×

Négyszögletű lyuk az ablak jegében

Páskándi Géza novelláiról

Balázs Imre József

2012 // 02
„Bicskájával az ablak jegébe négyszögletű lyukat vágott,
s ezt tréfásan magában »világnézetnek« keresztelte el.”
(Páskándi Géza)

Helyzetcentrikusság

Ha máshonnan nem tudnánk, Dávid Gyulától megtudhatjuk, hogyan folytatódott az ígéretes pályakezdés után Páskándi Géza irodalmi munkássága börtönbüntetése ideje alatt. A Brăila melletti Salcia nevű helységben Páskándi fejben rögtönözte, gondolta ki újabb szövegeit. Dávid Gyula a következőket írja erről: „együtt kubikoltunk, ugyanabban a csoportban. A csoportunk harmadik tagja Simon úr volt, egy szatmári zsidó kisiparos, akivel ketten lapátoltunk-ástunk, Géza pedig talicskázott: fel a gátra és vissza. Ő ugyanis odabent sem volt hajlandó feladni szellemi létformáját, s mivel a talicskával való közlekedés biztosította számára az alkotáshoz szükséges »független nyugalmat«, visszatérve az üres talicskával, mindig előállott valami új verssel, novellával vagy színpadi jelenettel. Simon úrral ketten voltunk a »műértő közönség«.”1

Hasonló jelenettel Páskándi egyik novellájában is találkozunk, igaz, ott nem irodalmi műveket rögtönöznek a szereplők talicskázás közben, hanem álmokat találnak ki, hogy az álmok elmesélésével helyzetet teremthessenek. A rabok az őrmesterük feleségét figyelik napról napra, közel és távol az egyetlen nőt: „A rabok a töltés oldalában álltak, talicskájuk szarvához gyökerezett lábbal. Megállította őket az ősz, a nádas bóbitáinak hullása, a talicskára pergő levelek. Megint elindultak a keskeny pallón, libasorban, egyre gyorsabban, hogy a töltés tetejéről belenézhessenek a pusztába. [...] A könyvelő már fent állott a töltés tetején, nagy lendülettel borította ki a földet, aztán tenyere alatt a síkságba nézett. »Jön!« – s integetni kezdett.”2

Az alábbiakban nem valamiféle megfeleltetések végigkövetésére kívánok vállalkozni Páskándi Géza életrajza és a műveiben olvasható történetek között: a direkt megfeleltetések meggyőződésem szerint egyébként is leegyszerűsítőek és félrevezetőek. Teljességgel eltekinteni sem kívánok azonban attól az élethelyzettől, amelyben a Páskándi-írások egy fontos részének alapötlete megfogalmazódott, és amelyre – hol áttételesen, hol kevésbé áttételesen – reflektálnak is. Székely János mondja egy kései szövegében: „Amióta az eszemet tudom, mindig diktatúrákban éltem, úgyhogy alkalmam volt kitapasztalni a hatalom természetét. A diktatúra ugyanis a meztelen, a leplezetlen hatalom, a par excellence hatalom: a tiszta modell. [...] Úgyhogy szinte már hálás lehetnék, amiért véges-végig diktatúrákban éltem, különben sohasem jutott volna eszembe elgondolkodni a hatalomról.”3 Ha a diktatúra a hatalom leplezetlen megnyilvánulása, a börtön az a hely, ahová a hatalom azokat küldi, akik a legtávolabb vannak a hatalomtól: számukra egyértelmű a jelzés, hogy ők nemkívánatos, perifériára szorítandó tényezők az adott hierarchikus struktúrában. A börtöntapasztalat tehát olyan modellt kínál, amelyik talán még konkrétabbá és kézzelfoghatóbbá teszi azokat a helyzeteket, amelyekben a hatalom a maga nyers, direkt mivoltában megnyilvánul.

A Páskándi prózájáról szóló szakirodalom visszatérő megállapítása a helyzetcentrikus építkezésmód kiemelése.4 Saját értelmezésem számára ez azért fontos tézis, mert a helyzetek felől megközelített figurák identitása kimozdítható és átfordítható. Ha a szereplőket a helyzetük határozza meg, akkor a megváltozott helyzetekben az identitásuk is kibillen, bizonytalanná válik. Kosztolányi Esti Kornéljának karaktere épp azért lehet annyira lebegő és mégis mindig autentikus, mert mindig az adott szituációban képződik meg: ez a prózatechnika volt Kosztolányi számára olyannyira felszabadító a lélektani jellegű prózától való elrugaszkodáskor, s ez a kísérlet inspiratívnak bizonyult a második világháború utáni évtizedek magyar prózája számára is.

A Páskándiról szóló tanulmányokban, kritikákban ugyancsak gyakran felbukkanó abszurd irodalom és színház mint viszonyítási pont ebben a vonatkozásban is releváns, hiszen Ionesco vagy Beckett figurái igen radikálisan helyzetfüggő identitással rendelkeznek – a helyzetekből kiszakítva őket igazából el sem mondható, hogy kicsodák. A szereplők önmagukkal való folytonosságának hiányát természetesen a legkülönbözőbb regiszterekben jeleníti meg az abszurd színház, a harsány komikum és a kiüresedésérzetet kísérő tragikum vagy ezek sajátos, groteszk keverékei egyaránt felbukkannak az irányzat műveiben.

Az alábbiakban Páskándi Géza korai (első két prózakötetében5 megjelent) novelláit vizsgálom a fenti, helyzetcentrikus építkezésmód lehetőségeire kiemelten figyelve. Tézisem, hogy az erdélyi magyar irodalom szűkebb kontextusában Páskándi prózája leginspiratívabb módon Székely János és Bodor Ádám szövegeivel rokonítható. A rokoníthatóság ebben az esetben kifejezetten szuverén, jól felismerhető írói világokat jelent, arról van szó, hogy mindhárman hasonló problémákat vetnek fel, vagy talán pontosabb azt mondani: hasonló problémák közelében járnak, hiszen a töredékes, minimalista narráció Bodornál vagy Páskándinál éppen a „problémafelvetés” struktúráit bontja meg. Más-más variációkat írnak hasonló témákra – és mivel nézőpontjuk és prózatechnikájuk különbözik, az olvasóban kiváltott hatás, illetve a jelentések szóródása is eltérő a befogadás során.

A Páskándi-novellákban és színpadi művekben, -jelenetekben számos visszatérő elem vagy akár paradoxonokba torkolló „levezetés” figyelhető meg. A továbbiakban néhányat emelek ki csupán ezek közül: az idő, a bűn, a szabadság és kiszolgáltatottság, az ént alakító „másik” problémáit. Ezek voltaképpen egymással is szorosan összekapcsolódnak, a rájuk vonatkozó analízis mindig kiterjeszthető egyéb vonatkozásokra is. Ugyanakkor fontos jelezni azt is, hogy az egymással számos átfedést mutató Üvegek, illetve A vegytisztító becsülete című prózakötetek legszűkebb kontextusához mindenképpen hozzá kell gondolnunk Az eb olykor emeli lábát című,6 időben ezekkel nagyjából egyszerre íródott kötetet is, amely műfajmegjelölése alapján párbeszédek, színjátékok gyűjteménye. Az Üvegek, illetve A vegytisztító becsülete ugyancsak közölnek párbeszédes formájú „drámai novellákat”. Látható, hogy Páskándi számára ebben az időszakban a próza és a színjáték hasonló intellektuális kihívást jelentett, és számos átjárást észlelhetünk nála a műnemek között – a párbeszédes forma hangsúlyos jelenléte mellett magát a helyzetcentrikus építkezést is idesorolhatjuk a novellákban. Ő maga a következőket mondja a műnemek lehetőségeiről egy ekkortájt készült interjújában: „Szerintem az epika sohasem szakadhat el a leírástól. A dráma sohasem a párbeszédtől. Az epikában a leírás minden esetben magyarázó jellegű is, tisztázza a körülményeket, rávilágít a hősök jellemére, a cselekményre stb. A drámában párbeszéd során történik ugyanez. Tehát ebből következően ez a két műforma szerintem sokkal demokratikusabb, mint a líra, amely végső soron nem más, mint egy ember, a lírikus lelki zsargonja. Értem ezen a lírikus látószögét, képszerkesztését és a vers tengelyét képező gondolatot. [...] A prózaíró elénk éli a hőseit. Minden hőse kicsit ő, és nem is ő. A lírikus csak a sajátját éli, de ez az ő versbeni élete. [...] A dráma és a próza [...] emberek közötti viszonyokat ábrázolnak, amelyek többek között a körülmények tisztázását is feltételezik.”7 Ezektől a különbségektől indul tehát a Páskándi-próza, és ezeket bontja le.

Kronosz úr tévedése

Időfogalmak versengése zajlik Páskándi egyik legemlékezetesebb novellájában, a Weisskopf úr, hány óra? címűben.8 Szilágyi Júlia a korszak szerzőinek időkoncepcióját elemző írásában arról beszél, hogy novellájában Páskándi „síkjaira bontja a mérhető és a mérhetetlen időt, úgy teszi elbeszélése szerkezeti elemévé. Filozófus hőse (nevezzük cella-filozófusnak, ahogy másokat katedra-filozófusoknak nevezünk) a börtönben lát hozzá időfilozófiájának rendszerbe foglalásához, vagyis ott, ahol az idő megállni látszik. De mégsem áll meg: cellatársait jobban érdekli a konkrét idő; »Weisskopf úr, hány óra?« – faggatják minduntalan a nem időjós, nem is bölcselő, csupán kifinomult időérzékkel rendelkező órást, s bosszantóan elterelik filozófusunk figyelmét az elvont időről, a szi­multaneitás és a szukcesszivitás tanáról...”9

A kiindulópont valóban az absztrakt és a konkrét (pontos) idő ellentéte, hiszen az elbeszélő perspektívájából a konkrét, „civil” életből ismerős idő újra felbukkanása válik gátjává az absztrakt időről való elmélkedésnek.

A Páskándi-novellák helyzetcentrikussága és a helyzeteket kimozdító jellege azonban újabb és újabb modalitásokat rendel ahhoz a tényhez, hogy Weisskopf úr számára a lineáris idő interiorizálódott, és így bármikor felmutatható viszonyítási pontként.

Az elbeszélő például túlzott alázatossággal, eszközszerűséggel „vádolja” Weisskopf urat (azzal, hogy bárkivel bármikor szolgálatkészen közli a pontos időt), amire amaz az objektív tényszerűségre való hivatkozással felel („csak azt az időt mutatom, ami van”). Mögöttes szinten a „vita” természetesen arról is folyik, van-e értelme a börtönkörülmények között fenntartani az odakint érvényes szabályokat: könnyíti vagy nehezíti-e a lineáris idő léte a fogság elviselését?

A másik centrális kérdés pedig a történetben az, hogy mennyire lehet vagy nem lehet kizökkenteni valakinek a belső idejét, világát „odakintről”. Jellemző, hogy míg Weisskopf úr magának az időnek az objektivitását és saját óraműképességét erősen állítja (erre építi identitását: „én, kérem, órás vagyok, nekem kötelességem tudni, hány óra”), fő szorongása, amelyik egy álomból származik, épp a gondolatai közé beférkőző idegen hatalomhoz kötődik. („Bele fogok szarni az agyadba” – mondja neki álmában a Führer.) Hogy ebben az összefüggésben hogyan is értelmezzük a történet végpontját („és ekkor Weisskopf úr feje hirtelen elrobbant”), az persze kérdés. Semmi esetre sem mondható, hogy Weisskopf úr a hatalmi tényezők elképzelése szerint, az ő eszközükként működne tovább. De az sem állítható, hogy a novella szerint a belső világ szuverenitása teljesen függetleníthető volna a külső hatásoktól.

Igen hasonló kérdéseket vetnek fel az Unalom,10 illetve a Vasárnap11 című Páskándi-szövegek. Az előbbi ugyancsak börtönkörülmények között vizsgálja az ott kialakult mentális állapotot: „Az én unalmamnak nem volt tárgya, kezdete és vége, ott lebegett körülöttem, s nem volt perc, hogy ne lett volna állandó.”12 Egyfajta paradox logika szerint épp ebben a befolyásolhatatlan, kimozdíthatatlan jellegben talál ez az elbeszélő önmagára a bezártság helyzetében. A Vasárnap viszont áthelyezi a problémát a „civil” életkörülmények közé, és itt épp a lineáris időből való kilépés miatt válik a vasárnap veszélyessé. Részben talán a saját kudarcokkal, célnélküliségekkel való szembesülés nap­jaként. Másfelől viszont a rárakódott konvencionális máz miatt: a vasárnapot a „civil” világban már-már kötelességszerű várni, illik lelkesedni érte. A kérdésfelvetés egy zárójelben újra összekapcsolódik a „saját idő” jogához való reflexióval, ahogy a Weisskopf-novella esetében is: „Mit szólna ehhez Jálik elvtárs, a technikai osztály vezetője? Mit szólna? Jálik elvtárs ugyanis szereti a vasárnapokat, de ez még nem volna nagy baj. A baj az, hogy nem szívleli azokat, akik nem szeretik a vasárnapokat. Kornis mosolygott: furcsa elégtételt érzett: olyasmin meditál, amit Jálik elvtárs nem tudhat meg, tehát nem vonhatja felelősségre.”13 A helyzet ebben a novellában is kibillen, amikor Kornisnak a barátja megkettőzi a vasárnapgyűlöletet, és Kornist saját érveivel szembesíti, arra késztetve őt, hogy a legkonvencionálisabb ellenérvekkel válaszoljon neki. A vasárnaputálat értéke, ebből is látható, ismét helyzetfüggő, következésképpen relatív: azért „értékes” viszonyulásmód Kornis számára, mert kilóg a sorból, mert más.

Bodor Ádám kötetcímadó novellája, a Plusz-mínusz egy nap14 éppen a börtönbeli és a civil idő közötti átmenet pillanatát ragadja meg, a címbe is kiemelve az idő kérdését. A kétféle léthelyzet, időtípus közötti résben Bodornál is eltűnik, megsemmisül a szereplő, ahogy a Weisskopf-novellában is. Bodornál viszont nem látunk be a szereplői motivációk közé, csupán a kérdésben kevéssé érdekelt őrök interpretációját hallhatjuk, akik a „plusz-mínusz egy nap” kérdéskörét a lineáris idő logikája szerint mérik, és ezen belül tűnnek pontatlannak. Az idő kérdését Bodornál is árnyalja a szabadság, illetve a bűn problematikája.

„Mi mindent tudunk”

„Akkor válunk erkölcsi lényekké (emberekké), amikor egyébként közömbös cselekedeteinkben felismerjük a bűn-mozzanatot. [...] És így elmondhatjuk: a bűn tudata bűnt generál, a bűn erkölcsöt generál, az erkölcs megint bűntudatot. Bűnünk a bűntudat tulajdonképpen.”15 Nem Páskándi mondja ezeket a mondatokat, hanem Székely János, a Gilgames-eposz Enkidu nevű figurájáról töprengve. Valamivel korábban Franz Kafka prózái is hasonló attitűdöket mutattak meg.

Páskándi egyik fontos esettanulmánya a bűn kérdésköréről egyben műfaji játék is: a detektívregény műfaját gondolja tovább A Lajos Fábián megöletése című történetben.16 A csavar Székely János problémafelvetéséhez képest az, hogy a bűnt itt egy utalásrendszer, egy gyanúsítási folyamat indítja el: a szereplőket a „királyi rendőrség” tisztje látogatja meg. A rendőrségi kikérdezés ott hozza létre a bűnt, ahol az addig nem volt, a koncepciós perek logikája szerint. És azért hozhatja létre, mert a bűn voltaképpen maga a bűntudat – ahogy Székely János fogalmazott. A novella két főszereplője a „lusták vagyunk a bűnre” attitűdjénél tart kezdetben, aztán az események, az előtörténet rekonstrukciója során, a „mi mindent tudunk” kihallgatásokon alkalmazott elvének hatására eljutnak „a gyilkos én vagyok” megfogalmazásáig. Végül az egyik olyan mondat, ami talán még sötétebb asszociációkat kelt, egy torz önfelmentést tartalmaz: „senki sem tagadhatja gyilkosságunk mély humanizmusát, magas erkölcsiségét.”17 A folyamat voltaképpen a megfélemlítési mechanizmusoknak kitett, erősen érvényesülő hatalmi struktúrákba zárt ember egyik lehetséges viszonyulásmódját modellálja. Lehetséges párhuzamként ismét gondolhatunk azokra a beszámolókra, amelyeket politikai elítéltek mondanak el kihallgatásuk folyamatáról, a kihallgatási technikák lélektanáról. Páskándi leleménye, hogy többféle történettípust kapcsol össze: a bűnügyi történet alapsémáját (ezúttal a „gyilkosok” a „nyomozó” attribútumait is magukra öltik, és saját bűnük után nyomoznak, miközben mintegy megképzik azt), a koncepciósper-narratívákat (egyik lehetséges példaként ehhez Arthur Koestler Sötétség délben című regényét említhetnénk), az erkölcsi elmélkedést (ezt a novellában főként a dőlt betűs részek képviselik), illetve a hivatalnoktörténeteket, amelyek a köznapi egyhangúságról szólnak. Utóbbinak egyik kibontatlanul hagyott, de jellemző és emlékezetes mozzanata az a vizuálisan is érzékeltetett szimmetria, amelyik két szomszédos épület hivatalnokszobáinak alaprajzát mutatja: „Mindhárom asztaltól ugyanarra az egy ablakra lehetett látni, s ablakunkon át a szemben lévő ablakra, amely mögött ugyanúgy három asztal volt látható, középen, ugyancsak T-alakban elhelyezve, s mellette szintén három hivatalnok dolgozott, akárcsak a mi szobánkban.”18 Ezt a szimmetriát próbálja megbontani a három kolléga egyike, amikor sok év után javaslatot tesz a szoba átrendezésére. Végső soron ebből a változtatási elképzelésből ered majd, erre vezetődik vissza a bűn, amelyre a nyomozó hatóságok kérdései vonatkoznak.

A túlsó épületben szimmetrikusan elhelyezkedő asztalok távlata, tükre tulajdonképpen végteleníti, megsokszorozza a problémafelvetést: nem tudjuk, a túlsó épületbeli X, Y és Z milyen helyzetekbe kerül, milyen viták részesévé válik, de potenciálisan ugyanannak a történetnek a hőseivé válnak már helyzetükből adódóan is. Kitűnő tanulmányában Szász László felhívja a figyelmet a Doppelgänger-jelenség Páskándi-prózában történő felbukkanására – a motívumot ő Babits A gólyakalifa című, korabeli egyetemi körökben népszerű regényéig követi vissza.19 Az adott szituációban az ismeretlen X, Y és Z potenciális alteregók, anélkül, hogy bármi konkrétumot megtudnánk róluk. Ebből következőleg a bűnről folytatott elmélkedéseket sem szűkíthetjük le arra az egyetlen szobára, amelyben a narrátor ül és hivatalnokoskodik.

A Doppelgänger-motívum számos más Páskándi-történetben is megjelenik, a Közvélemény-kutatás című szöveg20 például a szép–rút ellentétpárt képezi meg a testileg tökéletesnek, illetve a testileg torznak minősülő férfiak kapcsán (női szereplőkkel is modellálta már ezt az ellentétpárt az Üvegek kötetnyitó novellájában,21 kis tendenciózus sarkítással azt mondhatnánk, az a novella a szépség helyzetfüggőségét mutatja meg), itt a bűn kérdésköre a felelősségével kapcsolódik össze. A rút itt a szépre ruházza át az azzal kapcsolatos döntést, hogy egyáltalán van-e létjogosultsága, érdemes-e léteznie. Helyzetet teremt tehát, létrehozza azt a kapcsolatot a szép és rút között, amely kapcsolat nem feltétlenül eleve létező. Létrehozza a felelősséget, és létrehozza a bűnt is, hasonlóan ahhoz, ahogy A Lajos Fábián megöletése című történet rendőrei. A szép megszökik a válasz elől, de már maga ez a szökés is beszédes: a felelősség elől, miután már nekiszegezték a kérdést, nem tud elszökni.

Hogy a Közvélemény-kutatás torz szereplője hogyan és mennyiben teremti meg, hozza létre az erkölcsi szituációt, azt talán Bodor Ádám Utasemberek című történetével22 való összevetés alapján jobban érzékelhetjük. Ott a börtönből szabadult, az igazságszolgáltatás intézményrendszere szempontjából tehát „megbűnhődött”, de ezt a megbűnhődést ambivalensen megélő figurát látjuk. A börtönből érkező Obrád Simon és Bahleda Géza a személyes szférába próbálják meg áthozni a bűn fogalmát az intézményesből, és a bosszú szituációjának felelősségvonatkozásait feszegetik provokatív módon:

„– Ez itten Bahleda Géza úr – mondta nyájas hangon. – Ez maga Bahleda Géza, aki fölperzselte az önök gazdag és virágzó faluját. [...]

– Nézzenek – mondta Bahleda Géza.

– Nézzék.

– Nem – mondta a büfés. – Nem nézzük.

– Azt nem lehet – mondta oktató hangon Obrád Simon. – Nem azért jött ide, hogy ne nézzék.

– Tessék nézni – parancsolta Bahleda Géza.”23

Itt tisztábban látszik, hogy a helyzetek nem „maguktól”, a személyektől függetlenül jönnek létre, hanem igen gyakran manipulatív beszédcselekvések, színrevitelek eredményei, amelyek azonban igencsak alkalmasak autentikus „bűnszituációk”, bűntudatok megteremtésére.

Ugyanebben a gondolatkörben mozog a Nem éppen vadállat... című Páskándi-novella,24 amelyik ugyancsak a felelősség kérdését teszi kézzelfoghatóvá, ezúttal nem a bosszút, hanem a parancsra végrehajtott emberölést választva viszonyítási pontnak. A felelősség elhárításának mozzanatait figyelhetjük, és szinte szükségszerű, hogy a korszak egy másik fontos, sokat emlegetett novellájához viszonyítsunk, Székely János Emberbarátok című írásához.25 Mindkét esetben a katonaszökevények parancsba adott kivégzéséről van szó, egy már evidensen vesztes háború kontextusában. Szász László így vázolja a két novella irányultsága közötti különbséget: „A Nem éppen vadállat... alaphelyzete csaknem azonos Székely János Emberbarátok című írásáéval. Csakhogy míg utóbbi a rá jellemző bölcselői attitűddel, a szereplői bűntudatával azonosuló álláspontjáról mintegy benne élve a történtekben morális esszévé formálja a narrációt, Páskándi az auktoriális szerző tárgyilagos hűvösségével a bűn továbbításának logikai paradigmasorát hozza létre: a százados a hadnagyra, a hadnagy az őrmesterre, az őrmester végül az egyszerű honvédra ruházza át a kivégzés felelősségét, arra, akinek legkevesebb köze sincs a hatalmasok háborújához, viszont nem háríthatja tovább a parancsot.”26 Ebben a paradigmasorban a szereplők egymás alteregói: egyikük bűne a másikéra vonatkozatva nyeri el formáját, kontúrjait. Formálisan áthárítható ugyan a bűn (a kivégzés mint gesztus), akárcsak Székely János novellájában, amikor a szolgálatos tisztek egymásnak adják át a felelősséget a szolgálat időtartamának lejártakor, de logikai értelemben a bűn átsugárzik azokra is, akik nem a saját kezükkel követik el az emberölést. Igencsak jellemző, hogy ebben a szituációban mennyire fontos a mások tekintetének jelenléte: Székely Jánosnál vannak szemtanúk (a kirendelt kivégzőosztag tagjai), ezáltal is következik be a bűn „közösségivé” válása. Páskándinál nincs szemtanú, sőt fontos a kivégzés végrehajtója számára is, hogy maga az áldozat se láthassa át a helyzetet, miközben egy fikciót, a harmadikként jelen lévő ellenség szituációját játsszák el: „A szökevény arasznyira felemelte a fejét, de a katona visszaparancsolta: meglátják! [...] Zajtalanul a toprongyos háta fölé emelkedett.”27 Bodor Ádám kivégzés-novellájában ugyancsak a tekintet változtatja meg a szituációt: a kivégzőket valamennyire zavarba hozza az áldozat tekintete:

„– Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.

– Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.”28

Jól érzékelhető ezekből a történetekből az, amit Székely János az Enkidu-mítosz értelmezésekor a bűnnek a szocializációval való összefüggéséről mond; a szocializáció pedig autonóm személyiségből eszközzé teszi az embert, mondja (illúziótlanul) Székely.29 A bűn többek között attól bűn, hogy elkövetéséhez hozzárendelünk egy szemtanút. Egy olyan szemtanút, aki esetleg mi magunk is lehetünk – mint olyasvalaki, aki kívül helyezkedve önmagán, egy másik szemével nézi az elkövetett tettet.

Így válik a gondolatszabadság és gondolatbűn kérdésköre a Páskándi-novellák egyik speciális esetévé. A Táncos című novella többek között az álmodáshoz, a vágyakhoz való jogról szól, és arról, mi történik, ha a magánvágyak közösségivé, nyilvánossá válnak. A hitfejtő című történet ugyancsak a gondolat szabadságának kérdéskörét modellezi, annak lehetőségeit vizsgálja, hogy mi történik, ha valaki az abszurditásig menően korlátozni próbálja a gondolat szabadságát. „Magára kell alapoznia annak, aki a másikról a rosszat feltételezi”30 – mondja végül ki az egyik szereplő, és ezzel rámutat minden efféle igyekezet abszurditására: hogy a cenzori gondolkodás voltaképpen ugyanazt a gondolatbűnt követi el újra és újra, amelyet büntetendőnek tételez másoknál.

Az ént alakító másik

Van-e egyáltalán olyan hely, ahová nincs betekintése a másiknak? Van-e magánszféra, van-e a szabadságnak helye? Páskándi korai novellái gyakran klausztrofób, zárt tereket mutatnak, és igen jellemző, hogy a másik tekintete alakítja az én viselkedését. Az Üvegek című novella hősének, Zsol­dosnak például számolnia kell azzal, hogy legintimebb tevékenységeit is figyelem övezi: miután a havazás elszakítja az udvar végében álló buditól, meg kell oldania valahogy testi szükségleteinek kielégítését. Előbb bekéredzkedik a főbérlőék vécéjére, de ebben a helyzetben túlontúl kiszolgáltatottnak érzi magát, és a másik reakciója sem segíti leküzdeni ezt az érzést: „megérezte, hogy ebben az indulatszóban [„Ó!”] több a meglepődés, mint a szívélyesség, több a gunyor, mint az előzékeny szánalom.”31 Miután erről a lehetőségről lemond, és a magánszférájába húzódik vissza, kiderül, hogy ez sem lehetséges: a házmester kopogtat be hozzá: „»Amint az a lakóktól összegyűjtött nyilatkozatokból kiderül – mondta hivatali ridegséggel –, ön, Zsoldos úr, csupán annyit tud igazolni, hol végzi a nagydolgát. A gyanúnk az – folytatta a házmester –, hogy ön nem a mi klozetteinkben vizel. Hol vizel ön, Zsoldos úr?« Zsoldos szíve a torkába ugrott. »Hol is vizelek én?« – tette előbb a zavartat, de a vér hamar a fejébe tódult, s támadóan előbbre lépett: »Az én szobámban – az én üvegeimbe« – és jól kitárta a spanyolfal függönyét. A házmester minden üveghez odament, megszagolta, s mindegyik után fontoskodva bólintott: »Jelenteni fogom a lakóknak, hogy megnyugodjanak. Tehát ön is vizel.«”32

A Gheorghiu-Dej-korszak romániai magyar rövidprózájában egyébként igencsak jellemző, hogy a szereplők nyilvános terekben tűnnek fel, minimális az intim szféra jelenléte: a szocreál értékrendje számára az a releváns és az a fontos, ami a nyilvánosság előtt (a termelési folyamatban, a gyűlésen stb.) zajlik.33 A hatvanas évek második felétől Páskándi és mások prózai munkáiban az érték­jelentések már inkább fordítva kapcsolódnak a nyilvános–intim dichotómiához. Érzékelhetővé válik a nyilvánosság tolakodó, korlátozó jellege az elbeszélt történetekben. A legszebb római férfi34 című történet hőse például megpróbálja elrejteni szépségét mások tekintete elől, sikertelenül. A Milyen szép feleségünk van35 az önmagára a másikban rálátó férfi története, akárcsak a Záróra után36 című, részletesebben kibontott történet, ahol a főszereplő, Barladai a mások által róla mesélt sztoriknak szolgáltatja ki magát. Nem látja, vagy nem akarja látni önmagát, csak ezeken az elbeszéléseken keresztül.

Erre a mások által látott, alakított énre teszi fel az életét a már emlegetett Közvélemény-kutatás torzszülöttje is, önmagában nem kíván létezni. Azok az állapotok, amikor valaki egyedül van a Páskándi-novellákban, általában groteszk szituációk (a Csendes óra37 öregembere például az árnyékszékben üldögél minden nap egy-egy órát, az az egyetlen hely, ahol úgy érzi, békén hagyják – és oda is behallatszik felesége ideges, jelzésértékű csörömpölése), vagy rövidesen lelepleződik mások általi meghatározottságuk (mint például a Vasárnap38 című novella esetében).

Az intim szféra korlátozottságával, behatárolt voltával szembesít tehát minduntalan Páskándi az ekkortájt írt novelláiban, jeleneteiben: besúgók és megfigyelők, egy-egy ablak túloldalán elhelyezkedő potenciális szemlélők alakítják a szereplők élethelyzeteit. Ez a megfigyeltség pedig gyakran interiorizálttá válik, mint például A világ legjobban őrzött palotája39 esetében, ahol maga a felirat („A világ legjobban őrzött palotája”) a palota őre. Olykor éppen a megfigyeltség, mások általi be­folyásoltság ténye mozdítja ki egy-egy szereplő véleményét, identitását (A vegytisztító becsülete40), a szereplők már nem azonosak önmagukkal, ha egy harmadik személy új helyzetbe hozza őket.

Összegzés

Páskándi Géza novellái hasonló helyzeteket írnak meg, mint Bodor Ádám első novellásköteteinek történetei. Bodor szereplői is figyelik egymást, betolakodnak a többi szereplő intim szférájába, kérdezősködnek, leskelődnek. Ebből a szempontból mindkét prózaíró meghatározó jelentőségűnek, már-már szükségszerűnek (és kellemetlennek) láttatja a személyközi interakciókat. A különbség prózatechnikai: Bodornál magának az olvasónak nincs bejárása a gondolatok közé, általában szereplői horizont szintjén képes átlátni a másik motivációit. Egyfajta jelzésként interpretálhatjuk ezt a visszatérően felbuk­kanó eljárást: a személyiségnek megvannak a maga titkai, action gratuite-jei, akár önmaga számára is. Interpretációk készülhetnek ezekről, de azok mindig ellenőrizhetetlen terepen mozognak. Bodornál épp ezért az érzékszervi megismerés funkciói és esetenként annak félrevezető manőverei hangsú­lyozódnak.

Páskándi és Székely János átlépnek ezen a határon, őket inkább a személyiségen belül összeütköző motivációk, az ezekből eredő paradoxonok érdeklik. Páskándi történeteiben általában instabilabbak a személyiségek, hangsúlyosan helyzetekben létrejövő, aztán újra kimozduló figurák – kapcsolatba hozhatjuk ezt a vonást az abszurd drámák emberképével. Székely Jánosnál determináltabbak, kimerevítettebbek a helyzetek, ami viszont azt is jelenti, hogy mélyebben, bölcseletibb mélységekig bomlanak ki talán, mint Páskándinál. Mindkettőjüknél fontos szerepet kap a bűn és a felelősség kérdésköre, és mindketten kerülik a könnyű válaszokat e kérdéskör kontextusában. A helyzetek azonban meghatározó kiindulópontok mindkettejüknél: egy lehatárolt térben, mint egy ablak jegébe kapart résen keresztül vizsgálják az általánosnak láttatott törvényszerűségeket.

Három kivételes tehetségű prózaíró modellez tehát olyan szituációkat, amelyekben ráismerhetünk a hatvanas–hetvenes évek tipikus élethelyzeteire, de át is írhatjuk őket olyan kontextusokba, amelyekben miközben minden megváltozik, a helyzetek feszültsége és jelentésessége megmarad.

* A tanulmány megírása idején a szerző az Európai Szociális Alap által 2007–2013 között a POSDRU/89/1.5/S/61104 számú szerződés alapján társfinanszírozott Humán- és társadalomtudományok a globalizálódó fejlődés kontextusában című posztdoktori kutatási program ösztöndíjasa volt.

Jegyzetek



1 Dávid Gyula, 1956 Erdélyben és ami utána következett = Viharok. 1956-os irodalom a Korunkban, szerk. Balázs Imre József, Komp-Press, Kolozsvár, 2006, 71.

2 Páskándi Géza, A Táncos = Uő, Üvegek, Irodalmi, Bukarest, 1968, 78.

3 Székely János, A valódi világ, Osiris – Századvég, Budapest, 1995, 170.

4 A teljesség igénye nélkül: Szakolczay Lajos, Logika és humánum = Uő, Dunának, Oltnak, Szépirodalmi, Budapest, 1984, 226.; Bertha Zoltán, Az első Forrás-nemzedék = Uő, Gond és mű, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994, 89.

5 Páskándi Géza, Üvegek, Irodalmi, Bukarest, 1968; A vegytisztító becsülete, Kriterion, Bukarest, 1973.

6 Páskándi Géza, Az eb olykor emeli lábát, Kriterion, Bukarest, 1970.

7 Műformákról = Huszár Sándor, Az író asztalánál. Beszélgetések kortárs írókkal, Irodalmi, Bukarest, 1969, 286–287.

8 Páskándi, Üvegek..., i. m., 120–134.

9 Szilágyi Júlia, Idő és irodalom, Korunk, 1969/3. 391.

10 Páskándi, Üvegek..., i. m., 35–40.

11 Uo., 71–77.

12 Uo., 36.

13 Uo., 72–73.

14 Bodor Ádám, Plusz-mínusz egy nap, Kriterion, Bukarest, 1974.

15 Székely János, Enkidu mítosza = Uő, A mítosz értelme, Kriterion, Bukarest, 1985, 90–91.

16 Páskándi, Üvegek..., i. m., 163–204.

17 Páskándi, Üvegek..., i. m., 203.

18 Uo., 193–194.

19 Szász László, Az elbeszélés értelemváltása = Uő, A bizarr valóság írója, Kortárs, Budapest, 2003, 133.

20 Páskándi, Üvegek..., i. m., 99–109.

21 Páskándi, Szép nő, csúnya nő = I. m., 5–11.

22 Bodor Ádám, Utasemberek = Uő, A tanú, Irodalmi, Bukarest, 1969, 154–174.

23 Uo., 170–171.

24 Páskándi, Üvegek..., i. m., 219–231.

25 Székely János, Emberbarátok = Uő, A nyugati hadtest, Kriterion, Bukarest, 1979, 64–80.

26 Szász László, I. m., 136.

27 Páskándi, Üvegek..., i. m., 230.

28 Bodor Ádám, A kivégzés = Uő, A tanú, i. m., 42.

29 Székely, Enkidu..., i. m., 87–88.

30 Páskándi, A vegytisztító..., i. m., 266.

31 Páskándi, Üvegek..., i. m., 91.

32 Uo., 94–95.

33 Vö. Balázs Imre József, Antropológiai szempontok a Gheorghiu-Dej-korszak rövidprózájának megközelítéséhez = A sztálinizmus irodalma Romániában, szerk. Uő, Komp-Press, Kolozsvár, 2007, 68–74.

34 Páskándi, A vegytisztító..., i. m., 33–35.

35 Uo., 5–7.

36 Uo., 222–241.

37 Páskándi, Üvegek..., i. m., 16–18.

38 Uo., 71–77.

39 Páskándi, A vegytisztító..., i. m., 13–14.

40 Uo., 25–27.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben