Siralom
Etty Hillesumnak, Dachauba
Nem tudhattam, hogy
a sírás imádság.
S vért ízlelni a
számban penitencia.
Zsidó vagyok. Ennyi
szenvedésben hallgatásnak
hívnak, isten, istenfia.
Kételkedem, igen, hogy
kényszerítselek: velem
imádkozz, hozzám,
hozsánna, hallali.
Táncokra vágyom,
nem sikoltani.
Égni énekekben, nem
lángok között. Tűztől,
rostélytól, félelemtől
már most is izzadok.
Mindünkért imádkozzatok.
Túlélni, ami itt van
én aligha fogom.
Priccsen ülök, magamban,
megbénított majom.
Rontsátok le a tábort.
Dőljön a fal. Ömöljön
forró káposztalé
kínzók, kápók nyakába
kondérszám, dél felé.
El innen, el, a dombok
úttá lapuljanak.
Jöjjetek, fagyasztó nappalok,
jeges halál, jöjj forró helyett,
én írni, írni, írni akarok.
Imádkozom, s akárha
átkozódnék.
De meg fogok születni
napfényre, mint falon
egy mozdulalan árnyék.
Keresni fogsz, uram,
mielőtt rádtalálnék.
Relatív
Ars poetica – S. Weilnek
Baj az, hogy érzel,
S elég homályosan?
Másképp alig lehet.
Érezz pontatlanul,
de rajzolj pontosan.
És éppen azt, ami
a leghomályosabb.
E szónak:
érzem, nehezen
hiszek; micsoda ingovány.
Itt egy almáskosár.
Nem érez semmit.
Színültig telve van.
Turkálj, keress, harapj –
remekmű; látod? Élénk vörös.
Kínálja magát fényesen.
Megbámulom. De enni el-
felejtem. Nem ott találsz,
ahol éppen vagyok.
Megyek előre lassan,
S visszanézek. Egyszer.
Azután soha. Elmoshat
egy hirtelen csuszamlás.
Leválaszt létről, gondolatról,
most-ról, faágról, rólatok.
Tengerbe pottyant.
Ha tévedtem, mint egy
hajótörött, ácsorgok
partra vetve. Ha nem,
hányódok deszkaszálon,
s meg-megmerülhetek.
Mint máskor. S újra.
Ki érez itt hitelesen?
A tenger. Ő aztán tudja,
mit tesz az:
vég nélkül bukni föl.
Esetleg boldogan.
