×

Hornyik Miklós (1944–2012)

Sturm László

2012 // 03



Találkoztunk futólag korábban is, de emberi közelségbe csak néhány éve kerültünk. Úgyhogy  csupán hallomásból (és nem tőle) ismerem a hőskort, az újvidéki egyetem nagy reményű éveit követő szerkesztői munkát – főleg a Képes Ifjúság főszerkesztője vált legendássá a hetvenes évek első felében –, az újvidéki televíziónál töltött korszakot (amelynek legmaradandóbb hozadéka a magyar irodalom élő nagyságait Füst Milántól Weöres Sándorig, Ottlik Gézától Németh Lászlóig szóra bíró interjúsorozat), az első kötetek – köztük például a több kiadást megért Angol pázsit – frissességét, majd a háború elől Budapestre telepedve: az újrakezdést.

Ám a lényeg, azt hiszem, ugyanaz lehetett korábban is, mint ami az idősödő, még a beteg emberben is azonnal megmutatkozott: a fiatalos lendület, a körültekintően, nagy tájékozottsággal és érzékenységgel megfogalmazott és bátran képviselt meggyőződés, az érték- és közösségszolgálat fáradhatatlansága, áldozatkészsége. Szálfatermetű, egyenes tartású, tekintélyt sugárzó ember volt, és az alkatával egy bordában szőtték a gondolkodását, maga viselését is. A literary gentleman, az irodalmi úriember kivesző fajtáját képviselte közöttünk. Mély műveltség, kikezdhetetlen jellem, humor és alkotóerő állt össze azzá az ötvözetté, amelynek márkajele lett a Hornyik Miklós név.

A szerkesztőségek, tévéműsorok, művek, találkozások során a különböző korokon, országokon, feladatokon, megnyilatkozási formákon átívelve alakult a ritka súlyos és egységes életmű. A trianoni „bohókás következmények” közegében hamar eljutott a magyar és az egyetemes sorskérdésekig, a jellem- és közösségigénnyel összeforrott metafizikai nyugtalanságig. Tudatosította, műveivel igazolta, hogy legerősebben a magyar hagyományon és életen át sugároznak felénk, magyarok felé az egyetemes problémák. Az idők során talán annyi változott, hogy egyre növekvő rokonszenvvel figyelte a magyar tradicionalizmus világát. Mi pedig csendben reméljük, nem azért, mert már csak a csoda maradt annak, aki bizakodni akar, hanem prófétai tisztánlátásból…

Mindig felderített, hogy úgy tudott beszélgetni, mintha ő kapna többet a másiktól – akár emberöltővel fiatalabbaktól is. Kritikáiban, portréiban, sajtótörténeti monográfiájában éppilyen igényes alázattal ügyelt a műre, az életpályából kirajzolódó személyiségre, a korszellemre. Ezért tartozott a korszak legjobb interjúkészítői közé. Németh László rögtön felfigyelt erre. Levélben írta: „Egy fiatalember kíváncsiságát akarom kielégíteni, aki érdeklődését s ragaszkodását, amikor erre alkalom nyílt, nyilvánosan is ki merte mutatni.” Hajtotta a szenvedély: a személyiséghez mérhető érték megragadása és megvalósítása. A – kedves írójánál, Hamvas Bélánál az individuum absztrakt elszigeteltségével szembeállított – személyiség testi-lelki-szellemi összhangjához mérhető közösség, nemzet, mű számonkérése.

Bár féltem zavarni, de úgy adódott, hogy halála előtt pár héttel mégis fel kellett hívnom. Elmondta, hogy „ez már a vég”, és hogy javában dolgozik, egy hosszabb művet be akar fejezni. Mint az igazi kapitány, aki végig egy marad a vállalt hivatással.

Legutoljára megjelent könyvében, a búcsúnak is szánt Scott kapitány utolsó feljegyzésében Ottlikra mutat szemérmes önvallomásként. Immár együtt tanúsítják, hogy a vereségeinkben örvénylő mély tapasztalat a derű és az elegancia forrásává is váltható.

Mi, a Kortárs szerkesztősége nemcsak szerzőnktől, barátunktól, értő (és kritikus) olvasónktól, de a Kortárs Alapítvány elnökétől is búcsúzunk.


Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben