×

„A bűntudat újrafelosztása”, avagy az identitás elvesztése

Szász László

2012 // 02
A kilencvenes évek végére a hermeneutikai alapprobléma és a dekonstrukció körüli viták kifáradtak és leülepedtek, de épp az olyan súlypontos kérdések nem tisztázódtak, mint a szerző szövegbeli helye, fikció és valóság, érték és kanonizáció viszonya. Következésképpen az irodalomelmélet újabb, a rokon tudományokhoz kapcsolható peremterületeken keresett támpontokat a műértelmezés lehetőségeinek megújítása és kiterjesztése érdekében. Így vont be új szempontokat az irodalomról szóló beszédbe, sok egyéb mellett például az idegentapasztalat meg az én felkutatásának toposzát, mintegy visszamenőleges hatállyal, a kánonba már befogadott művekre vetítve. Az „idegenség” elsősorban életérzés, de amikor a fogalom az irodalomtörténet-írásból kiiktatott szerzői életrajz helyettesítésére szolgál, akkor a lélektan, a társadalomtudományok, illetve a szociálpszichológia bizonyos sajátos aspektusait lépteti át a műértelmezésbe, jelesül az identitás kérdéskörét. Alkalmanként olyan írók is ezen újfajta érdeklődés vonzáskörébe kerülnek, akiknek életrajza, pontosabban a biográfia és a teremtett életmű összhangja aligha indokolná súlyosabb identitásválságok firtatását. A személyiség teljességének természetesen nem egyetlen, de több évszázados tapasztalatunk szerint domináns aspektusa a nemzeti identitás, és például sem Illyés Gyula, sem Móricz esetében nem tudunk erre vonatkozó szerepválságról, mégis mindkettőjükről készült az idegenségérzetüket, szerepválságaikat boncolgató tanulmány.1

A kérdés akkor válik igazán izgalmassá, ha egy történet szereplői valóban és nyilvánvalóan homlokukon viselik ennek a válságnak a bélyegét. Páskándi Géza Szekusok című regénye2 két mozzanatban alapvetően különbözik az idegenségérzet és az identitásválság toposzát ugyancsak központi témává emelő regényektől: hogy itt a vallomást tevő bűnös egész sor szereplehetőség közt osztja szét önmagát; és – ettől nem függetlenül – maga a Páskándi Gézának nevezett szerző is időről időre részese lesz a történéseknek, afféle szellemi tájékozódási pontként.

Dávid Gyula kiváló, tömör elemzésében egész sor – elsősorban narratológiai – szempontot sorakoztat fel, melyeknek további feldolgozása vár a Páskándi-kutatókra; a nemzeti identitás kérdését ugyan nem taglalja kiemelten, csakhogy egész értelmezése és dolgozatának címe is (A menekülő janicsár) ebbe az irányba mutat. Márkus Béla lenyűgöző, mondhatni, „félelmetesen” gazdag tárgyismeretről tesz bizonyságot az újabb magyar „spionprózát” elemző tanulmányában, melyben közös, de esztétikailag disztingváló horizont alatt tárgyalja a témakörbe vágó dokumentum- és tényirodalmat.3 Módszere jogos, mert a besúgás természetrajza, bármennyire is fikcionált vagy nyelvileg stilizált, artisztikus szövegkörnyezetben ismerszik meg, az idősebb nemzedékek számára még túl közeli, marcangoló tapasztalat. A Szekusokat narratológiai megközelítésben a „mintha” tartományába, az elbeszélő főhőst az önfelmentő szerepkörbe sorolja.

A Szekusok ugyanis első „odafülelésre” egyetlen monódiaszerű, magnóról tekergőző szövegfolyam, valóban önfelmentés, magyarázkodás, gyónás, vádolás és paranoid történetmondás. A kínálkozó szereplehetőségek között ravaszul, mégis ügyetlenül, önmagát leleplezve lavírozó besúgó hangja szól, feltehetően a személyiséghasadás állapotának különböző, váltakozó fázisaiban. Janicsár, akit a sajátos és egyedülálló Ceauşescu-rezsim teremtett. Létrejöttének megértéséhez rövid kitérő szükséges.

Nemzettudat és irodalom

A személyiség integritása és a nemzeti hovatartozás-tudat közti bonyolult összefüggésrendszer mindig olyankor kerül az elméleti érdeklődés középpontjába, amikor nemzet–állam–haza természetes, egységes fogalma válságba kerül. Évszázadokon keresztül a magyarságnak „csupán” az államiságunkat bekebelező birodalmakkal volt gondja, a nemzettudattal aligha. A kiegyezés után pedig olyan nemzetiségi törvény lépett életbe, amelynek értékeit még az elfogult, a magyarság igaztalan szupremációját hangoztató szakíró is elismeri: „»politikai nemzeten« [a törvény] a magyar nemzetet értette, melybe beletartoztak más nemzetiségűek is; mindenki, akire a [...] magyar állam szuverenitása kiterjedt, azaz magyar állampolgár.”4 A nemzeti kérdést firtató gondolkodás elsősorban az egykori Magyarországon élő kisebbségek, fokozott intenzitással a zsidóság köreiben tört fel, hogy aztán radikálisan megváltozzék a helyzet. Trianon után ugyan csaknem homogén nemzeti állammá váltunk (némely statisztikák szerint a magyar anyanyelvű lakosság aránya 89,6 százalék), paradox módon azonban – az utódállamokba került magyarság elvesztésével – az anyaországban most már többségbe került magyarság is veszélyeztetve érezte nemzeti identitását. Ennek a létállapotnak egyfelől erőteljes és morálisan indokolt kifejeződése a népi írók – felmérhetetlenül jelentős – munkássága; másfelől a harmincas évek végén a Szekfű Gyula által kezdeményezett széles körű párbeszéd és fórum a Mi a magyar? kérdéskörében. (A vitában olyan európai látókörű gondolkodók is szót kértek, mint Babits Mihály, aki nem csatlakozott a népiekhez.) Röviden és a mi szempontunkból: mi a lényege mindezeknek az egymással összefüggő szellemi vállalkozásoknak? Az, hogy a felelős értelmiségiek válságosnak érzik a haza állapotát és a nemzet sorsát. És ami ennél fontosabb: az írások tanúsága szerint a magyarságtudatot – mint kollektív és személyiségi identitást – nem más nemzetiségekkel szembesítve, aktuális konfliktusokból levezetve írják le, hanem saját múltunkból, történelmünkből, erényeinkből és vétkeinkből, földrajzi és természeti adottságainkból illesztenek össze egy lehetséges panorámaképet. Az utódállamokban rekedt magyarság viszont – öntudatlanul is – paradoxonként, a lét abszurditásaként éli meg, hogy szülőföldje már nem hazája, és hazája más nemzet állama.5 Nemzeti identitása viszont – a kényszernél fogva – erősebb, mint valaha, mert konfliktushelyzetben éli meg: korábbi államalkotó nemzeti pozíciójából bűntudatos, szabadságát vesztett idegen alattvalóvá lett, következésképp minden eszközzel óvnia kell évszázadok és nemzedékek során genetikaivá rögzült azonosságtudatát.

Mindezek után bizarrnak, inkább divatkövető, mint autentikus irodalomtörténeti felismerésnek tűnik az a jelenség, hogy tanulmányok sora anyaországi írók műveit faggatja az idegenség toposza meg az identitásválság ürügyén; holott ebben a témakörben sokkal „illetékesebb” a határon túli (sors)irodalom, s kiváltságos helyet foglal el benne Páskándi Géza Szekusok című – műfaji önmeghatározása szerint – gyógyregénye.

A szerző és az elbeszélő szerepjátékai

Narratológiai megközelítésben legizgalmasabbnak mutatkozik a „kicsoda az elbeszélő?” kérdése, mert – mint látni fogjuk, amennyiben egyáltalán felismerjük – alakja összefonódik az identitás általános fogalmával.

Mindenekelőtt adva van egy Név, amely a borítólapon szerepel: Páskándi Géza, akit Iser nyomán auktoriális szerzőnek is tekinthetünk, s aki a Másvalaki által elbeszélt történet során sem rejtőzik el teljesen a diliházban magnóról lejátszott Hang mögött. Tudniillik csaknem önállósuló, terjedelmes szövegtestet képeznek a történet jelentéktelen elemeit kommentáló, magyarázó lapalji jegyzetei, mintegy szakadatlanul figyelmeztetvén az olvasót, hogy omnipotens hatalomként jelen van, és uralkodik a fiktív történet, az elbeszélő és szereplői fölött. De más, szokatlanabb módon is folyamatosan utal a biográfiai szerző szövegen túli, mondhatni, univerzális jelentőségére: az elbeszélő Hang minden súlyosabb, a saját szellemi képességeit meghaladó kérdés tisztázása végett „az erdélyi költő”, „a transzilván poéta” szavaira, prófétai jóslataira hivatkozik, végső és megvétózhatatlan tekintélyérvként. A szó szerinti idézetek, utalások, elvek és eszmék Páskándi Géza életművének teljességét, pontosabban eme teljességnek csaknem valamennyi meghatározó motívumát előhívják az olvasó emlékezetéből. (Nem számítógépes pontossággal, a tematikailag szorosabban kapcsolódó gondolatmeneteket egy egységnek tekintve, ötvenhét olyan szöveghelyet azonosítottam, amely konkrétan „a transzilván poéta” szavait vonatkoztatja a történetre.) Azt is sejteti mindez, hogy a Szekusokat Páskándi életműösszegző alkotásnak is szánta, s mivel e művében nagyszámú utalást találunk A sírrablókra, szinte kétségtelen: a Szekusokat a korábban elkezdett nagy elbeszélés, illetve az életmű egy vonulatának lezárásaként kell olvasnunk.

Akkor pedig legjellemzőbb módon, Umberto Eco nyomán „mintaszerzőnek” tekinthetjük a regény alkotóját. Paradox fogalmazással: mintaszerző az, aki képes mintaolvasót teremteni a története számára; mintaolvasó pedig az a befogadó, aki képes és hajlandó azonosulni ezzel a teremtett világgal, mégpedig oly módon, hogy a szövegen belül elfogadja akár az alkalmi logikai összeférhetetlenséget, a szövegen kívül pedig képes érzékelni az életmű távolabbi viszonyítási pontjait.6 Van most már tehát egy Páskándi Géza nevű auktoriális szerzőnk meg egy szövegbeli utalásokból felismerhető mint(h)aszerzőnk. Csakhogy a tulajdonképpeni történetet egy Hang meséli el, egy puszta magnó­szalag, ugyanabban a diliházban, amelyben A sírrablók négy, pszichiátriai módszerekkel vallatott áldozata próbálta elmagyarázni a romániai falurombolás szörnyűségeit. A Hang lassan kibontakozó személyisége és nyelvhasználata leginkább a korábbi regény Dugójára emlékeztet, de szó sincs róla, hogy azonos lenne vele, legfeljebb az életkörülményeik alakították őket egymáshoz hasonlóvá. Átlép viszont onnan Ombodi, aki ugyancsak egy hang, a narráció szintjén másodlagos, funkciója szerint domináns: hang a Hang mögött. Valójában rezonőrhang, ő „súg” az iskolázatlan, gyatra műveltségű elbeszélőnek. Maga a titok: titok, ami nem oldódik meg. „De hát ű egy fantomfigura vót.”7 Anagrammái alapján a történetmondó egész mítoszt kerekít köré, a lényeg viszont az, hogy hozzávetőlegesen mindazzal a tudásanyaggal rendelkezik, amellyel egyébként csupán az auktoriális szerző. (És ezzel a kör látszatra bezárul…) Másként semmiképpen sem lehetne magyarázni a tényt, hogy az elbeszélő ugyan zavarosan összehordott, olykor értelmetlennek ható mondathalmazokkal, ám mégiscsak enciklopédikus jellegű tudásanyaggal bástyázza körül magát. Logikailag a legtávolabbi összefüggésben sem álló ismeretek kerülhetnek ily módon közös horizont alá, mint például Lukács György vagy Zsdanov politikai elvei, a népi–urbánus vita, a regény keletkezése idején aktuális magyar kormány személyi összetétele vagy Asztalos István évtizedek óta elfelejtett regénye.

Foglaljuk össze: Az ésszerű fogalmazásmód hiányát a diliház mint helyszín és életforma indokolja; az ismeretek rendezetlen halmazát a háttérből Ombodi hitelesíti; a folyton mellékvágányra tévedő, mégis fordulatokban és meglepetésekben gazdag történet bonyolultságát az elbeszélő személyisége teremti meg. (Ha az olvasó nem fogadná el ezeket a szerző által felkínált játékszabályokat, maga a regény leépülne egyszerű, szervetlen szövegmonstrummá.) A regény tulajdonképpeni fabuláris vonulata a kalandregény, a bohókás pikareszk, a politikai kémtörténet, az esszéisztikus elbeszélés meg a posztmodern, önreflexív, nyelvi játékokkal és ötletekkel felduzzasztott, centrum nélküli szövegképződmény ismérveiből adódik össze. A főszereplő Temesváron élő, magyar nemzetiségű fiatalember, aki a jobb élet reményében jószerint önként ajánlkozik besúgónak, később hivatásos szekusnak. Az 1989 decemberében kirobbant forradalom idején képtelen tájékozódni az események sűrű forgatagában, rémületében magyarországi rokonaihoz menekül mint a román diktatúra és nacionalizmus áldozata. A határ román szakaszán pánikszerűen meggyilkol egy magyar kiskatonát, az elbeszélés másik változatában egy érettségi előtt álló diákot, az útleveléért. Magyarországon minden rokonának más-más, a vendéglátók jellemének és a körülményeknek megfelelő színjátékot ad elő, a legsikeresebb, de a bukását is elősegítő alakítást az újra levadászott, korábbi menyasszonyának. Minthogy nyomába szegődik leghűségesebb szekus barátja, Jonika, a leleplezés elől újból menekülésre kényszerül, folyton nevet, nemzetiséget, szerepet, személyiséget váltogatva, míg végül – az egyik változat szerint – Koszovóban elfogják és kivégzik. Mégpedig bizarr módon, a jugoszláv–albán határon, újabb, utolsó szerepcserével: mint valamely ismeretlen öregasszony szerbek elől menekülő albán nemzetiségű fiát. Csakhogy ebből a vonalszerűen összefoglalt tör­ténetből (mely 340 oldalt tölt ki a könyvből) egy szó sem igaz. A Hang hol ostobán, hol ravaszul, de következetesen hazudik, tehát a szóözönből kiszálazható történetnek alig van jelentősége. Amire figyelni érdemes, az a szüzsé meg a Hang mögött rejtőző identitáskérdések.

Elbeszélés és szerepjáték

Talán az eddigiekből is kiderült: a narrátor szavaival alineárisan elbeszélt, az auktoriális szerző által tudatosan megkomponált és bonyolított történetet „hallgatunk”, melynek középpontjában maga a beszélő, a tudatos olvasás magasabb szintjén a beszélő személyisége, illetve szerepkonfliktusa áll. A „magnószalag-agyú” személyiségé. „Tisztelt Hallgatóság: mér tudok ennyi mindent fejből idézni? Még olyanokat is, amik az eszemet meghaladják!… Mert agyam olyan, mint a viaszlemez… Barázdájába belevésődik minden. [...] Más és más hangon tudom ecsetelni a más és más véleményeket, mint a színészek… ilyen a tálentumom, amivel születtem. És nem akármilyen MEMÓRIÁVAL.”8

A narrációt az teszi bonyolulttá (s végső benyomásként izgalmassá), hogy az emlegetett Hang egyes szám harmadik személyben meséli el a főszereplő történetét, az olvasó (a föltételezett hallgató) számára kialakít önmagáról egy virtuális személyiségképet, a buzgó, de becsületes román emberét, aki képes tisztelni az idegent, jelen esetben a romániai magyar kisebbségit is, ám elhatárolja magát e kisebbségiek eredendően „nacionalista” életfelfogásától. Számtalan olyan egyértelmű gesztust tesz, mellyel távol tartja magától főhősének egész habitusát, lévén az kisebbségi magyarból lett román szekus. Pontosabban: hiába akar hatalmas ambícióval valódi románná válni, nevét jó hangzású románra változtatni, megbízatása kettős szerepjátékra szól: látszatra magyarnak maradni, mert csak így tud a megfigyelt személyek bizalmába férkőzni és pontos információkat szolgáltatni a hatalomnak. Önként vállalt szerep ez, mégis kezdettől mutatkoznak a szerepkonfliktus jelei. Hogy az elbeszélés jelen idejében ez már személyiséghasadássá fokozódott, az teljes bizonyossággal csak a narratív struktúra végső fázisában, a Második utóhangban derül ki. Amikor is a Hang leleplezi önmagát, mégpedig tipikusan konfliktusos lélektani helyzetben. Minden hatalommal rendelkező személyiség, aki kifelé túlméretezett magabiztosságot mutat, és fokozott erőszakkal igyekszik biztosítani uralmi pozícióit, egy idő után befelé, a letagadott lélekben félni kezd, s ez a kettősség óhatatlanul konfliktust, személyiségzavart generál. A Hang, miután részletesen áb­rázolja bűnös, gyilkos hősének halálát, mondhatni – végre! – megszabadulván egy tragikus élménytől, váratlanul visszavonja a történet befejezését, „feltámasztja” őt, talán hogy más módon bűnhődjön. Igazi bűnhődése az, hogy a temesvári forradalom, a romániai fordulat után túlságosan jelentéktelennek minősül a valódi, nagy politikai bűnözők mellett, tehát megússza. Itt következik a narráció, a beszédmód árulkodó, nagy fordulata: „Hát bétették inkább a politikai pszichiátriára… De Kovácsu félt, itt ki fogják nyírni… Fél, ma is, remeg… // Igen. Ma is remegek! Azért mondtam el ezt a történetet…” Egyes szám harmadik személyű előadásmódból váratlanul egyes szám első személyűre vált át. A vádaskodó, „becsületes” román elbeszélő összeolvad, azonossá válik a magyarságát szégyellő gyilkossal. Ami azt jelenti: nem egyszerűen szerepzavar vagy szereptávolítás jelenik meg a személyiségében, hanem teljes szerepvesztés.

Az identitás fogalmát – az én- és önazonosság jelentésében – meglehetősen gyakran, irodalmi művek értelmezésekor egyre sűrűbben használjuk, afféle axiómaként. Ha azonban egy-egy szereplő, esetleg műalkotás szerzője kapcsán rákérdezünk a pontos tartalmára, egy pillanatra megtorpanunk. Valamely személy vagy szereplő azonosságtudata nem írható le definíciókkal, tudniillik az mindig egy bizonyos állapotra, a szerephálóban elfoglalt helyzetre érvényes, annak függvényében például, hogy egy személy énképe az adott pillanatban egyezik-e azzal, ahogyan mások látják őt. Egy regény szereplőjének személyisége például egy széles viselkedéskomplexumból áll össze, következésképp egy ilyen paradoxon fogalmazható meg: az énidentitás különféle szerepekben és szerepekből szerveződik (a lehetőség szerint) harmonikus egységgé, bármely szerep alapjánál azonban valójában az identitás áll. A Szekusok (el)beszélő Hangja és a Hangtól hosszú ideig erőszakosan elidegenített történetbeli szereplő, mint láttuk, egy adott pillanatban összeolvad, azonossá válik, és épp ezáltal válik nyilvánvalóvá a szerepvesztés és személyiséghasadás. Általánosságban, szociálpszichológiai értelemben a szerep csupán virtuálisan megragadható, mert azt az eszményi állapotot feltételezi, miszerint egy személy a megfelelő helyzetekben kizárólag és maradéktalanul ezeknek a helyzeteknek megfelelően viselkedik, a normatív elvárásoknak megfelelően cselekszik.9 Minthogy a normáknak való tökéletes megfelelés a valóságban lehetetlen, alkalmanként mindannyian a szerepalakítások variációit mutatjuk be. Az önként és sikeresen megvalósított, folyamatosan alakított szerep viszont az identitás vagy legalábbis az énkép szerves részévé válhat.10

Így hát ugyancsak paradoxális a Szekusok főhősének énképe és az olvasó tapasztalatai között feszülő ellentét. A Kovács Bendegúznak keresztelt személy (aki most már – narcisztikus metamorfózissal – az öntudatos románt alakító elbeszélő Hang meg a kisebbségi magyarnak született főhős ötvöződéséből jött létre) a sajátos mentalitású román társadalom viszonyai közepette szégyenletesnek érzi nemzeti identitását, amelyre döntő módon e létforma hátrányai jellemzőek. Önként vállalja hát a besúgó szerepét, ehhez pedig mindenekelőtt le kell mondania identitásának bár külsődleges, ám meghatározó attribútumáról: a nevéről. A Kovácsból Kovácsu (írott formájában bizonyára Covaciu), a Himnuszban szereplő Bendegúzból pedig egész sor románosított keverék szó jött létre.

Fikció és valóság

Az önkéntes névváltoztatás egy burkolt vitát idéz föl, mely évtizedeken keresztül pangva, de búvópatakként fel-felbukkanva állásfoglalásra késztette az erdélyi értelmiséget, természetesen metaforikusan rejtjelezett irodalmi szövegekben. Jogos-e a – szándék szerint – időleges név-, vallás- és nyelvváltoztatás, ha az bizonyos létfenntartási előnyöket biztosít az egyénnek? Erdélyi irodalmunk legkiválóbb, európai rangú képviselői sem vállalkoztak egyértelmű értelemadásra (nem is ez az irodalom feladata), csupán a választási lehetőségeket ábrázolták. Sütő András „már-már a hivatásunkká lett túlélés parancsát” részesíti előnyben, azzal az árnyalt, történelmi tényekkel igazolt kiegészítéssel, hogy „midőn a túlélés csalafintasága csődöt mond, a színjáték értelmét veszti”: „Mert a puszta leveretés csak kezdete a testi-lelki szenvedésnek. Az igazi fekete leves ideje akkor jön el, midőn a rabságot dicsőíteni kell, [...] szolgaként szabadot játszva…” A kompromisszumok szerepjátéka ez: „Bocsánatos bűn a kanyar, ha menet közben az ember célját nem felejti.”11 Székely János a Mórok című drámájában a nemzettudatot pusztító hatalommal szembehelyezhető visel­kedésmodellek egész sorát rajzolja meg, ám egyetlenegyet sem talál, amely a túlélés, az ön­meg­valósítás és az identitásmegőrzés hármasságát integrálni és szavatolni tudná. Két évtized alatt kultikussá növekedett (hozzávetőlegesen Páskándi szöveglabirintusával egy időben keletkezett no­­vel­la­szőttesében, a Sinistra körzetben Bodor Ádám a személyiség teljes elolvadásának vízióját ve­títi rá valamiféle lágerszerű, kelet-európai létformára, ahol is a név, a nemzeti hovatartozás, a kulturális identitás megszűnik egy megfoghatatlan Hatalom árnyékában. Bodornál az identitás közömbös egyneműsítése következik be.

A Szekusok üzenete a kisebbségi szereplehetőségekre vonatkozóan talán így foglalható össze: ha egy kisebbségi magyar személyiségének bár csupán néhány attribútumáról lemond a bekebelezni szándékozó hatalom javára, olyan belső és külső konfliktusokba keveredhet, melyek következtében kulturális és énazonosságát teljesen elveszti.

A Kovácsunak nevezett személy változatos szerepei, illetve megkísérelt szereplehetőségei közül fokozatosan előtérbe nyomul egy sajátságos viselkedésmód, az elbeszélt történet struktúrájára is jellemző attitűd, melyet az Orvosi szakvélemény – mint a történet korpuszától elkülönülő fragmentum – értelmez. Egyfajta tudatos naivitásról van szó. „A naivitás bizonyos politikai korszakokban éppúgy lehet énvédelmi és önvédelmi eszköz, ahogy a jótétnek nevezett közöny, érzéketlenség. Úgy működik ez, mint egy ébren járó hibernáció, egy átvészelés. Vagy mint… az állatoknál a tettetett halál, a tanatózis… Az ártatlanság hibernációja, a tapasztalatlanság, a bűntelenség tanatózisa: naivitás… Például: a népben.”12 Összefügg ez Páskándi létstilisztikájával, mely szerint egy elbeszélt történet világképének megjelenítésekor a stílus és a szerző ethosza ontológiai egységet képez.

Sajátos struktúrája következtében a Szekusok minduntalan ellentmondásos, kettős olvasói pozícióba kényszerít: a fiktív történet mögött időről időre felfedezem a mintaszerző arcvonásait, aki személyes emlékeimmel szembesít. Tudniillik ez a „tanatózis”, a közéletben a tudatlanságot, naivitást mímelő jelenlét szerepjátéka valóban mindannyiunkra jellemző viselkedésmód, afféle túlélési technika volt a Ceauşescu-korszakban: mintegy a hétköznapi valóság többlete a fentebb idézett irodalmi mintákhoz képest; a normális emberi létezés illúziójának egyetlen, még nem teljesen önfeladó, de nem is bűnbe hajszoló formája. Nem tiltakozom nyíltan, mert az életveszélyes, de nem is vállalok semmiféle együttműködést a hamis lelkesedőkkel; inkább az ostobaság mimikrijébe menekülök. A Szekusok főhőse azonban – az amúgy rendkívül alacsony civilizációs színvonalú átlaghoz képest – jómódra vágyik, ezért ölti magára az önkéntes besúgó, a hatalom megvetett, de nélkülözhetetlen kellékesének szerepét. A kezdeti buzgalom, az erkölcsi hibernáció állapotában, miközben bűnös életformát folytat, a bűnnek még a fogalma is ismeretlen a szótárában. Csak a radikális társadalmi változások következtében kezd – lassú fokozatossággal – tudatosodni benne énjének elveszített, elvesztegetett része, s ezzel párhuzamosan kezd valami bűntudathoz hasonló érzet ébredezni – ekkor sem erkölcsi megfontolások eredményeként. Az önérzet feltámadásának motivációja (minthogy kvázi-hatalmasságról van szó, bizarr módon) a félelem: „Mer elég hamar rájöttem: itt éngem ki fognak nyírni, mert ismerem a múltjukat… Bennfentes vótam, mégis idegen: magyar.”13 Miként az az önfelmentő jellemtípusra általában érvényes, előbb bűnbaknak látja önmagát, majd a – szerepköréből és személyiségéből szinte törvényszerűen következő – gyilkossága, magyarországi tapasztalatai és nemzeti hovatartozásának felismerése után a bűnösség tudata is jellemének részévé válik. A Páskándi Géza nevű mintaszerző létstilisztikájára jellemző valamifajta túlfokozott empátia is, saját – teremtett-kitalált – szereplői, illetve, az alkotói tevékenységből áthangolódva, a valóságban létező Másvalakik, akár ellenségei iránt: „…paradoxonimádatom… képes volt relativizálni bizonyos vétkeket, ami másfelől dühöt váltott ki belőlem önmagam iránt, s persze lelkifurdalást is” – írja a Begyűjtött vallomásaimban. „A stiláris – esztétikai – fenegyerek óhatatlanul áttűnt az etikaiba… Eljutottam hát néha oda, hogy még az ellenséget is igyekeztem megérteni, ami részint keresztényi mivoltom eredménye [...] óriási veszély: szinte feloldódom a másik véleményében, annyira próbálom megérteni őt, sőt áltatom magam a kölcsönösséggel…”14 Ily módon a Szekusok világképében és strukturáló elveiben kölcsönös összefüggésként működik a hermeneutikai megértés és a keresztényi együttérzés gesztusa.

Kompozíció szempontjából a könyv legvitathatóbb és legterjedelmesebb (mondhatni, terjengős) tömbje a Második rész 17. fejezete, mely a semmiből alázuhanó monológok, párbeszédtöredékek, értelmező környezetből kiszakadt vélemények olyanfajta kusza szöveglabirintusába tereli be az olvasót, hogy az Ariadné fonalával sem tántorog ki onnan, ha végtelen türelemmel el nem jut a megtépázott magnószalagok végső szólamáig. Ahol is „a végére majdnem minden kiderül”. (Egybecsengvén A sírrablók záróakkordjával, mert ott meg: „Lassan összeáll a kép.”) Itt derül ki ugyanis, hogy számolnunk kell még egy, valahányadik elbeszélő hanggal. Ezeket a szövegtörmelékeket „nem én utánoztam le zseniálisan” – vallja be az emberi formájában-mivoltában ugyancsak szétesett Hang; hanem alkalmanként ide-oda hordozta a készüléket, s vagy az elmebetegek, vagy az utcán járkáló hétköznapi emberek beszédfoszlányait olvastuk. A megszerkesztetlenség kompozíciós elve ez: „Elmenni [...] nyitott ablakok alatt, és hallani egy-egy mondatfoszlányt, és átadni magunkat egy másik élet folyamatának…”15 Nos, az állítások és tagadások, kinyilatkoztatások és vélemények, nyelvi játékok és történelmi-politikai okfejtések eme szervetlen zuhatagának közepette hangzik el a regény ismétlődő motívumának, a nemzeti eszmének valamiféle konklúzió jellegű, de rezonőri kommentár nélkül lebegő értelmezése: „…a nacionalizmusnak, mondta ez az Ombodi, éppúgy száz jelentése van, mint a demokrácia szónak.” A polgári, népi, szocialista demokrácia analógiájára alakul ki a „klasszikus nacionalizmus, kultúrnacionalizmus, modern nacionalizmus… soroljam?”. A sírrablókban nagy, nyomatékos fejezetet képez egy fiktív esszé az erdélyi magyarság önképének történelmi beágyazottságáról. Mintegy az ott megfogalmazott téziseket próbálja töredékesen, viszont a valóságra hivatkozva továbbgondolni a Hang: „…a nacionalizmusba nem fér bele a beteges idegengyűlölet! A faji uszítás! Sőt még a sovinizmus sem! Mert a sovinizmus bekebelező, hódító szándékú idegengyűlölet… Ennek sokkal inkább a világhódító eszmék, például az internacionalizmus, és másik arca, a kozmopolitizmusnak nevezett dógok felelnek meg. Ebbe találkoznak a látszatellenségek. Így mondta Ombodi.”16 Eme parttalanul áradó szózuhatagban, a nemzeti gondolathoz kapcso­lódó reflexiókból szinte észrevétlenül körvonalazódik néhány erdélyi író, aztán élesebben és összetéveszthetetlenül a sűrűn emlegetett „transzilván poéta” arcéle, aki „nemcsak figyelemre méltó groteszk drámát vagy kiváló költeményeket írt, hanem megrendítő regényt és novellát”.

Szöveg és szerző önmagára reflektáló gesztusa miatt volt szükséges fölvázolnom a bonyolult szövegkörnyezetet, ahol is az Elbeszélő váratlanul a könyvre mint éppen keletkező esztétikai tárgyra mutat: „Megdöbben, miután kiváló regényét újraolvassa: De hiszen ebben egyetlen »szép ember« sincsen, pedig bizonyosan találkozott hasonlókkal.”17 A „szép” emitt az „igaz” értelmében értendő, ami azt is jelenti: Szekusok című regényében a létstilisztika morális kigondolója nem hajlandó többé együttérzéséről biztosítani a janicsárokat; a besúgók, a nemzeti és kulturális identitásukat megtagadók ebben a regényben nem részesülnek teremtőjük és a Teremtő kegyelmi adományában.

Utcai véleményekből, érdes beszédszilánkokból bontakozik ki a „transzilván poéta” arcéle, és a közösségéért felelősséget vállaló alkotóként ismerszik meg, akiben „okkal-oktalanul, akarva-akaratlanul él valamiféle bűntudat, valami örök mentegetődzés. [...] E lelkifurdalás, melynek sajnos történelmi haszonélvezői is voltak, jellemző nemzedékeinkre.” Olyan felfogása ez az alkotói attitűdnek, mely szerint a szerző nemcsak tapasztalatait, tudását, világnézetét osztja szét teremtett alakjaiban, hanem együttérzését és szeretetét is. Ami tehát lelkifurdalást okozhat, az éppenséggel az alkotó személyiségéből kiáramló szeretet parttalanul és érdemtelenül is szétosztható mivoltának fenyegetése. Az egyszerre szilánkokra szaggatott és egymásra reflektáló gondolattöredékek egy centrális jelentőségű mondatban konkludálnak, amely – csekély alaki változásokkal – különböző szöveghelyeken villan fel, és árnyalatnyi módosításokat hajt végre abban az értelemmezőben, amelyet maga körül létrehoz. Először A sírrablókban, történelmünk mélyrétegeiben kutakodva és a magyar–román viszony távlatait elemezve fogalmazódott meg az üzenet: „elkezdődhet a történelmi bűntudat újrafelosztásának korszaka”, amely tehát a könyv készültének idején érvényes nemzetközi politikai helyzetre utal. Másodszor a Szekusok utcán ellesett beszédmozaikjai között villan be: „Jól mondta az erdélyi költő-literátor: Nem a bosszú az út, mert hosszú az út!”, majd erre csattan a „Folyik a bűntudat újrafelosztása… Ó, mikor megjövendölte!” prófétai kinyilatkoztatása. Harmadszor a fentebb idézett, önreflektáló gondolatmenet konklúziómondataként hangzik el: „Mert nem történt meg e világban a bűntudat újrafelosztása.” Emitt tehát a konkrét történelmi-politikai helyzettől eltávolítva, általában az emberi létre, annak egy hiányzó princípiumára vonatkoztatva hangzik el a tétel.

Végtelenített elbeszélésével a történetmondó saját magát tereli az erkölcsi kiúttalanság zsákutcájába: „mindig mondtam, »én román ember vagyok«: hát ez skizofrénia lett vón? Vagy csak elbújtam, mert még nem akartam felfedni kilétemet… Míg rá nem jöttem: húzni-halasztani kell a mese végét, amikor be kell vallani: én, az Elbeszélő vagyok Kovács Bendegúz.” A számtalan kitérőnek, a látszólagos halandzsa szövegeknek archetipikus, az ősi mítoszokra és az Ezeregy éjszakára visszavetíthető, életben tartó funkciójuk lesz: a gyilkosság megnevezésének halogatása, egymástól alapvetően eltérő változatokká alakított újramesélése a bűntől való menekvés kísérletei. Addig csűröm-csavarom, alakítgatom az életutat meg a végzetes cselekedetet, míg az túl bonyolulttá, ezáltal hihetetlenné silányul. Előbb a szerepzavar jelenik meg tudatában: „Mán nem is tuggya az ember, melyik másik ő, améknek kiaggya magát, vagy ami a buletinnyébe, a személyibe van írva.”18 Rögtön utána az önfelmentés lehetősége: „A román történészek annyit hazudtak…, hogy ehhez képest én angol dzsentleman vagyok.” Hamarosan a beismerés: „Önök itten egy gyilkos hangját hallották.” Magyarországon töltött bujkáló időszaka ébresztette rá származási identitásának és egész korábbi életformájának, janicsár mivoltának jelentőségére és terhére: „A bűntudatot én csak abbul a magyar Himnuszból tanultam meg, amék oly sok bajt okozott nékem.” Végül ismét visszakanyarodik a személyiség- és tudathasadást kiváltó kiúttalan állapotba: „Ezér nem is ártana visszamenni nékem románnak. [...] De valami mégse engedi nékem aztat, hogy lemongyak arrul, hogy magyar vagyok, még ha gyilkos is vagyok.”

Tükörszerepek

Lélekbeli zavarodottságának a narráció felszíni rétegében ellentmond az a törekvése, hogy megőrizze szellemi éberségét: „vigyáztam mindig: sose essek ki a szerepembül.”19 Csakhogy épp a szerepjáték örökös túlhajszolása jelzi: virtuális személyiségéből jószerint semmi sem maradt, a lassacskán ható bűntudat pedig állandósította az én zavarodottságát. Az olvasó gyanújának megerősítéséhez tükörképre van szükség, és Jonika lesz ez a jellemszembesítő figura. Kovácsu román nemzetiségű szekus partnere, tanítványa és afféle (ellen)őrző hasonmása Jonika, aki menekülése során is levakarhatatlanul követi. A román szekus kevésbé dörzsölt, hiányzik belőle a kezdeményezés ördögi intelligenciája, alapvetően parancsteljesítő automata, ám óvatosabb és elkötelezettebb, mint az elbeszélő főhős: gyilkosság nem terheli a lelkiismeretét, s a temesvári vallatások során is kerülte a legpiszkosabb feladatokat, saját – román – nemzettestvéreit pedig lehetőleg kímélte. Ebben a szembesítésben is gyatrább jellemnek mutatkozik Kovácsu, aki jelképesen, a két ország semleges határzónájában ölt magyar embert (történetének mindkét alapváltozatában), abban a lélektani pillanatban, amikor éppen igyekezett magyarrá visszavedleni. Tulajdonképpen ezen a narratológiai fordulóponton jelenik meg a Páskándi munkásságában visszatérő, meghatározó motívum, az elvétett életútból és elvetett identitásból következő szerep(té)vesztés: a főhős üldözőből üldözötté válik. Magyarországon a rejtőzködés mimikrijét és a lelkiismeret altatását Jonika, a hasonmás – váratlan megjelenésével – felszámolja, nem marad más hátra, mint a szakadatlan menekülés: „Szökésbül szökésbe – ez az ember sorsa.”20 Visszatérés a szülőföldre (mely soha nem volt szülőhaza) nem lehetséges: „Én magyar vagyok, s ami most ott jön a magyarokra, te is láthattad… Nem vagyunk egy súlycsoportba, Nika.” A magyar államhazában letelepedni, ez lehetne egy pillanatnyi egyensúly illúziója: „Te ott [Romániában] vagy előnybe, én itt [Magyarországon]. Te ott a többséghez tartozol, én a kisebbséghez. Ott rám kenhetnek mindent.”21 A bűntudaton túlmutatva különös felismerés, valamiféle sorsparadoxon készteti ahasvérusi, szüntelen bolyongásra: „Mert itt túl nagy nékem a szabadság. …az én testvéreim óriási szabadsága! Én nem ehhez szoktam. Én nem tudok többségi lenni mán soha, csak kisebbségi…”22

Többféleképpen elbeszélt szökésük távolabbi határokon át, mint menekülés a halálba: Kovácsu egyik, meg nem valósított esélye a bűntől való feloldozásra. A másik: magának a történetmondásnak, a bűn kibeszélésének, többszöri módosításának a gesztusa – menekülés az integer személyiség és az öntudat feladásába, a diliházba. A végtelenített elbeszélés viszont azzal a hermeneutikai következménnyel jár, hogy Páskándi empatikus mintaolvasója az identitásvesztésnek ezen a kritikus pontján teljesen elbizonytalanodik, és már-már arra a felismerésre hajlik, hogy ebben a fantáziaáradatban a magyarból lett janicsár által elkövetett magyargyilkosság sem autentikus tény a hangszalag elmesélt valóságában; inkább szimbolikus alternatívája az árulás lélektanának. „Megöltem egy magyart – mondja az elbeszélő tévelygéseinek egy bizonytalan pontján. – Egy magyart magamban. Itt, bévül.”23

Több mint háromszáz oldalon keresztül a virtuális elbeszélő alakjának azonosítása, hitelesítése történik, majd fokozatosan a bizonyosság visszavonása következik be, különféle félreterelő, például a „Ki látott engem?” típusú Petőfi-, József Attila- és Ady-szövegvillanások beiktatásával. Tekintetünket ugyan az események fölött lebegő auktoriális szerző igazgatja felismerés meg tudatlanság között, de a magnetofon hangja árulkodik a beszélő kilétéről, végül is eldönthetetlen módon: egy univerzális tudást birtokló különös elme és egy ön-érzetétől, eredeti, jellemadó közösségétől megfosztott, skizofrén lény képzete között ingázva. Végső konklúzióként is mindössze ennyit tudunk meg róla: „Akármennyit is mondtam magamról, csak titok vagyok.”24

Forma és értékszerkezet

Egy puszta hangból formálódó szereplőt mindenekelőtt a beszédmódja alapján lehetne karakterként megnevezni. A Kovácsunak nevezett Hang azonban olyan nyelvezetet használ, amihez ha­sonlót sem született, de megvetemedett szókészletű magyar, sem idegen ajkú ember soha nem beszélt. Kitalált, eredendő gazdagságától mesterségesen megfosztott nyelv ez, mely eme nagy romlás közepette is képes viszonylagos szépségben fellobbanni, ha olykor valódi, egzisztenciális kérdésekre vagy éppen önmagára, nemzetfenntartó funkcióira reflektál: „Nem könnyen foghatja fel bárki is, hogy egy kultúra, mely szűk hetven esztendeje él idegen fennhatóság alatt, elvitatható attól, akihez-amihez ezer esztendeje tartozott. Nehezen érti meg, hogy az erdélyi nyelv magyar, de nem nyelvjárása a magyarnak, mert néki magának is több nyelvjárása van.”25 Következésképpen a beszédmód, maga a zilált, szélsőséges állagú nyelv válik egy körkörös történet szervezőelvévé és monumentálisra növesztett személyiségtorzó szimbólumává; avagy: a romlásnak indult hajdani kollektív identitás láthatatlan, keserves metaforájává.

Lehetséges, hogy magatudatlanul, mintegy a szerzői szándéktól függetlenül ölt a regény mandalaformát, nem csupán a körkörösen pörgő hangszalag, a végtelent mímelő, folyton újrakezdődő és önmagába visszakanyarodó történetszál virtuális formája és kanyarjai miatt, de a rendhagyó szerepháló következtében is. A középpontban ugyanis, mint láttuk, Kovácsu a kozmikus méretekben veszélyeztetett nemzettudat modelljeként áll, a román Jonikával együtt pedig palindrom páros szenteket mímelnek, s a szembesítés és konfrontáció által ily módon dinamizálódó centrumot ugyancsak végtelen számú szereplő veszi körül, mely összességében tömegszerűen hat. Közülük némelyek hosszabb-rövidebb időre, élesebb körvonalakkal reflektorfénybe lépnek, majd visszavonulnak a félhomályba; mások csak felvillantják arcukat a tömegben. Létezik azonban egy olyan csoport is, amelynek jelölésére nehéz elnevezést találni. Közébük sorolható a sűrűn (meg)idézett „erdélyi poéta”, de még jellemzőbben a regény megírása idején élő közismert személyiségek. Nem Szabó Dezső vagy Kaffka Margit kulcsregényeire jellemző módon, az ábrázolt közeg és az alakok felismerhetősége miatt válnak autentikus jellemekké, hanem azáltal, hogy névtelen, alakot is ritkán öltő hangok példaként emlegetik őket, miként azt a „jó szándékú református papot, egy szikár, keleties arcú embert…, aki éjt napot eggyé téve segítette a romániai magyar, román s más menekülteket…”.26

Ez a példázatosság, vagyis az a paradoxális elbeszélői attitűd teszi a Szekusokat a kollektív identitás parabolaregényévé, hogy miközben egyetlen tiszta, erkölcsileg feddhetetlen jellem sem mutatkozik meg a történetben (még a tömeg soraiban esetleg felszikrázó, reményt keltő jelenségként sem), ez a szózuhatagban szétomló, esendő embermassza rendszeresen felfedez a maga számára követhető, történelmi léptékű egyéniségeket.

A kanonizáció dilemmái

A regény utóéletére vonatkozóan kénytelen vagyok (Eco mintaolvasójának nyomdokaiban) személyes, bár remélhetőleg nem mértéket vesztett szempontokat érvényesíteni.

Miután 1989-ben Erdélyből áttelepültem, azonnal nekiveselkedtem, hogy sürgősen pótoljam a romániai elszigeteltség miatt érzett olvasmánybeli hiányosságaimat. Mivel ott a nyolcvanas években Páskándinak csupán a hiánya és a mítosza terjedt, művei nem, kutakodásaim első darabjai közé frissen megjelent könyve, A sírrablók került. S mindjárt írtam is róla a sajnálatos módon korán kimúlt Unióban, A „Nagy Erdélyi Regény” ígérete címmel. Filep Tamás Gusztávnak, a lap akkoriban nagyon fiatal szerkesztőjének szóbeli közlése szerint a szerző, kritikámat elolvasva, némi túlérzékenységgel jegyezte meg: „Mi az, hogy »ígérete«? Hiszen itt van, ez maga a Nagy Erdélyi Regény!” Nem jártam utána, mi késztette a témakör meghosszabbítására, talán a bírálat is serkentette az alkotói invenciót. Méltó folytatás született, mint utaltam már rá, összegző mű. Mégsem ez a „Nagy Erdélyi Regény”, mostani felfogásom szerint ilyen „műfaj” nem is létezik, nincs is szükség rá. Mint ahogy bizarr kijelentés volna valamely műre rámutatni, és elnevezni a Nagy Felvidéki Regénynek, a Nagy Német Regénynek. Éppenséggel A sírrablók megjelenésének idején és környezetében következett be a „Nagy Paradigmaváltás” az irodalomról szóló beszédben; nevezhetjük éles törésvonalnak is a szemlélet kilencvenes évekbeli áthangolódását.

Emiatt is súlyos veszteség, hogy a Szekusok nem jelent meg azon frissiben, ugyanis vitaképes esztétikai és etikai tett lett volna az akkoriban meghatározó erejűvé váló értelmezői és normaképző csoportok számára. A törésvonal egyik oldalán ugyanis szinte csak olyan művek helyezkednek el, amelyeket mértékadó értelmezői közösségek a személyes identitás ábrázolásának abszolút értékké emelése által sorolnak együvé. Pontosabban, ha helyesen olvasom az utóbbi húsz év folyton megújuló szemléletű irodalomelméleti tanulmányait: az esztétikai érték és az ideológiamentesség abszolutizálásának érvrendszerével tulajdonképpen az individualitás mélységesen ideológiával telített felsőbbrendűségét emelik központi, sőt egyetlen lehetséges irodalmi értékké.

Nincs e helyt elegendő tér hozzá, nem is feladatom a közelmúltbeli irodalomtörténeti kitekintés és összehasonlítás, de kézenfekvőnek mutatkozik egyfajta szembesítés. A törésvonal egyik oldalán emblematikus (és minden tisztességes műértő számára kétségtelen) értékként áll Nádas Péter műve. Leghűségesebb magyarázója, Bojtár Endre tekintélyérvre, Susan Sontagra hivatkozva minősíti főművét „a század egyik legnagyobb könyvének”. Saját érve szerint pedig legnagyobb értéke az, „ami gondolkodásának, írásainak középpontjában áll: a személyes identitás”; „mert csak ez: a személyes identitás, az önmagam személlyé formálása kecsegtethet némi reménnyel arra, hogy [...] időleges haladékot kapjak az egyetlen bizonyosságra, a »hiány bizonyosságára«.”

Akkor most tételezzük föl, hogy a törésvonal másik oldalán, ugyancsak a nyolcvanas–kilenc­venes évek fordulóján, ott áll Páskándi Géza életműve is, hasonlóképpen emblematikus kulturális entitásként. A teljes írói oeuvre-ben legalább olyan erővel jelenik meg a „személyes identitás” érvényre juttatásának gyötrelme, mint Nádaséban, illetve mint általánosságban a „kollektív identitás” hívószava. Nádas az Egy családregény végétől kezdve esszéin keresztül az Emlékiratok könyvéig morbid és narcisztikus elszántsággal kutatja az individuum megvalósíthatóságának végső határait, annak az embernek a keserűségével, aki valamely okból elvesztette életet adó és megtartó közös­ségét és annak teherbíró hitvilágát. Kivonul valahonnan, és ahonnan kivonul, az közösség, és ez a kivonulás olykor kétségbeejtően fáj a művek mögött felismerhető elbeszélőnek; ezért válik részesévé egy másiknak, egy sajátos értékképviseletet hirdető csoportnak. A Nádas Péter-i személyi szuverenitás is csak a törésvonalon túlra kényszerített, ugyancsak értékképviseleti közösséggel szemben függetlenség, az innenső oldalon a kollektivitás fészekmelegét élvezi. Ez az attitűd pedig ideológiai s nem esztétikai elkötelezettséget jelez. Következésképpen nonszenszként hat a szel­lemes irodalmi bonmot, melyet Nádas ürügyén Bojtár századszorra idéz: az írónak nem népben-nemzetben, hanem alany-állítmányban kell gondolkodnia. Hát senki nem veszi már észre, hogy ez a komoly tudósok által idézett „tétel”, a vicc paradoxális logikáját követve, logikai bakugrás? Népben-nemzetben gondolkodni: tartalmi, szemantikai fogalom. Alanyban-állítmányban gondolkodni: grammatikai. Tehát nem összevethetőek.

Nos, Páskándi művében e két, egymással ellentmondásban nem álló megnyilatkozási forma érvényesül, azonos értékszinten. Némelyeknek hihetetlennek tűnhet, de a két életmű között furcsa rokonság is megfigyelhető. Páskándi, Nádashoz hasonlóan, szövevényes regényszerkezetet hoz létre; kettejüknél körülbelül hasonló mennyiségű a fölöslegesnek tetsző, olykor fárasztó, mégis funkcionális túlbonyolítottság. És hát kétségtelen, A sírrablók, a Szekusok írója is a „személyes identitás” bonyolult kötelmi rendszerét firtatja, egy ugyancsak torz személyiség azonosságtudatának devianciáit és a labirintusszerű tévelygés útját: micsoda szörnnyé válhat az autonóm személyiségnek született ember, ha behódol bármiféle diktatórikus hatalomnak, ha – Nádas hőseihez hasonlóan – kivonul vagy kényszerűen kiszakad, ha eltévelyedik életet adó és megtartó közösségétől.

Bojtár Endre, az egyetlen magyar irodalomtudós, aki két tanulmányban is nekifutott az esztétikai érték normatív meghatározásának,27 kizárólagosan ideológiai szempontok alapján helyezi el Nádas Péter munkásságát a kánonban: „rendíthetetlenül hinni a semmiben, s az evvel egyedül szembeszegülni képes személyes identitásban – ez az a hit, amely immúnissá teszi Nádast bárminemű kollektív azonosság erkölcstelen felelőtlenségével szemben, ez az a hit, amellyel felvértezve… a »nemzeti sorskérdésekben«, a napi politika ügyeiben is mindig igaza volt…”28 [Kiemelés – Sz. L.] Állítása már pusztán logikai képtelensége miatt sem érvényes Nádas életművére, sem bárki máséra. Mert ha igaz volna, Páskándi Géza és a magyar irodalom legjelentősebb alkotóinak munkássága mélységesen erkölcstelennek és felelőtlennek minősülne. Etikai értelemben, a Szekusokról lévén szó, a személyiség autonómiája és a diktatórikus hatalom, illetve a jó és rossz hagyományokból építkező, de morális értékeket is hordozó közösség és a totalitárius hatalom áll szemben egymással, sohasem kizárólagosan az egyén kizárólagosan a közösséggel. Esztétikai értelemben pedig a műalkotás (akár Nádasról, akár Páskándiról legyen szó) a közösség és egyén közt természetszerűen kialakuló feszültségek, konfliktusok milyenségét, az erkölcsi választási lehetőségeket ábrázolja. Kissé emelkedettebb hangnemben: ez az irodalom létformájának egyik domináns, generikus eleme.

Következésképpen Páskándi Géza művének kanonizációja továbbra is levétetik a napirendről.

Jegyzetek

1 E helyt csupán két, meglehetősen eltérő szemléletű tanulmányt idézek. „Illyés műve [...] mozgó identitású önéletrajzi szubjektumot teremt…”; „Az elbeszélő olyan világot mutat meg, amely az idegenség és az ismerősség közötti hely tapasztalatában részesíti az olvasót”. Dobos István, Az idegenség retorikája = A magyar irodalom történetei, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, Budapest, 2007, III, 345–346.

Halász László Móricz teljes életművét a gyerekkorát meghatározó családi konfliktusokból vezeti le. „A »Ki vagyok én?« kérdés megválaszolásával mindenkinél együtt jár a »Hová tartozom? Honnan jöttem?« kérdések felbukkanása, de csak egészen kivételesen a Móricznál tapasztalható erővel és mértékkel. [...] a személyén kívül eső események éppúgy, ha nem erősebben hozzátartoznak identitásához, mint testi és lelki adottságai.” Halász László, Önmeghatározás és drámai ábrázolás = Uő, Az értelmezés és változatai, Csokonai, Debrecen, 2000, 16.

2 Páskándi Géza, Szekusok. Aki a himnuszba benne vót. Gyógyregény, Kairosz, Budapest, 2007.

3 Márkus Béla, „Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni”. Spionpróza az újabb magyar irodalomban, Kortárs, 2009/5.

4 Szabó Ildikó, Nemzet és szocializáció, L’Harmattan, Budapest, 2009, 64.

5 „A korábbi nemzettudatát magyarságtudatra váltó kisebbség [...] nem maradhat a szó korábbi értelmében »magyar hazafi« [...] A politikai haza léte történelmi véletlenektől függ, a szülőföld otthonos vonásait azonban hosszú ideig nem érinti az impériumváltás, ezért a haza szerepkörét képes átvenni. Ráruházódnak azok az identitásmeghatározó értékek, melyek eredetileg a nemzet és a haza tartozékai voltak.” Láng Gusztáv, Kivándorló irodalom, Komp-Press, Kolozsvár, 1998, 11.

6 Vö. Umberto Eco, Hat séta a fikció erdejében, Európa, Budapest, 1995, 23–34.

7 Páskándi, Szekusok, i. m., 376.

8 Uo., 225.

9 Vö. E. Goffman, A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Gondolat, Budapest, 1981, 9–45.

10 Vö. László János, Szerep, forgatókönyv, narratívum, Scientia Humana, Budapest, 1998, 19.

11 Sütő András, Gergely pápa futamodásban = Uő, Sikaszói fenyőforgácsok, Ifjúsági – Berzsenyi Társaság, Budapest, 1987.

12 Páskándi, Szekusok, i. m., 340.

13 Uo., 349.

14 Páskándi Géza, Begyűjtött vallomásaim. Egy észjárás emlékiratai, Antológia, Lakitelek, 1996, 192.

15 Páskándi, Szekusok, i. m., 383.

16 Uo., 209.

17 Uo., 221.

18 Uo., 384–385.

19 Uo., 283.

20 Uo., 310.

21 Uo., 279.

22 Uo., 280.

23 Uo., 387.

24 Uo., 363.

25 Uo., 219.

26 Uo., 155.

27 Bojtár Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése (1969, 1986) = Uő, A kelet-européer pontossága, Krónika Nova, Budapest, 2000.

28 Az idézetek helye: Bojtár Endre, Test és lélek, ill. Az erkölcsi maximum = Esterházy Péter – Kertész Imre – Nádas Péter, Kalauz, szerk. Bojtár Endre, Magvető, Budapest, 2003, 175., 204., 205.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben