Egy egyetemi hallgató (hadbírósági ítélettel hat évre taksált) ’56-os feljegyzései

„Emez írott hozzászólásom vajon ma hol
lehet? Dohosodik a »szeku«, a törvényszék
levéltárában? Elégették?”

(Páskándi Géza: A megvallás, avagy van-e lélekröntgen?)¹

1957. június 13-án a kolozsvári Tartományi Katonai Bíróság hat év börtönre ítélte Páskándi Gézát, „nacionalista, irredenta, anarchista” lázadásra való felbujtás vádjával. A vád az író három kézira­tára alapozott, amelyek közül az első az akkor már hét év börtönre ítélt Várhegyi István által fogalmazott diákszövetségi Határozati javaslathoz készített kiegészítése, a második e javaslat megvitatására 1956. október 24-én rendezendő kari diákgyűlésre előkészített felszólalása, a harmadik Egy egyetemi hallgató feljegyzései című cikkének fogalmazványa volt.²

A kiegészítést Páskándi Géza átadta Várhegyi Istvánnak, a diákgyűlésre előkészített felszólalása azonban nem hangzott el, s a cikk is fogalmazványban maradt. Az említett „tárgyi bizonyítékokkal” a „lázításnak” legfeljebb a szándéka lett volna bizonyítható, ami még az akkor érvényben lévő román Büntetőtörvénykönyv 327-es paragrafusa szerint sem képezte bűncselekmény tárgyát. Mindez persze nem zavarta a Kolozs Tartományi Katonai Bíróságot. Páskándi Géza megkapta, és kis híján leülte a hat évet.

Mindezek közismert tények. Amint a fenti mottóból sejthető, beszámolt róluk maga Páskándi Géza az idézett Megvallásban, az 1995-ben írt Curriculum vitae-jében,³ s a „szeku levéltárából” előkerült periratok birtokában foglalkozott velük az erdélyi ’56-os perek fáradhatatlan kutatója, Tófalvi Zoltán is.⁴ Az alábbiakban nem is a pert (esetleg a kihallgatások lefolyását) vagy a közel hat esztendő történetét akarom felidézni, hanem az említett három Páskándi-írás alapján azt szeretném közelebbről megnézni, hogyan látta az akkor harmadéves egyetemi hallgató a romániai egyetemi rendszert, s mi is volt az elképzelése annak megreformálásáról.

Ez az egyetemi rendszer, amely 1956 őszén a kolozsvári (de mellettük a bukaresti, a temesvári) diákok bírálatát kiváltotta, az 1948-as tanügyi reformmal teremtődött meg. A korábbi években, a Bolyai Tudományegyetemen még 1945 és 1948 között is, gyakorlatban volt a régi egyetemi rend: a hallgató – bizonyos előírások mentén – szabadon alakíthatta egyetemi tanulmányainak tartalmát, s meglehetősen kötetlen volt az óralátogatás is. Hogy csak a bölcsészkarnál maradjak: a választott (és végig kötelező) 2-3 szaktantárgy mellett a négy egyetemi év alatt bármikor fel lehetett venni a kiegészítő tárgyakat (magyar szakosoknak magyar történelmet, lélektant, pedagógiát, művészettörténetet, finnugor összehasonlító nyelvészetet, esztétikát). Az orosz nyelv a Bolyain az egyik választható szak volt a francia, a német és a román mellett. Az óralátogatás nem volt köte­lező: tanév elején jelentkeztünk leckekönyvünkkel az előadó tanárnál, aki jelentkezésünket aláírásával igazolta, aztán szabad volt a világ, csak a vizsgaszesszió közeledtével kezdtünk el szorgalmasan járni az előadásokra, lehetőleg az első padokban ülve, hogy a vizsgán a tanár emlékezzék az arcunkra. Évente meg volt szabva az, hogy a fő-, illetve a mellékszakból hány vizsgát kell letenni ahhoz, hogy felsőbb évfolyamra beiratkozhassunk; a kiegészítő tantárgyak hallgatását és az azokból kötelező vizsgákat pedig csak a negyedik év lezártával kérték számon.

Ennek a kötetlen rendszernek az egyik előnye az volt, hogy a hallgató szabadon választhatott a kiegészítő tárgyak között, sőt az előadásokat látogathatták alkalomszerűen az egyéb szakosok is. A másik előny volt, hogy a szabad óralátogatás következtében bőségesen jutott idő könyvtárba járni, az előírt szakirodalom mellett akár más egyebet is olvasni, tanulmányozni.

1948-ban a tanügyi reformmal gyökeresen megváltozott minden: bevezetésre került a marxizmus–leninizmus, amely kötelező tárgy volt minden karon és minden szakon (az Egyetemiek Háza nagytermében tartották az előadásokat, az első években többnyire a pártapparátushoz tartozó aktivisták), s évfolyamonként szemináriumokon kellett „elmélyítenünk” tudásunkat. Kötelezővé vált az orosz nyelv is, különben az egyetlen idegennyelv-szak a Bolyai Egyetemen, amelynek tanulása alapfokon kezdődött, mivel az akkori középiskolákban még az alapok megszerzésére is alig volt lehetőség. Az előadások látogatása kötelező volt, névsor, jelenléti ív alapján ellenőrizték, s a hiányzásokat igazolni kellett. Az egyetem egész légköre hasonlított ahhoz, ami a középiskolát uralta, s ez a terminológiában is éreztette hatását. Nem előadásokra, hanem „órákra” (sőt később „iskolába”) jártunk, a tanterv szerint összeállított „órarend” alapján, a szemináriumokon „feleltetés” folyt, pláne a marxista szemináriumokon az előző órán „leadott” anyag – például a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története, A tőke, az Anti-Dühring stb. megfelelő fejezeteinek – visszakérdezése.

Szükséges volt az, hogy mindezt ennyire részletezzem, mert az az egyetemi reformtervezet, amelyet Várhegyi István a Történelem–Filológia Kar diákságának megbízásából kidolgozott, ezzel a merev, a tudást középiskolás módszerekkel „tanító” és számon kérő rendszerrel is szakítani kívánt. Ehhez adta hozzá a maga támogató véleményét Páskándi Géza, s ezt egészítette ki javaslataival.

Az első Bolyai-per fő bizonyítékát képező Határozati javaslat⁵ megfelelő részeiből – amely miatt néhány héttel korábban négy bolyaistát ítélt már el a hadbíróság – az egész egyetemi oktatási rendszert átgondolva egy olyan koncepció rajzolódik ki, amely az egyetemi oktatás rendszerét illetően visszatérést jelent a korábbi, nagy hagyománnyal rendelkező és jól bevált gyakorlathoz. De tartalmaz ez a tervezet az akkori időkből és nem is olyan régi közvetlen tapasztalatokból fakadó egyéb elvárásokat is: az egyetem státusát illetően például egyetemi autonómiát. Felmérte továbbá ez a javaslat a diákság szociális (diákjóléti) helyzetét, az akkor gyakorlatban lévő – és megreformálásra ítélt – ösztöndíjrendszert is. Az egyetemen kívüli kulturális nevelést illetően egy olyan szellem kialakításának elvárása körvonalazódott benne, amelynek célja a nemzeti értékek ismerete és megbecsülése, a közösségi felelősségérzet kiteljesítése. Az 1956–57-es Bolyai-perekkel foglalkozó Tófalvi Zoltán megítélése szerint, összevetve az egykorú magyarországi diákprogramokkal, a Várhegyi kidolgozta tervezet „sokkal mélyebb, tudományosan megalapozottabb, sokkal szélesebb spektrumú”. Viszont – teszi hozzá – „teljességgel hiányzik [belőle] a magyarországi diákprogramokra jellemző radikalizmus”.

A javaslattervezet magán viseli az 1956 tavaszán végbement XX. szovjet pártkongresszus nyomán beindult „olvadás” nyomait. Várhegyi hivatkozik például az RKP II. Kongresszusának a túlzott központosítást és a vezetés bürokratikus módszereinek elterjedését elítélő passzusaira, sőt az egyetemi reformmal kapcsolatos elgondolásait is erre építi. Ez a szellem érezhető a javaslatnak azon a részén, amely az egyetemek és a minisztérium viszonyát taglalja: például hogy a minisztérium szabhassa ugyan meg az egyetemek előtt álló feladatokat és azok teljesítésének eszközeit, de az egyes egyetemeknek saját helyzetük ismeretében joguk legyen azokat véleményezni, és mi­után az előírások törvényerőre emelkedtek, „rugalmasan alkalmazni”. De ez jut kifejezésre az egyetemi autonómiára vonatkozó elképzelésekben is, amelyben többek között szerepel a rektor és az Egyetemi Tanács tagjainak a parlamenti képviselőkével azonos mentelmi joga (amivel kapcsolatban csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a negyvenes évek végén a Bolyai Egyetem két rektorát és több professzorát tartóztatták le, és állították hadbíróság elé hazaárulás vádjával). Ugyanilyen sar­kítottan írja le a Határozati javaslat a Kari Diákszövetség és a felsőbb diákszövetségi (egyetemi, városi, országos) szervek közötti viszonyt, amelyben a Kari Diákszövetség „önkormányzati joga” a „teljes cselevési szabadság biztosításáig” terjed, beleértve a külföldi diákszervezetekkel való kapcsolattartást vagy a sajtó nyilvánossága előtti szereplést is. A szovjet tömb alá vetett országokban a hatalomátvétel után meghonosított központosított rendszerben ezek az elgondolások mindenképpen eretnek elképzelések voltak, és ideológiától függetlenül a mindenkori román hatalomgyakorlásnak a lényegét veszélyeztették. Bizonyság erre nemcsak az, hogy a XX. szovjet pártkongresszuson fennen lobogtatott, sőt néhány román pártdokumentumban is megerősített jelszavakat – épp a Páskándi-per a tanúság rá – a romániai hatalomnak esze ágában sem volt komolyan venni, de talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy a központosításról az „új hatalom” még ma, az 1989-es rendszerváltás után két évtizeddel sem tud (nem is akar) lemondani.

Nincs itt terünk arra – bár érdemes lenne –, hogy további részletekbe menően bemutassuk ezt a Várhegyi-féle Határozati javaslatot, ehelyett térjünk rá Páskándi Géza kiegészítéseire.

Mindenekelőtt idézzük Páskándi friss olvasói véleményét a tervezetről, úgy, ahogy azt 1956. november 13-án – két nappal a tervezet alatt szereplő dátumot követően – papírra vetette: „mint fiatal író s mint egyetemi diák csak a legforróbban támogathatom ezt a javaslatot, amely végre hozzáértéssel fogalmazza meg az egyetemi ifjúság óhaját és követeléseit. Örülök, hogy végre igaz hangon fogalmazzák meg ezeket a program-pontokat és semmilyen buta előítélet, szellemi szűkkeblűség s félelem-szülte oktondiság nem gátolhat meg bennünket az értelmes véleménymondás[ban].” Alább pedig: „Nincs és nem is lehet kételyem afelől, hogy ezt a programot diákságunk valóra fogja váltani a szellemi szabadság és az értelem nevében...”

Ezután következik az inkriminált négy (valójában nyolc) pont: 1.) egyetért a Határozati javaslatnak a tandíj- és ösztöndíjrendszerrel kapcsolatos részével, megjegyezve azonban, hogy azt „a legutolsó (viszonylag leghumánusabb) minisztériumi rendelkezés után is szükséges [...] felülvizsgálni”; 2.) helyesli a szabad óralátogatást, kiegészítve azt – a filológusok számára – néhány szaktárggyal (egyetemes filozófiatörténet, művészettörténet, magyar történelem); 3.) javaslatot tesz a létrehozandó népi kollégiumok és a tudományos diákkörök nevére (Móricz Zsigmond Kollégium, Zrínyi Ilona Népi Kollégium, Kőrösi Csoma Sándor Diákotthon, Kaffka Margit Leányotthon, illetve Szász Károly Kör, Csűry Bálint Kör, Eötvös Loránd Kör); 4.) javasolja a magyar és történelem szakosok heti közlönyének megindítását (Íródeák vagy Gaudeamus címmel); 5.) szorgalmazza a külföldi utazások lehetővé tételét, megfelelő anyagi segítséggel (nyugati országokba is); 6.) hozzászól a tudományos diákkörök elnevezéséhez; 7.) javasolja egy, az egész egyetemi ifjúságra kiterjedő irodalmi kör létrahozását (Mikes Kelemen Kör néven), amelynek feladata lenne az irodalom és a nyelvművelés népszerűsítése az egyéb szakosok körében is; 8.) felveti a Bolyai Tudományegyetemen évekkel korábban megszüntetett filozófia szak újraindításának igényét.

Ezek voltak azok a kiegészítések, amelyeknek – a vádirat szerint – „antimarxista polgári jellege volt”, s amelyek „a népi demokratikus rendszer felsőfokú oktatásban 1948 után lezajlott forra­dalmi reformok ellen irányultak”, sőt, amelyek egy részének „anarchista és pártellenes jellege volt”. (A szö­veget a Tófalvi Zoltán tanulmányában közölt fordítás alapján idézem. A Hozzászólás... eredeti szövegét a Várhegyi Istvánnál tartott házkutatáskor vette magához a Securitate, a rajta olvasható szöveg szerint: „1. XI. 1956. A fost gasit la mine. Várhegyi Stefan”)

A második dokumentum, az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből minden bizonnyal a Várhegyi-féle Határozati javaslat ismeretében, nem sokkal annak elolvasása után keletkezett, és Páskándi Géza autográf kézirataként maradt fenn az ő törvényszéki iratgyűjtőjében, a periratok mellékleteként. Kézírásos szöveg, részben piros, részben kék tintával, 11 eredetileg számozott oldal. Páskándi letartóztatásakor, a házkutatás után vette magához a Securitate, rajta a szöveg: „Gasit la mine Páskándi”. A kihallgatáskor tett vallomása szerint egy cikk fogalmazványa, amelyet azért nem véglegesített, mert bizonyos statisztikai adatok hiányoztak hozzá. Valóban, az első alfejezetben (Egy kis statisztika) csak a vezérszavak szerepelnek, az „általános túlterheltség, a vizsga- és óralátogatási hajsza” bizonyító számai hiányoznak. Cikkének alapgondolata, hogy a jelenlegi kötelező óralátogatási rendszer lehetetlenné teszi a hallgató számára azt, hogy szakjában elmélyüljön, holott az egyetem valójában ettől lenne egyetem. Megoldásként azt javasolja, hogy csak első éven legyen kötelező az óralátogatás, másodévtől kezdve pedig a hallgató számára fokozatosan mind nagyobb szabadidő legyen biztosítva. A szabad óralátogatást a marxista tantárgyakra is kiterjesztené, s azzal indokolja javaslatát, hogy így az előadó is igényesebb lesz önmagával szemben, mert színvonaltalan előadással nem fogja tudni vonzani a hallgatókat. Az orosz nyelv mellett – amelyet kötelező tantárgyként megszüntetne – választható nyelvvé tenné a többi világnyelvet, ezeket ugyanis – érvel – a középiskolában sokkal kisebb óraszámban tanulták a diákok. A szabad óralátogatást aztán az ő elgondolásában tovább kellene fejleszteni (IV. és V. évfolyamon már kétnapos előadási hétig), annak érdekében, hogy a hallgatónak lehetősége legyen az államvizsgára irányuló, egyre inkább elmélyülő kutatómunkára.

Teljesen megújítaná a vizsgáztatás módszerét is: számonkérés helyett „meghallgatás” lenne ennek lényege, ahol „ember ülne emberrel szemben”, s a tanár a vizsgázónak az anyaggal kapcsolatos egyéni véleményére, meglátásaira volna kíváncsi.

Ennek a rendszernek – fejti ki a végén – az is az előnye lenne, hogy a tanárnak több ideje jutna saját tudományos munkásságának továbbfejlesztésére, valamint arra is, hogy előadásait érdekesebbé, vonzóbbá tegye hallgatói számára.

„Ilyen egyetemi rendszerben – zárja cikkét – nyilván sokan kihullnának, elsősorban is a nem értelmiségi munkára valók és a felvevő, de visszaadni nem tudó típusúak. Ez azonban nem nagy baj, mert a szellemi életben is meg kell történnie annak a bizonyos természetes kiválasztódásnak.”

A harmadik „bűnjel” a Páskándi-perben a „Tisztelt diáktársak, kedves barátaim” megszólítású, négy és fél gépelt oldalas szöveg, amely későbbi vallomása szerint hozzászólás lett volna a Várhegyi-féle Határozati javaslat megvitatására előkészített gyűlésen. Akárcsak Várhegyi, ő is a XX. szovjet pártkongresszusra hivatkozik: „a megújuló leninizmus, az alkotó marxizmus újra kibontakozásának” korszakára. „Ez a gyűlés is ilyen szellemű kell, hogy legyen. Meg kell ragadnunk az alkalmat, amely reméljük, ezután állandó alkalom lesz, hogy nyíltan, a viták szabadságának a szellemében beszéljünk a diákság fizikai és szellemi problémáiról.” A magyar forradalom leverése utáni hetekben vagyunk. Ennek ellenére ne tűnjék szokatlannak ez a hivatkozás, hiszen csak a fegyverek hallgattak el Budapesten, az ideológia szintjén még nem dőlt el semmi. Nagy Imréék már útban vannak Snagov felé, de még hónapokig mint „előkelő vendégeket” tartják őket. A budapesti Munkástanácsok sztrájkja a szovjet fegyverekkel hatalmi pozícióba ültetett Kádárral szemben pedig megbénítja az országot, s széltében ismert a jelszó: „Márciusban újra kezdjük.”

Az el nem hangzott felszólalásnak több passzusa ismert, van azonban néhány, amely sehol eddig nem került szóba. Páskándi Géza azzal kezdi, hogy megfogalmazza, milyeneknek kell lenniük a Diákszövetség új vezetőinek. Olyanoknak – mondja –, akiket az egész diákság elismer mint legtehetségesebbeket, akik szívügyüknek tekintik a diákság ügyeit, akik „sem valóságos, sem vélt tekintélyek előtt nem hajlandók lemondani arról, ami a diákság létérdeke, [...] akik senkitől-semmitől nem gyávulnak be, s harcolnak új szellemű diákságunk létjogaiért”.

Ezt követően kerít sort a hozzászólás az alakuló Diákszövetség és az IMSZ közötti viszonyra, mintegy előre érzékelve azt, hogy központi elgondolásban az egész Diákszövetség csak a pártirányítás más formája: „Az IMSZ [...] vezérelve – fejti ki –, az ifjúság feltétlen részvétele a szocializmus építésében, teljes egészében vonatkozik a DISZÖV tagjaira is. De eleve veszélyét látom annak, hogy az IMSZ és a DSZ közötti viszonyban ezen a vezérelven túl is, bizonyos, a Diákszövetség feltétlen [...] autonómiáját megsértő tendenciák jutnak érvényre. Éppen ezért tisztelettel fordulok a DSZ és az IMSz országos szerveihez, hogy a két szervezet közötti viszony normáit, az IMSZ hatásköri jogát a Diákszövetségben jogilag is vonja meg. Erre feltétlen szükség van, ha a DISZÖV belső autonómiáját tiszteletben akarjuk tartani.”

A hozzászólás-tervezet további felében sorra veszi a Határozati javaslat néhány pontját, így az ösztöndíj- és tandíjrendszerrel, a diákjóléti ellátással, az óralátogatás kötelezettségével, a Bolyai-újsággal, a diákok külföldi utazásának lehetőségével és támogatásával kapcsolatos felvetéseket, s nyomatékosan javasolja a Móricz-kollégium újraszervezését, amelyben „annak idején nagyon sok népi származású és nagy tehetségű ember élt közösségi életet, olyan közösségi életet, amely kinyitotta a szemét emberre és társadalomra egyaránt”.

Hogy milyen csúsztatásokkal élt a vádirat megszerkesztője ezekkel a szövegekkel kapcsolatban, arra már utaltunk. Páskándi védőügyvédje, a Szovjetunióban ösztöndíjasként diplomázott fiatal jogász, Reich Miklós a per második tárgyalásán elhangzott ügyvédi védőbeszédében⁶ ezekre a csúsztatásokra is rámutatott, persze eredmény nélkül. A bírósági ítéletben Páskándi Géza mint „az imperializmus szolgalelkű ügynöke” volt aposztrofálva, s nyomatékosították, hogy „a vádlottak [a másik én voltam] a jelenlegi népi demokratikus rendszer ellenséges elemei, nacionalista és soviniszta érzelműek, tevékenységükkel arra törekedtek, hogy veszélybe sodorják a demokratikus államrendet”.

A körülmények ismeretében furcsállható, hogy Páskándi Gézát a fenti, homályos jelentésű általánosságokon kívül meg sem próbálták kapcsolatba hozni az ’56-os forradalommal. Magánmeg­nyilvánulásainak „nacionalizmusát” is csak azzal bizonyították, hogy egy baráti összejövetelen ő is énekelte a Krasznahorka büszke várát, egyik tanú pedig a bíróság elnökének arra a kérdésre, milyen alapon mondja, hogy Páskándi nacionalista, mondandójába belezavarodva azt felelte: „Onnan, hogy magyar.” Nem próbáltak tanúkat hozni a forradalom idején tett kijelentéseire, s számomra érthetetlen módon nem használták fel a perben – de még a kihallgatásokon sem – azt a „két friss verset”, amelyeket Páskándi Géza késői visszaemlékezése szerint a letartóztatásakor a zsebében találtak. Sőt e verseknek az aprólékos házkutatási jegyzőkönyvben sincs nyoma.

A Páskándi-per hátterében talán az állhatott, amire ő maga is utal A megvallás egyik mondatában: „Alkalmasnak látszott ifjú életem tán még az írók izgága kasztjának megijesztésére is.”⁷ Valóban, az 1956-os év, már elejétől kezdve, a romániai magyar irodalmi életben a dogmatikus sztálinisták és a dogmatizmussal és sematizmussal nyíltan szakítani akarók közötti éles vitákkal volt terhes, amelyekben a fiatal íróknak igen nagy szerep jutott, 1956 szeptemberének végén pedig (három héttel a magyar forradalom kirobbanása előtt) elkövetkezett az írók táborában is „az őszinteség két napja” a magyarságot érintő gondok nyílt felvetésével. Lehetett azonban ennek a pernek egy személyes mozzanata is: később a szóbeszéd arról szólt, hogy talán az Óda a sündisznóhoz című Páskándi-verset vette magára az akkor még ifjú és kefefrizurás Fazekas János, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának magyar titkára. Annyi legalábbis tudható, hogy amikor 1957 nyarán Kányádi Sándor és Fodor Sándor Bukarestben ügyünkben közbenjárást kísérelt meg Fazekasnál, ő elzárkózott, sőt kijelentette: „Márpedig Páskándi ülni fog!”

És ült. Egy hónap híján leülte a hat évet, s szinte azt mondhatnánk, csúfságból, egy hónappal az ítélet szerinti szabadulás dátuma előtt kapott „kegyelmet”.

Mielőtt befejezném, ha röviden is, de ki kell térnem a Páskándi-per még egy vonatkozására, amelybe Páskándi Géza védője, Reich Miklós beadványai (védőbeszéde az elsőfokú tárgyaláson és fellebbezése az elsőfokú ítélet ellen) segítenek betekinteni. És ez a per összefüggése az 1956-os év első felének a reformisták és konzervatívok közötti – Romániában is érezhető – nagy konfrontációival. A magyar forradalom leverésével ez a konfrontáció már eldőlt, de azok, akik a lehetséges reformokban reménykedtek, még mindig nem adták fel. A Szovjetunióban doktorált fiatal jogász – akárcsak maga Páskándi is – ehhez a reformtáborhoz tartozott, s amikor a tárgyalás során szóhoz jutott, olyan beszédet mondott, hogy mi, akik a vádlottak ketrecében (boxa acuzatilor) ültünk, csak azt néztük, mikor jönnek be a teremőrök, és kísérik ki megkötözve az ügyészt, aki vádolni merte ezt a „kiváló, proletár származású fiatal költőt”. De túl az egykori emlékeken, idézzük inkább Reich Miklósnak a fellebbezéskor írt beadványát, amelyben a következők olvashatók: „már a korábbi védőbeszédemben rámutattam: a Btk. 327. paragrafusának 3. pontja nem értelmezhető úgy, hogy »aki meg mer nyikkanni, az megy a hűvösre«. Egy ilyen értelmezés idegen, sőt ellenséges a szocialista demokratizmussal, amely büntetőeljárásaink alapja.” Tovább pedig, miután a lázítás fogalom tartalmát Lenin Mi a teendő című művéből vett idézettel, a felsőoktatással kapcsolatos kritika „ellenséges” minősítését egy új oktatási minisztériumi rendelet előírásaival szembesíti, kijelenti, hogy az ítélet: „elfogadhatatlan, önkényes, és veszélyes precedenst teremt az állampolgárok alkotmányos jogait illetően, sőt megsérti Alkotmányunk 86. paragrafusát”, a véleményalkotás szabadságát. Végül pedig arra figyelmeztet, hogy mivel a bíróság első fokon hozott ítéletében még csak nem is reflektált a védőnek a vádat alapjaiban megkérdőjelező kritikájára, ezzel „semmibe vette a vádlottnak a védelemhez való jogát. [...] a kolozsvári Katonai Bíróság ítélete ennek következtében jogtalan és önkényes. Az ítéletnek nincs semmi alapja.”

A Securitate persze nem hagyta büntetlenül ezt a merész védőbeszédet: Reich Miklóst 1958-ban egy mondvacsinált váddal letartóztatták, és bár elítélni nem tudták, fél évnyi kihallgatás után szabadulva megfosztották ügyvédi gyakorlata folytatásának lehetőségétől.

Mindennek ellenére azt, hogy ez a per koncepciós lett volna, Páskándi Géza maga is tagadta. S őt igazolják az előbbiekben feldolgozott írásai is: hiszen ég és föld választotta el az ő gondolkodását a Hatalom eszejárásától. Amikor pedig a hatvanas évek közepétől újra saját nevén közölhetett, abszurdoidjaiban, drámáiban a diktatúra abszurditásának, a kiszolgálására vetemedettek vagy kény­szerítettek elaljasodásának, a hitvallók felmagasztalásának intő vagy felemelő példáit tudta kora elé állítani.





Jegyzetek

¹ Páskándi Géza, A megvallás, avagy van-e lélekröntgen?, Nap, Budapest, 1999, 199.

² A három irat lelőhelye: Arhiva CNSAS, Bukarest. Dosar penal nr. P.00738. Vol. I. 142–144.; 153–169.; 170–174.

³ A Curriculum vitae e részletét idézi P. Sebők Anna, Kolozsvári perek 1956, Hamvas Intézet, Budapest, 2001, 177–178.

⁴ Tófalvi Zoltán, A Páskándi-dosszié, Korunk, 2007/9.

⁵ A Várhegyi István szerkesztette Határozati javaslat eredeti magyar szövege megvan Páskándi Géza periratai között is (id. dosszié 125–138.).

⁶ Reich Miklósnak a Páskándi-per első tárgyalásának második napján elmondott román nyelvű védőbeszédét lásd az idézett Páskándi-dosszié II. kötetében (360–373.). Részleges fordítása megjelent: Korunk, 2010/7. 71–74. Az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezés szövege: Páskándi-dosszié, II, 437–440.

⁷ Páskándi, I. m.,201.