×

A Szepsi Csombor Kör megalakulása és programja

Megismerkedés és egymásra találás

Czigány Magda

2012 // 04
Két, merőben ellentétes alkatú, mégis azonos gondolkodású ember: írásaikban a magyar irodalom személyes elkötelezettjei, és a küldetéstudat terhének elfogadásával ennek az irodalomnak és művelőinek önzetlen bajnokai. Csak találkozniuk kellett, hogy elinduljanak a közös úton. A találkozóról álljon itt Czigány Lóránt visszaemlékezése:

„Siklós Istvánnal 1958. november 4-én ismerkedtem meg. Onnan tudom a pontos dátumot, hogy az Írószövetség, bár lehet, hogy a szociáldemokraták, a forradalom második évfordulójára november 4-én rendeztek ünnepséget Londonban… Nem a szónoklatok miatt mentem el az Euston környéki ünnepségre, mivel a hordószónokok beszédeivel akkoriban már torkig voltam, inkább a kíváncsiság hajtott oda, a meghívón ugyanis az állt, hogy »az egyetemi ifjúság képviselője« is beszédet mond. Erre voltam kíváncsi, az ünnepélyek inkább riasztottak, mint vonzottak. A műsor legvégén került sor az egyetemi ifjúság »névtelen« képviselőjére.

Velem egykorú, nem túl magas, de nem is alacsony, talpig feketébe öltözött, vékony, de egyáltalán nem törékeny testalkatú fiatalember lépett az emelvényre. Látásból sem ismertem. Diáktársam természetes méltósággal állt az emelvényen, miközben halkan, de teljesen érthetően azokról a társainkról beszélt, akik életüket vesztették a forradalomban, és hogy áldozatuk kötelez bennünket. Az igen gondosan beretvált, kékesfekete Kossuth-szakállal övezett, szinte természetellenesen fehér arc nem árult el érzelmeket beszéd közben, a szónok kezeivel sem gesztikulált. A rövid beszédből mégsem hiányzott az emelkedettség; az átható tekintet és a kivételesen zenei szépségű hang elnémította a székeken már feszengő közönséget… Amikor a tömeg már oszladozóban volt, egy alkalmas pillanatban odamentem hozzá, és bemutatkoztam. »Siklós István« – hangzott a mélyzengésű válasz, és kissé meghajolva rám tekintett. Gondoltam, meg kellene ismerkednünk.”2

Az ismeretség és az ismeretségből fakadó barátság egy életre szólt: „Hogy ebből az alkalmi ismeretségből életre szóló barátság születhetik, amit végérvényesen csak az Ő halála szakít meg, harminchárom évvel később, egyikünk sem sejthette. Leszámítva, hogy mindketten az Ikrek havában születtünk, nem sok alkati hasonlóság volt köztünk. Barátságunk alapja a kölcsönös tisztelet volt: a másik embernek kijáró természetes megbecsülés és az ebből adódó tolerancia. Az, hogy lényeges dolgokról egyformán gondolkozunk, csak az évek során derült ki adott helyzetekben, soha nem beszéltünk róla, de lehet, hogy ösztönösen megéreztük egymásban a »rokon lelket«. Mert hosszan tartó emberi kapcsolatra való berendezkedéshez elengedhetetlen egymás kölcsönös tiszteletben tartása és a lényeges dolgokról való kimondatlanul is azonos gondolkodás. Ehhez nem szükséges a mindenkori nézetek, az ízlés és a pillanatnyi, múló érdekek azonossága. Ő bibliás protestáns családból származott, nekem minden felmenőm katolikus volt, nekem a »költőt« Ady jelentette, neki Vörösmarty. Ő hajlamos volt a komolykodó ünnepélyességre, én a vaskos tréfálkozástól sem riadtam vissza; társaságban nehezen oldódott, nekem inkább fékeznem kellett magam. Ő csak vörösbort ivott, én a vékony fehérbort is kedveltem. De azt mindketten kölcsönösen észrevettük egymásról, hogy a másiknak is dolga van az emigrációban, ha úgy tetszik, küldetésben vagyunk.”3

A tájékozódás évei


Az együttműködés lassan érlelődött. Az 1956-os diákok legfontosabb feladatuknak kezdetben a tájékozódást tartották: az együvé tartozás érzése, a közös gondok, a forradalom élményéből táplálkozó közös gondolkodás teremtette meg Angliában az egyetemi nyelvtanfolyamok központjaiban kialakuló kisebb-nagyobb közösségeket, a fészek melegét helyettesítő „családi” gócokat. Ezek adtak táptalajt tevékenységükhöz. A forradalom a menekült diákok életének legnagyobb, meghatározó eseménye volt, mely felelősségvállalást is jelentett: úgy érezték, hogy küldetésük elmagyarázni a világnak, hogy mi történt 1956 őszén Magyarországon, hogy feladatuk segítséget kérni a világszervezetektől és különösképpen a világ diákságának szervezeteitől. S végezetül, nem feledni, vinni tovább a lángot, őrizni a múltat. A MEFESZ újraszerveződése beindult már 1956 decemberében Bécsben, majd angolra átkeresztelt UFHS (Union of Free Hungarian Students) néven, 1957. május végén a liechtensteini Vaduzban megtartotta alakuló közgyűlését.

A szervezkedés a helyi gócokra épült, a világszervezet ezen országos gócok legmagasabb szintű képviseletét jelentette.4 A beinduló toborzásról mind a mai napig megmaradt személyes emlékem: „Jól emlékszem arra a téli délutánra, amikor a Tavistock téri házakból, az angoltanfolyamról és a diákszállásról összecsődítettek minket a Londoni Diákegyesület székházának egyik előadótermébe. Oxfordi magyar egyetemisták akartak velünk beszélni. Elsőnek egy lobogó hajú, égő szemű ifjú emelkedett szólásra, Gömöri György. Beszélt arról, hogy a forradalom szelleme tovább kell éljen bennünk, a lángot nem szabad kioltanunk. Közösen kell őriznünk, mintegy a MEFESZ külhoni letéteményeseiként. Lelkes szavaival egyetértettünk, talán azonnal alá is írtuk ott helyben a jelentkezési íveket. Utána azonban visszatértünk padjainkba, és a MEFESZ-tagságunkból folyó esetleges tennivalók mint valami homályos, cselekvésre sohasem váltott elkötelezettség maradt meg bennünk…”5 Mert elsőrendű feladatunk a nyelvtanulás napi taposómalma volt, amit feletteseink, Oxfordban például az egyik legillusztrisabb kollégium, a Trinity College Presidentje, egyben a Magyar Bizottság elnöke, Norrington sulykolt belénk: sikeres angol nyelvvizsga nélkül ősszel meg sem kezdhetjük egyetemi tanulmányainkat. Jövőnk így az elkallódás lesz.

Az UFHS vagy tíz évig, 1957-től 1967-ig sikeresen működött. Miután Siklós István kiiratkozott az egyetemről, a diákszervezetek életében sem vett részt. Czigány Lóránt is csak pár évvel később, 1960-ban jelent meg a belgiumi Tourneppe-ben rendezett közgyűlésen. Méghozzá nem egyedül, hanem szembe találva magát egy ellenküldöttséggel. Czigány az egyetemisták küldötte volt, elsősorban az akkor még aktív oxfordi csoporté, az ellenlábas csapat viszont az angliai főiskolákon tanuló diákok közül került ki, akik mesterségesen szították a viszályt. Az UFHS vezetősége is éjfélig tárgyalta zárt ajtók mögött az ügyet, míg végül minkét fél megbízólevelét és szavazati jogát visszavonta. Az angliai magyar egyetemistáknak ez már az utóvédharc elvesztését jelentette, a következő évben a szigetországból érkező csapat már csak a főiskolásokat képviselte. Czigány, aki már a szerepvállalás pillanatában tisztában volt a helyzete ellehetetlenítésére irányuló akcióval, talán nem is tartotta a heccet többnek, mint tapasztalatszerzésnek. Mennyivel jobb – észlelte –, ha nem kötik meg a döntések menetét holmi szervezeti struktúrák és erőmutogatások. Az UFHS vezetőségét illette meg azonban az utolsó szó: Czigányt is meghívta a következő közgyűlésre, a svájci St. Moritzba, de mint tolmácsot és hivatalos szóvivőt. Czigány utolsó részvétele az UFHS által 1965-ben rendezett, ellentmondásokkal terhelt konferencia volt Evianban, amire, első ízben és a tagság ellenvéleményével mit sem törődve, magyarországi előadókat is meghívtak.

A diákszervezkedések azonban csak egy kis szegmensét jelentették a politikai áramlatokba, irodalmi szervezkedésekbe való bekapcsolódás lehetőségének 1957 tavaszán. Londonban pezsgett az irodalmi élet: megalakult a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, megjelent, most már mint emigráns sajtótermék, az Irodalmi Ujság, valamint a Magyar Szó; ezt Szabó Zoltán szerkesztette, kimondottan azért, hogy a fiataloknak több teret adjon a publikálásra. Tisztelettel övezett mentoruk volt Szabó Zoltánon kívül még Cs. Szabó László, a történész Iványi Grünwald Béla, valamint a londoni magyar emigráció több kiemelkedő alakja, mint például Révai András. A csábítás roppant teherként nehezült azokra a fiatalokra, akik alapvető szükségét érezték, hogy haladéktalanul kifejtsék véleményüket a soron levő témáról, hogy gondolataikat egymással és olvasóikkal azonnal megosszák. A hangadók ugyanazok a fiatalok voltak, akiket Norrington mint a nyelvórákat többször elbliccelő „rossz fiúkat” – „bad boys” –, már többször megintett. Elfogadhatatlan utasításnak, öncsonkító igazságtalanságnak tűnt azonban nekik, hogy irodalmi ambícióikat háttérbe szorítsák, esetleg több évre elnapolják, mindaddig, amíg meg nem szerzik az angliai diplomát. Lesz-e akkor még irodalmi élet Londonban? Az irodalmi „nyüzsgés” pár éven belül valóban elcsitult. A Magyar Szó megszűnt, az Irodalmi Ujság 1962-ben Párizsba költözött. A Szabó Zoltán maga köré gyűjtötte kis értelmiségi csapat maradt meg, mely összejöveteleire, laza eszmecserére egy dél-kensingtoni kávéházban, a Hadesben gyűlt össze. A fiatalok közé tartozott akkor már Czigány Lóránt és Siklós István is. A Ha­des kínálta lehetőség azonban már nem elégített ki senkit sem.

Az ötvenes évek végétől új kezdeményezések jelentek meg Európa-szerte. Céljuk az emigrációba kényszerült fiatal magyar értelmiség fórumainak megteremtése volt. A sort a hollandiai Mikes Kelemen Kör nyitotta meg. 1958 júniusára tanulmányi napokat hirdetett meg a hollandiai Doornban. Célkitűzésüket a meghívóban fogalmazták meg: „A Mikes Kelemen Kör feladatának tekinti, hogy a magyarságot és a magyar emigrációt érintő kulturális kérdéseket előítéletektől mentesen és módszeresen ismertesse tagjaival. Örömmel olvassuk az emigrációban megjelenő irodalmi műveket és tanulmányokat. Az így szerzett ismeretek, belátások azonban csak a bővebb ismertetés, vita és summázás útján, személyes kapcsolatok által válhatnak hatékonnyá. Hasznosnak ígérkezne tehát egy találkozó az emigrációban alkotó írók, tudósok és közönségük, elsősorban a nyugat-európai egyetemeken tanuló diákság között.”

A doorni találkozó egyik meghívottja Siklós István volt. A kapcsolatot közte és a Mikes Kelemen Kör közt a Hollandiában megjelenő Jöjjetek című kiadvány teremtette meg. Siklós rendszeresen küldte verseit publikálásra. A kis folyóirat irodalmi szerkesztője viszont Kibédi Varga Sándor – költői nevén Áron – volt, egyetemi tanár és a Mikes egyik vezető személyisége, akit a fél tucat, Sik­lósnak címzett, sűrűn teleírt postai levelezőlap tanúsága szerint megragadott Siklós verseinek szokatlan nyelvezete és kifejezőkészségének ereje. Nem meglepő tehát, hogy Siklós a később nagy jelentőségűnek ítélt doorni tanulmányi napokra, melyet szűk körben terveztek, névre szóló meghívót kapott. A következő találkozóktól kezdve Czigány Lóránt is rendszeresen részt vett a tanulmányi napokon. Nem lehet eléggé felbecsülni a Mikes Kelemen Kör jelentőségét a fiatal nyugati magyar értelmiség magára találásában, szellemi kapacitásuk teljes kibontakoztatásában. Mind az emigráció „nagy öregjeinek” – mint Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Kerényi Károly, Iványi Grünwald Béla, és még lehetne a sort folytatni –, mind a szárnyukat bontogató fiataloknak platformot teremtett, az oda­figyelés, a buzdítás, de egyben a toleranciával enyhített kritikus szellem légkörében. A példaértékű tanulmányi napok mintájára később a Pax Romana, az EPMSZ és a SMIKK is szervezett évente – sőt szervez ma is – összejöveteleket. Siklós István és Czigány Lóránt viszont egy londoni értelmiségi fórum létrehozásához más megoldást keresett.

Példa erre is akadt: 1960-ban megalakult Bécsben a Bornemisza Péter Társaság és az USA-ban a Rutgers Egyetem mellett működő New Brunswick-i Bessenyei György Kör. Bár célkitűzéseikben különböztek egymástól, zászlóbontásuk egyértelmű volt: a szokásos emigráns politizálástól és az ezzel járó civódásoktól elkülönülő fiataloknak saját, szemléletüknek megfelelő fórum létrehozása, ahol otthon érzik magukat, eszmét cserélhetnek, vitatkozhatnak, és ami a leglényegesebb, hogy egymás megértésére törekedjenek. Programjukban szerepelt külső előadók meghívása, tovább bővítendő a témakört. Siklósra és Czigányra azonban a legnagyobb hatással a Magyar Műhely létrehozása volt Párizsban. A „fiúk”, Nagy Pál, Parancs János, Márton László és Papp Tibor elképzeléseikről, időnként áthághatatlannak tűnő problémahalmazaikról – anyagi gondok, szerkesztőbizottsági össze­férhetetlenségek, a lap tervezett avantgárd jellege megőrzésének nem szűnő harcai – szinte napra készen tájékoztatták leveleikben Siklóst. Véleményét kérték, valamint verseket és fordításokat, lehetőleg az íróról, költőről készült miniportrékkal. A folyóirat első, 1962. május–júniusi száma öt Siklós-verssel jelent meg. Czigánytól is publikáltak később irodalomtörténeti közleményeket, és rendszeresen közölték Siklós verseit. A londoniak elismerését leginkább a kemény elszántság vívta ki, amellyel a „műhelyesek” megvédték avantgárd profiljukat, ezt ugyanis támadták minden oldalról, sokan nem tudták vagy nem akarták elfogadni sem irodalomnak, sem művészetnek a kettő határmezsgyéjét taposó képverseket. Siklós és Czigány kiálltak a Magyar Műhely mellett, de ha felvetődött is néha egy szorosabb együttműködés mikéntje – már a Szepsi Csombor Kör létrejötte után –, a londoniak elutasították, mivel célkitűzéseik és működési formájuk alapjaiban különbözött egymástól.

Az utolsó lökés: Illyés Gyula és a fiatalok


Egy értelmiségi kör létrehozása már jó ideje, a hatvanas évek eleje óta foglalkoztatta Siklóst és Czigányt. Hiába lanyhult a forradalom utáni pezsgő intellektuális élet, Londonban – sőt Angliában több helyütt is – meglehetősen nagyszámú művészeti, irodalmi érdeklődésű ember élt, nem is említve az emigráció „nagyjait”, Cs. Szabót, Szabó Zoltánt, de ide lehetne sorolni Határ Győzőt, Ignotust, Mikes Györgyöt, Tábori Pált, Szász Bélát és a fiatalok népes csoportját. Előadások, rendezvények mellett alkalmat lehetne adni a találkozásra, eszmecserére egy pohár bor mellett. Czigány Lóránt fejében már meg is született a kör lehetséges neve: Szepsi Csombor Kör. A kassai Szepsi Csombor Márton (1595–1623) története nekünk, elsőéves magyar szakos hallgatóknak a szegedi egyetemen az elérhetetlen vágyálmot jelentette. Szepsi Csombor Márton fiatalon indult útnak, hogy gyalogosan bejárja Európát, és visszatérve hazájába, megírja tapasztalatait és a látottakat útikönyvében, az Europica varietasban. Az útikönyvből szemelvények voltak a szöveggyűjteményben, amit szorgalmasan lapozgatnunk kellett. Hogy ki és milyen módszerrel válogatta össze a szemelvényeket, nem érdekelt bennünket, de nekünk, a Rákosi-évek alatt az országba zárt fiataloknak az ő útja a szabadságot jelentette. Czigánynak persze meg kellett küzdeni az ellenvetésekkel – Siklós is, Szabó Zoltán is kardoskodott Kőrösi Csoma Sándor mellett –, de amikor azzal érvelt, hogy a kör nem a magyarok őseit óhajtja kutatni vagy Kőrösi Csoma kutatásainak emléket állítani, hanem egy hozzánk hasonlatos ifjút választani mintegy „védőszentül”, minden ellenérv elhallgatott. Évekkel utána Siklós is mint testvérünket, a „sárga csizmás vándort” emlegette Csombor Mártont, ha fohászkodott hozzá valami nehéz ügyben.

Már 1963-at írtunk, és az ötlet a tervezgetéseknél még nem jutott tovább. Akkor érkezett rövid látogatásra Angliába Illyés Gyula. Találkozott régi írótársaival, Szabó Zoltánnal és Cs. Szabóval, de kijelentette, hogy szeretne találkozni a fiatalokkal is, akikről oly sokat hallott.

„Siklósék tágas lakásán került sor a találkozóra. Cs. Szabó és Szabó Zoltán presztízskérdést csinált az alkalomból: érthető módon azt szerették volna elérni, hogy Illyés Gyula az általuk nyesegetett új nemzedékről kedvező véleménnyel térjen haza. A találkozó elvárásoktól feszült légkörben indult. Talán harmincan is szorongtunk Siklósék fogadószobájában. Utólag visszagondolva mindnyájunknak oka volt a szorongásra. Mi, fiatalok, »vizsgáztunk«, s »tanáraink« sápadtan szurkoltak, nehogy rosszul feleljünk a szakvizsgán. Hiszen örömet akartak szerezni a forradalom utáni dep­resszióból alig kilábaló Illyésnek. Illyés maga is elfogódott volt, bár a »tanfelügyelői« szerep játékos könnyedségre adott neki alkalmat; ugyanakkor azonban nem volt tisztában azzal, hogy mit várhat el a sok intellektuálisan csillogó tekintetű, vadidegen huszonévestől, és hogy azok mit akarnak tőle. Ráadásul akkoriban még arra is vigyázni kellett, hogy mit mond, hiszen végül is nem tudhatta, ki van jelen. Az éjszakába nyúló beszélgetés Illyés Gyulával katartikus élményt adott mind­annyiunknak. Oldott hangulatban fejeződött be, és bennünket meggyőzött, hogy az irodalmi nemzetnek tagjai maradtunk, s Illyést is meggyőzte, hogy a magyar szellemiségnek egy parányi szegmentuma a területenkívüliség előnyeit élvezi, annak legtöbb hátránya nélkül, és hogy egyáltalán nem csenevészedett el ez a szellemiség, ellenkezőleg, éppen szárba szökni készül. Mint búcsúzóul, illyési iróniával mondta a vendég: »Azt hittem, az utolsó kenetet hozom a hazától elszakadt gyászmagyarkáknak (kántáló hangnemben szótagolta), s lám, még a konfirmációra is alig van szükség!« Torokszorongatóan boldogok voltunk.”6

Az 1964-es év így tehát az álmodozás helyett a gyakorlati tennivalók éve lett, beleértve az apró, de mindenképpen szükséges szervezési kérdések előzetes megvitatását. Bár a kör elnevezése időnként még mindig vitát váltott ki, a „mentorok” nem tartották illendőnek vagy célravezetőnek a két főszervező bírálatát – Siklós és Czigány ugyanis a kezdeti nézeteltérések után már teljesen egyetértett, hogy Szepsi Csombor Márton neve alatt bontanak zászlót, és hogy a zászló mit jelképezzen. Szintén nincs különösebb nyoma annak sem, hogy akár Cs. Szabó, akár Szabó Zoltán az első meghökkenés ellenére erősködtek volna egy szokásosan bejegyzett egyesület felállítása mellett. Valószínű, hogy úgy vélték, induljon be végre a régóta dédelgetett terv, mindegy, milyen formában, a felmerülő problémákat lehet majd útközben is korrigálni. Cs. Szabó az előszervezésben addig ment, hogy rábeszélte, majd javasolta fiát, Cs. Szabó Andrást, legyen a kör harmadik alapítója, és – ami sokkal fontosabbnak tűnt – nyújtson extra segítséget az előadásokat megelőző „idénymunkák” elvégzésében. András, szintén 1956-os menekült magyar diák, a Bristoli Egyetemen szerzett diplomát, majd mester fokozatot angol irodalomból, és a BBC Magyar Osztályán dolgozott. A kör működésének első éveiben szívesen vállalt bizonyos megbízatásokat: gyakran szerepelt például az előadások felolvasógárdájában, sőt a rendezvények levezetését biztosító elnöki tisztet is többször betöltötte. Őszintén sajnáltuk, amikor időnek előtte visszavonult, nemcsak a Szepsi Csombor Körből, hanem a BBC-beli munkájától is. Mindez azonban 1964 őszén még messze előttünk volt.

Ognisko Polskie – a Lengyel Klub


Amit viszont akkor még nem is értékeltünk mint a legnagyobb szerencsénket, hogy a kör a rendezvényeit a kezdetektől az utolsó előadásig a Lengyel Klubban, pontosan a Lengyel Tűzhely (Ognisko Polskie, vagyis Polish Hearth) elegáns épületében tarthatta meg. Az impozáns, kora viktoriánus épület az Exhibition Roadon áll. Ajándékként kapták a lengyelek az angol államtól a második világháborúban tanúsított önfeláldozó bátorságukért. A földszinten bár és vendéglő, az első emeleten két nagy terem egybeütésével kialakított színház és annak előhelyiségei. Befogad kényelmesen vagy hatvan-nyolcvan nézőt, e szám fölött a szereplők a színpadra szorulnak, hogy a közönségnek több hely jusson – bár a kör ezt az elkülönülést nem szívelhette. Az előadók lenn szerettek ülni a nagy asztal körül az összehúzott vörös bársonyfüggöny előtt, mert így a közönség részének érezhették magukat. A nagy érdeklődést kiváltó rendezvényeken a későn jövők a székek mögött és között is szorongtak, sőt a hat magyar költő estjén, 1980 tavaszán még a lépcsőház korlátján is – úgymond – fürtökben lógtak az érdeklődők. Ha lengyel rendezvényekkel egybeesett a Szepsi-est, nagy volt a tumultus az egész házban. Sohasem felejtem el viszont azt az izgatott hangulatot, azt a megfeszített várakozást alig leplező nyüzsgést 1978 októberének közepén, amikor a lengyelek már sejtették, hogy Karol Wojtyłának nagy esélye van a pápaválasztáson. Valaki valahol suttogva bejelenthette a hírt. A nyüzsgés hirtelen megállt, síri csend lett, és a csendben felharsant a kiáltás: „Habemus papam!” Nem tudom, hogy éppen miért voltunk Lóránttal a Lengyel Klubban, de az elszabadult pandemóniumban bennünket is sírva ölelgettek a lengyelek.

A lengyel–magyar testvériség szimbóluma az a bronz dombormű is, mely a klub utcai homlokzatát félemelet magasságban díszíti: mindenre elszánt, fénylő arcú fiatalok állnak halált megvetve a szovjet tankokkal szemben. Ez az egyedüli, magánterületen, azaz egy magánház falán álló, de közterületről, azaz az utcáról megtekinthető 1956-os emlékmű Londonban. Az utóbbi években a MAOSZ (Magyarok Angliai Országos Szövetsége) itt tartotta ünneplő megemlékezéseit október 23-án. A Lengyel Klub eleve nyitott volt a más társaságokkal való együttműködésre. Alapszabályzatában benne foglaltatik, hogy emigráns testvérszervezetek rendezvényeinek otthont kell biztosítania. A Szepsi Csombor Kör megkeresésére így pozitív volt a válasz. Már az első, 1965. január 27-i előadásra is a klubban került sor. A terembér számláján a már akkor sem lé­tező és ezért roppant elegáns egy guinea (egy font és egy shilling) szerepelt, ami akkor nagyon kedvezményes díjszabásnak számított. Ahhoz, hogy a kör rendszeresen a Lengyel Klubban tart­hassa meg előadásait, az elnöknek, Siklós Istvánnak tagságért kellett folyamodni. A döntést nem hamarkodták el, Siklóst a tagság jóváhagyásáról 1965 decemberében értesítették, majdnem egy évvel az első előadás után. De ez nem okozott semmi problémát az előadások megszervezésében, melyek közönsége kezdettől fogva tagság nélkül is biztosított volt. A terembér évről évre emelkedett, de a kiadások összességében nem számított nagy tételnek. Ellentétben a borozáskor kinyitott palackok rohamosan növekvő számlájától. De sokkal fontosabb volt, hogy a Lengyel Klub a kör rendezvényeinek a legkellemesebb környezetet biztosította, sőt mint az Ognisko Polskie rendes tagja, Siklós megvétózhatta más, oda nem illőnek vélt emigránscsoportok és – ami mindennél fontosabb volt – a Magyar Nagykövetség vagy a Magyarok Világszövetségének kérelmeit, hogy ők is a Lengyel Klubban léphessenek föl saját, a klubhoz szerintünk semmiképpen nem illő programjukkal.

A Szepsi Csombor Kör megszületése


A Szepsi Csombor Kör „hivatalosan” 1964. december 7-én alakult meg, egy informális vacsora közben. Siklós István indítványára egy hindu vendéglőben ült össze Czigány Lóránt, Szabó Zoltán és ő mint a kör leendő elnöke. Szabó Zoltán jelenléte döntő fontosságú volt, és mi sem bizonyítja jobban, hogy ő maga is érezhette az esemény súlyát, mert hiába volt a francia konyha mellett hajlíthatatlanul elkötelezett gourmet, vállalkozott rá, hogy egy ilyen, szerinte megbízhatatlan, „etnikus”, dél-ázsiai étterembe betegye a lábát. Cs. Szabó már jóval előtte jelezte, hogy a kör nyitó előadását – Ó, te arany gond, fénylő zaklatás címmel Shakespeare politikájáról – vállalja. Az időpontban is megegyeztek, a rendezvényre 1965. január 27-én, szerda este nyolc órakor kerül sor a Polish Hearth klubban. Ideje volt tehát a kör létrejöttéről egy nyilatkozatot megszövegezni és a meghívóval szétküldeni.

A közleménynek több változata létezik. Dolgozott rajta a két alapító, simított a szövegen Cs. Szabó és feltehetőleg Szabó Zoltán is. A szövegnek egy korai változata megtalálható az irattartó elején, mely a kör meghívóinak teljes sorozatát tartalmazza. Ez utal név szerint az alapítókra, beleértve Cs. Szabó Andrást is. A legtömörebb megfogalmazás viszont egy szűkszavú, egyetlen bekezdésből álló közlemény, melyből Szepsi Csombor Márton kilétén kívül meg lehetett tudni, hogy a kört az 1956-os fiatalok alapították, példaképnek tekintve a 17. századi peregrinus diákot, utazót és útikönyvírót, és hogy a kör egyetlen célja az anyanyelvi műveltség ápolása külföldön. Ez a szöveg került be a kör által kiadott könyvek utolsó lapjára egészen 1972-ig, amikor Wagner Lilla Petőfi-könyvében megjelent egy gyökeresen átdolgozott új szöveg, egy hitvallással felérő nyilatkozat, mely a kör működésének közben kitágult spektrumát is tükrözi. Ez a szöveg jelent meg minden későbbi kiadványban. Az egyedüli későbbi változtatás a nyilatkozat utolsó, „segíteni” szavának helyettesítése volt az akkor már szimbolikusabbnak érzett „szolgálni”-val. Álljon itt ez az 1972-es verzió:

„A Szepsi Csombor Kör 1965-ben alakult Londonban.

Alapítói a forradalom után fiatalon, Szepsi Csombor Márton (1595–1623), az első magyar útleírás szerzőjének szavaival »messze földekre, látni, hallani, tanulni, értelmet venni… minden tartóztatás nélkül elindultak«.

De nem az utazás kedvéért hagyták el az országot.

Nem tűztek maguk elé hangzatos, művészeti, irodalmi vagy politikai célokat, mert nem hisznek a mindenkire érvényes világmegváltó eszmékben.

Nemzedéki elkötelezettség nélkül a kísérletezésnek, a szellemi vállalkozó kedvnek akarnak fórumot biztosítani.

A világra kíváncsi szemlélődés előítéletek nélküli kifejezését akarják szolgálni – mindenekelőtt pedig az alkotói szabadságot.

De mindennel és mindenkivel szemben fenntartják a bírálat jogát.

A Kör a magyar szellemi életben irodalmi műsorok rendezésével és könyvek kiadásával vesz részt.

Angol nyelvű könyvsorozatával és műfordítói munkájával a magyar irodalom külföldi megismertetését segíti.”

Ez az a pozitív kép, mely tükörképe a Magliasóban elhangzott negatív változatnak. Azonban mindkét változat igaz. Igazolja a kör működésének minden egyes momentuma.

A kör emblémáját Herpay Zoltán alkotta meg. Herpay, a kör vezetőinek közeli jó barátja Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát végezte, gúzsba kötötten, arra kényszerülve, hogy a szocialista realista portrék kötelező megfestése mögött elképzeljen egy szabadabb, de soha el nem érhető világot. Vagy ha mást nem, legalább a kísérletezés szabadságát. Így vetette aztán bele magát a londoni képzőművészeti tumultusba, ki akart próbálni mindent, amin szeme megakadt, ami felkeltette érdeklődését. Festett az egyiptomi sírkamrák falán felvonuló alakokra emlékeztető képeket, majd csak az alakok kontúrja maradt meg, hangsúlyozottan, míg kiürült tartalmukban megjelent egy bibliai utalás, sőt egy Krisztus-fej vagy válogatott hősök és hősnők a nemzeti panteonból. De ez is csak köztes állomás volt, mindaddig, amíg a hatvanas évek derekán fel nem fedezte magának Herpay a konstruktivizmus különösen megkapó formáját: pálcikákat helyezett el a térben, megszabva ezáltal a tér kiterjedését és mélységét. A műalkotás statikus maradt, bár vibrálni látszott a megadott erővonalak mentén.

Lehetséges, hogy Siklós vagy Czigány kérte fel Herpayt a kör emblémájának megtervezésére, lehet, hogy ő maga ajánlotta fel, nyomát az irattárban nem találtam. Az embléma egyszerre egyszerű és megkapó: felső része ellipszist formál, alul egy kissé megnyomott félkör nagyobbik felét látjuk, aminek a közepén egy kicsi, teljesen üres kör ül. A teret vékonyabb és vastagabb pálcikavonalak töltik ki, váltakozásuk adja a ritmust, és aláhúzza, kiemeli a kör nevét. Az eredeti, meglehetősen nagy alakú műalkotás színskálája, a bézsek és rozsdabarnák diszkrét felvonultatása vált a felhasználásra kerülő nagyságban egy izgalmasabb, dinamikusabb fekete-fehér motívumra, szinte megelőlegezve az éppen megjelenő, op-artnak elkeresztelt művészeti irányzat jóváhagyó stemplijét. Ez az embléma díszítette a kör levélpapírját és a meghívók fejlécét is, valamint a kör által kiadott könyvek címlapját, sőt az egyik könyv borítóját is ez a motívum ihlette (Gömöri György: Átváltozások, 1969). Herpay viszont továbblépett: a szó szoros értelmében feltaláló lett, vagy legalábbis világraszóló, emberiségmentő ötleteknek tartotta szabadalmaztatott vízióit, és hajszolva sorsát, eltűnt körünkből, eltűnt – úgy hallottuk – Londonból is.

Megvetni a lábat I. – Rendezvények


1965 januárja az izgatott készülődés jegyében telt volna el, ha nem szól közbe egy tragikus haláleset. Iványi Grünwald Béla, Czigány Lóránton keresztül az alakuló kör egyik mentora váratlanul elhunyt. Halála méltó volt egy bibliofil könyvgyűjtőhöz: a kelet-angliai kisváros, Colchester egyik antikvár könyvkereskedésében esett össze, és hunyt el szívszélhűdésben. Halála előtt pár nappal még szép levélben üdvözölte a Szepsi Csombor Kört, ismételten felajánlva támogatását. Egyik írásában Czigány Lóránt megjegyzi, hogy Cs. Szabó előadásának címe, melyben szerepelt a politika szó, rossz ómen volt, annál is inkább, mivel akkor Anglia talán egyik legnagyobb államférfijának, Churchillnek halálát gyászolta. Nem érintette volna a nemzeti gyász a Szepsi Csombor Kör alakuló rendezvényét, ha Cs. Szabó nem érzi, hogy valamit ez ügyben nekünk is tenni kellene. Czigány Lóránt részletes elemzése nemcsak a két, nemzedékinek is mondható „másként gondolkodás” lényegét fogalmazza meg, hanem kiemeli a fiatalok finoman diplomatikus, a sértegetéstől fényévekre lévő „győzelmének” jelentőségét:

„A visszhangot nagyon jónak ítéltük meg, s január 27-re terveztük az első összejövetelt. Cs. Szabó László tartana vitaindító előadást Shakespeare »politikájáról«. Ez a politika rossz ómen lett. Eszünk ágában sem volt politizálni, a szónak sem a szűkebb, sem a tágabb értelmében, viszont egy váratlan esemény mégis a nyakunkra szabadította a politikát, és a vállalkozás majdnem hajótörést szenvedett. Január 24-én elhunyt Churchill, egész Anglia gyászolta. Előadása előtti napon felhívott Cs. Szabó, és közölte, hogy a Szepsi Csombor Körben is illő lenne röviden megemlékezni a jelenleg fennálló világrend egyik megalkotójáról. Első pillanatban meg sem értettem, hogy mit akar Cs. Szabó. Siklóssal együtt bennünket éppen Iványi Grünwald halála foglalkoztatott, aki 22-én halt meg, s akinek levelét, melyben támogatásáról biztosított bennünket, a Cs. Szabó-hívás napján olvasta be Siklós nekem a telefonba. A »halottól« érkezett meleg hangú levél szíven ütött mindkettőnket.

Habár Churchill személyisége és tevékenysége mindannyiunk életét közvetlenül érintette, képtelen voltam felfogni, hogy miféle rosszul értelmezett közéleti igény kívánná meg, hogy egy emigráns »önképzőkör« megemlékezzék a haláláról. Ebben teljesen egyetértettünk Siklóssal, hiszen január elején hunyt el T. S. Eliot, akit nemcsak a szellem óriásai közé soroltunk mindketten, de akiről tudtuk, hogy a magyar írók bebörtönzése miatt tiltakozott Kádárnál – mégsem gondoltunk arra, hogy kampányszerűen kellene megemlékezni a haláláról.

Talán a bőrünk alatt hoztuk magunkkal a kötelező penzumoktól való viszolygást… egyszerűen csak arra gondoltunk, hogy a befogadó ország, melynek akkor már teljes jogú, adófizető állampolgárai voltunk, nem várná el tőlünk kicsinyesen, hogy zászlót (vagy fejet) hajtsunk minden idők egyik legnagyobb formátumú politikusa előtt egy alkalmi összejövetelen.

Mivel Cs. Szabót nem akartuk megsérteni, abban állapodtunk meg, hogy Siklós egy semmitmondó utalással teljesíti a számunkra teljesen érthetetlen és indokolatlan kívánságot. Siklós az elnöki megnyitóban elsősorban azt hangsúlyozta, hogy »akikben él a magyarság szelleme iránti érdeklődés – mindazok egymással találkozhassanak, egymással szót válthassanak és egymással szót érthessenek« a Szepsi Csombor Körben, s csak megnyitóbeszéde legvégén utalt az angol nemzeti gyászeseményre. Ezekkel a szavakkal: »Végül meg kell említenem: Angliában gyász hete van – számunkra különösen az, mert e hónap 22-én Iványi Grünwald Béla történész 62 éves korában váratlanul elhunyt.« Majd méltatta Iványi Grünwald történetírói munkásságát, s végül megadta a szót Cs. Szabónak. Ezzel egyszer s mindenkorra tisztáztuk a viszonyokat: az idősebbek tanácsát mindig körültekintő mérlegeléssel fogadtuk, de soha semmiféle obligát tekintélytisztelet nem késztetett bennünket arra, hogy akkor is megfogadjuk a tanácsot, ha azzal nem értünk egyet. Hogy ez a tisztázás zökkenőmentesen és mégis félreérthetetlenül megtörtént, Siklós tapintatos bölcsességének köszönhető.”7

(Folytatjuk)



Jegyzetek

* Czigány Magda, Szigetmagyarság – londoni magyar sziget: a Szepsi Csombor Kör rövid története. Részlet a szerző előkészületben lévő könyvéből.

2 Czigány Lóránt, Triptichon Siklós István emlékezetére = Siklós István, Világ világossága mögöttem. Válogatott művek. Kézirat – Szepsi Csombor Kör, Budapest–London, 1992, 335–336.

3 Uo., 336–337.

4 Vö. Várallyay Gyula, „Tanulmányúton”: az emigráns magyar diákmozgalom 1956 után, Századvég, Budapest, 1992.

5 Czigány Magda, Kényszerű tanulmányúton: 1956-os magyar egyetemi hallgatók Nagy-Britanniában, Jószöveg Műhely, Budapest, 2007, 118.

6 Czigány Lóránt, I. m., 347.

7 Uo., 348–350.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben