×

Amerikai jegyzetek II.

Szabó Zoltán

2012 // 03
Egy úr Bretagne-ból? Chateaubriand 1791-ben hajózott át Amerikába. Fiatalemberként nem az amerikaiakat akarta felfedezni: az Északnyugati Átjárót szerette volna megtalálni Kanadában. Hajója Saint-Malóból indult, s két hónapi hányódás után ért amerikai partot. Az első emberi lény, akit a Szabadság Földjén megpillantott, egy néger szépség: rabszolgalány volt. A francia Baltimore-ból postakocsin haladéktalanul Philadelphiába ment, hogy meglátogassa Washington elnököt. Az elnök meghívta vacsorára. Washington estebédje után ugyancsak postakocsin New Yorkba ment, ahol látott német boltost, hallott nápolyi énekest, de nem időzött el, a bennszülöttek, az indiánok, az őserdők érdekelték igazán, s a romantika szellemének megfelelően indult is folyami hajón a Niagara felé. Az ősrengetegben, ahol Rousseau tisztelőjeként a természet gyermekeit kereste, a noble sauvage-ra kíváncsian egy francia földijére bukkant, aki a bennszülötteket ces messieurs sauvages et ces dames sauvagesses kifejezéssel illette, mert gavallér volt és illemtanár, aki a legkifinomultabb párizsi lépésekre tanítgatta az irokéz urakat s hölgyeket. Viola Úr (Violet-nek hívták a mestert) korábban Rochambeau generálisnak volt a hopmestere, de az indiánok között is zöld frakkot viselt. Felfedezte Amerikában az erdei lehetőségeket, s hegedűjével a bennszülöttek udvaroncának szegődött el, szálláshelyeiken a Madelon Friquet dallamára táncoltatta a vadembereket s hölgyeiket. Panaszra nem volt oka. – A vols places! – vezényelte szabott helyükre a tisztáson az erdei embereket a púderes párizsi; szolgálataiért a vademberek örömest fizettek, természetben. A Rousseau-tanítvány Chateaubriand az erdei tánciskolák megszervezőjét, a francia kultúrjavak pasztellszínekbe öltöző terjesztőjét különösebb megbecsülésben nem részesítette; az amerikai városokat se. Arról a helységről, amely később Amerika kapuja s vagy száz esztendőre a két Amerika legnagyobb városa lett, emlékezetében csak a neve maradt meg, a többi városnév közé kerülten, így: „Philadelphiában, Bostonban vagy New Yorkban egyetlenegy emlékmű se magasodik a falak és tetők halmaza fölé.” Az érdekes az, hogy a mondat igaza két évszázad múlva se évült el, hiszen ma is csak toronyházak magasodnak a falak s tetők New York-i halmaza fölé. Chateaubriand, amikor harminc év múlva londoni rezidenciáján a francia király követeként amerikai útiélményeit összefoglalta, csak annyit tudott mondani, hogy „New York vidám és népes kereskedőváros, amely távolról se volt az, amivé időközben lett vagy lesz egynéhány év múlva: mivel az Egyesült Államok növekedése jóval gyorsabb, mint ezé a kéziraté…”.  Mivel a lakosság 1790 után évtizedről évtizedre harmincöt százalékkal növekedett Amerikában, Chateaubriand – 1822-ben – kiszámította, hogy az Államoknak 1830-ban 12 875 000, 1855-ben 25 750 000, 1880-ban több mint 50 000 000 lakosa lesz. A statisztikai adatok és a kvantitatív kalkulációra támaszkodó futurológiai kísérlet numerikus végeredményei bámulatosan precíznek bizonyultak: az Egyesült Államok cenzusa 1830-ban 12 858 670, 1850-ben 23 191 876, 1880-ban 50 497 057 lelket számlált össze. Ennél azonban jelentékenyebb tisztánlátásra vall az, hogy az egykori summázás az 1970-es években se idejétmúlt.



Egy pennsylvaniai 1805-ben, európai körútjáról visszaérkezve: „Megpillantottuk az amerikai partot. Long Island partjain az a komfortábilis középszerűség fogadott, amely ezt a tájat egyaránt megkülönbözteti Európa palotáitól is, kunyhóitól is. Dagadt a fedélzeten minden amerikai kebelben a szív, s mikor a rakpartra léptünk, alig tudtam magam visszatartani, hogy csókkal ne illessem szülőföldemet. New York nyájas faluként fogadott minket.” Joseph Sansom, az Európai levelek című kétkötetes munka szerzője New York falu jellegét abban látta, hogy „a házak sehol se egymagasságúak, s közöttük folyvást üres telkekre is bukkan az ember”.



Befolyásos New York-i polgárok azonban épp ezzel a falusiassággal voltak elégedetlenek. „A város gyorsabban növekedett, mint bármikor ezelőtt – írta bizonyos Charles Hemstret –, s az utak és mellékutcák minden lehetséges szögben keresztezték egymást, labirintussá bonyolódva. Ennek orvoslására köztiszteletben álló polgárok bizottságot alakítottak annak eldöntése végett, hogy milyen irányban kell, hogy a New York-i utcák haladjanak. Most ez a bizottság úgy határozott, hogy a már meglevő utcákon nem változtat, de a várostól északra eső telkekről térképet készít, bejelölve, hogy az utcák hogyan létesüljenek. Négy évig dolgoztak, s ezután – az 1811-ik esztendőben – előterjesztették munkájuk eredményét, amit »Városterv«-nek neveztek.”

„A szájhagyomány szerint – említi Bermard Rudofsky – a várostervezéshez a kőmívesek derékszögvonalzóját használták.”



Megtekintésre érdemes nevezetességek és épületek New Yorkban, 1828-ban a város ismertetője szerint: „az Árverések Árucsarnoka, Henry áruháza (kép, bútor, könyv és óra kapható), a piacok, a két főiskola, a Tőzsde, a Vámház, a Postahivatal, az Állami Fegyház, a Javítintézet, a Taposómalom, a Menhely, az őrültekháza és a templomok.”



Henry P. Tappan: Manhattan „dombjait, forrásait, tavait és patakjait semmiféle mágiával nem lehet restaurálni, az emberek, úgy rémlik, az Unió minden részéből egyedül azért gyűltek ide, mert csak egyetlenegy céljuk volt: az, hogy pénzt keressenek. Arra nem volt idejük, hogy a városnak atyái legyenek […] azok a férfiak, akikről feltételezhető volt, hogy a közügyek tanácskozásait helyes irányba tereljék, ezektől távol maradtak, s arra szorítkoztak, hogy saját jövedelmező üzleti ügyeiket hajszolják. Hallottam olyan kijelentéseket is, hogy New York kereskedőváros, s nem is lehet semmi más. Hogy felejthették el Athént és Velencét és Genovát és Firenzét?” (The Growth of the Cities, 1855)



A Gothai Almanach New York-i megfelelője? Az 1842-ben megjelent negyedik, bővített kiadás címe: New York város vagyonos polgárainak vagyona és családfája, tartalmazza betűrendben azoknak a személyeknek a listáját, akiknek az értékét százezer dollárra és még magasabbra becsülik (Wealth and Pedigree of the Wealthy Citizens of New York City, comprising an alphabetical Arrangement of persons estimated to be worth of $ 100,000 and upwards). A bevezető kiemeli, hogy „olyan országban, ahol a  pénz [kiemelés az eredetiben] adja meg azt a mértéket, amely szerint az érdem becsülést nyer, kívánatos ennek az értékmérőnek a megigazítása, a lehető legpontosabban.”



Dickens: „Ügyeljen a disznókra – figyelmeztette olvasóját 1842-ben –, két terebélyes anyakoca trappol a fiáker mögött. Kandisznók féltucat arszlánból tömörült bandája most fordult be az utca sarkán, hogy nyomukba szegődjön […] Ők a város utcaseprői. Senki se gondoskodik róluk, senki se eteti, hajtja vagy fogja meg őket. Kora malackoruktól saját leleményükre vannak hagyatva; ennek következtében természetüket felülmúló ismeretekre tettek szert. Minden disznó tudja, hol él, ezt nála biztosabban senki se tudja. Ilyenkor, közvetlenül esteledés előtt – miként ez szemmel látható –, csapatokba tömörülve csörtetnek fekhelyük felé, étkezve útközben is, végig az utcán, szakadatlanul. Előfordul ugyan, hogy egy-egy éretlen fiatal agyoneszi magát, tékozló fiúként, ez azonban ritkaságszámba megy. Tökéletes önuralom és önbizalom, rendíthetetlen magabiztosság azok a tulajdonságok, amelyek elsősorban jellemzik őket […]” A self-made man e négylábú rokonai ellen hiába hoztak határozatokat a városatyák, hiába tették szabad prédává őket. Az utcai szemét fogyasztásában fáradhatatlan kocákra s ártányokra New York-i kezet nem emelt, hasznukat látta: felfalták az ajtók elé döntött házi hulladékot is… Debrecenben – tudjuk Petőfitől – azért kellett az ajtót betenni, hogy a disznó ki nem menjen az ajtón. New Yorkban azért, hogy a disznó ne menjen be az ajtón?



„A több épületek majd mind magános polgárok vagy társaságok tulajdonai, melyek régiség és művészség tekintetében nem oly érdeklők ugyan, mint az európai elaggott városok százados munkái, de csinosságok, kényelmes elrendelésök s az egészen eredeti építési szellem kipótolják a régiség szemléléséhez szokott szem kívánalmait” – szolgáltatta az igazságot Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai utazásáról szóló könyvében. Az, hogy ki, hol, mit lát, illetve mire figyel fel, nem egyedül attól a helytől függ, ahova ment, hanem attól a helytől is, ahonnan odament. A székely kisnemes, az erdélyi unitárius főtanoda neveltje, a jeles szellem, akitől Kazinczy azt várta, hogy a jövendő magyar Schillere lesz majd, s Kolozsvárott az erdélyi királyi kormányszéken az ötödosztályú írnokságig vitte, s hallgatva Döbrentei baráti intelmeire – ez eltanácsolta a „muszka cár birodalmától”, s figyelmeztette, „csak magyart keresni ne menj Ázsiának sivatagjaiba” – 1831 szeptemberében érkezett meg a New York-i kikötőbe, ahol elragadtatását mindenekelőtt az váltotta ki, hogy „midőn Amerikába beléptünk, senki tőlünk, sem egyik útitársunktól is, passzust nem csak, hogy nem kért, hanem még nevünket se kérdezte”, s a jóleső érzést csak fokozhatta az, hogy „a vámháznál utazók becsületszavát elégségesnek tartják portékájukra nézve, s azt senki fel nem bontja és hányja ki darabonkint”. Különleges örömet s megelégedést annak a hiánya szerzi neki, amiből bő választék volt az akkori Európa császári és királyi birodalmaiban: „hiába keresi az idegen a nagyrangú embereket, a hatalmas előljárókat, a fénylő tisztviselőket, azok mind csak közönséges polgárok” az új Államokban, ahol „papság nem formál státust, nincs állandó katonaság! Nincs privilégium, nemesség! nincsenek titulusok, ordók, céhek! nincs titkos policia!”, és „negyvennyolc vallás között egyik sem uralkodó”. Mindez maradandónak, illetve fejlődésképesnek bizonyult; ma is szabadon építhet magának templomot minden felekezet, s magosépítészet szolgálja az egyenlőség eszméjét a vallások között, New Yorkban toronyiránt egy felekezet embere se találhat el a maga templomába azon a Manhattan-szigeten, ahol van tizenkét, egymással párhuzamos sugárút, van kétszázhúsz számozott keresztutca és minden utcán van sarok, s az Alsóváros és a Harlem folyó közötti terepen már minden New York-i utca minden sarka derékszögű lett, ama „Városterv” következményeképp, amely a délről észak felé terjeszkedő várostelepülést, geográfiát semmibe véve, nyugati s keleti féltekére osztotta el, megtéve várostengelynek a sugárutak közül az ötödiket… Ez azonban Bölöni Farkas Sándor érkezésekor még csak papíron volt meg, a rajzlapon, s a háromszéki, akár a kortársai, egy bámulatos reformkor későbbi utazói, amikor ír: akkor hazabeszél; külföldön jártában a két magyar hazán van a szeme; a példálódzás szándéka válogatja ki a közlésre érdemes adalékokat, például arról, hogy New Yorkban „öszvesen” tizenegy „köziskola” van, míg a „privát iskoláknak” nevezett magánvállalkozások száma 1831-ben 430 volt, s az ötödfélszáznál több New York-i iskolában huszonötezer gyermek tanult. A huszonötezerből nyolcszáz volt „szerecsen”. Tizenhatezren vasárnapi iskolákban sajátították el a lehető leggyorsabban a legfontosabbnak vélt alapismereteket.

„Jelszavaink valának a haza s haladás” – említette meg rezignáltan Kölcsey, akit az Észak-Amerikába utazó háromszéki is mesterének tekintett, ő olyanformán, hogy túl a nagy óceánon is a hátramaradott haza számára keresi a haladás példamutatásra alkalmas adalékait, összehasonlít, párhuzamokat von, számadatokkal fejez intelmeket, s a hon érdeke nem engedi meg neki, hogy annyira finnyás legyen, mint a combourgi kastély szülöttje, például a hírlapügyben. „Erdély népessége majd egyforma a New York-i státussal – pattog a hazája felé –, s Erdélyben 1, azaz egyetlenbe egy újság adatik ki, és a New York-i státusban 237. A két magyar haza népessége (1830-ban) majd egyforma az Egyesült Státusokéval, és a két magyar hazában mindössze újság és folyóírás 10, azaz csak tíz teng-leng – és az Egyesült Státusban (Egyesült Államok) 1015 adatik ki. Peekskil faluban (1250 lakosú) már rég újság nyomattatik, s Marosvásárhelyt és Debrecenben, s magyar városainknak nagy részében a magyar polgár még hazug levélnek hiszi az újságot.” A különös azonban, és ez az igazán figyelemre méltó, hogy ez a székelyföldi ember felfigyelt arra, ami a hajósnépére olyannyira büszke breton arisztokrata figyelmét negyven évvel korábban elkerülte. Ez a szárazföldi ember New Yorkot a kikötőjéről ítélte meg, s ez a kikötő lett a város jövőjének kirepítő fészke és lendítőereje. A tengertelen nemzet embere, a hegyei közt szorongó székelység szülötte gondosan számba veszi, hogy 1830-ban az év folyamán idegen kikötőkből 1510 hajó, (amerikai) kikötőkből 1352 hajó futott be New Yorkba; „közönségesen 700-800 hajó áll a különböző rakodóknál (piers), s azok minden akadály nélkül fel- s lerakodhatnak, míg Londonban napokig kell várakozni a dokk ürülésére… A londoni, liverpooli, amsterdami és havrei kikötők a századok óta rájok fordított temérdek munkák ellenére is, nem mérkőzhetnek a New York-ival. Ez a természettől oly kedvezőleg, s oly óriási nagyságban van intézve, hogy minden utazók állítása szerint a New York-i  kikötő egyik a legelsők közül a világon. Sandy Hooktól kezdve Fort Washingtonig, és a városnak mind a két oldalán, ezer nagyobbrendű hajó mindig kiköthet a legbátorságosabban.” A háromszéki azonban nem marad sokáig a kikötővárosban, ahova úgyis vissza akart térni, s hazament. Csábította a soron következő úti cél: Béldi úrral és Balogh barátjával a Sing-Sing fegyházat akarták megtekinteni. Mint a magyar reformkor jelesebb szellemei, a három erdélyi is meg volt győződve arról, hogy az országok haladottságát a börtönügyek állása s a fegyházbelsők minősége érzékelteti. „A hajdan megvetéssel emlegetett Amerika ötven esztendő alatt (függetlensége óta) már néhány tárgyakban fölülhaladta Európát, s angol atyafiai minden irigykedésök struccára is, a bámulást és figyelmet magára vonta. Seholt Európában az amerikai fogházakhoz hasonlót, sem építések sem belső rendszerekre nézve találni nem lehet. Az eltántorodott emberiséggeli bánás és javítási ezen mód egyedül az ameri­kaiak találmánya” – szögezte le Bölöni Farkas.



Idővel úgy rémlett, hogy ez a város csakugyan rászolgált arra, hogy egy ideig világcsoda hírébe kerüljön. Kiemelkedik azok közül a monumentális emberi teljesítmények közül, amelyek az emberéletet nehézzé teszik. A megalopolisszá dagadó metropolisz közül időrendben ez volt legelső. A legkorábban a lehető legtöbb embernek ez a városhely adta meg a korlátlan lehetőséget arra, hogy eredményesen éljen ember voltához méltatlan életet.



Itt ébredek rá európai beidegzettségeim lebírhatatlan eleven erejére. Potentissimus consuetudo tyrannus: nem enged el, karmai között fogva tart a szokás hatalma. Az, amihez a vén Európa „elaggott városaival” hozzászoktatott, nem enged, hogy legalább alkalomadtán otthonosan érezzem magam itt, szobabelsőkön kívül is, a számneves utcákon mentemben mindig valahonnan, mindig valahová, ebben a városnak nevezett szerkezetben vagy üzemben, ahol a járókelő nem jár-kel, hanem úton van, folytonosan és céltudatosan, s a gyalogjárók vagy loholnak, vagy kutyagolnak, mintha sétálást, baktatást, barangolást, kószálást, kóborlást, meg-megállást, amit senki se tilt, mintha nem engedélyezne valamilyen rejtőző hatalom, egy személytelen zsarnok, aki sehol se látható, arca nincs, de orcátlansága állandóan érzékelhető – ki ez, mi ez? –, talán a hely szelleme, vagy a helység szelleme, hiszen amerikaiak állandóan figyelmeztetnek, hogy New York nem Amerika, valahogy egymással össze ne tévesszem a kettőt. Ez az eltökélt és céltudatosnak látszó rohanás azonban általános, bár vannak kivételek, ám ezek szembeszökően rendbontó kivételeknek rémlenek, ődöngőt, lődörgőt, ácsorgót ha látok, azon kapom magam, hogy gyanúba fogom, magam is, már bennem is a hely szelleme beszél: mit keres az utcán, aki nem oda megy, ahol pénzt kereshet; aki nem a dolga után lót-fut, az rosszban sántikál. Magamat is gyanúba foghatom. New Yorkba az jöjjön, akinek dolga van itt, s addig maradjon, amíg itt dolga van.



Költő Amerikában. A költő spanyol volt. 1929-ben New Yorkba ment. Két évig élt, a Columbia Egyetem hallgatójaként, az „embertelen architektúra, őrjöngő ritmusok, geometriák és szorongások” fővárosában. Az „aszfaltdzsungelben” átélt időnek Federico García Lorca is szentelt autobiografikus művet. Poeta en Nueva York a verskötet címe. Sorok a ciklus verseiből: „a falak táncrakeltek s felkorbácsolják az állóvizeket – a gyökértelen tudomány szemérmetlen bravúrjai a fény világosságát elföldelik – New York hajnala gigászi acéllépcsőkön mászik lihegve fölfelé – bejön a hajnal és sehol senki aki beszívná ajkai közé – Időnként ércpénzek őrjöngve kavargó förgetege átüti, szerteszét szakít elhagyott gyermekembereket – számoszlopok s paragrafusok ingoványára lép a koránkelő; megy mérkőzésbe, amelynek nincs esztétikuma, verejtékezésre, amelynek gyümölcsét nem élvezheti majd – könnyek és gépek árvízébe fullasztja be magát Amerika…”



A taxisofőr. Meglepetésemre megáll. Épp hogy. A néhány másodperc alig elég rá, hogy bemondjam a számot. Az utcáét, ahova készülök. Már indul, amikor a hátsó ülésre kerülök. Ő a motort gyorsítja; őt a forgalom sietteti. Átlátszó műanyagfelület homlokom s tarkója között. Kerek rést nyit ki a választólemezen. – Magyar a miszter? – szól hátra nekem. Az, mondom, de nem idevalósi. – Akkor ide figyeljen – mondja. – Ha pirosra áll a lámpa, szálljon ki. S üljön ide előre. Mellém! – A felszólítás átmelegít. Meglepő intenzitással. Nem feltételeztem, hogy egy New York-i taxis, ha magyar, maga mellé kívánja az utast, ha magyar. A sofőr arca profilból markáns. Arcára erőfeszítés, akaraterő véste a ráncokat. Ha nem volnék magyar, tudom meg, nem engedte volna meg, hogy mellé üljek. Jólesik neki, ha magyarul beszélhet? Nehezére esik. Magyarul keresnie kell a szavakat. Nehezen jutnak az eszébe. Elszokott tőlük. – Családja van? Amerikai [a] felesége? – Magyar az asszony is. Drop dead O.K. – mondja. Nem nekem, az autósra, aki elébe vágott. – S egymás közt nem magyarul beszélnek? – Magyarul is, angolul is. Már észre se vesszük. Attól függ, miről van szó. – Hát akkor? Miért ülteti az utast, ha magyar, maga mellé? – A magyar kliensek nem veszélyesek. – Hogyhogy? Magyar a magyart nem üti le? – Nem fordul elő! – Aki nem magyar, leüti? – Megtörténhetik. Főleg, ha négerek. Beül, leüt és kirabol. Viszi a keresetet. – Egyedül néger tesz ilyet? – Tesz ilyet fehérember is. De néger a többség. – Mi az arány? – Fifty-fifty. De a négerek kezdték. Damn! – átkozza el a szomszéd autóst, aki nem hallja.

A sugárúton a forgalom örökös mozgóháborúja dúl. Ez az ember abból él, hogy frontszolgálatot végez ebben a háborúban. Naponta tíz-tizenkét órát dogozik, vezeti az autóját Brooklyn és Qeens útszerkezetének hadszínterén. A küzdelem, ahogy ez a közérzetben megjelenik, totális háború. Veszély őt s kocsiját nemcsak kívülről, az úttestről fenyegeti. Ellensége esetleg az utasa is, aki a háta mögött ül; leütheti, míg oda viszi, ahová kívánkozik. Napi tízórás vagy hosszabb munkaidő alatt, ebben a hadiállapotban, s ezekkel a kockázatokkal, megkeres havi hét-nyolcszáz dollárt. Ami kevés. Egyötödét a lakbér elviszi. De keres az asszony is, ő gyárban dolgozik. Adózik is. De nem a keresettel van a baj. Hanem hogy munkaidőben lepihenni nem tud. Nincs hol. Becsületes ebédhez is csak akkor jut, ha ebédidőben egy külvárosba van útja, ahol egy magyar asszony házi kosztot főz bejáró munkásoknak. De a legnagyobb baj, hogy újabban mindentől félni kell munka közben. Még a klienstől is. Előfordulhat, hogy útközben lelövi. Mert ez is megtörténhet. Csakugyan. Neki elhihetem. Két hónapja sincs, hogy a kórházból kikerült. Csak arra emlékszik, hogy felvett egy utast. S a kórteremben eszmélt fel újra. A kórházban, ahol a golyót kiszedték belőle. Három hétbe került, amíg talpra állították. – Néger volt? – Nem, fehérember volt az utas. Amerikai. De a négerek kezdték. – Ezt azonban senki se teheti vele többet. Ha megpróbálja, hogy hátulról tarkón lője, az utasa öngyilkosságot követ el. Hüvelykujjával hátrafelé bök. Megértem, hogy az átlátszó vastag választófal nemcsak felfogja a golyót, hanem vissza is veri. Ez olyan hadiállapot, ahol hátulról védi a mellvért. Elöl, a kesztyűtartóban lapul a revolvere.

A taxisofőr, mint megtudom, budapesti, valahol a Józsefvárosban született, nem tudja az utca nevét, ahol a szülőháza volt. A húszas évek elején érkezett ide, a szülei hozták. Azóta New Yorkban élt. Hogy miért nem állt odébb, vándorolt ki ebből a városból, mint az a kétmillió, aki az utolsó öt évben kiköltözött innen? Erre sohase gondolt. Itt nőtt fel, itt volt fiatal, mindig is taxisofőr volt. Otthon is érezte magát itt, máshová nem kívánkozott. Ez a város, amit én látok, mondja, már nem az igazi New York. Az igazi New York, a régi, erősíti, nyájas és kedves város volt. A nyájasság és kedvesség, melegség nem a házaké volt, az utcáké, a New York-iak voltak nyájasak, melegek, szívesek is, régebben, amikor ő fiatal volt. Ez az egész később kezdődött, a háború után. Nem a második világháború után, inkább a koreai háború idején vagy még később. Ő biztosra veszi, hogy a négerek kezdték. Ez már nem New York, mondja, amikor letesz a hetvenes számú utcák kereszteződésén. Innen már csak egy ugrás a ház, ahol a Monsignor él. Hogy kinek a látogatására indulok, már akkor tudta, amikor beszálltam, s bemondtam az utcaszámot. Ismeri ezt a szörnyvárost, akár a tenyerét.



A modern város csúf, gondolta Chesterton, de nem azért, mert város, hanem azért, mert nem eléggé város, azért, mert a dzsungel egy fajtája, mert zűrzavaros, mert anarchikus, és önző és anyagias energiákkal árad-dagad. Rövidre fogva: a modern város azért bántó és támadó, mivel nagyon is olyan, mint a természet, nagyon is olyan, mint a vidék.



Curriculum: A tizenkilencedik század legvégén született, a székelyek földjén. János Áronnak keresztelték. Székelyudvarhelyt járt gimnáziumba, katonaként Gyulafehérvárt tiszti iskolát végzett. Huszonkét éves korában szülőháza román fennhatóság alá került. Romániában, Kolozsvárt, elébb joghallgató lett, később a Kereskedelmi Akadémia főiskolása. Barátainak ugratására megírt egy elbeszélést; pályadíjat is nyert vele. Ez azonban nem tartotta vissza. Romániából kivándorlott Amerikába, útlevelében Joan, Aron Tamasi volt a neve. Magyar íróvá a kivándorlóút tapasztalata és az Amerika-élmény nevelte. New Yorkban már rendszeresen írt; novellákat földijeiről; a metropolisz felfedeztette vele az övéit, a székelyeket. A New York-i elbeszéléseket postázta, s ezek meg is jelentek Kolozsvárt, a román királyság területén. Az író Amerikában élt, kötetét azonban távollétében kiadták Erdélyben, Romániában. Ennek akkor – 1925-ben – nem volt akadálya. S az író utolsó mun­kájában – 1967-ben, Budapesten – első művére így emlékezett vissza: „Lélekindulás című kötetem hazaérkezésem előtt egy évvel (jelent meg) úgy, hogy már könyves író gyanánt futottam be New Yorkból Kolozsvárra.”

Addenda: A magyar irodalomnak az volt a szerencséje, hogy a farkaslakai idejekorán született. Ha megszületését késlelteti, például három évtizeddel, más a curriculum. Ha 1897 helyett 1927-ben születik meg, huszonöt éves korában, 1952-ben, nem jut Amerikába szóló útlevélhez, románhoz se, magyarhoz se. Ha mégis kijut New Yorkba: népárulónak vagy disszidensnek tekintődik Budapesten és Bukarestben. S mivel a nép fiát mindkét ország egyaránt disszimilálja, valószínűtlen, hogy New Yorkban lesz belőle magyar író, s kéziratait közlésre elküldi postán. Ha megteszi, s meg is érkeznek, nem jelennek meg. Nem kerülhetnek kiadásra se román, se magyar állam fennhatósága alatt álló területen. Mivel „könyves íróként” nem térhet vissza, könyv nélküli amerikaiként nem tér vissza. S az irodalomnak nem lesz Tamási Árona.



Egy elpiszkolódott üvegajtó mögött erkély van. Az erkélyen vasrács, állig ér. A szállodát az első világháború előtt építették, hallom a magyarázatot. Akkoriban gyakorta előfordult, hogy a magosból vetették magukat a New York-i utcákra az öngyilkosok. A ketrecet formázó erkélyrács az ilyen kalamitás megakadályozására volt hivatott. Ma már ritkaságszámba megy, hogy ezt a halálnemet választja magának a New York-i életunt. A rácsmagosság ez idő szerint másra jó, tudom meg a liftestől. Megnehezíti, hogy a szállóvendégekre az erkélyen át, kívülről törjenek rá a rablógyilkosok. Annak idején öngyilkosoktól félt a szálloda. Ma gyilkosoktól.



„És mi a haza egyéb, összetartozó nagy háznép egészénél?” Kölcsey dictumának már a nyitó mondata se honosodott meg a magyar észjárásban. Mert hol az olyan ember ebből a szerzetből, aki amikor hazát mond, háznépre gondol, vagyis emberekre? Voltak természetesen ilyenek is, kivételként szabályt erősíteni. A kivételek száma azonban egyre csökkent, évtizedről évtizedre. Hatásuk is csökkent, fokozatosan minimalizálódott. Idestova száz esztendeje erősödik, kövesedik sziklaszilárddá az a beidegezettség, amely szerint magyarok azok, akik a hazában vannak, s azokban, akik magyarok, nincsen haza. Ezt így természetesen senki se mondja ki. De a mögött a mondandó mögött, amit ki-ki kimond, a kimondatlan mélyebb mondandó így foglalható szavakba. Hogy a gondolkodásrontás mennyire ronthat a nyelven, s a nyelvromlás mennyire ronthat a gondolkodáson, azt megtapasztalhatták a külföldi magyarok Magyarországon jártukban. Ha észreveszik, hogy a helybeliek, akikkel magyarul beszél, külföldinek tekintik. Egymás közt kanadainak, angolnak, hollandusnak, osztráknak mondják. Elkönyvelték oda, ahonnan jött. Így azzal, ami a külországbeli, tehát szegény rokonnak jár ki, az a várakozás párosul, amire számot tarthat az, aki amerikai nagybácsinak tekinthető, szükség esetén. Az ilyen szóhasználati népszokást, ha valahol előfordul, helyesebb komolyan venni. Előzményeit, tüneti értékét és következményeit se feledve. Ami történik, az a következőképpen summázható.

A Magyar Népköztársaság területére érkező ember az Egyesült Államokban él. Ott van háza, keresete, családja, ott vannak kollégái és barátai, magyarok és nem magyarok. Amerikában elhatározza, hogy vakációját Magyarországon akarja tölteni. Ezt azzal a szóval fejezi ki, hogy nyáron hazamegy, utána azt mondja majd feleségének, hogy otthon volt. Ez az út így élt a tudatában, tehát ezt mondja. Szóhasználata nem indokolatlan, Kölcsey hazaértelmezése szerint. Ha a haza nagy háznép egésze, ebbe a háznépbe ő bátran beleszámíthatja önmagát. Az öt tulajdonságból, illetve ismertetőjelből, amit Kölcsey az összetartozás előfeltételének tekintett, négy biztosan megvan benne. A saját nyelv, saját szokások, saját ősök, saját hagyomány őt magyarországi és nem magyarországi feleivel egyaránt együvé tartozónak teszi. Ezeknek egyidejűleg még egyetértő cinkosa is. Abban, hogy hazai embernek egyedül a magyarországi embert tekinti. Amerikai földijeit, a helybeli magyarokat azonban véletlenül se mondja hazai embernek. Ezeket honfitársnak szólítja. Ami ebben a szóban, Amerikában, benne van, az olyan hazafiság, amely Magyarországhoz köt, tehát hontalan fia a honnak Amerikában. Ebből – annak a mechanizmusnak a következtében, amely a szóval a gondolkodást, a gondolkodással a kedélyt, a kedéllyel a becsvágyakat és emberi törekvéseket formálja – automa­tikusan következik, hogy eszébe se jut, hogy a helybeli magyarokat, szomszédjait, a saját nyelv, saját szokások, saját ősök és saját hagyományok ugyancsak egy, kisebb, háznéppé köthetnék együvé, ami számára és számukra a szűkebb haza, illetve az lehetne. S ebben az összetartozásban, ezen a háznépen belül tenni is lehetne valamit, elvégre a helybeli magyarok együvé tartozása megfelel Kölcsey ötödik kritériumának is, egybeköti őket a „saját jó és balszerencse is”, ami amerikai meghatározottságú, s mód van olyasmire is, ami többet ér, mint puszta ápolása egy olyan haszontalan emóciónak, amilyen a honvágy, s a honvágy periodikus kielégítésének értékét is felülmúlhatná szerencsés esetben. Az amerikai magyar azonban hazamegy. Otthon az Amerikából jött embert nem amerikai magyarnak vagy amerikás magyarnak, hanem amerikainak könyvelik el. Ennek kárát nem látja, vannak a helyzetcserének előnyei is. Magyarországon az idegent becsülik meg…



1945-ben, ősszel, a Thököly úton. A megállónál egy közrendőr vár az utolsó villamosra. Az úton, vaksötétben, egy lélek se, de hátul egy villa formájú ház összes ablakaiból ömlik a fény. A közrendőr sapkájához emeli a kezét, szalutál. Jóarcú, kerek fejű, tizennyolc évesnél aligha több.

– Gondolja, hogy nem késtük le?

– Nekem későbbre mondták az utolsót!

Palócosan ejti a szót. Kérdem, hogy nógrádi-e, vagy Heves megyei.

– Én, kérem, kazári vagyok.

– Szép falu. Hordják-e még a viseletet a lányok?

– Megvan. Ezen a télen nem hordták. Azóta meg itt vagyok.

– Itt. De ha kazári, hogy került ebbe az egyenruhába? Pesten?

– Azért, mert nagyon keresték az embert a rendőrségbe.

– Kazáron? S maga beállt? Rendőrnek? Pestre?

– Elébb megtanácskoztuk édesapámmal. A rendőrséget. Úgy gondoltuk, édesapám is, hogy ez olyan alkalom, amit ki kell használni.

– Csak nem akar rendőr lenni? Pesten?

– Egy évre, kettőre. Édesapám is azt gondolta, hogy tanulok. Ezúton a fővárost megismerhetem. Másképp erre nem volna mód. Hát beszegődtem.

A járda mögött rács, a rács mögött, a bokrok mögött a kivilágított ablakok, kiszűrődik a tánczene, a párás ablaküvegen a táncolók árnyképei-körvonalai keringőznek.

– Nem bánta meg? Meg tud itt lenni abból, amit kap?

– Nem panaszkodom. Küldik a hazai csomagokat Kazárról, hetente egyet. Így nem szenvedek hiányt. De a pesti bajtársak, szegények… Lehet, hogy nem jól mondták. Már elment…

– Akkor gyaloglunk. Legalább ketten. Maga hová?

– Engem, kérem szépen, a Nyugati pályaudvarra rendeltek szolgálatra.

– De hát a pályaudvart bezárják éjszakára.

–  Be is kell zárni. Mert ott van a harctér. Ezért rendelnek oda éjszakára szolgálatra. Mert most ott van a háború.

– Háború? Kivel?

– Az oroszokkal. Nincs itt más katona, csak orosz. Ha bejönnek, fel kell venni velük a harcot.

– Maguk közelharcot folytatnak éjszakánként az oroszokkal a pályaudvaron? Fegyverrel?

– Ez van a parancsba. Az úgy van, tetszik tudni, hogy küldik a krumplit vidékről a fővárosnak. Hogy a fővárosban legyen mit enni. Ha későn érkezik, a vagonokban marad a krumpli éjszakára. Az orosz katonák kiszagolják, bejönnek, hogy kirámolják a vagonokból a krumplit. Nekünk kell kiverni őket a pályaudvarról. Parancsba kaptuk azt is, hogy nagyon vigyázni kell. Leginkább arra, hogy az orosz katonák el ne kapjanak. Mert ha elfognak, akkor kaput. „Édes fiaim”, mondta a főhadnagy úr, „akkor rám [nem] számíthattok. Akkor én nem tudok rajtatok segíteni. Ha azt valljátok, hogy tőlem parancsba kaptátok a fegyverhasználatot, én letagadom.” Nem jön.

A táncolók azonban újrakezdték hátul az úri házban.

– Mulatnak – rögzítette a tényt a közrendőr Kazárról. – Nagyon jól mulatnak. Majd szétveti őket a jókedv. Én már régebben várok. Szétveti a házat a jókedv. Nem tetszik tudni, kiket szállásoltak be ide? Biztos ezek is oroszok. Biztos, hogy katonák.

– De lehetnek amerikaiak, talán még angolok is – találgattam –, bár ez valószínűtlen. Ezekből csak néhány került el ide, mutatóba.

– Az biztos, hogy nem magyarok – zárta a dolgot a kazári fiú.

Megkínáltam cigarettával.

– Kérdeznék valamit, ha nem bánná – mondta a rendőr. – Tetszett járni más országokban is?

– Jártam.

– Engem ugyanis nagyon foglalkoztat, hogy másutt is úgy van-e, ahogy itt nálunk.

– Nálunk hogy van?

– Nálunk úgy van, hogy aki idegen idejön, az itt nálunk úgy érzi magát, mint hal a vízben. Mindene megvan. Azt tessék megmondani, hogy lehetséges-e az, hogy magyar ember is ugyanolyan jól érezze magát egyszer Magyarországon a főváros[ban], mint a külföldiek. S hogy más országokban ez ugyanígy van-e?

A sínen bezörgött a kivilágított, kopott és üres utolsó villamos.



Az kétségtelen, hogy Magyarországon a külföldről érkező ember nem ér annyit, ha magyar, mint amennyit a külföldről érkező idegen ér. A kivagyiság rangfokozatain a hollandus jóval magasabb helyen áll – mondhatni, bíborban született –, mint a hollandiai polgár, aki magyar. A magyar vendégszeretet tékozló szolgalelkűséggel mindig is elsősorban külföldieket tüntetett ki. Az, hogy az átlagember a jövevényt vagy a turistát szívesebben mondja amerikainak, mint amerikai magyar embernek, részben nyilvánvalóan azért van, mert ez jobban esik neki, hiúságának. A magyar országban az esik jól, ha a külföldi Magyarországra eljön, mivel ezt kitüntetésnek veszi, míg azt, hogy külföldi magyar Magyarországra megy, legjobb esetben természetesnek veszi: az ilyen külföldön élő s ott időző magyar az ő számára legfeljebb a magyarok számát növeli, s az, hogy az idegenforgalmi haszon azonos, nem egyensúlyozza ki azt a nemzeti sérelmet, hogy az odautazó a valóságos más nemzetbeliek s magyarbarátok számát saját személyével nem növeli a hazai fejekben.

Az a torz gondolkodás, amely ebben a sajátságos preferenciában tükröződik, természetesen nem független a politikától, a magyar adminisztráció előítéleteitől és példamutatásától sem, s a kultúra sem kivétel. A muzsikusok körében igen jó ajánlólevél az, ha valaki magyar, mindenütt a világon, Magyarországot leszámítva. Ha egy világszerte nagyra becsült zongoraművésznek jó magyar neve van, akkor, mivel magyar ember, keresztnevét nem angolosította, németesítette vagy franciásította. A következmény az, hogy a Györgyöt mindenütt, Ausztráliában, Kanadában, Györgynek írják hangversenyek plakátjain és programlapjain, jelentős nyomdatechnikai erőfeszítéseket téve, hogy e más nyelveken kimondhatatlan keresztnév magánhangzóján az a bizonyos két pont ott legyen. A kivétel Magyarország. Ebben az országban minden szedőszekrényben bőven van az ö betűből, de a keresztnévből George lesz, hogy a magyar vezetéknevet ellensúlyozza, s a művész külföldiségét fejezze ki. Biztonság kedvéért az egyedül Magyarországon elangolosított vagy elfranciásított keresztnév magyarul a szokott helyéről, a vezetéknév mögül a vezetéknév elé lép, vagyis a hangversenyrendezők idomulnak más nyelv szabványaihoz. Abban a rendszerben, amelyre ezek a különlegességek utalnak, a magyar ember, aki másutt displaced person [menekült, hontalan, kitelepített személy, de szó szerint lefordíthatatlan, itt megközelítően: helyét vesztett személy], Magyarországon displaced name-re [helyét vesztett névre] tesz szert.

Ha egy olyan rangos könyvkiadót, mint, mondjuk, a Cambridge University Press, meghívnak egy magyarországi könyvkiállításra, s az egyetemi nyomda angol könyveinek szerzői közül magyart akar Magyarországra küldeni, akkor a rendezőség kifejezi azt, hogy jobban szeretnék, ha olyan érkezne, aki angolnak született. A sajátos óhajt Cambridge-ben részben zokon veszik, mert hiszen udvariasságból akartak olyasvalakit küldeni, aki tud magyarul. A különbségtétel született angol és nem angolnak született szerző között Cambridge-ben nem fordul elő, az, hogy a nem bennszülött angol a bennszülött angolnál alább való, csak pesti fejekben merül fel, s annak, hogy ezt kifejezik, politikai opportunista okai vannak.

A Magyarországon rendezett tudományos konferenciákon a külöldi tudományos intézményeket vagy saját külföldi munkásságukat képviselő magyarokat a rendezőség a század hatvanas éveiben is következetesen beosztotta az angol, amerikai vagy német kontingensbe, az említett keresztnév-áthelyezéssel kiegészítve. Vagyis a szellemi élet külföldön magyar jelesei Magyarországon más országok tudósaivá lesznek, hogy a jelen lévő külföldiek számát ezúton, névleg, szaporítsák, s a magyar résztvevők számát csökkentsék. Azokat tehát, akiket saját nyelv, saját szokások, saját hagyomány együvé kötnek, a haza földjén beosztják ama nemzetekbe, amelyektől ez a nyelv, ez a szokásrend, ezek az ősök megkülönböztetik őket, vigyázva arra, hogy az ilyen személyek magyarságáról nulla mentio fiat [semmi említés se legyen]. Ebben a következetes distancírozásban és leplezésben természetesen hivatali igazodás van az állami gyakorlathoz és egy olyan politikai irányelvhez, ami előírja azoknak a magyaroknak a disszimilálását, akik nem a magyarországi állam polgárai.

* Szabó Zoltán (1912–1984) eddig kiadatlan írása 1971-es amerikai útjáról készült. Címe a szerkesztőtől, András Sándortól származik, miként az elkerülhetetlen szöveggondozás is. A kilencoldalas bevezetés után a 12–113. oldalig számozott, vagyis több helyen oldalhiányos gépirat megtalálható az OSZK Kézirat Osztályán. Az Amerikai jegyzetek folytatása a Kortárs következő számaiban lesz olvasható.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben