×

,,Céllövöldében élünk!”

Tornai József

2012 // 02
Minden este nekem akar jönni. Mi? A depresszió! Szembeszállok vele, először is a tudatommal tisztázom, hogy valamilyen határozatlan, névtelen dolog próbál rossz sejtelmekkel eltölteni. Ha ez sikerül, már csak a szomorú eseményeket kell enyhébb színre váltanom: kerülni a híradások, autószerencsétlenségek borzalmait (mostanában egyre nehezebben viselik az idegeim a világ menthetetlen állapotát). Jó a vers is ellenszerként. A lényeg: a küzdelem. Semmiféle olcsó megadás, behódolás a nyomasztó érzéseknek!



Aki olyan vajákos, hogy elefántot nyújtódeszkának néz, annak az lesz a sorsa, hogy az elefánt összetapossa.



Az oroszok Napóleonon és Hitler ellen is győztek. Mindkét esetben a cárizmust, azaz a sztálinizmust erősítették. Megvan az iróniájuk ezeknek a győzelmeknek. Igaz, Hitler esetében csak két rossz között választhattak. De Napóleon európaibb világot (némi kis francia forradalmi szabadsággal) teremthetett volna Oroszhonban, ahogy ez a Szent Szövetség országaiban történt.



Rilke I. és II. elégiájában is ott az „Iszonyú minden angyal” külön mondatba foglalt állítása. A szándékolt paradoxon nyilvánvaló. Fritz Dehn szerint „az élet és halál hatalmán mindkét világ hatalmát magába ölelő, hatalmas lény az Angyal, akinek semmi köze a kereszténység angyalaihoz, inkább Rilke óriási, vívódó önkivetülése, vagyis démon”. Werner Günther viszont azt írja: ,,Ő az az alakkal felruházott isteni lény, akiben emberi létünk mértékére lelhetünk. Az Angyal: a lét tisztán megjelenő üdvössége, az a világos vetítővászon, amelyre a legláthatóbb kontrasztban tükröztethetjük rá az emberi életet, az emberi sorsot… Az angyalokban sűrűsödik beteljesüléssé az, ami nálunk csak várakozás és vágy marad.”

Úgy érzem, az I. elégia ellentmond ennek a magyarázatnak:



Ó melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek

rendjeiből? és még ha szívére

vonna is hirtelen egy: virágzóbb léte hevében

égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak

kezdete csak, ennyit még elviselünk és

bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,

megveti lényünk. Iszonyú minden angyal.

(Szabó Ede fordítása)

Számomra ez sokkal inkább létünk képtelenségének bevallása. Nem az abszurd fölismerése a szépre azt mondani, hogy az „iszony kezdete”? Aztán az Angyal közönye, mellyel „össze se zúzza, megveti lényünk”? A szép, amely csak kezdete az iszonynak, az angyalban már nem kezdet, hanem maga az iszony. Ezért kezdődik a II. elégia mindjárt a megismételt „iszonyú minden angyal” szavakkal. Ki lát bele egy költő archetipikus indulataiba, félelmeibe? Nem az angyal iszonyú: a lét az, mert értelmezhetetlen költészetben, filozófiában, teológiában. Rilke az I. és II. elégiában igyekszik enyhíteni ezen a tényen, mégpedig úgy, hogy elfogadja, dicsőíti a halált. A IX. elégia már teljes feloldódás, egyúttal Rilke fölismerésének legmagasabb-legmélyebb foka:

Föld, te kedves, akarom. Hidd el, nem kellene több

tavaszod, hogy megnyerj magadnak, egyetlen,

ó egyetlen egy is már túl sok a vérnek.

Neked szántam már magamat régóta, névtelenül.

Mindig is igazad volt és a te szent ötleted a

meghitt, drága halál.

(Vajda Endre fordítása)





Ha Nagy László életben marad, ahogy kellett volna, ahogy szerettük volna! Hogyan, mit írt volna szabadon? Mert az ő idején el kellett rejtenie igazi arcát, agya moccanásait. Börtönrácsok mögött dolgozott, akármilyen nagynak látszott is az a börtön! Nagy László szájzár nélkül: ezt kell elképzelnem, hogy képe teljes legyen, mert a letakart vers mégiscsak álca, bármilyen eleven önmagában.



A tiszta rím a magyar népköltészetben igencsak ritka madár. De az egyik (talán a legszellemesebb!) éppen a madárhoz kapcsolódik. Így indul:

Jegenyefán fészket rak a csóka,

barna kislány tanított a csókra.

Azt hiszem, ezt Kosztolányi vagy Tóth Árpád, Babits is megirigyelhetné. A másik, amely eszembe jut, a „Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ”, szintén madaras találat. De a következő már kevésbé újszerű, mégis jól cseng:

A csitári hegyek alatt

régen leesett a hó,

azt hallottam, kisangyalom,

véled esett el a ló.

Jó ez a paradox, bölcs szerelmes panasz is:

Most találtam szeretőre, a jóra,

ki elviszen a bánatos hajóra.

Azt meg bravúros megoldásnak találom, hogy:

Zörög a kocsi,

pattogtat Jancsi.

Igaz, a „kocsi–Jancsi” már határeset. Ugyanebbe sorolom a „Sej, rozmaring, rozmaring, leszakadt rólam az ing” kezdetű népdalt is. Vannak szép számmal ehhez hasonlók, de ezzel a teljesen tiszta rímek nagyjából véget is érnek.



A szerelem pontosan olyan, mint mikor a lepke kibújik a bábjából, és olyan is marad, míg röpül. De aztán az ember, férfi vagy nő, közönséges lénnyé válik. Lehetetlen fölismerni benne a lepkét, azt a száz színtől és mintától ragyogót.



Górgiasz kétezerötszáz éve hangoztatott hármas tétele így szól: 1. nincs semmi; 2. ha van is valami, megismerhetetlen; 3. ha mégis megismerhető, az ismeret közölhetetlen. Nehéz vitába szállni vele. Hacsak… hacsak nem gondolok arra: költészetben, képzőművészetben, táncban, filmben minden elmondható. A művészet alkotásai virtuálisak: vannak éppúgy, mint ahogy a valóságban nem léteznek. Górgiaszt már az altamirai barlang sziklafestményei megcáfolták. Azóta is ezt tesszük minden hiteles művünkben.



Tolsztoj azt írja a Háború és békében: „a háború és gyilkolás teljesen ellentétes az emberi természettel”. Azt is mondja: „a rossz sohasem az Istentől jön, az mindig az ember bűne”. Az utóbbi olyan megállapítás, amely inkább ájtatos lélekre, mint gondolkodóra vall.

Azt hiszem, nem is vélemény. Igaz-e, nem-e, ki tudja? De hogy a háború ellentétes az ember természetével, már alapvető tévedés. Semmit se szerettünk úgy százezer éves történelmünk kacskaringóiban, mint gyilkolni és pusztítani.



Sztravinszkij-koncert. „A művészetnek, szobornak, képnek valami olyat kell megmutatnia, amit egyébként soha nem látnánk vagy éreznénk.” (Borsos Miklós) Ez jár az eszemben, míg a Sztravinszkij-hangversenyről tartok hazafelé. Dübörög agyamban a Sacre du Printemps, és áttáncoltat egy másik világba, megint bebizonyítva, hogy csak a művészet értelmes, valódi cél az ember számára.



Mi az én hozzájárulásom a modern magyar költészet vívmányaihoz? 1. az animista versek; 2. az egzisztencialista tételek némelyike; 3. a hinduista, buddhista tanítások egy része; 4. a racionális és misztikus elemek váltakozása; 5. a népdalok formai, szemléleti (bartóki) alkalmazása; 6. az ősköltészet nyelvi, filozófiai modernizálása; 7. a paradoxon bevezetése a lírai logikába.



Az egyed nem marad meg. A világ az egyedi (individuális) dolgok, lények végtelenül gazdag váltakozása a föltételektől függő keletkezés–leépülés hálójában. Minden csak ebben a hullámzásban létezik: külön-külön örökké (bármilyen soká) semmi sem valóságos. Sem a galaktikák, csillaghalmazok, csillagködök, napok, holdak, sem az elemek, atomok, sejtek, ázalagok, férgek, bogarak, vízi és szárazföldi állatok, főemlősök, emberek, sem a lélek, tudat, szellem.



Mi volna, ha a betegséget, sőt a halált is humorosan, vagyis rossz viccnek fognám föl?

Nevetnem kellene a természetnek ezen az üzemmenetén. Vagy belátni, hogy a vég csupán csattanója valamilyen ismeretlen kezdetű történetnek, annál is inkább, mert a „sztori” számomra befejezetlen marad.



Fogalmam se volt arról, hogy a gravitáció milyen nagy, azaz főszerepet kap a Föld szerves éle­tében. Az űrutazások tapasztalataiból kiindulva egy dokumentumfilm fölfedi, hogy a növekedés, vagyis a növényi szárak, fák, állatok erejét nem a bennük összpontosuló tápanyag adja, hanem a nehézkedés törvénye. Az ember esetében sem a mozgás okozza kezdeti éveinktől öregkorunkig a csontok és izmok tartósságát, hanem az az ellenállás, melyet a Föld vonzásával szemben fejt ki a láb, a tüdő, a szív és az egész szervezet csontozata.

Meglepetésemet az űrben keletkező súlytalanság állapotából adódó változtatások tényei csak fokozták. Kiderült, hogy az űrben egykettőre sorvadni kezd a csontozat, mindenféle izom, az erek, a légutak. Mivel a szervezet nincs erőfeszítésre kényszerítve. A hosszabb idő után a Földre érkező űrhajós valóságos nyomorék: nemcsak mozdulni nem tud, a lábán sem képes megállni. Legföljebb hason csúszva változtathatja helyét. A gravitáció és a szervezet szoros összefüggésének az a súlyos következménye, hogy a több száz éves űrutazás lehetetlenné válik, hiszen a résztvevők nemcsak nemzeni, szülni nem tudnak, de még testük is semmissé lesz: apró szörnyekké válnak.

Életünk ilyenformán csak a Földön lehetséges, ahol szervezetünk hozzászokott a gravitációs föltételekhez. Az élet mozgás, szoktuk hangoztatni, most már tudom, nemcsak mozgás: a tömegvonzás állandó legyőzése is. Számomra ez eddig egyáltalán nem volt magától értetődő tény. Kicsit borzongok is a tudattól, hogy mennyire a természet függvényei vagyunk. És eszembe jut a számtalan ősi népnél vagy a modern változások közben máig is élő „mennybemenetel” illúziójának mítosza.



A tragikus hőst az leplezi le, hogy nemcsak képzeletben követ el valami hübriszt. Valóban, általában hős mivoltát szokták ünnepelni, és nem azt, hogy egy bizonyos pillanatban, helyzetben rosszul cselekszik. Jó példa erre a 20. század legjobb magyar koponyájának, Németh Lászlónak az esete, aki akkor írta a Kisebbségben című, botrányt kavaró könyvét a különben valóságos zsidókérdésről, amikor az első zsidótörvényt bevezették. Emiatt a zsidók örökre antiszemitának bélyegzik, pedig nem volt az.



Alaszkából két hét alatt egymillió királylepke röpül délre. Mexikóban ugyanazon a fán telepednek meg. Párzanak, lerakják a petéiket, és visszafelhőznek északra.



Brazíliában, az Atlanti-óceán partján hatalmas sivatag alakult ki az évezredek folyamán. Ez a legfehérebb homokvidék a világon. A tengeráramlás csiszolta azokat a finom kvarcgyöngyöket, melyeket hat hónapon át különféle fantasztikus formákká sodor a száz kilométeresnél is jóval erősebb szél. Az év másik felében egyfolytában hull az eső. Kisebb-nagyobb tavak, lagúnák képződnek. És a vakítóan fehér, forró semmiben megjelenik az élet. Az áttetsző gyöngyréteg alól egy centiméteres békák bújnak elő, elcammognak a lagúnákig, megkeresik a párjukat, párzanak, lerakják a petéjüket, hogy aztán kifejlődhessenek a picike ebihalak. Kitoljak fejüket a tarka hátú teknőcök is: fél évig vártak erre a pillanatra. Megeszik, amit csak találnak, békát, halat. Mert halak is úszkálnak a lagúnákban. Rejtély, hogyan maradnak meg a száraz évszakban. Sokféle hal van, mindegyik kisméretű. Ezeket fogdossák a kellő időben megérkező hosszú csőrű csérek.

Egészen kis oázis zöldell a tengertől kétnapi járásra. Harminc ember: két család él ott, pálmakunyhók alatt. A férfiak a tengerpartra járnak halászni. Nincs más élelemforrásuk. Az asszonyok kibelezik és keményre szárítják a zsákmányt a pálmatetőn. Így kitarthatnak, míg az esős évszak beköszönt. Nagyobb példája ez a sivatag a kiválasztódásnak és alkalmazkodásnak, mint a Darwin fölfedezte Galápagos-szigetek élővilága.

Minden élőlény föltételektől függ. De növények, állatok, halak, madarak közt mindig akad, amely megfelel ezeknek a föltételeknek, még ha fél évig kell is várnia az esőre. A nedvesség egyébként egy méter mélyen megtalálható a homokkristályok alatt – újabb rejtély –, ahol valamikor agyagréteg képződött, és nem engedi a vizet elszivárogni.



Szegény, szegény magyar nyelv! Most megint kapott egy halálos döfést. Valaki azt mondta a szilveszteri mulatozásról: „Éjfél után aztán alaposan kicsaptunk a hámból!” Az évek óta tartó súlyos összezavarodásunknak lélektani, gondolkodásbeli és műveltségi okai vannak. Ezért nem lehet ellene hathatósan küzdeni. Olyan tömegben hangzanak el a belső káoszról árulkodó szavak és mondatok, mintha árvíz öntené el húsz méter magas hullámokkal a partot, hogy lehetetlen védművekkel útját állni.



,,A paradoxon a dogma ellentéte, az eleven gondolkodás jele, sohasem féligazság, mert az érvet és ellenérvet egyaránt magában hordja” – olvasom egy cikkben. Csakugyan a paradoxonok teszik lehetetlenné a fehér–fekete leegyszerűsítéseket, és szükségessé a sokigazságú látásmódot. Évekkel, évtizedekkel ezelőtt nehezen emésztettem meg ezt a többletlehetőséget. Ma már el se tudom képzelni, hogy enélkül bármiről is véleményt mondjak. Így persze minden relativizálódik. De hát van-e más módunk egy-egy tudományos vagy filozófiai tétel megközelítésére?



Aki a világ drámai híreit végighallgatja, és azt gondolja, hogy az ember normális, az maga bizonyítja, hogy az ember nem normális. 65-70 millió évvel ezelőtt hatalmas aszteroida csapódott a Földbe, elpusztítva az akkori főemlősöket, mamutokat, óriás orrszarvúakat, saurusokat. Ma mi vagyunk a főemlősök között a csúcsragadozók. Szaporaságunkkal, technikánkkal minden más élőlény fölébe kerültünk. Most hétmilliárdan vagyunk, ennyien fogyasztjuk a Föld energiáit (növényeket, állatokat, szívjuk az oxigént, fertőzzük a környezetet). Lesz-e pusztulásunk után élet a Földön?



Az a program, melyet a négy világvallás, a kereszténység, mohamedanizmus, hinduizmus, buddhizmus (a maga populárissá vált formájában) kínál számunkra, sehova sem vezet a háborúkon, képmutatáson és a misztikus káoszon kívül. Ráadásul még a jahvizmussal is számolni kell híveinek nemzetközi hatalma miatt. Mindegyik vallás egyeduralomra tör, átlátszók a vallási türelem szólamai. Az emberek ragaszkodnak az egyetlen igazsághoz, közben a Föld ökológiailag összeomlik.

Miben higgyek, amíg még eszemnél vagyok?



Hosszú évek után újra láttam azt az amerikai filmet, melyben az alkoholista férj rendszeresen ütlegeli, rugdossa földre zuhant feleségét. A verések után az asszonynak le kell feküdnie a „szerelmes vadállattal”, csakhogy a még durvább ökölcsapásokat elkerülje. Ha visszamenekül a szüleihez, a férj utánamegy, és az ostoba szülők rábeszélésére a nő hazaköltözik. Már három gyermekük van. Rettegnek az apjuktól. Az asszony végül a továbbtanulásban keres menedéket. Szép eredményeket ér el. A férjet ez mindinkább feldühíti, egyik alkalommal vad rugdalás, verés után összetépi a könyveket, füzeteket. Ágyba viszi a feleségét (akitől már törvényesen elválasztották!). Az undorító szeretkezés után elalszik. Az asszony benzinnel körüllocsolja az ágyát, meggyújtja az üzemanyagot. Az egész ház ég, miközben három gyermekével kocsiba ül, és elhajt.

Letartóztatják. Hónapokig börtönben ül. A végre megtartott tárgyaláson a férfi szülei azt állítják (hazudják!), fiuk rendes házaséletet élt. A gyerekek és az anya azonban részletesen elmondják, milyen pokol volt a részük. A csontig fogyott, sebes ajkú és fölhasított homlokú özvegyet ártatlannak minősítik az esküdtek.

Nagy megkönnyebbülést éreztem. Az ítélet kielégítette az igazságérzetemet. Mert nem olyan egyszerű a bibliai törvény, a „Ne ölj!”. Az embernek némelykor nemcsak meghalni, hanem ölni is kell a szabadságáért. Az asszony erkölcsileg magasrendű léleknek bizonyult, ha nem lázad föl beteg zsarnoka ellen, boldogtalan ronccsá válik. A jog, a törvény nem segíthetett rajta, csak a tett. Azt hiszem, a képzeletbeli isten is mellé állna az utolsó ítélet napján.



Becsukom Szende Gábor Isten az agyban című könyvét. A téma: a vallásos, misztikus, látomásos élmények vagy éppen megvilágosodások (Keleten), megtérések (Nyugaton) mögött epileptikus roham vagy skizofrén hallucináció húzódik meg. Vagyis: „Az ember lelki jelenségei az agyműködéssel állnak kapcsolatban.” Az úgynevezett neuroteológiáról megtudom, hogy „az a vallásos tapasztalatok, a hit, a paranormális jelenségek, valamint az agyműködés kapcsolatát vizsgálja”. Ezekből az agybeli változásokból Szende szerint nem következik, hogy isten van, de az sem, hogy nincs. Az epilepszia a neuronok kóros kisülése, kisüléshullámain szétterjed az agyban. A szerző szerint a vallásos, mágikus, babonás élmények előnyösek voltak az evolúció során: erőt adtak a túléléshez. Az agyműködés eredménye a lélek. De akkor mi az elme dolga? Szende fejtegetéseiből hiányzik a pszichoanalízis két alapfogalma, az egyéni és a kollektív tudatalatti (Freud, Jung, Adler, Szondi). Azt állítja, az epilepsziás roham csak fölerősíti a vallásos élményt (Szent Pál, Jeanne d’Arc megtérése), amely eleve ott volt a lélekben. A misztikus állapotok egyetemlegesek, a különféle vallások csupán ezeknek az interpretációi. A nyugati és a keleti misztika föltűnő különbsége: az előbbiben az alávetettség, az utóbbiban ennek hiánya.

Az istenfogalom és az istenélmény közti eltérés annyit jelent, hogy míg a bal félteke intellek­tuális, addig a jobb oldal emocionális jellegű. Freud Totem és tabu című könyvében hasonlóságot lát a kényszerbetegek gondolkodása és a természeti népek panteizmusa között. A világ attól rejtélyes és félelmetes, hogy a jobb féltekénk különös, fantasztikus lényekkel népesíti be. Nagyon vitás, hogy ezekből mi valóságos, és mi nem.

A stigmák ténye bizonyság arra, hogy a hit nem ismer határokat. Engem leginkább az lepett meg ezekkel kapcsolatban, amit Szende Assisi Szent Ferencről elmond. Nem tudtam, hogy a szent fiatal korától kezdve stigmától szenvedett, és szkizoid személyiség volt. Szent Ferencnek negyvennapi böjtölés és imádkozás hatására agyi kisülései voltak, megjelentek kezén-lábán a stigmák, nagy fájdalmat, vérzést okozva. Egyre betegebb és boldogabb lett: máj-, vese- és látásproblémái keletkeztek. Így halt meg 45 éves korában. Diákkoromban mély élménnyel ajándékozott meg Szent Ferenc életrajza, a Fioretti, de abban egyetlen szó sem esett arról, milyen súlyosan paranormális epilepsziás volt. A legendában mindent eltitkoltak és megszépítettek. Minden tisztelője – mint magam is – csak Naphimnuszáról és a természet iránti odaadásáról, a madarakkal és más állatokkal való beszélgetéseiről tudott.



Ha az istenfogalomban benne van, hogy isten mindenható, teremtő, mindentudó, abszolút lény, aki az egész kozmoszt és történelmet irányítja; tudja, mi a dolgok értelme, akkor mi miért nem foghatjuk föl ezeket a titkokat? Ha értelmezhető, ami velünk történik, miért ne lehetne szükségszerű a beavattatásunk? Vagy mégis azért maradunk sötétségben a filozófia, a természettudomány fényénél is, mert nincs semmi más, mint a világ misztériumjellege? Föltételektől függő keletkezése-megszűnése?



Évtizedek óta szerettem volna mindent magába foglaló, egyetemes képet alkotni magamról, az emberről, az emberiségről. Múltak az esztendők, és egyre csak szomjaztam: a teljes, részeg látnokiságig nem sikerült eljutnom. A sóvárgás persze kiolthatatlan maradt, vagyis minden más témájú versem csupán ennek a vágynak a pótléka lett.

És most, ki tudja, miért vártak a Hatalmak, de megadták, hogy elmondhassam, ami kezdetek óta egyetlen izgatószer volt számomra. Mi az, ami fajunkat a legegyetemesebben, minden kivétel, minden ügyeskedés, délibábos hiedelem nélkül eggyé teszi? A halandóság! Ez a láng a dolgok legtetején, legmélyén, ehhez képest minden csak mozzanat, részlet, alkalmi magyarázat. A teljes kép a halandóság michelangelói freskója. Ez az a célpont, melyet a gondolkodásnak, a művészetnek, költészetnek telibe kell találnia, egyébként elvész a látszatokban, a külön történetekben, a mítoszokban és öncsalásokban. Valamilyen méltatlan szélhámosságban, melyet évezredek óta furcsa módon a legnagyobb erénynek tekintünk. És ez nem igaz! Én az igazat, a tökéletes igazságot kerestem. Életem fölbecsülhetetlen ajándéka, hogy végül megtaláltam a Ha kimegyek arra a magas tetőre című versben. Megtaláltam mint halandó ember, mint halhatatlan költők hosszú sorának egyen­ruhás utóda.

Vetkőzz le minden önhittséget, barátom, nyisd tágra a szemed, tisztítsd meg az agyad, és nem énekelsz más himnuszt, csak ezt, sem az égiről, sem a földiről. Belátod emberi állapotod tanul­ságát: a lét a halandóságra szánt. A többi önimádat, kiagyalt bölcselkedés. Ilyen fölismerések után teljesült egy másik tudat alatti, mélylélektani törekvésem is: végleg, szorosan eggyé váltam a verseimmel. Még magam sem tudom pontosan, részleteiben mit jelent ez. De költővel ennél több aligha történhet. Ugyanaz vagyok mindennapi létemben, mint a kifejezésében. Nincs különbség a nyelv és önmagam szemfényvesztő valósága között.



Czakó Gábor az Antikrisztus korának nevezi napjainkat. Az atlanti világban sokan gondolhatják ugyanezt, akik keresztények, látva az erkölcs, a művészet, kultúra földre zuhanását, a háború, az üzlet, a hatalom „ünnepélyét”. De a kereszténységen kívül még négy élő vallás van, ezeknek nem mond semmit az Antikrisztus fölidézése. A muszlimok Allahot, a hinduk Brahmát, Visnut, Sivát és még sok kisebb-nagyobb istent imádnak. Az isten nélküli buddhisták a Fölébredt Ember tanítását követik. A zsidóknak saját istenük van: Jahve. Minek hívhatnánk az összes kultúrát, népet, földrészt fenyegető Árnyat? Nemcsak az európai-amerikai világ van válságban, az egész bolygó is.



Céllövöldében élünk – mondja a NASA egyik vezető tudósa az aszteroidaveszéllyel kapcsolatban. Űrteleszkópos megfigyelések szerint az történt, hogy egy naprendszeren kívüli robbanás hatalmas égitesteket dobott szét a kozmoszba. Ilyen volt az is, amely 60-70 (mások azt mondják: 150) millió évvel ezelőtt a maga óriás tömegével (legalább 15 kilométer hosszú volt) becsapódott a Földbe valahol a Mexikói-öböl tájékán. Minden élet elégett a tűzviharban. Csupán azok a kisebb állatok, rovarok maradtak meg (és például a prérikutya), amelyek el tudtak bújni a talajba az elképzelhetetlen hőség elől. Az űr most is tele van száguldó aszteroidákkal. Ha egy különlegesen nagy méretű eltalálja a Földet, az lesz a világ vége – mondják a szakemberek.



A csodálatos mandarin. Hogy mit jelent a vágy, a sóvár vágy valaki után, aki nincs is?

Borzongok! Álmomban, egész megszakadt álomsoron át szeretkeztem. Ami legjobban elkápráztatott, hogy az ismeretlen nő is ugyanolyan megvadultan itta-ette a testemet, mint én az övét! Ilyen nem létezik a valóságban 84 éves korban. Mégis, mégis fölharsant hosszan Poszeidónnak, a vér tengeristenének kürtszava, akár fiatal koromban. Bartók hőse lettem, a csodálatos mandarin?



,,Köpedelem világ!” – így dühöng egyik versében Szabó Lőrinc. Talán 1945-ben vagy még előbb. Zavarban vagyok, az egész költeményt idéznem kellene, annyira mai, annyira fokozódik benne a vége felé az általános undor a condition humaine-től. Mind a négy strófa a „köpedelem világ” káromkodásával végződik. Ez a mi refrénünk is, mai költőké. Legjobb, ha az utolsó szitkozódó versszakot írom ide:

Zenghet, mint roppant cimbalom,

a dicső ég, vagy Salamon

éneke, könyvtárak esze,

engem be nem csap már sose:

undorít, hogy részed vagyok

s még jobban, hogy ha meghalok,

beléd fúlok, rothadok át,

te, te, köpedelem világ!

(Keserű órán)

Ki írta ezt? Én írtam? Mert írhatnám, írhattam volna: Szabó Lőrinc háborgása borzasztóbb, mintha így lenne; az ő halála óta eltelt több mint fél évszázad alatt az emberi természet csak még jobban leleplezte magát, csak még visszataszítóbb lett.



Zene, te, zene, te! Hol vigasztalódom, mennyekben röpülök, hol szidlak, mert meghamisítod a valóságot: olyan szépségekkel ámítod el idegzetemet, melyekre semmi más művészet nem képes! Rosszat mondani a zenéről? Nem akarok, egyáltalán nem szeretnék, de becsapódni sem. Kábítószeres állapotba merít Beethoven, Schubert, Mozart, Bach, Bartók, Kodály, Debussy, Ravel, Borogyin, Muszorgszkij, Sztravinszkij és a többiek.

Nagyon is fájón érzem idegeimben, milyen nagy varázslók ők. És mégis nyomorult maradok. Szétesett ember. Ráadásul itt, a halál előtt.



Milyen nagyszerű vagy, mátyásmadár! Ideröpülsz az etetőbe szürke melleddel, nyakaddal és kék szárnydíszeddel. Jóllaksz napraforgóval, faggyúval, mintha tőled függne a világ rendje, boldogsága. De hát csakugyan: nincs rendben és nem boldog a világ, amíg van ennivalód, és azt hiszed, sose halsz meg. Hogy irigyellek!



Régen tudom: a költészet imagináció. Írtam is róla. Most újra megpróbálom értelmezni. Az Idegen Szavak Szótára a legegyszerűbb utat választja, amikor képzeletnek, elképzelésnek, képzelőerőnek fordítja a szót. A versírás hosszú-hosszú gyakorlatának tanújaként mondhatom: ez igencsak szegényes megoldás. A latin fogalom lefordíthatatlan, sokkal nagyobb a nyelvhagyományi háttere, mint bármelyik magyar megfelelőjének. Költői szempontból nem volna a legrosszabb a megképződés, csak hát ilyen szó életképtelen a magyar használatban.

Kiindulópontnak mégis jó.

Ha a gyakorlat felől nézzük, csakugyan a kép, a metafora, a hasonlat, az asszociáció, az intuí­ció a költemény legfontosabb alkotóereje. Mert a vers valóban verbális látás, konkrét ábrázolás, enélkül a műnek nincs teste. Emlékszem, amikor az ötvenes évek táján először mutattam Szabó Lőrincnek az írásaimból, sajnálkozva, de kíméletlenül úgy vélekedett, azok túlságosan mentálisak. Nem esett jól, de igazat kellett adnom neki. Azóta megtanultam, versek százaival begyakoroltam, hogy még a gondolat, eszme, filozófiai fölismerés is csak egyik építőeleme a költészetnek. Önmagában bomlasztó is lehet. Az imagináció ugyanis nemcsak egy-két, hanem számtalan tulajdonság jelenlétét is megkívánja. Ilyen a vers szerkezete, a fölépítése, a hangsúlyos és halványabb lépcsőfokok váltakozása; természetesen a ritmus, a maga sok, végtelen változatában, és minden kellően elhelyezett ellentét. De ami a legfontosabb: a mágia, a varázslat, hiszen az ének az írásbeliség előtt még titkos szertartás volt. Ahogy ma is kell a versnek a titok, valami a mélyén, amely nem érthető teljesen, ami animális vagy misztikus. Minél többet olvassuk, annál inkább szükséges. Vannak versek, amelyekben rögtön mellbe vág a mágikusság, másokban elrejtőzik, szinte észrevétlen. Ha elolvasod Baudelaire Himnusz című versének első strófáját, azonnal a „mondás” bűvkörébe kerülsz:



A la trés-chére, á la trés-belle,

Qui remplit mon coeur de clarté,

Á l’ange, á l’idole immortelle

Salut en l’immortalité!

A varázst az is bizonyítja, hogy lehetetlen még egyszer bemutatni, azaz lefordítani. Nekem is csak utánozni sikerült. De a vers csak egyetlen formai-nyelvi fogás egyetlen jelentése:



A legdrágábbnak, a legszebbnek,

kiből szívembe száll a fény,

az angyalnak, bálvány-remeknek,

ó üdv az öröklét ölén!

József Attila ugyanígy tud bűvölni-bájolni:

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

istennek is téged felellek.

Nyilvánvaló: az áhítat, a heves érzés, az indulat is része a mágiának. Ahogy árt minden direktség, elvontság, puszta-rideg racionalitás. És amint használ a szavak transzformációja, tehát mást jelentenek a versben, mint az általános nyelvhasználatban. Óriási energiamennyiség van jelzőkben, a jelzői főnevekben, a főnév és jelzője megfordításában. Az imagináció száz és száz eszközből teremti meg a verset. De mindenek előtt áll az erő, amely a tudatalattinkból fölszáll, ha a nappali eszmélet vékony hártyáját a vágykielégítés át tudja törni. Utat kell engedned ennek a veszedelmes hatalomnak, hogy jó vagy még inkább nagy verset tudj írni. Aki ebben a helyzetben is ura akar lenni sötétség szülte ösztöneinek, azaz cenzúrázza magát, csak közepes vagy rossz verset írhat. A költészet a mindent kivallás művészete! Az imagináció nem tűr határokat.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben