Az irodalmár hivatása

Alföldy Jenő: A megszenvedett Éden

Kétszáz éve idézgetik Csokonai Vitéz Mihály kijelentését: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.” Talán soha nem több okkal, mint manapság. Azt viszont ritkán mondják, hogy még bolondabb, aki kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, tanár, vagyis irodalmár lesz. A költő, író minősítést még ma is valami halvány fény lengi be, a kritikusról viszont azt tartja a régi gúnyolódás, hogy nem tud verset, regényt írni, azért választotta ezt a szakmát. Tehetség azonban sokféle lehet, s számos kiváló íróról lehetne elmondani, hogy alkalmatlan tanárnak, kritikusnak, szerkesztőnek. Mindezeknek az irodalommal, tágabban a művészetekkel összefüggő szakmáknak a presztizse manapság a mélyponton van. Néhány kivételtől eltekintve megélni belőlük nem lehet, a teljesítmények szakmai elismerése csökken, a politikának más a fontos, a társadalom csupán szórakozni akar, a közoktatás tehetetlenül úszik az áradattal, a közművelődés romokban.

Az íróra és az irodalmárra mégis szüksége van a társadalomnak. A kritikusra, a műértelmezőre is. A kritikus voltaképpen nem más, mint szakértelemmel, tapasztalattal felvértezett „első” olvasó, aki közvetít a mű és a lehetséges többi olvasó között. Erre a közvetítésre természetesen nem csupán a születő új művek kapcsán van szükség, hiszen régebbi és nagyon régi alkotásokat is szükségessé válhat újra és újra felfedezni, az adott kor szintjén értelmezni. Ez kritika is, ám inkább irodalomtörténészi tevékenységnek szoktuk nevezni, s okkal, hiszen ilyen esetekben már a befogadástörténet korszakai is egymásra rakódnak, s nem hagyhatók figyelmen kívül. Azok az irodalmárok, akik szinte főhivatású kritikusként kezdik el pályájukat, ha igazán igényesek, előbb-utóbb tanulmányokat, esszéket, monográfiákat írnak, irodalomtörténészekké válnak. A jó kritika egyébként mindig történeti jellegű is, hiszen az első kötetektől eltekintve egy új művet mindig illik az addigi szerzői termés ismeretében, ahhoz hozzáépítve bemutatni, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy milyen irodalmi környezetben jelenik meg az elemzett alkotás. E szempont érvényesítése pedig egy első kötetről szóló írást is rákényszerít a történeti vonatkozás figyelembevételére.

Alföldy Jenőt életműve, amely immár több mint négy évtizede formálódik, a szakma elitjébe emelte. Tanúsítja ezt legújabb kötete, A megszenvedett Éden, amely esszéket, tanulmányokat, kritikákat tartalmaz, az alcím szerint Költők, esszéírók, elbeszélők munkásságáról. A kötet 36 írása három ciklusra tagolódik, s összesen 27 szerzővel foglalkozik, néhányukkal tehát többször is. Érdemes ez utóbbiak nevét felsorolni, hiszen érdeklődést, irányultságot jelent: két-két szövegnek József Attila, Juhász Ferenc, Lá­zár Ervin, háromnak Ágh István, Csoóri Sándor, Tornai József a főszereplője. A kötet írásai – néhány kivételtől eltekintve – 2005 után keletkeztek, tehát a legújabb évek termésével szembesülhetünk.

A borítólapon eligazító érvényű szerzői vallomás, ars poetica olvasható: „Sokszor rácsodálkoztam a költők esszéire, prózáira: mennyire avatottan és érzékletesen írnak az irodalomról. Mások műveit is belülről nézik; a kritikát, esszét is műalkotásnak tekintik. Nyomukban magam is ilyesmire törekszem. […] Hihetetlenül változó korban éltem és élek; szemléletem alakulásában nincs megnyugvás. Igyekezetem szerint főként a hátrányosabb helyzetű irodalmi értékeket támogatom, akárcsak harminc évvel ezelőtt, de ma mások a kedvezményezettek és mások a kiszorítottak, mint akkor. […] A nemzetet és a világot előbbre vivő akarat s a lényegi igazságot hordozó esztétikum érdekel az irodalmi művekben.”

A szemlélete persze mindenkinek formálódik az évtizedek során, ám szerencsés esetben a személyiségmag s így a szakmai felfogás lényege változatlan. Szemléletesen igazolja ezt Alföldy Jenő esetében, ha két régebbi könyvéből is idézem vallomásainak egy-egy részletét: „Ha igaz, hogy van erkölcsi szépség, hogy az értelem helyes működése (mely a szabadság rendjének irányában működik) fokozhatja az esztétikai élményt, hogy esztétikai érzékünk nem mást akar, hanem ugyanazt akarja, mint egész létünk érdeke – márpedig én mindezt igaznak tartom –, akkor nem vethetjük el az etikai, szociális szempontból is vizsgálódó, normatív kritika elvét.” (Élménybeszámoló, 1983) „Én úgy képzelem el, a kritikus olyan ember, aki – mint Németh László is – a versírást abbahagyhatta, de az igazmondást nem. A mások verseiben kimondott (vagy elhallgatott) igazságra kíváncsi. Az igazságra, mely hol a szépség fejedelmi ruháját, hol a rútság koldusgúnyáját ölti magára. Érette és miatta, kedvéért és végette fog ő is tollat, s végzi a munkáját, mely ritkán szép és ritkán rút – ám az igazságra, tőle telhetően, számot tart.” (Visszhang, 1986)

Örömmel idézem ezeket a gondolatokat, hiszen egyetértek velük, ám tudni való, hogy ez a felfogás egy ideje konzervatívnak számít. Nem hadakoznak vele, hanem elutasítják, egyszerűen a mai kor kinevezett ideáira, a posztmodernre, majd újabban a globalizmusra hivatkozva. Tudjuk, az esszé a személyesség műfaja, megilleti a keresés, a kísérletezés, esetleg a tévedés. A kritika is mindig kísérlet, ám a modern kor kitiltotta belőle a személyességet. Alföldy Jenő is azok közé tartozik, akik harcolnak a személyesség jogáért. Tudatosan közelített az esszé műfajához. Írásaiban számos bekezdés foglalkozik – az adott szerző munkásságához kötődően – aktuális világszemléleti, politikai, kulturális kérdésekkel. Idézett vallomása is utal egyre: az irodalompolitika kettősségére. Harminc éve is voltak kiszorítottak, ma is vannak. Annyiban szerencsésnek mondható Alföldy Jenő – s a mi egész nemzedékünk – pályakezdő évtizede, hogy a hatvanas évek közepétől kezdve egyre nyitottabbá vált az addig könyörtelen irodalompolitika. A művek nagy része megjelenhetett, s többnyire írni is lehetett róluk. S már nem volt kötelező Marxot vagy Lenint idézni. Az Élet és Irodalom – Alföldy Jenő munkahelye több mint két évtizeden keresztül – ha olykor elmarasztalóan is, de szinte minden könyvről közölt kritikát. Alföldy Jenő mindent olvasó lírakritikussá vált, első könyvében Illyés, Nagy László, Csoóri Sándor ugyanúgy szerepel, mint Weöres Sándor, Pilinszky, mint Petri György vagy Utassy József. A kortárs irodalomról tájékozódni lehetett egyetlen hetilapból. Ha ehhez hozzávettünk hat-nyolc folyóiratot s néhány másik hetilapot, már árnyalt kritikai körképet is kaphattunk, hiszen egyetlen, akár pályakezdő könyvről jó féltucat kritika is megjelent.

Számos oka van az ezredforduló radikális változásainak, ám valóban életveszélyes „az írótársadalom kettéhasadása”, „a mára elfajult népi–urbánus ellentét”, „az elképesztően álszent művelődéspolitika”, „a kultúrával szembeni közöny ideje”. Valóban azt kell érzékelni évről évre, hogy „a mai írók között vasfüggöny húzódik”. Igaza van Alföldynek: „Ilyet egy tízmilliós, egységes nyelvű ország irodalma nem engedhet meg magának, és a kulturális kormánynak sürgősen tennie kell valamit azért, hogy legalább ez a válaszfal, ez a szörnyű berlini fal leomoljon, ha már tudomásul vettük, hogy a gazdasági bajok belátható időn belül aligha orvosolhatók.”

Ez a helyzet indokolja, hogy az irodalmár elsősorban azokkal foglalkozzon, akiket félreállítottak, akikről látványosan szeretnek hallgatni nem csupán a győztes táborban, hanem a nyilvánosság legtöbb fórumán is. Hiszen miután 2004-ben két írószövetségre szakadt a magyar írótársadalom, médiaközhellyé vált az, hogy jelentős írók nem maradtak a Magyar Írószövetségben. Ezeket a „mellékszereplőket”, időközben elhunyt társaikat és elődeiket tette könyvének főszereplőivé Alföldy Jenő. A már említettek mellett például Kabdebó Tamást, Kovács Istvánt, Tóth Erzsébetet, Vathy Zsuzsát, Csontos Jánost, a ma már nem élő Domokos Mátyást, Lázár Ervint, Csokits Jánost, Utassy Józsefet, Körmendi Lajost, a régóta klasszikus József Attilát, Kálnoky Lászlót, Rónay Györgyöt, Balázs Józsefet.

Alföldy Jenő azonban most sem vált egyoldalúvá. Egy szűkösebb ellennévsort most azért sem írok le, mert bizony semmi kedve normális embernek arra, hogy azt keresgélje, melyik író melyik szervezetnek a tagja. Más a helyzet, ha egy szervezet tagjaként vagy vezetőjeként a tagság érdek­védelme a tét, s más, ha a nyelvében mégis egységes magyar irodalom alkotásait olvassuk vagy értelmezzük. Legalábbis jó lenne, ha így lehetne. A vasfüggöny ugyanis valóban létezik, s a táborok folyóiratai, rendezvényei kényszerűségből is, rosszul alkalmazott kompromisszumként is igazodnak a szekértábor vélt érdekeihez, tehát nem hívják meg, nem közlik, nem szemlézik a másik tábor íróit és műveit. Kivételek ugyan vannak, de ez a tendencia egyelőre makacsul érvényesül. Két példát említenék a mai helyzetre, hogy érzékeltessem az irodalomtörténészi-kritikusi munka lehetőségeit és Alföldy Jenő felelősségtudatosságát. A Balassi Bálint Intézet gondozásában 2006-ban megjelent egy közel kilencszáz oldalas Kortárs irodalmi olvasókönyv, amelynek felelős szerkesztője Menyhért Anna volt. A hungarológus hallgatók mellett diákok, tanárok, érdeklődők számára is ajánlották. A célkitűzés az volt, hogy a munka „a kortárs magyar irodalom sokszínűségét érzékeltesse”. Összesen 72 szerzőt mutattak be, közülük hat akkor már nem élt. A 66 kortárs íróból kilencen voltak akkor az Írószövetség tagjai. (Azóta egyikük meghalt, ketten kiléptek.) Alföldy Jenő könyvének hősei közül csupán Lázár Ervin és Juhász Ferenc kapott helyet. A másik példa az állami díjakra vonatkozik. A 2003 utáni nyolc év alatt összesen 26 író kapott Kossuth-díjat. Közülük mindössze 5 volt az Írószövetség tagja.

Gyakorlatilag egy nem létezőnek tekintett irodalmi áramlatot és szerzőit kell védeni, létét és létjogosultságát bizonygatni. Ezt az áramlatot azért tekintik korszerűtlennek, mert következetesen kötődik a nemzeti és az európai hagyományokhoz. Az ide tartozó írók úgy gondolják, hogy a műben etikum és esztétikum együttesen nyilvánulhat meg, hogy a személyiség nem öncélúan, hanem az emberiségbe és a nemzetébe ágyazottan létezik, az író tehát társadalmi és nemzeti ügyekben is felelősséget vállalhat.

Alföldy Jenő könyvének ez a szemlélet a legfontosabb esztétikai és irodalompolitikai üzenete. Az egész vasfüggöny-helyzetben az a legfurcsább és a leggonoszabb, hogy a posztmodern betörésének egykori és legradikálisabb elméleti képviselőitől eltekintve a másik táborba tartozó írók legjava, ha többnyire közvetett-áttételes módon, ám mégiscsak kötődik a hagyománykincshez és annak értékeihez.

Alföldy Jenő esszéinek, tanulmányainak, könyvelemzéseinek számos emlékezetes fejtegetése, elemzése, megfigyelése van a portré, a pályaképvázlat műfajában is. Csoóri Sándorról, Tornai Józsefről, Lázár Ervinről többször írva szinte egy-egy kismonográfia vázlata mutatkozik meg. Értékítéleteit életműismeret és széles körű irodalomismeret alapozza meg. Tárgyilagosságra törekszik, ha magasra értékel valamit, akkor is higgadt a hangvétele. Sajnos igaza van abban, hogy „nagyon rosszul sáfárkodunk íróink örökségével”, s ez kiegészíthető az előbbiekre hivatkozva azzal, hogy a mai irodalmi terméssel is. Egyetértően olvastam a Rónay György-portrét például, s benne azt az állítást, hogy „jó ideig ő volt a leghitelesebb szavú kritikus. A kritikus.” Miután részem lehetett abban, hogy posztumusz megjelenjen Balázs József regénye, A torcellói krisztus, különösen örültem, hogy Alföldy remekműnek minősíti. Ragyogó a megfigyelés: a regény szerint „a létezés értelme a létezés maga”. Azon együttesen szomorkodhatunk, hogy ez a regény nem vált szenzációvá, irodalmi eseménnyé. Elgondolkoztatóak fejtegetései Weöres Sándor kapcsán a tragikus és az apokaliptikus költészetről vagy Juhász Ferenc és Nagy László világszemléletének különbözőségéről, Lázár Ervin szentimentálisnak nevezett novelláiról. Sorolhatnám tovább, de hadd szólaljon meg az adatokat tisztelő filológus is bennem. Csupán néhány apró elírást találtam, ezek könnyen javíthatóak. A Jelenkor nem a hatvanas évek elején indult, hanem 1958-ban, s közvetlenül nem a Sorsunk, hanem a Dunántúl utóda. Juhász Ferenc korán, de már felnőttként, huszadik évében vesztette el az édesapját. Csoóri Sándor fiatalkori verseinek „társadalmi közérzetjelentései” nem az 1957-es, hanem a legelső, az 1954-es kötetet határozták meg. Mindannyiunknak vannak ilyen emlékezetmegbicsaklásai, segítsük egymást a javítással.

Az utolsó bekezdés attól legyen inkább emlékezetes, hogy utalok néhány remek aforisztikus megfogalmazásra: „Az esszéíró költők nyelvi környezetvédők. Őket olvasva tisztul a levegő.” „Az embert a tragikum teszi emberré.” Juhász Ferencről: „először ő ütött hatalmas rést a szocreál hajón.” „Egy íróról könyvet írni elsősorban annyi, mint tanítványául szegődni.” „Nem tudom, van-e a világon még egy ország, ahol ennyi hátránnyal jár a saját nemzethez mint eszméhez és értékhez való ragaszkodás akkor is, ha nem párosul semmiféle elfogultsággal.” S rendkívül fontos egy József Attila-idézet, a könyv lényegét igazolja: „a nemzetiség és társadalmiság csak más és más mozzanata a közösségnek. De éppen azért aki akár egyiket, akár másikat utasítja vissza, az megtagadja egyben a közösséget is, éppen a valóságosat. Mégis lépten-nyomon láthatjuk, hogy a két társeszmét egymás ellen próbálják kijátszani.” (Felsőmagyarország, 2010)