×

Ha az utolsó, legutolsó; Már csak a hang

Ágh István

2012 // 02

Ha az utolsó, legutolsó


Új könyvem első költeményét
úgy kezdeném, mint pálya végén
szokás megírni valamennyit
valamiről még valameddig,
míg az idő bele nem borzaszt,
soraim hova araszolnak,
most már szó szerint élethosszig,
mit a létem kurtít vagy hosszít.

Sohasem hallott ráadásra
késztet az élet elmúlása?
vagy éppen magamat ismétlem,
mint a gesztenyefa az őszben?
olyan csodálatosnak látszik,
ha a lombhullás kivirágzik,
mégis a legszomorúbb képe
ragyog az időtévesztésnek,
ahogy átsüt az elnyűtt, rozsdás
leveleken a szűz naivság,
egy gyertyagyújtó csipkekesztyűs
tündér az ágakon keresztül.

A fák most télbe készülődve
nehézségüktől könnyebbülnek,
összegyűlt emlékeim zsákja
nyomja vállam, fájdítja lábam,
másként múlik, ami megújul,
mint az, ami vissza nem fordul,
kegyetlen változásról van szó,
ha az utolsó, legutolsó.

Örömeimből dől a bánat,
mosolygásom, akár az álarc,
míg engem próbál rejtegetni,
addig szemem átlát mindenkin,
mintha az Utolsó Ítélet
árnyékai közelednének,
megannyi csetlő-botló csontváz,
bár hús-vér nőt és férfit formáz,
én meg egyedül velük szemben
kérdezem fölöttük az Istent
nagy szentségtörő indulattal,
miért hal meg a halhatatlan?

Vajon bűn-e, ha sértettségem
okozóját most számon kérem
amiatt, ami meg sem történt,
hogy lassan nem létezem többé,
azért teremtett, hogy imádjam
akár ebben a nyíló fában?
vagy azért van, mert kitaláltam,
válasz gyanánt az elmúlásra?

Úgy menekít feledkezésbe
az Isten is, mint a költészet,
s ahogy a vén suszter csinálgat
ünnepi lábbelit magának,
pedig már fölhúzni se bírja,
elég, ha elkészül a csizma,
valami tükrös mély kacsintás
oda, ahol legényesen járt,
s ha ráhagyná az utódokra,
hiába szép, ha nincs divatja,
kamrába akasztott tarisznyák
között dohos huzatra himbál.

Már csak a hang


Miért nyaralok most e lakható
kúriában, és miért éppen én?
nyilván  a mai viszonyon múlott,
az meg a múlt következményeként,
voltam én jövő elől menekült,
s házunkból szándékos cserbenhagyás
miatt  kerültem birtokon kívül,
rendkívüli  időket élve át.

Dologidőben pihen a kezem
kétszáz esztendős költemény alatt,
mintha előbb még a kaszanyelet
fogtam volna, oly  közel a talaj,
atavisztikus vonzalom csupán,
ha már semmi sem kényszeríti ki,
a jelenkori parlag udvarán
jobbágyként  eljátszani Berzsenyit?

Mit jelent a mezei szorgalom,
ha embertelen zümmög a mező?
beteljesült korai jóslatom,
a falut megette a temető,
bár a nevek most is ugyanazok,
mégis minden mást jelent, mint ami,
ahogy elleplezi  a csillagok
pislogása az ég borzalmait.


Éhes jószág bőgését hallani,
amint a határ túlfelén rivall,
nem lepne meg egy vándorcirkuszi
oroszlán bömbölése annyira,
mint ez a  hangjától boldogtalan
tehén, amint sír, vádol és dühöng,
nemcsak  mert etetése elmaradt,
ha színültig zöld eleség a föld.

Békében estvélyedett táj alól
kelti  a túlélés rettenetét,
mert saját visszhangjának válaszol,
nem marad abba ez a  párbeszéd,
pedig már a napot befejezi,
s mintha őstulok tülkölne tovább
a  Marcal felől, mint mesebeli
sárkánygyík,  túl az Óperencián.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben