×

Oxford; Pletyka; Tetőn; Rostélyos

László Noémi

2012 // 03


Oxford


Éles árnyékok, göndörre hengerelt pázsit.
Olvasom szétdobált biciklik rozsdamart krónikáit:
aszfaltba égett abroncsok, küllők, festői gyom
piros és rózsaszín virága kúszik a vázakon.
Ötvennégy napból egy esős, az utcalámpák
tejfehér üvege lángol, puhák a járdák
ott, ahol elfogy kocka- és macskakő.
Pillanatképekre hull a sétaidő,
és a világ többé nem igazságos.
Első gépem keresőjében a város
fényes, haragos, húsos-zöld levelekkel.
Nem tudom, mennyi a víz, mennyi a vegyszer.
Nyakkendőn, mellényen, papucson, késnyélen, zászlón
címer, felségjel, monogram, majdhogynem vádlón
mered rám: mi ez a szendvics, tonhal és koriander?
Mi ez az őrült tekerés szombat reggel?
Tehenek ülnek térdig-fűben az Isis mentén.
Hattyú nyújtja nyakát, ha észre se venném,
megsértődne, pedig ami háta mögött
egy lakóhajón ékeskedik, jobban leköt –
kék falán fehér betűkkel úszik előttem:
„A POEM”.

Pletyka


Nézem Turner fekete gőzmozdonyát.
Az esőt, a hidat, az időt úgy szeli át,
hogy abból semmit sem ért a sárga folyam.
Köd, pára, felhő, fény burkaiban
nyújtózik lomhán, szenvtelenül.
A Bodleian kapujában a reggel kihűl,
napsütés, kávéíz, izomláz kívül marad,
hozzák a könyvet, kinyitom, végighasad
Budapest, ELTE, albérlet, Akácfa utca.
Olvasom, Hardyról ki hogyan tudja
mindazt, amiről tudnia semmit se kéne.
Hogy mikor, kivel, miért vagy miért mégse.
Hogy amit eltitkolt, abból mennyi igaz.
Mert amit meghagyott, annak fele sem az.
Édes istenem, micsoda vérmes szikék.
Nyomaszt a feldolgozandó mennyiség.
De ahogy Hardy ház elé ültetett fái
fölmagasodtak, s bár alig győzte kivárni,
végül bánta, hogy rátenyereltek a napra –
az nagyon tetszik. Tudományosság kihagyva:
összefonódik szó, beszéd, élet.
A betű éget.

Tetőn


Gyakran toronyban talál a dél.
Gyengül bennem a kutatószenvedély.
Inkább az All Souls lándzsáit nézem.
Micsoda mozgás, alvó egészben.
Ami zavar: a sok szögesdrót.
Mindenhol krikszkrakszok, keresztek, kampók.
Acélból, vasból, hajlított drótból.
Elhatárolódás vihara tombol.
Ez itt az intézmény antik füve.
Ne merészkedjék kontár ide.
Vallásos őrület tárgya a fű.
A belsőudvar – oltár-szerű.
Kerítés, körítés lelke a gyep.
Hol dúsabb, üdébb, tisztább, nemesebb.
Tudós koponyák hada csak öntet.
Mindenhol pázsittani kézikönyvek,
s nem értem, valóban, milyen jogon
s mivé avatna az irodalom.
Fűzzem a szót, tényhez a tényt?
Nem tudom, mire is tartok igényt.
Marad a Merton mellvédes tornya.
Napfény-tivornya.

Rostélyos


Felocsúdok: van a zellernek szára.
Rákerül Esterházy rostélyosára.
Chateau Margaux Cabernet Sauvignon a bor.
De Oxford mindig fölfeslik valahol.
Bármilyen erős bennem a külföld-tudat,
egyszercsak otthoni ízű lesz a falat.
Pedig az itt majdhogynem lehetetlen.
Derékig járunk konyhai remekekben.
Egy étteremben hiába számoltuk nemrég,
hány nemzet szülötte szakács, pincér és vendég,
mert már a kontinensekkel meggyűlt bajunk.
Viszont örültünk, hogy még rágyújthatunk,
és hogy csak éjfélkor mondják: kint tágasabb.
Ilyenkor megelevenednek a falak,
mintha a fintorgó kőábrázatok alá
tervezett duhaj sereg betartaná
a századok előtt kötött szerződést, és
záráskor kiállna inni, füstölni, félkész
szoborcsoportként, azt súgni minden
arra vetődőnek: Carpe diem!
Kőből a visszhang sietne szólni:
Memento mori.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben