azt is, hogy a mocsár miért nem lett soha állandó élőhelye.

A Liget melléke valaha a növekvő nagyváros peremvidéke volt. Manapság nehéz elképzelni külterületnek. „A főváros bűzövezetének egyik legbüdösebb láncszeme”, ahogy egy ellenzéki esti lap tollnoka nevezte a háború előtt. Marhalegelők helyére húzatták föl bérkaszárnyáikat a lipótvárosi nagytőkések és részvénytársaságok. Körülbelül száz telet látott azóta ez a városrész, ilyen áldatlan telet is jó néhányat.

Termann tudta, közvetlen közelében van a Nyugat-szerkesztő Osvát halálozási helye, az Aréna út 66. A szomszédos háztömb. Egy apa, aki arra kényszerül, hogy eltemesse tüdőbajban elpusztult lányát, majd az ő költekezése, házi zsarnoksága miatt öngyilkossá lett feleségét... Pisztolydörrenés egy földszinti, udvari lakásban, 1929 októberének végén. S a pályatársak kegyeletlátogatásai a tetemnél, sorban, a hajnali órákban.

Hogy bírod a neved a homlokodon viselni, hogy tudsz élni, hogy fogsz tudni meghalni, mondd, hogy fogsz tudni meghalni.

A kerület északi felének szíve a Garay tér. Barátságtalan, de izgalmas szagvilágú piac színes népességgel, lengyelekkel, ukránokkal, cigányokkal és kínaiakkal. Seftelőkkel és a videokabinok ördögeivel. Többször használt étolaj szagát érzi, iszapos tekintetek kereszttüzébe kerül, aki átvág a standok között. A kéz zsebre vágandó, ez a minimális óvatosság. Termann mindenekelőtt az árusok vadromantikáját szerette, a lacikonyhák vidékét, és napok alatt beilleszkedett a Garay piac világába. Bulikról hazatérve, hajnalban is otthon mozgott a tér rosszul kivilágított mellékutcáiban.

Ebédelni egy népi ihletettséggel összeeszkábált bútorzatú vendéglőbe járt. Majdnem biztos, mondja, hogy Paprika volt a neve. Az ízléstelenség ottani fellegvára volt; masszív kármentővel, búbos kemencés nagyteremmel, lampionokkal. Akkori pénztárcájához képest, meg egyébként is arcpirítóan drága hely. Ha ide jött, a legjobb öltönyét vette föl, önbecsülésből talán, defenzívából offenzívára váltva. Szabad asztalt csak kettő felé talált gond nélkül. Ha korábban érkezett, a bárpultra dőlve kellett várakoznia. A kövér pincérek olyan ábrázattal böktek egy-egy megüresedő asztal, sőt szék felé is, mintha valami mondén premieren biztosítanának páholyt, bérmentve. Ő meg legyen hálás e szokatlan kegyért. Talán mert nimolista? Nem. Ránézésre, így elegánsan, nem tűnt annak. Ilyenkor aztán, ha letelepedhetett végre, bámulhatta mosatlan függönyökön keresztül a mocskos Fölvonulási teret – immár Lenin és a Kommünt idéző „üvöltő proli” ormótlan szobrai nélkül – meg a tépázott Ligetet. (Ahová alig járt sétálni. Talán túl kopottnak találta az úrias debreceni Nagyerdő után?)

Aztán maga a főúr vette föl a rendelést a nyolcvanas évek hamisítatlan balatoni pincérflegmájával. Börzsönyi gombás májat rendelt? Rá se tudna nézni most már. Cordon Bleu, csirkemell Dubarry és marhapörkölt tarhonyával, roppanós almapaprikával? Körülbelül ezekből állhatott az akkori menü. Azóta sem evett ilyesmit. Túrós palacsintát kért utána, abban viszont sosem kellett csalódnia.

Pár évvel később, nyaranta, holland lunapark tanyázott a Liget mellett. Termann a Fasorban vacsorázott a fiúkkal, a fiúkkal a Savoy kávéházból. Langyos áprilisi péntek este volt. A teraszon ültek, melyet rózsakert futott körbe, s ahol villanyorgona nyávogása kísérte a társalgást. „Ne okozz fájó csalódást”, kérlelte aznap valamelyikük. Bár sejtené, ki volt az ötletgazda, hogy nekik jóllakottan épp a közeli vurstliba kell menniük. Mire észbe kapott, be volt fizetve a körhintára. Már odafönt ült, közös kalodába zárva Jurátival. Egy másik kosárban Török és Sörényi rikoltoztak, mikor mozgásba lendült a pokoli gépezet. Gyenes és Csollán lemaradtak a céllövöldénél.

Termann édes borzongást érzett gyomortájon. „Jó-jó, fölpakoltak ide az álnokok, no, nem baj.” Fölültették a ringlispílre, de titkon ő is belevaló fickó, gondolta. Pompás lecke lesz ez megint, teli gyomorral, egy liter bor után, tériszonytól vacogva is férfi módjára fog helyt állni.

Kicsi remegés, aztán odalent komolytalannak minősíti az egészet, remélte.

De túl sokat bízott őrangyalára, kiderült ez hamarosan.

Meglódult a kerék. Veszélyesen nőtt a fordulatszám. Hajlamos volt azt hinni, az emberi szervezetre káros sebességet közelítik. Egyre vadabb hegy- és lejtmenetek követték egymást, közben dübörgött a gúnyos gépzene a téren, Move your Ass. Napszemüvege messzire röpült a szivarzsebéből. Tenyerét a zsebére simította, hogy legalább a tárcája megmaradjon. Fölülnézetből látta az Aréna út szocreál büropalotáit. Stroboszkóp villogott a szemébe, már amikor egyáltalán ki merte nyitni. Juráti vigyázott rá az iszonyú ringlispílen, ő meg, alighanem, Jurátit csitítgatta. Miközben vadul dobálta a gép, rájött, mindössze egyetlen karcsú fémkar biztosítja őket. Vesztét érezte, azt hitte, mindjárt az Állatkert elefántkifutóján fognak landolni. Kalodabeli társa vállára borult, és üvöltött.

Letekintve fölismerni vélte a föltűnően jókedvű, colos Gyenest. „Ő volna hát az ötletgazda? Tényleg olyan az arca, mint a fölbujtóké.” És látta közvetlenül Gyenes mellett a cingár Csollán pergamensárga, borostás arcát. „A kisfiú!” Szájában az obligát cigaretta.

„Lassítunk”, súgta neki Juráti. És valóban: vége volt. Az Aréna út bazaltkockáira lépett, anteusi hálával az anyaföld iránt. Szép esze nem hagyta el, gyomra sem háborgott, csoda.

A kíváncsi Gyenesen csak átnézett. Csollán szájából haladéktalanul kipöckölte a cigarettát.

Munkanapok reggelein – pontosabban: munkanapok a más számára, ő mindig eredmény nélkül szédült ki a munkaközvetítőből – a 79-es trolibusz megállójában nézte át bőséges postáját. Csoda egyébként, hogy annyi költözés során általában megtalálták a levelei, csomagjai. A borítékokat a lakáskulcsával tépte föl, csodaváró kíváncsisággal. E magányos pillanat rendszerint alkalmat kínált a ligeti kéregetőknek, hogy őrajta is bevasalják járandóságukat. (Csak eleinte állt ellen, járatlan lévén a Csikágó házirendjében.) Általában kiállításra vagy hangversenyre invitálták, de úgy emlékszik, záporoztak a bécsi meghívók is. Ott olvastak föl néhány hónap múlva Edgárral, és ültek be a földkerekségen leginkább neki való kávéházba, a Sperlbe. A rátalálás örömétől szinte tapsolni támadt kedve. (No, de mit tudta akkor!... Februárban.)

Egy cipődobozban megtalálta a hajdani műsort, eszerint mozibérlete volt a Vörösmarty moziba: Az erő sötét oldala volt a gyűjtőnév. Itt látta A hetedik pecsétet, A dombot, Az ifjú Törlesst meg a Zsákutcát. Szombat esténként a Tilos az Á-ba járt Branddal, az Új Nem zenekar játszott leggyakrabban, meg az Andersen.

Úgy alakult, hogy nem volt e másfél hónap folyamán kedvese. Se ágyasa, se társalkodónője. Újabb körülmény, amely hűen illik a fekete tél krónikájába. Egy keserves influenza is egy Aréna úti telefonfülkében érte utol. Brandot hívta, hogy egyeztessenek egy New York-beli sakkpartit. Amikor letette a kagylót, rögtön tüsszögni kezdett. Többször volt orrvérzése, szövődmények gyötörték. A sarki patikából hordta föl magához a medicinákat. Meggyőződése, hogy lábon hordott ki egy homloküreg-gyulladást.

Oly petróleum-ízű napjaim vannak! Sosem éreztem így a nyomorékságot, mint most, másolta ki Szép Ernőből, csüggedten. Pedig őrá nem volt igaz a fájdalmas kijelentés. Egészséges volt, és huszonegy éves. Ott voltak előtte a tavaszi távlatok.

Pályafutásában megkülönböztetett jelentőségű korszak az Aréna úti tétlenség ideje. Mindenekelőtt tudta: ki fog telelni, s az itteni tél teljesítése után mód kínálkozik majd, hogy továbbálljon egy házzal. Az Aréna úton kételkedett először választott lakhelyének csodatévő erejében. Akkor érezte először, hogy megfekszi a gyomrát Pest – ha egy hónapnál tovább, megszakítás nélkül tartózkodik a városkapun belül –, azóta veszi ujjongó örömmel a vidéki házakba szóló meghívásokat. „Az Aréna út előtt olyan jóízűen tudtam aludni”, mondja. Az Aréna út hozadéka krónikus koffein- és éjszakázásfüggősége; meg az utcai szédület, az utcabútorokba, kapufélfába kapaszkodás kénytelen mozdulata. Amely hasonló az érintés kényszeréhez: amikor először látott helyen vágyat érez, hogy tapintás útján hódítsa meg az ismeretlen tárgyakat.

Amikor elköltözött az Aréna útról, március idusát írták, de szakadt a hó, mégiscsak a hó. Gyenes, aki költöztette, késett. A költöztető barátok – ha tudatában vannak is olykor, milyen horderejű változásnál segédkeznek –, sajnos, ritkán pontosak.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben