×

Fecske Csaba: A hús pogány éneke

Bereti Gábor

2012 // 03
Gyanítom, Janus egyik arca a költészeté, a másik a szerelemé. De hogy melyik az egyiké és melyik a másiké, azt nincs az a költő, nincs az a szerelmes, főleg nincs az a szerelmes költő, aki meg tudná mondani. S mégis, időről időre hol szerelmesek, hol költők kísérlik meg, hogy e talányt megfejtsék. A költők kerülnek ilyenkor nehezebb helyzetbe, mert számukra évezredek munkái jelentenek, mondjuk, az Énekek énekétől a kortárs konkurenciáig kihívást. A hús pogány éneke című erotikus versgyűjteményével Fecske Csaba is e magas mércének kellett, hogy megfeleljen. Aki kézbe veszi a kötetet, s megismerkedik a pikantériával fűszerezett opusokkal, tanúsíthatja, hogy Fecske Csaba ezúttal is kiállta a próbát.

A kötet négy ciklusból áll. Az első, ahogy a címe is mutatja, A titok, a gyermekkor homályába visszanyúló, még megfoghatatlan, de a már mégis létező, munkálkodó vágy kezdeteitől az ugyan még elfogódott, de a már pontosan körülrajzolható érzés megnyilvánulásáig terjedő életciklust fogja be. A Rege a szívről című fejezetet kultúrtörténeti közbevetésnek is tekinthetjük, a költemények itt Artemisz, Romeo, Potifárné, Lót, Casanova történeteit idézik. A Véletlen találkozás a szerelem, az erotika, a szexualitás kiapadhatatlan kútjából merít, míg végül a Késeiben az öröklétű, a soha el nem múló élményt a tapasztalat, a bölcsesség színeivel aranyozza be a költő.

A kötet lapjain a költészet és a szerelem hősei mintha pletykálkodva osztanák meg egymás között életük pajzán, mégis lélek- és sorsformáló titkait. Akkor is, ha felfejthetetlen titok marad, miként is vált a kaland sorssá, hiszen a visszaidéző gesztus hatására az olvasó előtt minden ölelés és vágy ismét – ám nem másodlagos – életté épül, hogy aztán így, poézissé lényegült formájában immár végleges maradjon.

Fecske Csaba kötetében a lírai beszéddé váló szerelem tárul az olvasó elé. A szexus konnotációit innovatív, leleményes képalkotás teszi mozgalmassá, s a nemiséget az emlékezetben élő tárgyiasság emeli poétikai magaslatokba.

S éppen ez az, ami próbára teszi a recenzenst: meg kell fejtenie, stiláris funkcióin túl miként válik a szexus az idő lelkévé, és hogyan és miképp szolgál az esztétikum forrásául. Hiszen nem csupán az erotikus ösztönök játéka adja a szöveg minőségét, a versek báját, az egyes műveknek nemcsak ezek kölcsönöznek üzenetértékű erőteret, s indukálják azt a feszültséget, amely a kötetből oly jól érezhetően árad.

A hús pogány éneke című gyűjteményt akár sokszorosan összetett vállalkozásnak is tekinthetjük, hiszen általa a költő többek közt az eleven élet, az emlékezet, az esztétikum, az etika motívumaiból összeálló személyiség optimális állapotának megőrzésére és felmutatására vállalkozott.

Már első pillantásra látszik, hogy a lírai teljesítményt a metaforikus verstechnika segíti a beszédmód érvényes változataihoz, hogy az egyszerre vágyott és félt élményt, az érzelmek és az érzékek kiszolgáltatottságát, a beteljesülés próbatételeit felmutassa. Az én beszédhelyzetét az emlék alakítja, s ahogy az élményt a rá rakódó idő befedi, úgy meg is őrzi azt. Ebből rajzolódódik ki a lírai én paralelitása, kettős közegűségbe ágyazott elválaszthatósága, elválasztottsága, ami már az önmegszólítás lehetőségét készíti elő. „ő is akarta én is akartam / se hozzá se hozzánk nem mehettünk / csókolóztunk hát a téli parkban / a szürke ég borongott felettünk.” A kü­lönbségben válik érzékelhetővé az időtényezőbe rejtett elmúlásélmény, úgy is, mint az önmagát a múltjában megtaláló, egy múltbeli eseményben felismerő én, s úgy is, mint az élmény közvetlenséget közvetítő funkciója. Ugyanakkor e funkció az élmény bölcsességet gyarapító funkciójával egészül ki, segítve ezzel a differenciált esztétikai értékű poézis megalkotását: „mit akarnak mit akarhatnak / akik valaha voltak itt a nők / szorgalmasan szedegetve össze / a rajtam összetört… / csillogó időt”. A hús pogány énekében a költő személyes és lírai énje váltakozva tűnik elénk, s ehhez az ösztönösen ritmizált ciklikussághoz a kötet befogadói stratégiájának is alkalmazkodnia kell. Figyelmünket ezért azok a föl-fölbukkanó szintagmatikus megoldások sem kerülhetik el, melyek azáltal, hogy a kötet egészének stiláris jellegét befolyásolják, egyben esztétikumképző mozzanatként is számításba veendők.

A kötet több darabjában olyan jelentéscserélő áthangolásnak lehetünk tanúi, mellyel Fecske Csabának sikerült az egyébként is komplementer jellegű téma regisztereit még tovább gazdagítania. Jó példa erre A kamrában: „M-mel a kamrában jó volt / kamrában ilyen jó még sosem”. Fecske itt mindjárt az első versszak első két sorában él egy, az elidegenítés effektusához hasonlítható s a rímszerkezettel is megtámogatott distinkcióval, amellyel a lírai én és az emlékezetbeli környezete közötti viszonyt hangolja át. A versszak első sorában a kamrában játszódó szerelmi esemény értékét, mint rendesen, még a partner személyéhez kötve interpretálja, a másodikban az esemény értéke már a partner személyétől eloldva a helyre, a kamrára vonatkozik. Ezzel a dezantropomorfizáló művelettel egy új távlatot nyit, amely a vers egészére vetülve mintegy felértékeli az emlékezetből előhívott helyiség, a kamra szerepét a cselekmény szereplőinek rovására. Az utolsó, az ötödik versszakban még egyszer felbukkan a hely, de már hangsúlytalan pozícióban, ami a verskezdeti paralelitás következetlen végigvitelére utal, s amit már a zárlat egyébként erős rímei sem képesek ellensúlyozni. A hatás azonban kétségtelen, s ha nem is következetesen, de a vers egészére érvényesen teljesül.

Az összetettebb hatásmechanizmusra jó példa a Kalauznő, melynek esztétikai értékét a kezdeti linearitást követő, áthajlásokban gazdag záró rész alapozza meg. Az imaginárius idő itt a múlt század hatvanas éveire datálható. A szerző korfestő részletekben gazdag versében a női és a férfi princípium évődő játékait egy, az emlékezetből élővé idézett hajdani villamoskocsi szimbolikus terében mutatja be. A kezdeti helymegjelölő néhány sor után („éktelenül zörgő 3-as villamos / a megviselt kopott síneken / – Diósgyőr – Vasgyár viszonylat”) a környezet, a szereplők és a cselekmény felvezetése következik. A „csinos kalauznő bronzszínű haját” „a nyitott peronon a szél összeborzolja” (hol találunk ma már nyitott peronú villamost, és hol kalauznőt?), s míg „egyensúlyoz végig a szerelvényen / a jegyeket kéri és a bérleteket… kap / csípős megjegyzéseket ágyba csalogató / pillantásokat világ kalauznői közösüljetek”, „csak úgy csillog a szeme és a lyukasztója / aztán kedves kalauz néni kilyukaszthatom / én is a magáét” – bontakozik ki előttünk a lineárisan felfestett életkép. „[A] jegy és a bérlet drága egy csóró diáknak / a hamis bérletszelvény Peti kézügyességét / dicséri használata az én bátorságomat” sorokkal a szöveg némi szociális színezetet, s a bátorságra utalván a korabeli viszonyokkal szemben, talán még egy kis látens ellenérzést is kap. Ezt követően, a vers utolsó harmadában töredéknyi allúzió használatával a szöveg elemelkedik a linearitástól, s az idő elkerülhetetlen változásaira hagyatkozva az általános érvényű jelenkorba s egy rezignációval színezett parttalan örökérvényűségbe hajlik. „[Ö]reg csönd matat a remízben” – olvashatjuk a forgalomból kiállt villamosok pihenőhelyére, egyben a szereplők és a történet állapotára utaló metaforát, majd a vers záró soraiban az időtlenség dimenziójába utalt történet összegzését: „ez már egy másik évszak másik villamos / kopottabb remény elhasznált öröm”.

(Felsőmagyarország Kiadó, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben