×

Küldetéstudat

Czigány Lóránt és Siklós István útja a Szepsi Csombor Kör megalapításához

Czigány Magda

2012 // 03

Vendégjáték Magliasóban


Nem vádolhatnának meg alaptalan kijelentésekért, ha azt bizonygatnám, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek (EPMSZ) a svájci Magliasóban 1987 tavaszán rendezett tanulmányi napjain a Szepsi Csombor Kör testületileg vett részt. Megjelent a rendezvényen a kör elnöke, Siklós István és ügyvezető titkára, Czigány Lóránt, miután együtt töfögtek át Londonból Svájcba az éppen soros VW bogárhátú kocsin. Ők persze képviselhették volna a tagságot is, vagy a kör testületét, ha lett volna. A körnek azonban sem tagsága, sem bejegyzett testülete nem volt. Létezett ugyan egy kicsiny kemény magva, az önkinevezett elnökön és titkáron kívül jómagam, a kör örökös „szolgálóleánya”. Mindhárman önkéntesen osztoztunk a teendőkön. Fel lehetne még vázolni e belső magot körülvevő, egyre táguló köröket is: a londoni barátok népes seregét, a BBC Magyar Osztályának örökké segítőkész tagjait és a fő mentorokat, Cs. Szabó Lászlót és Szabó Zoltánt, valamint a kör megalakulásánál bábáskodó, de még az első rendezvény előtt tragikusan elhunyt történészt, Iványi Grünwald Bélát. Ezek az emberek alkották a Szepsi Csombor Kört. Összetartoztak, együtt dolgoztak, de minden szervezeti megkötöttség nélkül. A kör úgy működött, mint egy virtuális, de jól benépesített londoni magyar értelmiségi sziget.

Czigány Lóránt a Magliasóban tervezett felszólalásához több rendbeli listát és táblázatot készített, megtöltve tizenhárom, kézzel írott nagyalakú papírlapot, mely sok háttértitkot elárult a körről és működéséről. Részletekbe menő felszólalásából azonban semmi sem lett, mivel a Szepsi Csombor Kör nem szerepelt a konferencia hivatalos programjában, és csak nehezen lehetett helyet szorítani még egy néhány perces ismertetésnek is. Pedig Czigány Lórántot felvillanyozta a téma, a „szigetmagyarság” gondolata, amit Nagy Károly már néhány évvel korábban megfogalmazott, és ami most, többszörösen átgyúrva, a konferencia vitaindító előadása lett. Czigány úgy vélte, hogy Nagy Károly, merészen szembehelyezkedve a folytonosan hangoztatott „nagy magyar egység” illuzórikus vágyálmával, meg tudta fogalmazni az emigráns szervezetek alapvető jellegét: azt, hogy a felvállalt magyarságtudaton kívül mindig a helybeli igények és tennivalók határozzák meg a kisebb-nagyobb társaságok irányultságát és programját. „Egyre kevésbé hangoztatott cél a »nagy magyar egység« megteremtése, az uniformizált nézetazonosság és a módszerazonosság türelmetlen követelése. Az általában pluralista demokráciákban élő nyugati magyarok külföldi magyar életükre is egyre inkább alkalmazzák, elfogadják már a pluralizmust, a különböző lehetőségek adta s különböző feladatok megkívánta egészséges munkamegosztást.”2

A magyar szigetek célkitűzéseit és tevékenységét Nagy Károly öt csoportba rendezte, és annak ellenére, hogy a csoportok valós tevékenysége sokszor átfedi egymást, alapcélkitűzésük meghatározó jelleget ad működésüknek. Az első a legáltalánosabb, a „megtartás”: vállalni magyarságunkat, megmaradni magyarnak. A második csoport a kiegészítő, hézagpótló munka, idesorolja az emigráns sajtó majdnem teljes egészét mint egyfajta „irodalmi/politikai infrastruktúrát”, melyre szabadon lehet támaszkodni. A harmadik csoport – ahova Nagy Károly szerint a Szepsi Csombor Kör is tartozik – fő célja a kapcsolatteremtés a hazai, Kárpát-medencei és a nyugati magyarok között, meghívásokkal, irodalmi bemutatkozásokkal, előadásokkal, rendezvényekkel. (Ezt nevezte viszont Czigány Lóránt híd-metaforának, hídnak, melyen kétirányú a forgalom.) A negyedik csoport fő tevékenysége a lobbizás – az Egyesült Államokban komoly politikai sikereket lehet elérni ezen a téren –, míg az ötödik csoport közvetíti „a magyar múlt és jelen valóságait a külföldnek és a külföldiét a magyarságnak”.

Czigány Lórántot minden valószínűség szerint kevésbé érdekelték a külhoni magyar szervezetek kategóriái, mint a lassan kibontakozó felismerés, hogy a szervezeteknek maguknak kell megtalálniuk célkitűzéseiket és a leghatékonyabb formát, amelyben kifejthetik működésüket. Az elismerését annak az elvnek, ami szerint a Szepsi Csombor Kör kezdetektől fogva működött. Szükséges volt azonban ehhez az öntörvényű, laza szervezeti forma megteremtéséhez az a toleráns társadalmi berendezkedés, amit Anglia a befogadottaknak is nyújtott: „Vannak országok Európában, ahol mindent szabad, amit a törvény nem tilt meg. Vannak olyan országok is, ahol minden tilos, kivéve, amit a hatóságok engedélyeznek. Ez a distinkció lényeges. Az első az empirikus szemlélet primátusát hangsúlyozza, a cselekvési szabadságot. A második engedélyekhez, másolattal készített pecsétes papírokhoz, miniszteri rendeletekkel, sokszor benevolensnek tűnő módon engedélyez mozgásteret. A Szepsi Csombor Kör az első princípium szerint működik” – hangsúlyozta hozzászólásában Czigány.3

Akár előadást tartott egy konferencián, vagy részt vett egy vitában, sőt akkor is, ha szépirodalmi szövegeiből olvasott fel az irodalmi esten, a közönség elvárta Czigány Lóránttól, hogy valami meglepőt mondjon, hogy figyelemfelkeltő bevezetővel készítse fel a hallgatóságot a soron következő verbális tűzijátékra. Magliasóban sem történt másképpen. Czigány eleve figyelmeztette a hallgatóságot, hogy most „kihegyezve fogalmaz”. A kör elvárt pozitív programja helyett így tehát csak annak negatívját mutatta fel, tevékenységének korlátait nevezte meg. Mert ezek védték meg a kört a politikai szemlélet és a gyakran vele járó viszályok behatolásától. „A Szepsi Csombor Kör ugyanis – mondta Czigány – nem szervez tüntetéseket; nem ír alá nyilatkozatokat; nem tiltakozik; nem csatlakozik; nem szólít fel senkit; nem képvisel senkit, kivéve önmagát; nem mondja azt, hogy annál jobb nekünk, minél rosszabb nekik; nem ápolja továbbá a magyar nyelvet, sem a magyar kultúrát, mert a magyar nyelv nem beteg, a magyar kultúrát pedig nem ápolni, hanem szolgálni kell.”

Ami a Szepsi Csombor Kört érinti, Magliaso visszatekintés volt huszonkét év munkájára. Czigány Lóránt szavai a másik alapító, Siklós István 1969-ben keményen megfogalmazott felsorolását visszhangozták két évtizeddel később. Mert az ötvenhatos fiatalok önálló nemzedéki arculatának kialakítása közben, a hatvanas évek elején kérlelhetetlenül kimondták, amit gondoltak. Ez váltotta ki az idősebbek meg nem értését, sőt időnként dühös rendreutasítását. Mert mit is vallott ez a fiatal nemzedék? Siklós István szavaival: „a nagy szavakat megtanultuk gyanakvással fogadni; a csalhatatlan biztonsággal hirdetett elvek azóta taszítanak; tudjuk, hogy az érzelgősség fényében villogó, kötelező derűlátás vakságot okoz; tudjuk, hogy a kísérletezés kitiltásával bűzös belvizek lepik el az irodalmat; láttuk a lélek nyomorát a ki nem mondható szavak fojtogatásában; láttuk az emberi méltóság gyalázatát a tabuk penészfoltjaival; megértettük, hogy az alkotás nem a világ megváltására való, nem a remény vagy reménytelenség üzenetét kell kibontani vele, sem a társadalom változékony ügyeinek szolgálatában kell görnyednie, hanem a létezés lényegét kell megfogalmaznia.” 4

Majd negyedszázadot ível át a két megfogalmazás, két, alkatilag roppant különböző, mégis azonos gondolkodású ember vallomása, melyeknek üzenete mit sem változott az évek múlásával. Czigány Lóránt és Siklós István együtt edződtek „harcostárssá” az emigráns munkában, együtt váltak meglett férfivá mint elnök és titkár a Szepsi Csombor Körben. Elkötelezettségük a kör és egymás iránt sohasem ingott meg. Talán predesztinálta őket a feladatra az a nehéz út, melyen végig kellett menniük, hogy megtalálják a szolgálatnak – és így létezésük értelmének – rájuk szabott formáját.

Döntési kényszer és küldetéstudat: Czigány Lóránt


Már gimnáziumi évei alatt tudatosult Czigány Lórántban, hogy a magyar irodalom olvasása, elemzése, megértése, esetleg tanítása ad értelmet életének. Egy jóval későbbi frappáns meghatározása szerint a magyar irodalom iránti elkötelezettsége volt életének meghatározó eleme: „Személyesebb hangnemben azt kell mondanom, hogy a mai magyar líra, hiába tűnik úgy az elmondottak alapján, nem csupán foglalkozási ártalom, hanem mindenekelőtt mégiscsak »szent szövegek« összessége, amelynek tanulmányozása életre szóló feladat, kötelesség. Számomra a legfontosabb, állandó bejelentett lakás, ahol otthon érzem magam.” 5

Az első döntési kényszer, mellyel Czigány Lórántnak szembe kellett néznie, 1954 nyarán, az egyetemi felvételik során merült föl. Akik akkor érettségiztünk, eleve úgy tudtuk, hogy egy miniszteri rendelet értelmében a kitűnő érettségi bizonyítványt elnyerő diákoknak nem kell felvételi vizsgát tenniük. Ennek ellenére mindenkit berendeltek felvételizni azokra az egyetemekre, ahova jelentkeztek. Czigány Lórántot az ELTE-re – ahová valójában készült – és a Debreceni Egyetemre. Valószínűleg azért változott meg a minisztérium direktívája, mert a tárgyi tudás és értelmi alkalmasság mérése mellett az egyetemeknek ki kellett szűrni a „nép potenciális ellenségeit”, akik örülhettek, hogy az érettségiig engedte őket tanulni a népi demokrácia. Czigány Lóránt is megkapta mindkét egyetemtől az elutasítást. Ezt egyszerűen nem tudta, nem akarta elhinni. Helyzete reménytelennek tűnt. Végül édesapjának sikerült valami régi, de még mindig működő minisztériumi kapcsolat révén elintézni, hogy fiát felvegyék: vagy Budapestre, az ELTE jogi karára, vagy a szegedi egyetemre, magyar–történelemre. A döntést fiára hagyta. „Életem legnehezebb döntése előtt álltam tehát, le kellett küzdenem Pest vonzását, belenyugodnom, hogy nem lehetek Edittel [ifjúkori nagy szerelmével, aki a Képzőművészeti Főiskolán tanult]. Megkönnyítette a döntést az, hogy nem tekintettem véglegesnek, csupán pillanatnyi kitérőnek tartottam, és menet közben visszakanyarodhatom a célegyenesre. A jogászság ellen szólt az is, ne kelljen végre olyan tárgyakkal foglalkoznom, amelyeket tehertételnek éreztem és/vagy nem érdekeltek. Keserűen nyugodtam bele döntésembe, utólag viszont megnyugvással tölt el, hogy a magamnak kijelölt célt nem adtam fel, kitartottam mellette.”6 Hozzá kell fűzni, hogy a Pestre kerülés is reménytelen álom volt csupán: a valaha „szegedi fiatal”, akkor a bölcsészkar dékánja, Baróti Dezső hosszú séta alatt győzködte Czigányt az ELTE-re való átiratkozás helytelenségéről, világossá téve, hogy a szegedi egyetem úgysem fog engedélyt adni neki erre a lépésre.

Szinte ugyanezzel a döntési kényszerrel kellett Czigány Lórántnak szembenéznie Oxfordban az 1957/58-as tanév végén. A továbbtanuláshoz kiválasztott szakok rosszul értelmezett vizsgakövetelményei, párosulva az őt diákjai közé felvállaló Saint Peter’s Hall vezetőségének szűk látókörű makacsságával, miszerint csakis ők, pontosabban személy szerint a Master szabhatják meg, hogy diákjaik közül melyik mit tanuljon. Az újonnan alapított – ami Oxfordban akár egy évszázadot is jelenthet –, feltörekvő, elismerésért harcoló intézmények túl sokat adnak függetlenségük fitogtatására, még akkor is, ha döntésük azok érdekeit sértik meg, akiken éppen segíteni akarnak. És az akkori Master érzéketlen még arra a lehetetlen helyzetre is, hogy a kollégiumába beosztott magyar diák pár hónappal Oxfordba érkezése előtt egy vidéki magyar egyetemen, évek rettegésétől megszabadulva, lelkesen megszavazta, hogy ne legyen kötelező az orosztanulás olyan szakokon, melyekhez az orosz nyelvtudásnak semmi köze; úgy döntött, hogy kötelező penzumként Czigány csak az oroszt választhatja. Pontosabban, ha oxfordi diák akar maradni, csak oroszból tehet államvizsgát.

A lehetetlen helyzethez vezető út kacskaringós volt, tele hihetetlen, szinte mesebelinek tűnő fordulatokkal. 1956 novemberének derekán, meghúzódva évfolyamtársunk, Csetri Marica szüleinek lakásán, mi hárman, Czigány Lóránt, Bátori István és én, Salacz Magda, úgy éreztük, hogy az országban nem lehet jövőnk. Féltünk a megtorlástól, és görcsösen ragaszkodtunk ahhoz a szinte ránk szakadt szellemi szabadsághoz, amit a forradalom jelentett. Idézve Czigány Lóránt visszaemlékezését egy 1989-ben adott interjúból: „Az ellenforradalmi megtorlás elől mentem külföldre. Lehet, hogy nem zártak volna börtönbe, de kötve hiszem, hogy tanulmányaimat zavartalanul folytathattam volna. Elmentem tehát, mert a közeljövő egyéni létemet veszélyeztette, s elmentem, mert vonzott a tágasabb szellemi látóhatár. Hogy ne kelljen megalázó módon, összerezzenve olvasnom újságpapírba csomagolt »tiltott« könyveket, hogy a saját intellektuális kíváncsiságom szerint tájékozódhassam.”7 Elindultunk tehát, egymásba kapaszkodva, Ausztria felé.

Dél-ausztriai táborunkból a véletlen vitt bennünket Angliába. Három országba is feliratkoztunk, de az angolok voltak az elsők, akik egy kis menekültcsapatot útnak indítottak Linzbe, majd onnét repülőn egy hampshire-i katonai repülőtérre, mert az angol hadsereg Szuezben lévén, el tudtak szállásolni minket a kiürült környékbeli laktanyákban. Lajstromba is vettek már a következő nap, de félvén, hogy nem vették figyelembe továbbtanulási szándékunkat, zsebpénzünkön Londonba utaztunk, hogy felkeressük a World University Service-t, és bejelentkezzünk mint potenciális egyetemi hallgatók. December 31-én hallgatott meg bennünket a brit Rektori Konferencia által felállított bizottság, és január első hetében megkaptuk a behívót az egyetemekre, Czigány Lóránt és Bátori István Oxfordba, jómagam a Londoni Egyetem Westfield Kollégiumába. Az intenzív angol nyelvtanfolyam egy hét múlva már el is kezdődött.

Az egyetemekre maradt a meglehetősen bonyolult feladat, hogy elosszák a diákokat egymás között, és döntsenek arról, hogy ki mit tanul. Problémát a humán szakos diákok jelentettek, azok közül is a magyar szakosok, mert ez volt az a tantárgy, ami nem kecsegtetett nagy karrierlehetőségekkel a szigetországban. Czigány Lórántot is többször faggatták, mit tanulna. Az Oral History keretében készült részletes interjúban tér ki erre az egyre fenyegetőbb kérdésfelvetésre.8 Ösztönösen azt felelte, hogy angol irodalmat, mely legközelebb állt volna szívéhez. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy erre a szakra semminemű felkészültsége nem volt, sem nyelvi szinten, sem az elvárt középiskolai tudás szintjén, sem az általános olvasottságot véve figyelembe. Ezt a lehetőséget tehát el kellett vetnie. Latolgatva más lehetőségeket, szívesen vágott volna bele a közkedvelt PPP (Philosophy, Politics, Psychology) kombinációba, de itt is megrettent a szükséges háttértudás teljes hiánya miatt.

A tétovázás közben telt az idő, a nyelvtanfolyamot sikeresen befejezte, és beosztották a Saint Peter’s Hallba, ahol a Master egyből, ellentmondást nem tűrően kijelölte a követendő utat: tegyen Czigány alapvizsgát oroszból, majd a „modern nyelvek” fedőnév alatt szerezzen diplomát, szintén oroszból. Czigány ettől a döntéstől teljesen összetört. Mint egy interjúban mondta, „Magyarországról a szívében egy MEFESZ-szel jött el” – aminek egyik első követelése a kötelező orosztanulás eltörlése volt, és most itt, a világ egyik első egyetemén belehajszolják abba, hogy oroszból kíséreljen meg diplomát szerezni. Arról nem is beszélve, hogy azok a diákok, akiknek valamiért egy idegen nyelvet kellett az egyetemen felvenni, szinte teljesíthetetlen feladatot vállaltak: idegen nyelvet tanulni egy másik idegen nyelven keresztül. Az első angliai tanév így azzal telt el, hogy Czigány kiutat keresett a csapdából.

Ami Czigány Lóránttal történt, az a brit egyetemeken akkor érvényben lévő felvételi követelmények értelmetlen alkalmazásának kirívó esete. Mert általában az egyetemek mindent megtettek, hogy a menekült diákokat a legmegfelelőbb szakokra vegyék fel, és segítsék őket diplomájuk megszerzésében. Számos diáknak igazolványa sem volt arról, hogy Magyarországon hol és mit tanult. Az egyetemek nagyvonalúan úgy döntöttek: minden menekült diákot felvesznek, függetlenül attól, hogy van-e papírja a magyarországi diákéveiről; kirostálja majd az idő azokat, akik nem az egyetemekre valók. Módosították a felvételi szabályokat, vagy ha célravezetőbbnek tűnt, új paragrafusokat alkottak. Kivételt Cambridge és Oxford jelentett, ahol az erős, nagy hatalommal rendelkező kollégiu­mok maguk döntöttek a magyar diákok felvételéről. A történetre az teszi fel a koronát, hogy egy nemrég előkerült dokumentum szerint Czigányt nem is a Saint Peter’s Hall, hanem a nagy múltú és híres All Souls College szponzorálta. Az All Soulsnak viszont, posztgraduális kollégium lévén, az egy szem undergraduate diákját névlegesen egy másik kollégiumra kellett bíznia, a Saint Peter’s Hallra.

A kiút a válságból Dr. George F. Cushing és a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-Európai Intézetének képében jelent meg. Czigány Lóránt kiderítette, hogy ott diplomát szerezhet magyar nyelv és irodalom főszakból, valamint modern európai történelemből mint mellékszakból. Az Oxfordi Egyetem beleegyezett a cserébe, Czigány átköltözött Londonba, Cushing pedig örömmel fogadta új tanítványát. Czigány belevetette magát a tanulásba, melynek tetemes része önképzés volt. A felszabadultság érzése szárnyakat adott neki, egy év után nekifutott az államvizsgának magyarból. Kiemelkedően jó, úgynevezett „első osztályú” diplomáját az egyetem Öregdiák Szövetsége (Convocation of the University of London) saját speciális ösztöndíjával honorálta, mely lehetővé tette, hogy önálló kutatásokat végezzen egy doktori disszertációhoz. Ennek témakörét Czigány magától értetődően a magyar irodalomból óhajtotta meríteni. Gondolt először a népi irodalomra, de belátta, hogy egy angol PhD fő követelményét, miszerint új, eddig ismeretlen anyagot kell felkutatnia, és ezek alapján egy új koncepcióval előlépnie, nem tudná teljesíteni, még a British Museum könyvtára igen gazdag anyagához való közvetlen hozzáférés ellenére sem. Magyarországi irattárakhoz, magángyűjteményekhez és főleg a népi mozgalom még élő szereplőihez bebocsáttatást nem nyerhet; és egyébként is, ki mert volna akkor Budapesten a múltról őszintén, félelem nélkül beszélni?

Az ötletet, hogy az angol–magyar irodalmi kapcsolatokra koncentráljon, melynek különösen a 19. századra vonatkozó óriási anyaga ismeretlenül porosodik könyvtárakban, Czigány Lóránt mentora, majd barátja, Iványi Grünwald Béla adta. Iványi, saját hungarica-gyűjteményére támaszkodva, a 19. századi angol–magyar politikai, történelmi kapcsolatokkal foglalkozott, de tudatában volt annak, hogy az irodalom terén is bőven akad eddig teljesen ismeretlen anyag. Czigány nagy lelkesedéssel fogott neki a felderítőmunkának. Fontosnak tartotta azt is, hogy a megalapozatlan otthoni hiedelmekkel szemben, ami szerint a világ íróinak elfogadott rangsorában ott tündökölnek a „világhírű” magyarok is, tényekkel alátámasztva rámutasson, hogy a magyar irodalom Nyugaton, azaz „túl a Rajnán” többé-kevésbé ismeretlen tényező. Ugyanakkor az ország szempontjából nem elhanyagolható az irodalomra is épülő image building, a felhalmozott szellemi kincsek tényszerű és éppen ezért megbízható bemutatása. A PhD-projekt tehát valójában Czigány Lóránt részéről a közvetítő szerepének felismerése és készséges elfogadása is volt.

A kutatás eredményességét elősegítette, hogy 1962-től Czigány a British Museum könyvtá­rában részállásban dolgozott mint a magyar részleg gyarapításáért és feldolgozásáért felelős szakreferens. Ritka szerencse, ha egy kutató mintegy „belülről” jut hozzá minden adathoz, információhoz, amire szüksége lehet. Nem meglepő tehát, hogy ezeket az éveket tartotta Czigány Lóránt szellemileg talán a legkihívóbb, de egyben a legtermékenyebb éveknek. A PhD fokozatot 1965-ben nyerte el.9 Visszatekintve a megtett útra, úgy lehetne jellemezni, hogy kényszerű kacskaringókkal, időnként a kétségbeeséssel küszködve, Czigány visszatért (vagy inkább hű maradt) a magyar irodalomhoz. Az oxfordi döntéskényszer elviselhetetlennek tűnő terhe alatt megtalálta magának az egyedüli utat, amit mindvégig követett, a magyar irodalom szolgálatát.

Eltökélt céltudatosság: Siklós István


Döbbenetes, hogy Siklós István, akit Czigány búcsúztató írásának utolsó, meghatározó soraiban „bajtársának” nevezett, és akivel több mint harmincéves szoros barátság fűzött össze, Angliába érkezése után szinte ugyanazt a rögös utat járta be, és a kihívásokra ugyanazt a feleletet adta, mint Czigány Lóránt. Pedig Siklósról ugyancsak nehéz megbízható portrét festeni; magáról sohasem beszélt, elejtett szavakból, verssorokban itt-ott felbukkanó személyek kilétének megfejtéséből, 1956-ot megidéző, homályosságukban is megrázó művek utalásaiból egy füzetlapnyi életrajzot sem lenne könnyű összeállítani. Azt tudtuk, hogy 1936. május 31-én született Budapesten. (Ez volt talán az egyedüli személyes adat, amit nyíltan lehetett említeni, mert Siklóst születési dátuma hatalmazta fel, hogy belépjen és aktív tagja legyen az igencsak exkluzív „Iker klub”-nak, amit szerfelett nagy vidámsággal és odaadással vezetett Szabó Zoltán. Az Ikrek havában született tagok: Czigány Lóránt, a Siklós házaspár, valamint a két befogadott „Mérleg” lánynak, Szabó Zsuzsának és nekem. A klubban a rangsort nem az évek jelentették, hanem a születés napja.)

Azt is tudtuk, bár nem beszéltünk róla, hogy a Siklós fiúk négyen voltak testvérek. Apjuk a MÁV-nál dolgozott, és István is a MÁV-hoz került tiszti kiképzésre – mivel egyetemre nem vették fel. Bibliás nevelést a családban az édesanyától kaptak, az ő felvállalt feladata volt, hogy azokban az embert próbáló években megadja gyermekeinek a szilárd erkölcsi alapot. Valószínűleg nem is tudta, hogy István fia költőnek készül, szárnyait már bontogatja, és egy üzemi lapban publikál, mint ahogy zokon vette volna azt is, hogy a buddhizmus eszméi már akkor megragadták fiát, és hogy a távol-keleti, idegen tanokhoz jobban vonzódik, mint ősei vallásához. A forradalomban a Széna téren, a legendás Szabó bácsi csapatában vett részt – ezekről sem beszélt, csak egy-két interjúban utalt rá mint élete egyik meghatározó élményére. Azt is csak tőmondatban mondta ki, hogy ha otthon marad, ő is eltűnhetett volna a megtorlásokban. Mégis, november 4-e után várt és reménykedett, hogy még minden jobbra fordulhat. Így meglehetősen későn, december közepén hagyta el az országot. Többször is mondta, eltökélt hangsúllyal, hogy valóban Indiába készül, azaz a Londoni Egyetem Orientalista és Afrikai Intézetébe (SOAS), ahol végre elmerülhet a buddhista tanok tanulmányozásában. Extra feladatot rótt rá azonban a legkisebb Siklós fiú, Péter felkutatása, aki tizenhárom évesen menekült el otthonról, és Írországban kötött ki. István – és a legidősebb fiú, Gábor, aki szintén Angliába készült – családi megbízatása lett, hogy Pétert vegye magához, vigye Londonba, és viselje gondját.

A Siklós fiúk története annyira megragadta Czigány Lórántot, hogy megírta, alig kendőzve a szereplők kilétét, az Együgyű történetek egyik darabjaként, Az élet dolgai címmel:



„A Zombori fiúk négyen voltak. Fiatalon megözvegyült, de nevető szemű édesanyjuk egyedül nevelte őket szerető gondoskodással és a Bibliával. Amikor kitört a forradalom, a Zombori fiúk mind egy szálig fegyverrel a kézben harcoltak a felkelők oldalán. (Emlékszünk, ugye? A Baradlay fiúk hárman voltak: Jenő, Ödön és Richárd.) November végén verődött össze újra a kis család, de a legkisebb Zombori fiú, édesanyja szeme fénye, a tizenhárom éves Palika nem került elő. Elment világgá: meg sem állt Írországig. A Zombori fiúk szerető édesanyja görcsösen magához ölelte a szintén kiskorú Zsoltot, s eszelősen mondogatta: »Nem engedlek egy tapodtat sem, nem engedlek ki a házból!«

Bátyjuk, a húszéves ifj. Zombori Ferenc, látva édesanyja szívszaggató bánatát, sarkon fordult és elment, hogy törik-szakad, visszahozza legkisebb öccsét. Vissza is jöttek, Írországból Londonig. Ott azonban hosszasan elidőztek, mert közben kitavaszodott, és Ferenc verseit igencsak áhítatos figyelemmel hallgatta esténként egy Szegedről odáig szaladt, ijedt szemű ápolónő.

Amikor a fájdalomtól megtört szívű Zomboriné értesült arról, hogy a fiai nem kívánnak hazatérni, magához szólította a legidősebb Zombori fiút. »Harmincöt éves voltam, amikor elvesztettem apátokat fronton. A légynek sem ártott, mégis ottmaradt. Életem értelme az lett, hogy benneteket tisztességben felneveljelek. Éjszaka mostam, nappal takarítottam, a számtól vontam meg a falatot, csak hogy a gyermekeimet felneveljem. Most mégis egyszerre két fiamat is elveszítettem! Hát mit vétettem én az Egek Ura ellen?… Te vagy a legidősebb, menj, és hozd vissza testvéreid! Parancsolom!« Zombori Antal huszonhat éves, filozofikus hajlamú fiatalember könyvjelzőt tett a Schopen­hauer-kötetbe, amit éppen elmerülten olvasott, és ő is átszökött a határon.

Londonban minden nehézség nélkül megtalálta fivéreit, de valami úton-módon kezébe került a Tibeti Halottaskönyv, s elkezdte tanulmányozni. Ez minden figyelmét lekötötte. Telt-múlt az idő, s Zombori Antal Londonban sem találta meg az élet értelmét. Mivel látta, hogy testvérei egyébként is jól vannak, fogta magát, felkerekedett és hazament. Ifj. Zombori Ferenc verseit már egy lebontott hajú, gitározó leány hallgatta, olyannyira áhítatosan, hogy az ifjú poéta – mi mást is tehetett volna? – feleségül vette. Később a legkisebb Zombori fiú is családot alapított: egy mandulaszemű, jázminillatú kínai leányzót választott élete párjául.

Ifj. Zombori Ferencet három szép gyermekkel ajándékozta meg a gitáros lány. Mire fölnevelték a gyerekeket, Ugorországban véget ért az önkényuralom, szabadon éltek, haltak, és Ifj. Zombori Ferenc elhatározta: itt az ideje, hogy véget vessen a száműzetésnek, hogy hazatérjen szerető édesanyjához. Gyermekei úgyis szétszéledtek szerte a világban. Kanadában orvos az egyik, norvégiai síinstruktor a másik, és anglikán lelkipásztor lett a harmadik. A felesége pedig, mivel mindig is felettébb kedvelte a selyemkimonókat, Japánba költözött.

Özv. id. Zombori Ferencné töpörödött anyóka létére ismét mosolygó szemekkel kedvtelve nézegetheti három szép szál, kissé őszbe csavarodott hajú fiát.

Az ő állandó jelenlétük legalább bearanyozza élete alkonyát, ha már a legkisebb fia, akit legjobban szeretett, és aki minden bajnak az okozója volt, Londonban maradt örökre.” 10

A valóság azonban kissé másképp festett. Menekült magyar diáknak jelentkezni Bécsben 1957 elején meglehetősen reménytelen volt. A felajánlott helyeket már mind betöltötték, az utolsó, diákoknak szervezett repülőjárat is már régen megszűnt. Váratlan lehetőséget nyújtott azonban a Ford-ösztöndíj, amelyre kora tavasszal kezdtek diákokat toborozni. A Londoni Egyetem rektora ugyanis szorgalmazta a Ford Alapítványnál, hogy állítson föl ösztöndíjakat azon menekült diákok számára, akik már Angliában vannak, de az egyetemek nem tudják tanulmányaik finanszírozását megoldani. A Ford Alapítvány hallgatott a megkeresésre, de nem úgy, mint ahogy azt a brit egyetemek várták. Ösztöndíjat csak a még Ausztriában lévő leendő diákoknak adtak, bár nem kötötték ki, hogy melyik országban használhatják azt fel. Ilyen Ford-ösztöndíjat kapott Siklós István és bátyja, Gábor is. Gábor Glasgow-ba került, a jónevű Royal College of Science and Technology műegyetemre, míg Istvánnak látszólag minden vágya teljesült, felvették a SOAS-ba, szanszkrit poétika szakra. De mint Siklós később egy interjúban bevallotta, a kurzus neve „némiképp félrevezető cím volt, mert arra számítottam, hogy költészetről lesz szó, ehelyett viszont csaknem kizárólag nyelvészeti kérdésekkel foglalkoztunk”.11 Ráadásul az a tudás, amit még Magyarországon elsajátított szanszkritból, távolról sem volt elegendő egy angliai diploma elnyeréséhez. Az év végére a teljes csalódottság kerítette hatalmába Siklóst.

A dilemmából ugyanazt a kiutat választotta, mint Czigány Lóránt: átiratkozott a Szláv- és Kelet-Európai Intézetbe, Dr. Cushinghoz, magyar szakra. Feltárult előtte is az intézet gazdag könyvtára, szabadon olvashatott mindent, ami érdekelte, felfedezhette magának mind a régi, mind az új, kísérletező szerzőket. Magyarokat és nem magyarokat, mint például Ezra Pound, Samuel Beckett vagy e. e. cum­mings. Írni kezdett és fordítani, verseit és a fordításokat az emigráns újságok, folyóiratok közölték. Költői nyelvezetét olvasmányai alapján önmaga formálta, alakította ki, a rövid egyetemi cezúra önmaga megtalálása, költői mondanivalójának és kifejezési tárházának megteremtése lett. Az egyetemi tanfolyammal viszont többé nem törődött. Kerülte az órákat, nem írt dolgozatot a kijelölt témákból. Rövid idő után végleg abbahagyta a tanulmányokat. Ahhoz viszont, hogy költővé váljon, nem volt szüksége egyetemi diplomára. Mint Czigány Lóránt írta: „Non fit poeta, sed nascitur. A költő születik… Érvényes a klasszikus mondás Siklósra is, hiszen par excellence költő volt, annak született.”12

Meg kellett viszont teremtenie, meglehetősen emberpróbáló körülmények között, a közben kiterebélyesedett kis családnak a megfelelő életfeltételeket. Ezért vállalt állást egy olasz utazási irodában, a CIT-nél. Szerencsére ez csak egy rövid, áthidaló megoldás lett; hamarosan a BBC Magyar Osztályához került, a hely szellemének megfelelően elsősorban író- és költőbarátok, és csak másodsorban rádiós kollégák közé. Ismét Czigány Lórántot idézve: „Külső szemlélőnek talán úgy tűnhetett, hogy a költőt saját hangjának magabiztos megtalálása kárpótolta az egyetemen bekövetkezett csalódásért, hiszen önmaga előtt is világossá válhatott, hogy született autodidakta, akinek önmagával kell tisztáznia a releváns igazságokat, s ehhez csak könyvekre van szükség, mentorokra kevésbé. A mindennapos megélhetés taposómalmában viszont alig jut idő szemlélődésre. Ebből a kilátástalanságból menekedett meg, amikor néhány éven belül a BBC Magyar Osztályának kongeniális légkörébe került.”13 Évekkel később, amikor már az osztály igazgatói posztját töltötte be, a BBC lehetőséget nyújtott Siklósnak, hogy a költészettel szinte egyenértékűnek tartott „szolgálatot”, a haza javára felvállalt cselekvést magas hatékonysággal hajtsa végre. Természetesen aktív részvétele az emigráns irodalmi életben, műfordításai és azon angol költők, műfordítók felkutatása, akik rábeszélésére a magyar irodalmi műveket csiszolták a legnemesebb angolra, és nem utolsósorban a Szepsi Csombor Körben kifejtett munkája eleve a „szolgálat” jegyében bontakozott ki. A nyolcvanas években viszont a BBC platformján juttatta szóhoz a demokratikus magyar ellenzéket, mely kétségtelenül befolyásolta a hazai politikát. „Iker arccal – írja Czigány Lóránt – két tétért versengett: egyrészt »küldetés«-ben volt, aki minden pillanatban a hazai változásokat figyeli, és mint a BBC magyar adásának igazgatója később ezeket a változásokat befolyásolni kívánta, másrészt a szuverén költői kísérletezéshez »szabad elvonulást« követelt magának a közösségtől, melyből vétetett.”14

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 Czigány Magda, Szigetmagyarság – londoni magyar sziget: a Szepsi Csombor Kör rövid története. Részlet a szerző előkészületben lévő könyvéből.

2 Az EPMSZ konferenciáján elhangzott előadás több helyütt is megjelent. Ezen idézet forrása: Nagy Károly, Szigetmagyarság és szolidaritás, Corvin, Montreal, 1988, 75.

3 A Szepsi Csombor Kör kézirattára a Petőfi Irodalmi Múzeumban lett letétbe helyezve. Tartalmazza Siklós István hagyatékának egy részét. Kiegészítő gyűjtemény: Czigány Lóránt hagyatéka, szintén a PIM-ben. A hivatkozás ezekre a gyűjteményekre a továbbiakban: SzCsK/PIM, CzL/PIM, SI/PIM.

4 Siklós István, Miért jöttünk el Magyarországról?, Új Látóhatár, 1969, 366–369. Megjelent az András Sándor díjnyertes novellájának publikálását követő „nemzedéki” vita részeként.

5 Czigány Lóránt, Távolsági beszélgetés Czigány Lóránttal. Kérdez: Hegyi Béla = Gyökértelen, mint a zászló nyele, Szabad Tér, Budapest, 1994, 301.

6 Czigány Lóránt, Ahol állok, ahol megyek, Kortárs, Budapest, 1998, 287.

7 Czigány Lóránt, „Nyugatról nézve…”. Kérdez: Tóth Pál Péter = Gyökértelen…, i. m., 314–315.

8 Hegedűs B. András felkérésére Hegedűs István készített életinterjút Czigány Lóránttal az 56-os Intézet Oral History projektjének keretében 1988 novemberében. Ez serkentette Czigányt arra, hogy születésétől 1956. november 21-ig, az ország elhagyásáig részletes önéletrajzot írjon, mely Ahol állok, ahol megyek címmel jelent meg 1998-ban (lásd 6. jegyzet).

9 Czigány Lóránt, The reception of Hungarian literature in Great Britain from John Bowring’s Poetry of the Magyars to the novels of Jókai, University of London, PhD thesis, 1965. Gépelt kézirat.

10 Czigány Lóránt, Együgyű történetek, Kortárs, Budapest, 2009, 33–35.

11 Orosz István, Beszélgetés Siklós Istvánnal = Siklós István, Világ világossága mögöttem. Válogatott művek. KÉZirat – Szepsi Csombor Kör, Budapest–London, 1992, 297.

12 Czigány Lóránt, Triptichon Siklós István emlékezetére = Uo., 339.

13 Uo., 344.

14 Uo., 343.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben