×

Dobozi Eszter: Sánta Kata

Baán Tibor

2012 // 03
Gergely Ágnes összegyűjtött verseinek kötetét (Útérintő – Összegyűjtött versek) már 2006-ban kézbe vehette az olvasó. Ars poeticáját a könyv nyitó köl­teménye foglalja cizellált szonettkeretbe: „Szememnek Weöres nyitott új mezőt, / Illyés tanított ízére a dalnak, / és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak / a korszellem s a kordivat előtt. // Elkésett időm egén ők lobogtak, / mint fároszok, vezérlő tűzjelek. / A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg, / s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat. // Negyventől tettem magasra a lécet. / A kicsi térben megidéztem Yeatset. / Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék. // Oltárom nincs. A század félhomályán / hat nagy halottat burkol gézbe hálám. / Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.”

Minél többet olvasom a Hálaadás-parafrázist, annál inkább érzem: több ez, mint ars poetica, mint költői hitvallás. A magyar költészet utóbbi évtizedeinek (fél évszázadának? egy évszázadnak?) közös hangja zenél e sorokban. Az a kollektív tudás, ami nemcsak rímeit, belső ritmusát tekintve összetéveszthetetlen – vagyis mindabban, amit a befogadói fül, szem már első olvasásra észrevesz –, hanem gondolatiságában, mélységeiben, a klasszikussá érett elődökhöz való kapcsolódásában is. Tudom, nem mondok újat azzal, hogy Gergely Ágnes nagy hagyományok folytatója. De fontosnak érzem pontosítani: a hagyomány folytatója. – Magyar–­európai kultúránkba ágyazott költői tradíciónké. A nyugatosok nemcsak Európára, de a nagyvilágra is magasból tekintő hegyvonulatának s – folytatólagosan – az újholdasok szellemiségének továbbvivője mind formakultúráját, mind hozzájuk kapcsolódni akaró és tudó nyitottságát tekintve. S mert belsővé lett, mert olyannyira sajátja, épp ez a kontinuitás szüli, szülte meg magánmitológiáját: a semmivel sem összetéveszthető, bár gyakran szinte a hűvösségig távolságtartó, különös módon mégis oly bensőséges költői hangot, képi világot.

Ezért lehet, hogy mikor fellapozzuk a költő új kötetét, a Jonathan Swift éjszakáit, meglepően magabiztosan mozgunk legújabb verseinek közegében (túl azon, hogy a négy ciklus négy nyitányával egyébként is találkozhattunk már az Összegyűjtött versekben) – mert ismerjük, felismerjük hangját. Ám ne tévessze meg a versszeretőt, ha a fülszövegen azt olvassa: „A letelt idő emlékeiből négy ciklusban négy férfi arcképe rajzolódik ki a valóságos és a metafizikus létezés síkján.” Mert egyrészt nem biztos, hogy ez (az emlékezés, a szerelmek megidézése) lesz elsődleges benyomásunk a könyvről. Semmiképp se gondoljunk szentimentális „kiruccanásra” a múltba. Hatvan oldalba sűrített összefoglalás, létösszegzés e kötet. Ami, fontos hozzáfűznünk, korántsem lezárást jelent; hiszen a letelt időt jobb, ha eltelt időként értelmezzük. Mert bár igaz lehet, az ember félig-meddig „késznek” tekinti az életművét annak, aki megjelentette összes verseit, s talán a költő maga sincs másképp ezzel, mégis épp az ellenkezőjéről – a folytatás elkerülhetetlen szükségességéről – maga az alkotás tesz tanúbizonyságot: az emberivel szorosan összefonódó költői sors addig tart, amíg a tollforgató lélegzetet vesz.

Ez csak természetes, ahogy a lélegzetvétel ösztönös, úgy az írás is az – mondhatnánk a naivak tükör-tiszta szemű egyszerűségével. S mekkorát tévednénk! Persze részben magától értetődő a hasonlóság, hiszen a vers sem az öngyilkosjelöltek tempójában működik: ha akarom, lélegzetet veszek, ha akarom, nem; s amíg nem, addig is kibírom valahogy. Szó sincs róla. Ám az bizonyos: a költői lélegzetvétel jó esetben legalább annyira tudatos (szabályozható ritmusú), mint ösztönökből fakadó kell legyen. Meggyőződésem, hogy ilyen kiegyensúlyozottan magas szintű életművet, mint a Gergely Ágnesé, csak így lehet létrehozni.

A róla szóló írásokat böngészve azt láthatjuk, költészetének értelmezői sem gondolják másképp. Fejet hajtanak a nagyság előtt. Fejet a poeta doctus előtt. De félreértjük e versvilágot, ha csupán a poeta doctusi alaposságról, a megfellebbezhetetlen szabályoknak való behódolásról beszélünk. A szabálykövetés ugyanis csak az érem egyik oldala. A nagyok pontosan tudják, némi „kilengés”, szabályáthágás, mondhatni, rendetlenség jót tehet a versnek: olykor, ha a hegyes sarkú kockát lágy labdává gömbölyítjük, domborulatain szabadabban siklik pillantásunk. Szóval rugaszkodjunk el kicsit az efféle okoskodástól. Gergely Ágnes költészetében lássuk világosan: a megmunkáltság, a precizitás itt nem a sterilséggel, minden szó túlságig higgadt végiggondolásával egyenlő, hanem a szakmai elmélyültséggel, mely magában hordja a költő elhivatottságát, aki szolgálja mesterségét. Aki annak minden oldalát feltérképezi. Ha úgy tetszik, jól ismeri azt a bizonyos kockát, olyannyira, hogy a szögletesről is képes elhitetni velünk: valójában gömbölyű.

Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy olykor szinte a hűvösségig távolságtartó, mégis bensőséges ez a költészet. Szabálykövetésre és szabályáthágásra. Mert miért is érezzük távolságtartónak? Talán a gyakran és kedvvel használt idegen szavak miatt? Esetleg a sokszor felbukkanó egzotikus helyszínek okán? S miért bensőséges ugyanakkor? Bensőséges, bensővé tett csak az lehet, amit – ha közvetve, ha közvetlenül, de – a miénknek érzünk. Amikor a befogadót olvasás közben az az élmény gazdagítja, hogy elhiszi, saját, önálló gondolatai, érzései kelnek életre: a másik oldalról, a tükörből visszanéz rá a költő. Elhiszi a versről, hogy nemcsak hozzá, de érte szól. Ő maga lakik benne. Ez pedig már nem lehet pusztán költői „okoskodás” szülötte, hanem egyfajta szemlélet, viszonyulás az alkotáshoz, nyitás az olvasó, a másik felé. A hitelesítés képességének magas szintű alkalmazása, s ezen keresztül a kitágításé, az általános érvényűre emelésé. Pusztán technika volna? Amennyire tudatosan adagolt a kitárulkozás, legalább annyira ösztönös a rejtőzködés.

Vagyis ebben is (és leginkább ebben) hasonlít hozzánk: olyan, mint mi vagyunk, a XXI. század emberei. Ezért érezzük, hogy milyen megfellebbezhetetlenül ott van minden sorában a mi megélt valóságunk. „A görbe utca átsötétli / a város beteg tüdejét. / Kapu­aljakba vonszolódik, / akit nem riaszt el az ég. // A csillagok nagy álma verdes, / akár az antik jósjelek. / Iránytű, árboc, tatvitorla, / a kapitány is ott lebeg. // Ahol az árnyak felcsapódnak, / a tövig égett irgalom / végigtarol a partvidéken, / ha süppedésben jár a hold, / a beteg város felsötétlik, / nincs kéznél angyal, sem csoda, / a hullám nekiront a partnak, / mindegy, hogy ki küldte oda, / hisz úgyis minden visszatorpan, / Inconnu, szól a félhomály, / test, lélek emlékét kiszabja / diagnózis és memoár, / ha imára, ha hídra lépett, / átlépni nem képes soha. / A tövig égett irgalomból / Inconnu, szól a harsona.” (Inconnu)

Távolságtartó, hűvös? Igen. Személyes? Az. Mert miközben az én látszólag háttérben marad, micsoda látleletet ad korunkról! A 21. század betegségét vizualizáljuk: a lélekpestist. Nemcsak mindnyájunkhoz, de mindnyájunkról szól. Első olvasásra még távolinak tűnik az éles képek váltakozása. Ám ha a tudatos költő zavarba is ejt minket a hirtelen vágásokkal, ahogy közben az ösztön áttöri korlátait, már nem állhatunk ellen, nemcsak közelítünk, de ott vagyunk. A versben. Míg a világégés plasztikus látomása felé rohanva pulzusunk együtt gyorsul a nyolc és kilenc szótagos sorok váltakozásával, úgy verik bennünk az ütemet, ahogy a versbeli „antik jósjelek”, ahogy a „hullám nekiront a partnak”, egész a robbanásig. A költészet lélegzete az, ami felszabadítja lélegzetünk.

Vannak elsajátíthatatlan technikák. Hiszem, hogy a mesterséget tanulni kell – de a mesterségre először is: születni szükséges. Gergely Ágnes világa pedig minden kétséget kizárólag arra predesztinálta teremtőjét, hogy sok évtized költészetének mesteri kohója legyen. Ahogy Weöres Sándor írja: „Az irodalom organikus folyamat: egy-egy költő-oeuvre nem magában álló sziget, hanem inkább az erdei szálfához hasonlítható; az elődök lombjából növekszik, virágzáskor a többi fával hímport cserél és az utódok táplálkoznak belőle.” Ezért lehetséges, hogy aki Gergely Ágnes költészetét olvassa, megméretik: itt nemcsak a kortárssal, de a nagy elődök szellemiségével is szembenézünk. S épp ezért, ugyanezért elkerülhetetlen a kérdés: mi, utódok mit tehetünk azért, hogy ez a költészet (a költészet) bennünk tovább éljen?

Mert ha tudomást veszünk róla, ha nem, ő nagyjaink egyike. Az örökség hordozója. Bár kötetének borítója (mely megegyezik az Útérintőével) azt sugallja, az Összegyűjtött versek kiegészítését, „toldalékát” vehetjük kézbe, a Jonathan Swift éjszakái nagyon is egységes, saját lábain szilárdan álló kötet. Nem margóra írt jegyzet, nem elfeledett, kihagyott darabokból álló pótlás, hanem a hagyományainkhoz ezer szállal kötődő, mégis független szellemiségű költő legújabb könyve. Az vonatkozik rá, ami Gergely Ágnes egész életművére: nem „ismeretlen” kell legyen, ahogy idézett versének címe mondja, hanem kötelező olvasmány. Élő klasszikusaink világába vezet be.

A rendszerváltás óta eltelt idő sokkjából ébredezve néhány félig sikerült és néhány elejétől végig hiteles, alaposan végiggondolt epikai mű próbál meg fényt deríteni arra a félig-meddig már történelmi folyamatra, amelynek lelki lenyomatával – ha tetszik, ha nem – immár együtt kell élnie annak, aki itt él, itt és most, ebben a hazában. A kiváló költő, Dobozi Eszter nagy sikerű, önéletrajzi vonatkozásai miatt is fontos, Túl a rákbarakkon – Angelika naplójából című első regénye után (Magyar Napló, 2008) egy újabbal, a Sánta Katával jelentkezik, amely témáját tekintve ugyancsak merész, sodró erejű mű, igazi modern, végsőkig tömörített, virtuális családregény. Értve ezen azt, hogy az ábrázolt család viselt dolgairól, szereplőiről leginkább a Kisbéla feleségeként szereplő, szenvedő Olga emlékképeiből, belső monológjaiból és meglehetősen csavaros módon, igaz írói leleménnyel, az élet és történelem dolgaiban jóval jártasabb, vagy tíz évvel idősebb barátnő, Karolina szavaiból értesülünk.

Olga családját, Vargáékat az 1945 után feltörekvő káderek közé számíthatjuk. „Érzelmi analfabéták voltak! – szűrte a foga között Karolina róluk beszélve. – Tuskók! Úgy látszik, lélektant nem tanítottak a pártiskolán.” Olga gyökértelen lényként önmagáról és a világról is tudatlanul hányódik, kapaszkodik. Nem a saját családjába vagy annak értékrendjébe, hiszen ilyesmiről velük kapcsolatban csak módjával lehet beszélni, hanem az őt befogadó „úri” családba. Karolina a következőket jegyzi meg róluk: „S amikor már senki nem engedhette meg magának, Lénárdfalvyné még akkor is tartott cselédet… Pedig őket is meghányta-vetette a sors. Béla apu állítólag fogságból jött haza, amikorra szinte teljesen kifosztották a családot... Minden vagyonuk odalett, az az egyetlen Kaskantyú utcai ház maradt meg, amelyben aztán három generáció élt együtt a nyolcvanas évek végéig.” A két család különböző létezési stratégiája a magyar valóság egyfajta látlelete. A regény Olgája mindent megtesz, hogy beilleszkedjen a Lénárdfalvy és Aranyossy családba, egészen odáig, hogy saját családjával jószerével alig tart kapcsolatot. „Olga férje családfájának elágazásait betéve tudta, míg a magáéból semmit föl nem idézhetett. Kik voltak a Vargáék? Kik a Mányokiak? …Hogy a Vargáéknak lett volna szlovák elágazásuk, sose hallott róla. De mama anyjának sváb származása is csak most rémlett föl előtte, hogy a temetőben a szülői sírnál egymásra leltek az ismeretlenségből varázsütésszerűen előlépő anyai nagybácsival.” Olga e sajátos mimikrije, amivel Kisbéla asszonyává, gyermekei anyjává alakult át, mindezzel együtt is temérdek lélektani ellentmondást takar. Ambivalens kötődése a világhoz, saját családjához s a másikhoz is, fokozatosan válik nyilvánvalóvá. Anyja rideg elutasítása, mert átpártolt az ellenséghez, feldolgozhatatlan érzelmi görcsként kíséri, ugyanúgy, mint férje családjának légköre, amelyben, bármennyire jól teljesít is a háztartásban, a gyereknevelésben, mégis alig van jelen. Automatizált énje alig érzékeli önmagát, nem bír eljutni önmaga felfedezéséhez, csak egy-egy pillanatra sejlik fel igazi önmaga. Hajlékony engedelmessége, amivel Kisbélát és gyermekeit szolgálja, önmaga számára sem megmagyarázható módon egyfajta idegenséget is kitermel. Ha ez nem így lett volna, akkor az öregek halála után, akiket áldozatosan ápol, aligha menekül ki házasságából egy újabb csalódásba Miklós oldalán. Ez az esemény Kisbéla cégének tönkremenése idején pattant ki. „Vigyázatlan volt, amikor legutóbb nem készpénzzel, hanem a közös folyószámláról fizetett a szállodában, ahol a fellépése után várta Miklóst…” A férj reakciója sok mindent elárul neveltetéséről: „Beléd márthatnám, a kurvás dekoltázsodba a konyhakést! Keresztüllőhetnélek! Mindkettőtöket! Téged is! Meg azt a… – de Kisbéla elharapta azokat a durva szitokszavakat, amelyekkel ilyen helyzetekben férjek illetik az asszonycsábító betolakodót…” A jelenet után Kisbéla vérig sértve távozik. Válni akar. Olga egyedül marad a Kaskantyú utcai házban, amit utóbb a Kisbélára küldött pénzbehajtók vesznek kezelésbe. A szomszédasszony így kommentálja az esetet: „…ezek mindent összetörtek az öreg Lénárdfalvyék lakrészében. Mindent, de mindent. Azt a páratlanul szép herendi készletet! A meisseni vázákat! Az összes kristályt. Az ezüstneműt meg magukkal vitték. De ripityára zúzták Lénárdfalvyné asszonynak a barokk tálalóját. A hálószobabútort is széthajigálták. Pedig erre vigyázott a legjobban a mi drága Natáliánk. Szegénykém, amíg élt!” Olga félelemmel él a házban, kétségbeesetten hívogatja szerelmét, Miklóst, aki „kénytelen volt kimondani a valóságot, azaz hogy esze ágában sincs megveretni magát! – Beszari alak vagy! – Igen, beszari alak vagyok! Te pedig egy repedtsarkú!”

Olga életének megroppanásához a további csalódások sorozata vezet el. A rossz állagú, vizesedő Kaskantyú utcai ház a válás, illetve a vagyonmegosztás alapján eladásra kerül. Végzetesen és visszavonhatatlanul szétesik az, ami egyben volt. Olga egy kis parasztházat vásárol abból a kevés pénzből, ami az ő része a házból, amit a nagy étvágyú bank kiutal számára. Habár szeretné új házát a falusi turizmusba kapcsolni, ez sehogy sem akar sikerülni. Anyagi támasz híján egyre inkább csak vegetál. Ekkor szánja rá magát arra, hogy nekimegy a világnak. Talán a korábban emlegetett Kálmánt („Kálmit nem kellett volna elveszítenem”) keresi, talán élete magyarázatát. Vándorlása kétirányú. Egyrészt a valóságban, a lepusztított, végsőkig kivéreztetett magyar vidéken történik, másrészt emlékeiben, a múltban, amely idáig alig létezett számára, de íme, jeleket ad, amire válaszolnia kell. Lelki összeroppanásáról a falusi házban végzett tevékenysége alapján alkothatunk képet. A különböző, lázasan végzett munkafolyamatok sehogy sem illeszkednek egymáshoz. „Minél többet foglalatoskodott tárgyaival, annál nagyobb volt körülötte a káosz.” A külső világ, mint látjuk, a belső szétesés tükörképe lesz. Dobozi Eszter drámaian puritán prózapoétikája habár fel-felvillantja a jelképteremtésben rejlő lehetőségeket, mégsem kanyarodik ebbe az irányba. Nyilván azért nem, mert gyöngítené ezzel a tényábrázolása erejét. Azt a minden stiláris sallangot kerülő hitelességet, amit a dokumentumként kezelt életanyag eleve sugall. Ennek megfele­lően a regény elejétől végéig a valóság talaján áll. A tények, és csakis a pontosan megjelenített tények mondják el mindazt, amit gondolnunk kell. Olga megzakkant menetelése a hold­béli tájjá tett, lepusztított haza-tájakon, falvakon keresztül, ahova már nem jut el a vonat, sem a busz, nem több és nem kevesebb, mint a tények kíméletlen, fogaskerékszerűen illeszkedő működése, a cselekmény átfordulása a drámába. Olga vándorlása során a régi asszony („Olga naccsága”) egyre inkább eltűnik. Egyre jobban hasonlít a kétes egziszten­ciájú állástalanokhoz és hajléktalanokhoz. Kórházba kerül. Közben egy pillantást vethetünk a mai kórházi állapotokra, melyek szinte háborús viszonyokat idéznek. E sokatmondó közjáték után tovább folytatódik a rögeszmés menetelés. Olga tovább vívódik szeszélyesen feltörő emlékeivel, melyeket aztán az olvasónak kell időbeli sorrendbe rendeznie. A regény mint a nyomorúság és az emberi lepusztulás leltára mégsem a céltalan vándorlás képeivel ér véget. Olga léptei ugyanis, szinte akaratától függetlenül, a Kaskantyú utca felé vezetnek, oda, ahol életének vagy harminc évét töltötte. Torz lázadása, amellyel megtámadja a ház helyére épített bank gyanútlan őrét, természetesen nem old meg semmit. Elviszik a rendőrök, majd ismét kórházba kerül, mint valami menthetetlen emberi csomag. „Szeme föl sem nyílik, amióta idehozták. Akkor sem, amikor a megérkező Karolina fölébe hajol, és a fülébe suttog. Csak a keze mozdul, amolyan legyintésfélére, mikor Karolina a gyerekek holléte felől érdeklődik.”

Dobozi Eszter regényének olvasója a fel- és eltűnő csillagot, amit a buszon rázkódó Olga a Sánta Katának vél, nem könnyen felejtheti el. Mégpedig azért, mert ez a Fejes Endre Rozsdatemetőjét idéző, könyörtelen pontossággal megírt, habár nyilván más irányba is tájékozódó regény meglepően sokat mond a magyar valóság utóbbi ötven-hatvan évéről, melyben a belülről irányított, erkölcsi iránytűvel rendelkező emberek (például Béla apu, aki oly szívesen magyarázott családfájáról, a magyar történelemről, aki felhívta Olga figyelmét arra, hogy az erdélyiek is magyarok) egyre inkább korszerűtlenné váltak. Tragédiájuk, hogy nem sikerült átadniuk – nyilván a történelmi kataklizmák embertorzító hatása miatt – gyermekeik generációinak (sokat mond a név: Kisbéla) saját emberi tartásukat, nemzettudatukat, a távlatos gondolkozást. Az új generáció képviselői (illetve ezek előfutárai: a múlt rendszer kiszolgálói), a történelmi változások balekjai és áldozatai külsőleg irányított emberré váltak, azaz a folyamatosan változó külvilágnak akartak megfelelni. Ezt csak úgy tehették meg, hogy egyfajta amnéziával tekintettek a világra. Kiiktattak belőle minden zavaró körülményt, leginkább a múltat, a délibábosat ugyanúgy, mint a történelmileg feltárhatót. Ennek a magatartásnak egyenes következménye a máról holnapra élő távlattalanság, a túlélést szolgáló gumierkölcs alkalmazása. Csupa olyasmi, ami egyenesen vezet ahhoz a praktikus haszonelvűséghez, amelyben az én felszámolja történelmi gyökereit, nemzettudatát. Ezzel persze hozzájárul a világnézetileg másfajta talajon álló, de az internacionalista vízióval mégis rokonszenvező globalizmus létszegényítő, léttorzító folyamatához.

Jóllehet Dobozi Eszter regénye tipikus élethelyzetekre, a közelmúlt részben még megíratlan szociográfiájának és történelmének mozzanataira támaszkodik, mégsem kíván következtetéseket levonni. Okkal és joggal. Ez már az olvasó dolga. A tudatos olvasóé, aki a történések mélyén saját sorsával is szembesülhet.

(Magyar Napló, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben