×

Babits Mihály és Doktor John H. Watson

Róna Judit: Nap nap után – Babits Mihály életének kronológiája 1883–1908

Rónay László

2012 // 03
Nem arról írnék, mennyire kedvelte Babits Mihály a detektívregényeket, nyilván Sherlock Holmes különös történeteit is, amelyeket barátja és munkatársa, doktor Watson hagyományozott az utókorra. Napjaink Watsonja, aki Babits Mihály nyomába eredt – hölgy, kiváló filológus. Róna Judit, aki Nap nap után címmel szerkesztette, írta meg Babits Mihály életének 1883-tól 1908-ig tartó kronológiáját, egy tervezett sorozat első kötetét. Kiléphetünk saját időnkből, s egy másikba jutunk, amely mintha megelevenednék, miközben előlép belőle a múlt egyik nagy alakja, aki akkor még nem viselte nagysága dicsőségét és szenvedéseit jelző koszorúját, csak készülődött a szerepére, amelyet sorsa szánt neki.

Róna Judit beérkezése küszöbéig követi nyomon Babits Mihályt. Vállalkozása nehézségeit maga tárja föl, amikor arra figyelmeztet, hogy kiszolgáltatottja a különböző időkben született, különféle szemléletet tükröző forrásainak, amelyeket a krónikás felhasználhat, de kommentálásuk nem az ő feladata. „A Babitsról kialakult kép folytonosan változik – írja teljes joggal a kronológia szerzője –, […] az életregénytől ez a természetes lezáratlanság különbözteti meg az életrajzi kronológiát, amely a lezárt életidő »lezárhatatlan« megidézése.”

Ez a bizonyos „életidő” 1883. november 26-án kezdődött, amikor Szekszárdon megszületett Babits Mihály László Ákos. A következő évek apró eseményeiből talán édesanyjának az a közlése érdemel figyelmet, hogy akaratos gyerek volt: „Mindig meg kellett tenni, amit ő akart.” Ezért írt négyéves korában gúnyverset a „beléforszírozott” ételek ellen. 1888 novemberétől viszont gyermekszemmel rácsodálkozhatott az elevenen fejlődő Budapestre, édesapja kisegítő bíróvá történt kinevezése után ugyanis a család Pestre, a Stáció (a mai Baross) utcába költözött, ahol még lóvasút járt akkoriban, s egy évvel később indult az első villamosjárat az Orczy tér felé. Az is jellemző a gyerekre, amit Rédey Tivadar jegyzett föl: nem az ebben a korban szokásos játékokat játszotta, hanem társaival egymás gyermekkönyveit cserélgették, olvasták. Szülei azonban arra is gondot fordítottak, hogy felkeltsék benne a művészetek iránti fogékonyságot: a Nemzeti Múzeum képtárába is elvitték, ahol a Nero felgyújtatja Rómát tette a legnagyobb hatást rá. Az iskolába menetel a legkevésbé sem lelkesítette („Mikor először mentem iskolába, akkor az apám kényszerített, mert nem akartam menni. Az apám az egész utcán végig vert, és én bőgtem.”), Szekszárdon csak egy-két hetet járt, azután Budapestre íratták át. Az ekkor készült fényképen „Misike úgy néz ki, mint egy kis átszellemült égi lény, olyan tüneményszerű, légies, finomka…”.

1890-ben változás állt be a család életében: a József körút és a Pál utca sarkára költöztek, jóval közelebb a Mária utcai elemi iskolához, ahol egy évvel korábban kezdett tanulni a „finomka Misike”, aki hamarosan komoly olvasmányok, többek között a díszes Vörösmarty-kiadás bűvkörébe került, s talán ekkor ébredt benne az a sejtelem, amely később meggyőződése lett: „…rájöttem, hogy a költészetet nem a mondanivaló teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma, hanem sokkal inkább épp a színek, villogások és zenék.”

Budapest után Pécs a család következő lakhelye. A bírót – saját kérésére – áthelyezték a szép dunántúli városba. A túlságosan érzékeny, éjszakai rémálmoktól gyötört fiúcska itt folytatja elemi iskolai tanulmányait, vakációit továbbra is szülővárosában töltötte, s „rettenetes izgalommal” várta a kocsiutat (Pécs és Szekszárd között még nem volt vonatközlekedés). Hasonló izgalommal léphette át a pécsi ciszter gimnázium küszöbét. Később úgy emlékezett, figyelme gyakran elkalandozott, viszont örömmel fordította a latin auktorokat, és lelkesen forgatta a mitológiai könyveket, s az uszodában testét szemlélve elégedetten nyugtázta, „én is olyan formájú vagyok, mint a görög istenek.” Olvasmányai egyre komolyabbak voltak: Vas Gerebentől Jósika Miklós és Jókai után jutott el később Shakespeare-ig, Turgenyevig, Tolsztojig. Nemcsak a görög istenek nyűgözték le, hanem a szentek is, el-eljátszott a gondolattal, hogy egyszer majd ő is közéjük kerülhet. Közben azonban olyan lapot szerkesztett, amelynek egyik közleménye tanárai neheztelését váltotta ki. Így Verne modorában írt regénye is torzóban maradt. A líra még nem dobogtatta meg szívét, bár szívesen pattogtatta a latin hexametereket. Bizonyítványai elég egyhangúak, minden tantárgyból kitűnő, testgyakorlásból rendszerint elégséges.

A gimnazista számára nagy élményt jelentett az ezredévi kiállítás megtekintése 1896 májusában. (A hatást mutatja, hogy a Halálfiaiban is feldolgozta a budapesti látogatás emlékét.) Annál kevésbé lelkesedhetett az 1896-ban befejezett tanév eredménye miatt; bár bizonyítványára utalva kis túlzással mondta magáról Szabó Lőrincnek, hogy „egészen rossz tanuló lett”, az addigiakkal összehasonlítva mégsem dicsekedhetett. Az igazi „szellemi tragédiát” mégis feltámadó nemisége okozta, amelytől valósággal megrémült. A gátlásosság, amely e vonatkozásban élete során végig jellemezte, ekkortájt, a magányosan feldolgozott érzés nyomán született benne. A tanulásban lelt sikerélményre, következő év végi bizonyítványa ismét kitűnő volt.

Ötödikben a ciszterciták egyik közismert személyisége, Bitter Illés lett osztályfőnöke és latin­tanára. (A cisztercita szerzetes a két világháború között jelentős alakja volt a katolikus egyháznak. Ő alapította az Emericanát, a fiatalság legfontosabb szervezetét, megszervezte a budai Szent Imre Gimnáziumot és a Katolikus Tanáregyletet, emellett pedagógiai tárgyú tanulmányai is megjelentek.) Hogy Mócs Szaniszló fordította Babits figyelmét Arany János költészetére, vagy sem, nem tudhatjuk. 1928-ban így nyilatkozott: „Arany Jánosnak köszönhetem, hogy megtanultam a verset szeretni és szépségét értékelni. Ő tanított meg rá, hogy az emberi lélek kifejezésére gyakran komplikált eszközökre van szükség. Mert eleinte én is a mindennapi nyelvben, a szinte prózai egyszerűségben láttam a vers titkát, mint Gárdonyi, Szabolcska vagy Heine, akit akkor még mindig divat volt fordítgatni…” A Buda halála ismeretében tanulmányozni kezdte a hun–magyar mondakört, közben Platónt fordított, s elég gyorsan haladt előre a francia nyelvben. Az önképzőkörben Tompa A madár, fiaihoz című költeményét szavalta; a bejegyzés szerint vigyáznia kell a hangsúlyozásra. Alighanem már akkor is jellegzetes kántálásával szólaltatta meg a verset.

1898 májusában tragikus fordulat következett be a Babits család életében: tüdőgyulladásban elhunyt a családfő. „Fő jellemvonása a becsületesség volt” – így jellemezte fia. Semmi ingatlana, vagyona nem maradt, felesége a két kisebb gyermekkel visszaköltözött Szekszárdra. Mihály kosztra és kvártélyra nagybátyjához került, aki hatalmas könyvtárával, a könyvek szeretetével hatott rá. Innen a szomszéd házba költözött, de olvasmányai és a könyvek iránt érzett szenvedélye változatlan maradt. Fordítói próbálkozásaiból a Szekszárd Vidéke ebben az évben közölt néhányat, köztük egy Heine-verset, az akkor kivételesen kedvelt Dalok könyvéből: „Tengerbe nyúl a sziklakő, / Én meg rajt ülök merengve. / Halálmadár sivítva jő. / A hullámok kerengve. // Pár szép leányt szerettem én, / S barátim is valának. / Hol vannak ők? Sivít a szél, / Kerengenek a hullámok.” (Hol vannak ők) A sokak által gátlásos, magának való diákként jellemzett Babits lelkében nyilván visszazengett épp ez a vers, melynek tűnődő, kicsit nosztalgikus alapérzése alighanem megegyezett az övével. Persze nemcsak Heinét olvasta, sok más költőt is, Greksa Kázmér ugyanis fontosnak vélte, hogy tanítványai minél több költőt ismerjenek, meggyőződése szerint a versek stílusfejlesztők is. Babits édesanyjának rokonai közben aggodalmas leveleikben óvják „Misit” a mértéktelen olvasástól, nehogy tönkretegye a szemét. Az önképzőkörben el is szavalt néhány művet, rendszerint társai nem titkolt derűjével kísérve; az egyik jegyzőkönyvi bejegyzés szerint „énekelt”. Viszont egyre inkább a líra felé fordult, ekkor születtek kísérletként értékelhető saját versei. Jelek szerint még nem döntötte el, prózát vagy verset írjon, novellákkal is kísérletezett, de mind többször versekben fogalmazta meg él­ményeit. Ezek közül a legfontosabb, amely a versírás felé fordította, apja kollégájának leánya iránt táplált plátói vonzalma volt („…személyesen nem ismerte, de – vers formájában levelet írt hozzá” – emlékezett a költemények indíttatására egyik osztálytársa). Az Angyalos könyvben szereplő művek között olyanok is akadnak, amelyek a bölcselet körébe tartozó témákat vetnek föl, előlegezve írójuk filozófiai érdeklődését. Mind behatóbban foglalkoztatta Vörösmarty költészete, mint önképzőköri alelnök előadást tartott róla, és szavalta is költeményeit.

1901-ben, érettségijét követően a Királyi Magyar Tudományegyetem bölcsészeti karára iratkozott be. Kis habozás után, ugyanis felmerült benne az is, hogy édesapja foglalkozását követi.

Élete fordulópontjához ért. A gólyakalifa „Sonntagskindje” belekóstolt a magányba, amely nyilván lírája indítója lett, hisz olvasmányai és hajlandósága is az irodalom művelése felé indították, s e hajlandóságát meggyőződésévé tették egyetemi tanulmányai. Félelmetes kitartással mélyedt bele az idegen nyelvek tanulásába, és a modern irodalmak megismerését is fontosnak érezte. Egyetemi tanárai vegyes benyomást tettek rá. Gyulai Pált később korlátoltnak nevezte, Beöthy Zsoltot szorgosan hallgatta, halálakor elismerően írta róla: „…ő a régi fajtából való volt, s ez a fajta nem bútt el még a könyvtár egyetlen zugába, a fekete tintásüveg mögé, mint az irodalom mai tudósai. Beöthy nem kívülről akarta megérteni az irodalmat, hanem belülről, lévén maga is író; mindenhez köze volt, ami magyar és kultúra.” Négyesy László Magyar stílusgyakorlatain az irodalom iránt érdeklődő fiatalok színe-java részt vett. Itt barátkozott össze Juhász Gyulával, majd a náluk sokkal mozgékonyabb Kosztolányival. Babits a stílusgyakorla­tok gyakori szereplőjeként a vitákban – Rédey Tivadar emlékezete szerint – főleg az angolokra hivatkozva fejtette ki véleményét. Ahogy később elmondta: elsősorban a filozófiának élt, nagy élménye volt Nietzsche Zarathustrája, William James pszichológiája, Schopenhauer és Spinoza. A bölcselet hivatásszerű művelésétől akkor távolodott el, amikor vidéki tanár lett. (Mégsem állítható, hogy ne ő lett volna nemzedéke legalaposabban iskolázott, filozófiai vonatkozásban is legműveltebb lírikusa.) Saját verseiből akár már kötetet is kiadhatott volna, jóknak érezte őket, de „méltóságomon alulinak tartottam, hogy az akkoriban divatos akadémikus versek sorában megjelenjenek”.

Az egyre szaporodó verstermés némelyike valóban komoly költői tehetségről árulkodik, amint erre Kosztolányi hívta fel a figyelmet a Négyesy-szemináriumon elmondott bírálatában. Verseiben, melyeket az (utóbb felesége, Török Sophie elnevezte) Angyalos könyvben gyűjtött egybe, már ekkor érződött az újszerűség igénye, ezzel azonban szinte perlekedett világnézeti meggyőződéseinek váltogatása, folytonosan „új dogmát” keresett, ahogy később, szellemi gyermekkorára visszaemlékezve vallotta: „Egyetemi hallgató koromban világnézetem átment a kor összes divatos betegségein. Voltam szocialista, egyetértettem Tolsztojjal, lelkesedtem Nietzschéért, mindezt azonban hamar túléltem.” Érthető és a korízlésből is következett e folytonos változás, hiszen a fiatalok ösztönösen idegenkedtek a középszerűségtől, amely nagyrészt jellemezte a századvég lírájának tekintélyes és népszerűségnek örvendő részét, amelyet Váradi Antal, Pósa Lajos vagy Sza­bolcska Mihály képviselt. A nevezetes stílusgyakorlatokon sem hódított még újfajta költői kifejezésmód. Amikor Babits új verseiből olvasott föl, kitört a nevetés, a különben konzervatív ízlésű Négyesy László is keményen bírálta, csak Juhász és Kosztolányi vették védelmükbe, s ennek hatására a professzor némiképp változtatott lesújtó véleményén, mondván, talán mégis „van benne valami”.

Az Új Világ 1903. szeptemberi számában Babits tudta nélkül, Bodnár Zsigmond közvetítésével jelent meg Orosz irodalom című tanulmánya, amely megint kivételes és tudatos tájékozottságának bizonyítéka volt. Érdekes volna nyomon követni, mennyire hatott professzorának hullámelmélete az érlelődő Babits irodalomfelfogására. Az biztos, hogy Bodnár felismerte tehetségét, és igyekezett támogatni. Babits legalább akkora érdeklődést tanúsított a görög és a latin, mint a magyar irodalom és nyelvészet iránt. Ennek kései bizonysága európai irodalomtörténetének e korszak íróival foglalkozó része is. Az ötödik félévben szakított is a francia szakkal, és latinra iratkozott át, ahol olyan kiválóságok oktatták, mint Ponori Thewrewk Emil és Kassai Gusztáv, s hasonlóan kiváló oktatókat találunk a filozófiai tanszéken is. Közülük Alexander Bernát és Medveczky Frigyes is emlékezetes alakja a magyar filozófiatörténetnek. Babits verseiben egyre nyilvánvalóbban jelentkezik bölcseleti érdeklődése, költészetét pedig végigkíséri a görög-római mitológia iránti fogékonysága, annak aktualizálása. A „kedves Hume” továbbvezette a filozófia és a pszichológia határterületeire.

Költészetének új irányt adott, hogy felfedezte Ady verseit a Jövendőben, s elragadtatását „a fiatal költőnek” írt levelében is kifejezte. A költő újszerű nyelvhasználata azonban taszította, Kosztolányinak írt leveleiben többször is kifakadt Ady ellen, ami költőtársát alighanem arra ösztönözte, hogy nála is hevesebben bírálja a „poseurt”, s Ady-ellenes pamfletje után elvárta volna, hogy Babits mellé álljon, s azzal fenyegette, közzéteszi fiatalkori levelezésükből Babits Adyra vonatkozó negatív kitételeit.

Kettejük ifjúkori levelezése jól mutatja, milyen szerteágazó volt irodalmi érdeklődésük, mennyire fontos volt számukra az irodalom, a költészet is, a műfordítás is. Babits tudatos önépítésének épp fordításai a bizonyítékai. 1904 nyarán fordította például Baudelaire A semmi vágya című, saját lelki beállítottságáról is egyet-mást eláruló költeményét: „Bús szellem, küzködés vad imádója hajdan, / a Remény, mely ebből sarkantyuzott vigan, / nem ösztökél tovább. Ülj el, boldogtalan, / vén ló, ki tántorogsz, botlasz az utcazajban! // Törődj belé, szivem, aludj bután a bajban! // Bukott, bolond! neked se kéj álmaiban / nincs már öröm, öreg, se büszke viadalban / akár fuvola zeng, akár trombita harsan: / Gyönyör! ne is kisértsd dacomat! Hagyj magam! // A drága kikelet illata odavan. // S az Idő úgy robog át percről-percre rajtam, / mint dermedt test fölé ha szörnyü hó zuhan: / Magasból nézem én e Gömböt, hogy suhan, / helyet se kérve rajt, hová fejem lehajtsam. // Hóförgeteg, ragadj! röpíts a zivatarban!”

Babits szellemi fejlődésére hatalmas hatást tett Zalai Bélával való barátsága. A korán elhunyt Zalai új olvasmányokra irányította diáktársa figyelmét, és annak bölcseleti elmélyedésében is döntő szerepet játszott. A gondolkodó lírikus Babits természetesnek érzi, hogy ekkor írt In Horatium című versében elhatárolódjék „az ostoba tömegtől”. Bár Horatius modorában adta elő lesújtó véleményét, ebben a művében saját nézeteit fogalmazta meg. Kicsit tetszelegve fokozta is elhatárolódásának érzületét az Óda a bűnhöz címűben, amely ugyancsak 1904 nyarán keletkezett. Az óda műformájára alighanem Horatius irányította figyelmét. De nem az egyetlen kifejezésmód, amely leköti figyelmét, hiszen egy-egy saját verse megírása közben lendületesen kalandozik a világirodalomban, for­dításainak sorával arat őszinte elismeréseket. Leconte de Lisle-tolmácsolásait Négyesy kérte el, „hogy néhány kiváló műfordítónak megmutassa”, Mohácsi Jenő emlékezete szerint a szemináriumon „furcsa éneklő hang­lejtéssel” olvasta föl Poe A harangokjának általa készített magyar változatát: „Káprázatosan cseng a vers, a rímek csengettyűznek, harangoznak.” S hogy nem a levegőbe beszélt, bizonyítja, hogy Babits maga is úgy számolt be a Bécsben tartózkodó Kosztolányinak, hogy sztárja, primadonnája volt „a fényes óráknak”. Néhány nap múltán a sztárt kis híján megkardlapozzák a választójo­gért tüntető diákokra támadó rendőrök (a vele sétáló Juhász Gyulát fején és karján megsebesítették, a sebészeti klinikán varrták össze a kardlapozás vérző nyomait).

Vörösmarty után egyre mélyebbre ásott Arany János költészetében. Dolgozatának címe Arany mint arisztokrata, de máris gyűjtötte az anyagot egy másik, ugyancsak Arany Jánosról tervezett tanulmányához. Ennek Arany János az 1877. év második felében lett a címe, valószínű azonban, hogy nagyobb igényű dol­gozatot tervezett, csakhogy körmére égett a szakdolgozat elkészítésének határideje. Az a tény, hogy „óriási adatgyűjteménye” volt Aranyról, emellett Arany: Csaba töredékei olvasásakor című költeménye is azt bizonyítja, hogy igencsak elmélyült az életműben. Ám komoly költői tervek is foglalkoztatták: Baudelaire Tableaux Parisiens-jeinek mintájára ciklust tervezett budapesti élményeiből, ekkor született Lichthof című verse (később A világosság udvara). Meglehet, ekkoriban különbözött össze Bodnár Zsigmonddal, Beöthy Zsolt mellett azonban kitartott (aki a 19. századi magyar költészetről adott elő), s hallgatta Ferenczy Zoltán A magyar regényirodalomról tartott kollégiumát is. Ízlésváltozását bizonyította, hogy Rédey Tivadar Horatius-fordításairól felolvasott bírálatában igen kritikusan értékelte a római költő „filozófiai igénytelenségét”.

Sikeres szakvizsgája után Babits a bajai ciszter gimnáziumban töltötte gyakorló évét. (Itteni élményeit is feldolgozta Timár Virgil fia című regényében.) Amikor Baján Babits-emlékkiállítást kez­deményezett a Petőfi Irodalmi Múzeum, a megnyitó végén egy idős úr azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogyan nevezték az ünnepeltet bajai ismerősei. Tanácstalan ábrázatomat látva fölnevetett: „Hát Balognak! Mert olyan kétbalkezes volt!” Ez a jellemzés alighanem illett is a könyvei és óratervei közé húzódó kezdő tanárra. Fizetést és lakbértámogatást kapott, lakását hamarosan elfoglalhatta a Petőfi Sándor és Szarvas Gábor utca sarkán lévő házban. Az alsó osztályos gyerekekkel meggyűlt a baja. Jóllehet szigorú tanárként jellemezték tanítványai, a hatodikosoknak imponált nagy tudása. Baján (és Szekszárdon) versek sorát írta, de sokat „feláldozott”, ha nem volt elégedett a sorok lejtésével vagy a rímeléssel. Nem egészen valós tehát Kosztolányinak írt panasza: írásképtelen, mert veszekszik a gyerekekkel, és iszik a papokkal (mindkettőre adódott alkalom, vidám élet folyt a tanári karban). A fővárosi irodalommal a Komjáthy Jenő Társaság tagjaként és Kosztolányinak írt leveleivel tartotta a kapcsolatot. Névnapi ebédekre, vacsorákra invitálják, verseit asztalfiókjában őrzi, később gyakran megcsalta emlékezete, mikor megírásuk körülményeire emlékezett.

A költészetről vallott felfogásáról sokat elárul töredékben maradt tanulmánya a modern francia líráról, amelynek elindítója alighanem egy irodalmi vita lehetett. Ebben Baudelaire mellett tört lándzsát, de úgy vélte: „Poe volt az, az egész modern költészet ősatyja, aki a legerősebb impulzusokat adta. Tőle a különös tárgyak kedvelése, a misztikus spiritualizmus. Tőle a forma kultusza, a kifejezés légies harmóniája.” Az Új versekkel berobbanó Ady e jellemzésnek épp ellenkezője volt. A kötetet Kosztolányi megvető jelzők sokaságával küldte Bajára, s Babits csatlakozott a lesújtó bírálathoz, kevésbé indulatosan, annál ironikusabban: „Halvány zöldessárga – hányás-színű – nála minden, vagy mint a 6 éven alóli gyermek hasmenése.” Azzal azért kiegészítette ezt a jellemzést, hogy a Jövendőben néhány igazán szép költeményét olvasta. Figyelemre méltó, hogy ekkori verseik­ben egyikük sem tudta kivonni magát Ady hatása alól. Az idősebb költőnek igaza volt, amikor Kosztolányi első verseskötetéről írva szóvá tette ezt (halálra sértve Kosztolányit). Babits Páris című, ekkoriban írt versében érezte Ady hatását Szilasi Vilmos is. (Kosztolányi nagy intrikus volt, Babitsnak írva azzal vádolta Juhász Gyulát, hogy verseinek egy részét tőle lopta, ám továbbra is megejtő kedvességgel írta leveleit Juhásznak.)

Babits 1906 márciusában írta Golgotai csárda című versét, amelynek kétféle idősíkját mesterien illesztette egybe. A megfeszített Jézust kísérő katonák kártyáznak, miközben „a kereszt alatt bőg egynéhány dajna”, zúg a szél, „zörg az ablak”, s a szándékolt köznapiság szinte botrányos környezetét adja a kereszthalálnak. A szerkesztő Babits egyik nagy teljesítménye.

Babits mérsékelt sikerrel tette le pedagógiai vizsgáit. Fináczy Ernő például elégségesre értékelte tudását, amely valóban hiányos lehetett. (A pedagógia tantárgyban a jövendő írók azóta sem jeles­kednek.) Sokkal fontosabbnak érezhette, hogy Kosztolányi közvetítésével megjelent a sokak által dicsért A Spinoza szobor előtt című verse a Budapesti Naplóban. Bár barátja azzal biztatta, Kabos Edének, a főszerkesztőnek tetszettek a versei, de több költeménye nem jelent meg az ő főszerkesztősége során.

A tanév végeztével elhagyta Baját, a rend nem tartott igényt további ténykedésére. A versek írása mellett végleges tanári állásért folyamodott. Ekkor keletkezett drámája, A Simóné háza, amelyre a jelek szerint nagyon büszke volt. Szabadkára pályázott, de Szegedre nevezték ki, melyet 1913-as Autobiográfiájában úgy jellemzett: „friss paloták és szobrok a magyar Szahara közepén…” (Itt volt tanítványa az általa legjobb tanulónak és strébernek minősített Rákosi Mátyás.) A két esztendő, melyet itt töltött, nem volt haszontalan. Juhász Gyula szerint itt írta első kötete számos versét, s megérett benne az elhatározás: lefordítja az Isteni színjátékot. A Royal kávéházban Balázs Bélával vitatkoztak a művészet lényegéről, anélkül, hogy közös nevezőre jutottak volna. Gyakran jelentek meg írásai a Szeged és Vidékében, szívesen olvasta az angol lírikusokat és némelyik prózaírót. Talán menedékét jelentették, hisz – mint édesanyjának írt levelében panaszolta – „Bizony itt nem becsülnek meg annyira, mint Baján, és én nem is valami kellemesen érzem magam közöttük”. Elődje, Hegedűs Pál halála után megvásárolja könyvtára egy részét, főleg angol történelmi műveket, s itt került kezébe az Isteni színjáték olasz példánya. (Az alkoholistának mondott tanár, Gyulai Pál kedves tanítványa, Tolsztoj Mi a művészet? című értekezését fordította.)

Kissé komor lelkiállapotának kivetülése ekkor írt, sokak által gúnyolt remek verse, a Fekete ország. „Ez csakugyan olyan vers, amit nem írnak minden nap. Nyelvzene – rythmique, rythmique, extręmement rythmique! – és mélységes, filozófiai fájdalom van benne, amellett pedig annyi költői gazdagság, hogy ember legyen, aki lefordítja más nyelvre” (Kosztolányi jellemzése). A fiatal költőnek valóban zseniális műve ez, ugyanazzal a technikával írva, mint az Esti kérdés. Ebben a „miért?” kérdése ismétlődik, míg a korábban született költeményt a „fekete” teszi kísértetiessé: „Fekete ég és fekete tenger, / fekete fák és fekete ház, / fekete állat, fekete ember, / fekete öröm, fekete gyász, / fekete érc és fekete kő és / fekete föld és fekete fák, / fekete férfi, fekete nő és / fekete, fekete, fekete világ.”

Nem kevésbé bravúros formájú a Mozgófénykép sem, mely azért is jellemző Babits lírafelfogására, mert a technika egyik újdonságát – a filmet – választotta költői témájául.

Megritkulnak Kosztolányi levelei: viszonyuk hűvössé vált. Amíg Juhász Gyula Szegeden tartózkodik, vele keresi a költészetre vonatkozó kérdések megoldását; megszaporodtak viszont a családi levelek, ezek írásában a költő korábban nem jeleskedett. Ő is részt vett a tanárok fizetésük rendezését sürgető mozgalmában, noha sohasem volt „mozgalmár”-típus. Szeretett volna tanulmányutat tenni Párizsba, kérelmét azonban az Apponyi Albert vezette minisztériumból elutasították. Szegeden mintha kevésbé értékelték volna munkáját. Öntudatát mégis erősíthette, hogy Kosztolányi vissza akarta állítani barátságukat, ám a jelek szerint kettejük kapcsolata sosem lett a régi, megkockáztathatjuk, hogy az etikus Babits nem nézte jó szemmel Kosztolányi társaságát és váltogatott irodalmi meggyőződését sem. Ha valaki olyan cinikusan kommentálta Juhász Gyula 1907-ben megkísérelt öngyilkosságát, mint ezt Kosztolányi tette, aligha találkozhatott az erkölcsös Babits helyeslésével. Nem véletlen, hogy Juhász arról írt Kosztolányinak, hogy Babits, a „nagy költő” családját is elkápráztatta „szívességével és szeretetreméltóságával”.

1908. január elsejei dátummal jelent meg a Nyugat első száma. Babits hétköznapjait és ünnepeit nyomon követve Róna Judit eddig is sok adatot használhatott a bőséges, Babitsra vonatkozó irodalomból és bibliográfiából, 1908 után azonban még bőségesebb forrásanyagból kellett válogatnia, ami aligha tette könnyebbé munkáját. Mert ugyan Babits nem a legelső számtól csatlakozott a folyóirat köréhez, de neve és tevékenysége összeforrt a lappal, még ha az év első hónapjaiban inkább a szegedi színházban üldögélt is mint színházi kritikus. Schöpflin ugyan visszautasította a Vasárnapi Újságnak szánt költeményét, de Kosztolányi már márciusban értesítette, hogy Osvát Ernő várja verseit, bár a nagy tudású, kitűnő szimatú szerkesztő először némi fenntartással olvasta a Schöpflin által közvetített verseket. Juhász Gyula is költeményeket kért tőle A Holnap antológia számára. Az év végi vizsgák és értekezletek sok idejét vették el, azt azonban döbbenten vehette tudomásul, hogy a következő tanévtől Fogarasra, az isten háta mögé nevezték ki rendes tanárnak. Az intézkedés barátait is felháborította, Babits pedig egyre inkább elkeseredve a száműzött Ovidius rokonának érezte magát. (Később objektív képet rajzolt fogarasi tanárkodásáról, ottani környezetéről.) Régebben készült már első itáliai útjára, a nyári utazás élményeiből nyilván erőt is merített, és új benyomásokat szerzett. Velencei tartózkodása jelentette talán legnagyobb élményét, melyből San Giorgio Maggiore című, első fogarasi verse született. A szonett befejezésében ismét megjelenik a rá annyira jellemző kettősség, a fények és kísérteties árnyak játéka: „S egyszerre… fenn!… a menny gyulad ki kék világul / és négyfelől a nagy szigetváros kitágul, / mely ég és víz között gyémántos fényben áll, // hol minden büszke ház uj szépséget kinál. / Egy perc… egy szédülés… a szív ijedve dobban. / Lefelé, lefelé!… hamar!… a deszka koppan.”

Olaszországból hazatérve értesíti Juhász Gyula, hogy A Holnap hamarosan megjelenik, és közvetíti Osvát kérését, miszerint írásokat vár Babitstól. Fogarasi száműzetésében A Holnapot ért bírálatok is elszomorították, érzelmeit Palinódia címmel fogalmazta meg. Némi feloldódását adta a helyi cukrászdában felszolgáló kisasszony iránt fellobbanó – megvallatlan – szerelme. A szavak helyett a cukrászsütemények bástyái mögül figyelte a kacér teremtést. A Holnapban megjelent költeményei felkeltették a Nyugat-asztalnál ülő fiatal írók kíváncsiságát, nyomozni kezdtek utána. Közben A Holnap antológia körül mind magasabbra csaptak az indulatok, pro és kontra kritikák sora jelent meg róla, a bírálók egy része elismerően méltatta Babits tehetségét.

1908 októberében alakult a Holnap Irodalmi Társaság. Alapszabályának elkészítésével tíztagú bizottságot bíztak meg, amelyben Ady mellett jelen volt Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás is. Ám sokkal nagyobb visszhangot váltott ki Ady cikke, A duk-duk affér, amely nem vált szerzője dicsőségére, viszont alkalmas volt a fiatalok megosztására. Különösen szenvedélyes eszmecsere bontakozott ki Ady és Juhász Gyula között (kettejük viszonya már néhány héttel korábban kezdett feszültté válni).

Novemberben Osvát Ernő egysoros levelet írt Babitsnak: „Tisztelt Uram, kérem küldje el nekem az összes műveit. Híve Osvát Ernő.” „…kapuk tárultak, Budapest kapui, a szegény vidéki költő előtt.” S már érkezett is Babits első küldeménye. A lap november 16-i számának beharangozója azt bizonyítja, hogy a küldemény célba ért: „A »Nyugat« íróinak sorában először találkozunk Babits Mihály nevével, aki az ifjabb versíró gárda egyik legtehetségesebb tagja. E számban három verse van…” A három vers: [Csendéletek 1–2.] A csendéletekből. Asztalfiók, Cumulus; Himnusz Irishez; Messze… messze… A december 1-jei számban még több költeménye szerepelt (Az örök folyosó; Sunt lacrimae rerum; Hegeso sírja. Egy görög emlékre; Szőllőhegy télen), emellett bírálata Balázs Béla Halálesztétikájáról. A fogarasi tanár beérkezett, s rögtön az újabb irodalom élvonalába.

Öröm volt követni nyomozó útján Babits Madame Watsonát, aki félelmetes tájékozottsággal, türelemmel és érezhető szeretettel követte hősét a kibontakozás útján. Reméljük, a Babits-kronológia első kötetét követi a többi is, ugyanilyen okos válogatásban, bibliográfiai adatok és magyarázataik bőségével.

(Balassi Kiadó, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben