Amerikai jegyzetek I.

Az a kényelmetlen és nyugtalanító közérzet, amely ezekben a hetvenes években időként szorongássá szilárdult, és újra meg újra tájékozódó kalandozásokra szorított rá, először az óceán túloldalán kerített hatalmába azzal az eleven erővel, amely rákényszeríti az embert, hogy amiről elfeledkezni nem tud, hogy amivel békülékenységre képtelen – a bajt –, tisztázza valamennyire.

New Yorkba ezerkilencszázhetvenegyben kerültem át – nagyjából olyanformán, ahogy Pilátus a Credóba jutott. Másfél hónapra. S nem a New York-iakkal volt bajom, a bajnak New York maga nem az oka volt. A város csak kiváltotta azt a békétlenséget, amely előhívója lett olyasminek, amit korábban is éreztem; bár tudtam egyet és mást, de mindezt máskor és másutt sikerült a tudatom alá vagy mögé szorítanom, s így az összetartozó tünetek összegzésétől megmenekültem. Úgy fordult azonban, hogy engem történetesen ez a város szembesített, könyörtelenül és jótékony feledést sem engedélyezve, olyan valóságokkal, amelyekre ráláttam korábban is, de a képük csak homályos körvonalakban bontakozott ki egyszer-egyszer, határozatlanul és foszlékonyan. Számomra ez a rövid és nyájas útitársakkal megtett amerikai utazás vált bizonyos értelemben fordulóponttá; már az odautazásnak is voltak baljós  mozzanatai.

Az átkelés Amerikába azon a napon, november elsején, 1971-ben tizenhat órámba került.

•

Az országhatárt a londoni repülőtéren az interkontinentális légi járatokhoz szolgáló hármas épületben, az emeleten egy pult testesítette meg. Jelképesen és dísztelenül. Az asztallap mögött civil ruhás köztisztviselő ült, határőrhelyen, s végezte hivatalos tennivalóit, bevándorlásügyi tisztként. A hivatala nem a be- és kiutazók, érkezők és indulók számontartását szolgálta – a tisztviselő kivándorlókat és bevándorlókat könyvel el –, arckifejezése közömbös is, figyelmes is, gyakorlott szórakozottsággal lapoz az útlevelekben, a fényképet veszi szemügyre, s egy udvariasan futólagos pillantást vet az utasra is. „Behajózott” – rögzíti a pecsétje hivatalosan az útra kelést. „1971. nov. 1” – mutatja a pecsét a behajózás dátumát, a repülőtéri indóház emeletén, a tenger partjától száz mérföldnyire, még a Királyság belterületén.

Mi, a behajózottak, passzusunkkal s határon kívüli helyzetünkben egy nem túlságosan magas, de áttekinthetetlenül tágasnak látszó népes terembe jutottunk: vámmentes árukat kínáló boltok és a levegőég közé. A teremben sok volt az utas – kevés a pad. A terembelsőt látnivalóan az utasok számára inkább átjáróháznak, mint váróteremnek építették – az üzemvitel racionális kalkulációinak megfelelően, a személyszállítmányok gyorsított továbbításának mechanizált biztosítására, a menetrendtartás megkönnyítésére és a rentabilitás számításaihoz igazodva. Időtartam- és férőhely-előirányzásban egyaránt egyetlen feladata, hogy egybegyűjtse és együtt tartsa a formalitásokon túlesett utasokat arra a félórára, ami az éppen esedékes repülőjáratok menetrendszerű felszállását megelőzi. A személyszállítmány gyorsított útra kelésére szánt helyiség a repülőgépek előszobájaként funkcionál, de csak az épp esedékes járatok utasa juthat át az útlevélvizsgálat kapuján. Innen csak a repülőgépekhez vezetett kiút. Más kiút zárva volt. Az üvegajtókat akkor nyitják meg egy-egy indulásra kész repülőgép utasainak, ha a beszállás időpontja elérkezett, s ezt be is jelentették. A beszállásra váró utasok tájékoztatására és terelésére a mindenre gondoló s mindent elrendező tervezés a terembelsőt felszerelte a tájékoztatás mindenünnen látható vizuális és mindenütt hallható akusztikus eszközeivel.

A transzkontinentális járatok utasainak gyors továbbadására tervezett teremben sok volt az utas, és kevés a pad.  A sokasodó behajózottak egyes csoportjai a terem padlóján táboroztak. A rendtartás reguláiban járatos utazók reményei az oszlopszerkezeteken függő képernyőkre összpontosultak. Ezeket szürkehályog borította. A vizuális tájékoztatás kommunikációs eszközeinek domború felülete mozdulatlan és semmitmondó maradt: a négyszög keretben nem jelent meg sem a légiforgalmi társaságok monogramja, sem a felszálló járatok számjele. Az akusztikus tájékoztatás „apparátusa” viszont egyáltalán nem hallgatott el. A megafonok vérpezsdítően vidám zenével szórakoztatták a várakozókat – lankadatlanul és szakadatlanul. A gépzene azt fejezte ki, hogy az átkelőhelyből váróteremmé, a váróteremből vesztegzárrá lassan-fokozatosan átalakuló teremben az utasok kedélyállapotának kezelésére ez a zene a legalkalmasabb – legalábbis a légi utakon történő személyszállítmányozás készséges és gyors lebonyolítására szövetkezett hatóságok, testületek, társulatok, igazgatóságok és vállalatok megítélése szerint. Az utastájékoztatás televíziós szürkehályoggal, megafonos gépzenével szolgálta a hírzárlatot a felszállások elmaradásának s a vesztegzárnak az okairól. Az okok és következmények láncolata az esélyek és lehetőségek változataival hatósági üzemi titok volt, erről a személyszállítmány semmit se tudhatott.

Az idő múlt. Déltájban a behajózottak internáltként nézték a zárt üvegajtókat, a zárt ajtók mögötti kihalt folyosót. A folyosó, akár hátrébb maga a reptér, elhagyatott volt, mintha kiürítették volna. Rend volt, „rendtartás” folyt. A mozdulatlan szürkeségben csak az óramutatók mozogtak – rendőr-komoran. A tájékoztatók tomboló gépzenéje már-már úgy hatott, mint az a katonazene, amelyet a nemzeti rádiók közvetítenek műsor helyett, valahányszor államcsíny van folyamatban, vagy idegen haderő folytat megszálló hadműveleteket, s a felszabadítás bejelentése még nem időszerű.² A hírzárlat to­tális volt. A tájékoztatás beszüntetését a tudakozódás ellehetetlenülése egészítette ki. Kérdezősködésre ugyanis nem nyílt lehetőség; nem volt kitől. Az utasgyűjtőben véletlenül sem tűnt fel a légitársaságok égszínkék vagy almazöld egyenruháinak egyike sem. E zárt helyet a reptér-igazgatóság helyhatósági alkalmazottai is gondosan kerülték. Ide senki se lépett be egy ideje, talán nem is léphetett, talán exkluzív gyűjtőhelyiség ez a terem, ahová a lábát csak az dughatja be, aki az indulásra kész repülőgép felé tart, indulásra készen. Így aztán a fél egy felé a padlón elheverő s kézipoggyászukra boruló utasok mindinkább Henry Moore óvóhelyeken készített rajzaira emlékeztettek. Nekem a generális optimizmus perpetuálására hivatott gépzene kábulatában olykor úgy rémlett, hogy másutt vagyok, és más időben – egy deportálásukra várókat koncentráló, de meglepően jól fűtött teremben, ahol mihelyt a lelkesítő katonazene közvetítése megszakad, egy bemondó érces baritonja szólít fel egy bizonyos Beregffy ezredest, hogy „szolgálattételre azonnal jelentkezzen Budapesten”.

A lankadatlan, automatikus lemezváltással állandósított vidám zene közvetítését negyedfél óra múltán annak a bejelentése szakította meg, hogy a Pánamerikai Légitársaság – mivel a felszállások a vállalat hatáskörén kívül álló okokból késedelmet szenvednek – ebédet szolgáltat fel az utasainak a repülőtéri étteremben, s hamarosan jelentkezik a vállalat egy alkalmazottja, hogy a New York-i gépek utasait az étteremben fenntartott helyekre kalauzolja. A gépzene újraindult, de az utasgyűjtő légköre egy csapásra megváltozott. Az adminisztratív úton szobafogságba juttatott, vesztegzárba szorított, tartózkodási helyükre internált utasokat az ebédeltetés bejelentése megnyugtatta és felvillanyozta, s egyeseket szertelen jókedvre derített. Az általános megkönnyebbülés azonban bennem csak hatványozta a felháborodás képességét, amely az idő múlásával párhuzamosan már korábban is fokozódott. Az irritáltságomat nem a késedelem váltotta ki; azon, hogy megérkezésem késik, semmi sem múlt; New Yorkban nem hogy sürgős tennivalóm nem akadt, New Yorkban egyáltalán nem várt tennivaló. És felháborodásra valóban nem adhat okot az, ha egy olyan út, amely a gőzhajózás fejlettsé­gének tetőfokán is öt napig tart, a repülőgépek órákra rövidítő felszállása valamilyen vis maior következtében, az időjárás miatt vagy technikai okokból késlekedik. A tűrhetetlen és elfogadhatatlan a kényszerhelyzetben az volt, hogy a repülőtér üzemvezetősége, egy hivatal eleve magától értetődőnek vette, hogy joga van arra, amire módja is – vagyis hogy mindennemű felvilágosítást megtagad a fennakadás és a fennakadás következtében fenntartott vesztegzár okairól. Aztán az üzemzavarban az utast, aki gondolkodó lény, értelmes ember, őt úgy kezeli, mintha csomag volna, tárgy vagy anyag; repülőgép-töltelék. A házitelevízió képernyői szürkehályoggal, a megafonszerkezet vérpezsdítően vidám gépzenével szolgálták efficiensen a hírzárlatot még a mellékhelyiségekben is. Túl az üvegfalakon lassan s alig észrevehetően sötétedett a reggel óta eltartó szürkület.

A légi úton történő személyszállításra szövetkezett és társult hatalmaknak, hatóságoknak, igazgatóságoknak, szervezeteknek, vállalatoknak és üzemvezetőségeknek az ilyen esetekre előirányzott manipulációja tökéletesen sikeres és eredményes volt: a személyszállítmány a vesztegzárban észlelhetően eldologiasodott. Beletörődött abba, hogy jövőjének nem ő a kovácsa, nem maga dönt, hanem róla döntenek a beavatottak és hozzáértők. Illetékesek és irányító tényezők, akik gondját viselik; ők tudják, meddig tart a szobafogság az utasgyűjtőben, s tudják az okait is, ha nem is adják tudtára az utasoknak, mondván, bizonyára nem rájuk tartozik, mert azon a fatalitáson, ami egy indusztriális nézeteltérés következménye, igazán nem változtat, tudja-e az utas vagy sem, mely üzemben támadt üzemi nézeteltérés, és  az hány embert érint. Tizenkettőt vagy száztizenkettőt – nem rá tartozik, a kérdezősködést zokon is vennék a beavatottak, ahogy az egészségügyi szolgálat betegeitől is azt várja el a kórházban a kezelés személyzete az orvosi utasítására hivatkozva, hogy bevegye mindazt, amit kap, s ne kérdezze, mit vesz be és mi ellen, s a hatása mi volna; ami vele történik, nem rá tartozik, elvégre a saját érdekét nem az tudja, akit kezelnek – azok tudják, akik kezelik.

Délután ötkor a csomag-helyzetébe beletörődött személyszállítmány már deportálásra váró tömegnek tetszett – mint magatehetetlen tárgy vagy értetlen barom, amely az üzemvezetés vélt vagy valóságos érdekeinek megfelelően felvilágosítás nélkül manipulálható vagy adminisztrál­ható. Ez az üzemvezetés feltétel nélküli megadást, kérdezősködés nélküli engedelmeskedést vár el az emberanyagtól, amely a repülőjegyért fizetett, és amely közvetve bár, de a repülőtéri hivatalok költségeit és hivatalnokainak, manipulátorainak bérét is fedezi. A kiút a vesztegzárból – ebédszünetre az étteremben – azonban megadja a lehetőséget, hogy az utas kísérletet tegyen annak kipróbálására, át lehet-e törni valahol és valamiképpen az üzemvezetés totális kontrolljában a lokális autoritarianizmus indolens és arrogáns hírzárlatát.

A stewardess. Ő mint a szolgálatra kész hozzáférhetetlenség és nyájas távolságtartás nimfája jelenik meg az üvegajtóban, amelyhez kulcsa van. Egész tartása azt a kötelességtudatot fejezi ki, amely az esedékes feladat elvégzésére szorítkozik. Ha közelébe jutnék, kérdésemre kétségkívül ugyanazt válaszolná, amit a megafon mondott: a fennakadás annak a vállalatnak az ellenőrzésén kívül eső okokból következett be, amelyhez tartozik. Egyenruháját s egyenmosolyát viseli. Esetleg hozzátenné, hogy a pánamerikai repülőgép indulásra készen várja az indulásra kész utasokat, akiket gyülekezésre szólít fel, korlát mögül. Égszínkék egyenruhájában a repülőgépekhez szolgáló folyosón az „Égi utak” nevet viselő repülőtéri restibe vezeti a népet; járása szakavatott. Edzés vagy gyakorlat révén úgy siklik ez a hosszú lábú nimfa, úgy szaporázza, hogy az, aki lépéseit legjobban összeszedve  valahogy mégis melléje kerülne, az is mögötte maradjon – úgy nagyjából kétlépésnyire. Követem hát e fiatal nőt, aki nem tudja, hogy benne, e vonzó alakzatban egy egész Schiller-látomás személyesül meg az esztétikai embert kielégítő formában – az ember, „ahelyett, hogy a benne magában benne rejlő emberség kimunkálására törekedne, megelégszik azzal, hogy tudásának, mesterségének váljon a lenyomatává”.

A pincérek a légi pályaudvar indóházának restijében csak a felszolgálható ételekről adnak felvilágosítást; a kifutópályák paralízisének okait firtató kérdéseket vagy nem hallják, vagy nem akarják meghallani, vagy nem is értik, hiszen általában a spanyol anyanyelvi közösségbe tartozó nemzetek valamelyikéből származtak ide; de az a fiatalember, aki a feketét szolgálja fel, feltételezi, hogy alighanem valamilyen indusztriális nézeteltérés következtében folytatott tárgyalások szüneteltetik a légi forgalmat... Everything under control – mondja a babaarcú, nyájas pilóta, akibe beleütközünk visszaúton a vesztegzárhelyre, azzal a magabiztos fölénnyel, amire azok a tekintélyes felnőttek tesznek szert, akik családfőnek születtek, s akik nem kételkednek benne, hogy nem felvilágosítani, hanem megnyugtatni kell a kérdéseivel okvetetlenkedő gyerekembert.

Az utasgyűjtőben a megafonokból harsogó nekikeseredett életöröm lávagomolygásának felhői alá kerülten tisztulnak ki a kép körvonalai. Ezen a felszálló- és leszállóhelyen, ezen a gigászi és merőben áttekinthetetlen repülőtéren, ahol mindent beterveztek és mindent elszerveztek, kiszámítottak és beszámítottak, az osztálykategóriák is átmentek azokon a változásokon, amelyek a rentabilitáson alapuló racionális kalkulációnak felelnek meg. Ezen a körzővel-vonalzóval kirajzolt, mértanilag kielégítő konstrukciójú terepen, ebben a linearizált, mechanizált és automatizált kondominiumban³ két osztály különböztethető meg: az egyik osztály a kezelők osztálya, a másik osztály a kezeltek osztálya. A kezeltek osztálya azokból tevődik össze, állandóan változó jelleggel, akik utaznak, és ezért fizetnek. A kezelők osztálya viszont azokból tömörül, akik ezeket utaztatják, s akiknek ezért fizetnek. E két osztályhelyzetből fakadó érdekek nem predetermináltan ellentétesek, s olykor átmenetileg teljesen azonosulnak, leginkább a menetidőben, vagyis a levegőben.

•

Késő délután volt, amikor az embereket elkezdték a gépekhez vezető folyosóra terelni. A szabad mozgás azokra a birkákra emlékeztetett, akiket nyájban hajtanak. Az előnytelen formájú óriásgép oldalán a néhai Áller Képes Családi Lapja című, minden nyelven megjelenő kiadvány illusztrációinak modorában festett elefánt keltett bizalmat a jumbo jet repülőgéptípus iránt, a reklámtechnikára specializált észjárás elképzelése szerint. Az óriásgép személyzete a süllyedő hajókon kötelező prioritásrendszert követve energikusan biztonságba helyezte a csecsemőket, majd megfelelő helyet biztosított a terhes asszonyoknak és az anyáknak. Egyéb utasok örvendezve, hogy a váróterem szobaságából kiszabadultak, elhelyezkedtek az ülések kalodáiban. A várótermi vérpezsdítő gépzene a repülőgépben is folytatódott.

A gép háromnegyed óráig állt a helyén. Később megmozdult. Gyorsuló haladását addig érzékelhettük, amíg a kifutópályán gurult – fölszálltában a haladást jobbra-balra dűlése még éreztette. Később mozdulatlanul állt a levegőben a párnázott mozihoz hasonlító utaselhelyező, ki-ki a helyén ült, ugyancsak mozdulatlanul. Csak a filmvásznon mozgott a kép; Vadnyugaton vasalt ingű keménylegények lövöldöztek és lovagoltak, eltökélt tekintetük is jelezte, hogy ölni s halni készek. Hatodfélórás mozdulatlanság után jelzések, dohányzási tilalom, jobbra-balra dűlés, rázkódás-gurulás jelezte, hogy az elefánt védjegyes gépmadár leszállt az óceán túloldalán. A női személyzet villámsebesen kirakta a gyerekrakományt, a gép emberszállítmánya egy zsibvásár örvendező ricsajával tolongott a folyosókon, elárasztotta az útlevélvizsgálók zsilipjeit, s kiömlött a folyosók alagútjaiból, rázúdulva a tolongó és tülkölő autók tömegére.

A burgundi vörösbor színére lakkozott magánautóban, a Rolls-Royce-gyártmányok bőrhuzatokkal klubszerűvé tett kocsija belsejében menet közben, a sodródó autómotorokkal párhuzamos autósorba ékelten, gépzene szólt. Rejtett hangszórók akusztikai számításoknak megfelelően közvetítették a metronómütemben váltott rádióműsor-elemeket. Az úrvezető a jelek szerint akkor érezte magát otthonosan a kocsijában, ha a külvilág állandóan körülvette a kocsibelsőben. A helyiérdekű hírhadarást követő slágerzenét követő reklámszöveget egyugyanazon hangszerhatás-hű közvetítéssel továbbította – frissen pergő szövegváltást zeneváltással, majd rendkívül energikus árukínálattal, s mindezek szapora váltakozásával. Hónaljszagtalanítók s izzadságkiküszöbölők reklámrigmusait a retorikus eulógia tüneményes hangzáshűségével szólaltatták meg a vonósnégyesek zengésárnyalatainak visszaadására tökéletesített szerkezetek, mintegy az üléseken elhelyezkedő négy személy élénk eszmecseréjének előmozdítóiként. A külső világról mozgó reflektorfények és statikus fénypont-vonalak adtak megfejthetetlen rejtjeleket – míg, megérkezve, a szálloda tizenhetedik emeleti három szobájában három különböző filmipari termék mozgóképei rezegtek és recsegtek a halkítottan működtetett rádióvevőkkel szembesülve.

A repülőtér vesztegzárterme, a repülőgép fotelkalodája, a magánautó luxusfogdája és a tizenhetedik emelet szobafogsága egyugyanazon zörejközeg változatai és az ülő helyzetből szemlélhető képmozgások után szinte felszabadulásélményként ért a harmadik sugárút bal oldali járdájáról az a távlatban kibontakozó geometrikus állókép-látványosság, amiben a csinált világ alkatrészelemeinek éltető értelmet adott a napsütés.

A látványosság azonban nem a New York nevével jelzett városhely képe volt; a vizuális szenzációnak olyasféle illuzórikus valóságértéke volt, mint a revüszínház spektakuláris mutatványainak. Ezekben a valóság elemei, testek és leplek, jelmezek, díszek és díszletek olyan artificiális rendezésben és megvilágításban csoportosulnak, és csoportosulnak át, amelynek van esztétikuma, de az határozza meg, hogy a meztelenség az emberi testről, a jelmez a ruházkodásról, a megjelenítés a megjelenített valóságokról ne mondjon igazat, illetve meghazudtolja a valóságost.

A napok múlásával fokozódva és hatványozódva az derült ki, hogy az első élmény szemfényvesztő volt, s a közérzetet, amiben a fizikai szabadságérzés volt az első hegedűs, optikai csalódás következményének könyvelheti el emlékezetem. A mozgásszabadság sehol se korlátozottabb, mint ezen a Manhattan-szigetre épült telek-terepen.

Az utcahálózat rácsrendszere eleve gleichschaltolja a mozgás lehetőségét, a járókelőkét és a járművekét. A szisztematizált mozgásszabályozás militarista determináltság. A magános sétálónak álmodozás közben, ha itt ugyan képes ilyesmire, be kell érnie, hogy ama négy forduláslehetőség között válogathat, amit a menetoszlopban vonultatott katonáknak nyújtanak a vezényszavak. A derékszögesített útkereszteződések biztatják: mehet előre, de módot adnak a jobbra átra, a balra átra és a hátra arcra. Másra nem. Átlósan egyedül az árnyékvonal szelheti át, fölülről lefelé a vertikális házfalfelületeket. Itt, ahol minden vallás, felekezet, szekta, tőzsdésegylet vagy maffia embere szabadon hódolhat a maga istenének, egy felekezetbeli sem juthat toronyiránt haladva a maga templomába. New York City – ez: anti-cité – jellemzője éppen az, hogy építkezésével láthatatlanná tette a templomtornyokat. Eliminálta a természetes városközpontok mindegyikét, az agorát, a fórumot, a templomot, a középület előteréül szolgáló főtereket. Mindaz, ami centripetális vonzerő ki­váltója lehet városterepen, besoroztatott a házfalak homlokzatának arcvonalába; a templomok, múzeumok, egyetemek, intézmények, centrumok beálltak a házak nyílegyenes fedező sorfalába, az egymással végtelenben találkozó paralelogrammákba. Schiller traumatikus képzete valóra vált: a város itt átadta helyét egy olyan leleményes mechanizmusnak, amelyben a gépesített lét egyöntetűen formálja önmagát, s amely megszámlálhatatlan, de élettelen részelemekből összegződik... Az ember, eleve az egésznek egy kis részecskéjébe béklyózottan, önmagát is csak alkatrésszé formálva, pusztán mesterségének s tudományának lesz kifejezője.

New Yorkba se poétát, se filozófust ne küldj – a „gondolkodom, tehát vagyok” tézise e mechanizmusban nem igazolódik. A környezet létjogosultságot nem az embernek ad, hanem elfoglaltságának – ebben a gépezetben, amelynek nem középpontjai vannak, hanem egymással párhuzamos tengelyei, a sétálgatás, baktatás, barangolás, lődörgés, nekifutamodás, meg-megállapodás összeférhetetlen a mechanizmus természetével, s csak a gyalog járás sebesen cél felé haladó fajtáját fogadja helyeslésével. New Yorkba az menjen, akinek ott dolga van, s addig maradjon, amíg dolgát végzi, dolga után járva az utcáin is, lemondva arról az ide nem való kísérletről, hogy bejárva felderítse e terepet. A mechanizmus értelme és jellege a részek működéséből felderíthetetlen, itt csak az érzi magát elemében, aki ront vagy javít, de nem henyél, amíg ezt teszi; s mivel a lakás itt alvóhely s ivóhely, nem pedig pihenőhely, a New York-i otthonérzést nem New Yorktól kap, hanem attól, hogy fárad, lohol, tesz-vesz, ügyködik, működik a gépezetben.

A térképen a konglomeráció mérnöki alaprajzának formája egy repülőgép-anyahajóé. S meghúzódik a bal sarokban New Jersey elektrokardiogramhoz hasonlító partvonala alatt egy négyzetesített szigetecske, Ellis Island a neve; lehet, hogy a város képe ebből a távlatból bontakozik ki egészében, s értelmét akkor fejezi ki, ha onnan látja az ember, ahonnan amerikai jövőjének küszöbét nézte „Zselénszky gulyása, Tisza urak csősze”. Ha csak a „sziget” után érdeklődtem, kivétel nélkül a szabadság szobrát szállásoló szigetre értették a szót amerikai hazámfiai. „Az Ellis Island? Oda aligha jár hajó. Ott rég nincs látnivaló. Oda talán a madár se jár.”

Arról, hogy ki lehet-e menni valamilyen alkalmatossággal Ellis szigetére – amit az őslakosok, az utolsó mohikánok még Sirályok szigetének neveztek, de később Osztriga-szigetként, majd Anderson szigeteként, Vesztőhely-szigetként, Bedloe-szigetként is emlegettek –, amerikai földijeim közül senki se tudott. Egyetlen ismerősömnek se volt erről tapasztalata vagy ismerete. New York-i hazámfiai, akiket ebben a dologban kérdezgettem, akkor érkeztek ide, amikor ennek a szűk kis szigetecskének már nem volt jelentősége: általában repülőgépen landoltak. Nem is igazán értették, hogy ugyan miért szeretnék eltölteni egy félórát legalábbis ezen az idejétmúlt szigeten, amit a Hudson torkolatában a térképen még feltüntettek, de attól visszariadtam, hogy makacskodó kitartásom okait megmagyarázzam. Nekik, akár a Manhattan-szigeten, akár a Queens vagy a Brooklyn nevekkel jelzett nyájasabb lakótelepeken éltek, ragaszkodásom ötletemhez alighanem olyan furcsaságnak rémlett, mint nekem az, hogy a Londonba érkezők túlnyomó többsége elsősorban a Towerra, erre a kiszolgált négytornyos börtönerődre volt kíváncsi; bár ez érthetőbb, hiszen a négytornyos erőd mégiscsak múzeum és nevezetes hely, udvarán egy király két feleségét fejezték le. Míg az Ellis Islanden csak kalózokat akasztottak fel alkalomadtán, a félig-meddig városias életet élő, vagyis valamennyire urbánus, egykori New York-i polgárok tömegeinek jelentős örömet szerezve ezzel: ezrével áradt a New York-i nép ladikokon s minden rendű és rangú hajókon a szigetre, még kockázatot is vállaltak a kihajózásért azok, akik nyilvános kivégzésekre olyan eltökélten vonzódtak e zátonyszigetre, mint ahogyan a zarándokok járnak nevezetes zarándokhelyekre, ahogy ezt megtudtam később. Azt, hogy miért erősödik bennem a szándék most, a 20. század utolsó harmadában, amikor már Manhattan számozott utcáin elszaporodtak a néhai nagy hegyi tolvajok és erdei útonállók indusztriális környezetben működő világvárosi utódai, egy megalopolisz városi betyárjai, restelltem volna magyarázni, például azzal, hogy alighanem ez az Ellis Island az a távlati pont, ahonnét a városkép és vele a problematika, amely már elkezdett foglalkoztatni, alighanem a maga egészében látható be, bár talán nem egészen világosan, és azon az áron, hogy a részletek elhomályosodnak. Ha valahol, gondoltam, akkor e valaha oly nevezetes szigetecskén láthatom úgy Manhattan épületeinek tornyosodó kontúrjait, hogy átéljek vagy megérezzek valamit azoknak a lelkiállapotából, akik úgy nézték a vízen túl kibontakozó városképet, mint azt az első látványt, ami az Újvilágból szemük elé tárul. E városlátomásból annak a bizonytalan, fenyegető jövőnek a titkát akarták megfejteni, amiért idehajóztak a 19. század végén, a 20. század elején –  mert nekik egy volt saját életük jövője és Amerika.

A dolguk után járó New York-iak, a jelen és a jövő kérdéseivel s méltányolásával elfoglalt mai magyarok azonban csak azt tudták, hogy a szabadság szobrához sűrűn járnak ugyan amolyan propellerféle sétahajók, s ezek elhaladnak az Ellis-sziget partja mellett is visszajövet, de ezen a szigeten nem kötnek ki, miért is tennék, oda már csak a madarak járnak talán – ha vannak még. De nincs ezen a másik szigeten semmiféle nézni- vagy látnivaló, sohasem jutott eszébe senkinek, hogy odamenjen. Hajójárat az alighanem teljesen lakatlan szigetre biztosan nem volna kifizetődő, tehát aligha van.

Barátom, arra gyanakodva, hogy ami másnak a New York-i Kossuth-szobor, az nekem az Ellis Island, amerikai szakértőkre és tudósokra jellemző káprázatos gyorsasággal szedte össze meggyőzésemre az összes adalékot erről a helyről. Az adat- és anyaghalmaz egészében is, részleteiben is azt bizonyította, hogy ezen a New York-i városrendezés geometriájában átalakított, vagyis ugyancsak négyszögesített terepen valóban egyáltalában nincs már látnivaló; ez idő szerint már semmire se jó, mihaszna szigetként lebzsel a Hudson vizében, ottfeledve és elfeledve.

Azt, hogy a partközelben ez a Hudson vizéből alig-alig kiemelkedő sziget vagy zátony jelentőségre tett szert, és nevezetessé vált, a törvényhozásnak köszönhette. Az Egyesült Államok kongresszusa 1882-ben szavazta meg a közhangulat nyomására azt a törvénycikket, amely megtiltotta, hogy fegyencek, őrültek s magukat eltartani nem tudó személyek, akik valószínűleg közületi támogatásra szorulnának, letelepedjenek Amerikában.

A xenofóbiás közhangulatot az újságokban megjelenő, jelentős képzelőerőről tanúskodó cikksorozatok keltették fel. A hírlapírók a bevándorlás növekedését úgy értelmezték, hogy európai és ázsiai menhelyek, tébolydák és börtönök ápoltjain és bűnözőin a kormányok úgy adnak túl, hogy áthajózzák őket, és Amerikát degenerált idegen elemek özönlik el. Egyidejűleg a szakszervezetek is bevándorlóellenes agitációkba kezdtek, azzal a reálisabb érveléssel, hogy a jövevény munkaerők éhbért is elfogadnak, s rontják a munka bérét, s a képzett európai szakmunkás bevándorlók tömegei versenyképtelenné teszik az Amerikában születetteket, ami az amerikai munkásság elszegényedését idézné elő. A munkásegyletek nyomására hozott későbbi törvény megtiltotta azok beengedését, akik amerikai munkaügyi szerződés birtokában érkeznek New York kikötőjébe. A föderatív kormányzat az egyre növekvő számban érkező bevándorlók ellenőrzésére az Ellis Islandet választotta ki. A bevándorlók túlnyomó többsége New York kikötőjébe érkezett, s az érkezők többnyire a szűrőállomássá kiépített szigeten kerültek ellenőrzésre. Ez a hivatali funkciója tette meg az Ellis Islandet Amerika kapujának, ezért nevezték egyesek „a remény szigetének”, mások „a könnyek szigetének”. Az említett törvényeknek megfelelő ellenőrzés adott az állami létesítménnyé kiépített szigetnek világraszóló jelentőséget, ami 1921-től egyre inkább csökkent a kvótatörvény bevezetése miatt. Mindkét háború alatt „ellenséges idegenek” elkülönített koncentrálását szolgálták az idegenellenőrzés épületei; utoljára az 1950-es évek elején használták őket internálóhelynek. Azoknak a kényszerlakhelye lett tehát, akik az államrend felforgatásával vádoltan esetleg deportálhatók lehettek, és a vizsgálat idejére kerültek ide. 1954-ben azonban már csak 12 idegent szállásolt a kényszerlakhely-sziget, s az év novemberében a Bevándorlási Hivatal néhány maradék tisztviselője is elhagyta Ellis Islandet. ’55-ben a kormányzat fölös állami tulajdonnak nyilvánította az ingatlant, míg a Kongresszus el nem marasztalta Eisenhowert, hogy „ízléstelen és silány” akció volna a híres helyet nyilvános aukción dobra verni. 1957-ben azonban megjelentek hirdetmények, hogy hozzáférhető „a világ egyik leghíresebb jeles helye, az Ellis Island”, s a kormány ajánlatokat fogad a „raktározó­helynek, export-import vállalatnak, gyártelepnek és magánintézménynek” egyaránt alkalmas ingatlanra. A kapott ajánlatok elfogadásától azonban az adminisztráció visszariadt, s a kormány felajánlotta a szigetet New York városának, mint fölös állami ingatlant, amelynek múltja meglehetősen összenőtt New York múltjával, és a város rohamos fejlődésében is része volt. Ez szilárdította véglegessé New York „clearing house” szerepét. New York nem kívánta a város tulajdonába és a maga gondjába venni, mivel rendbehozatala a városházi becslés szerint is többe került volna, mint amennyit ér. A nemkívánatos elemek kiemelésére vagy szállásolására szolgáló sziget így vált a Hudson torkolatának nem kívánatos elemévé, olyan gazdátlan jószággá, amivel nem lehet mit kezdeni, s olyan elhagyott javaknak mondható telekké vált, amivel kapcsolatban minden terv kudarcot vall. Azok a javaslatok, amelyek női fegyházat, a kábítószerek rabjainak kórházát, kollégiumot, aggastyánokat istápoló intézetet, nemzetközi politikával foglalkozó főiskolát és kutatóközpontot, parkot és a hazárdjátékok országos központját, vagyis afféle Monte-Carlót szántak e szigetre, egyaránt elháríttattak. Feltehetően Ellis Islandnek már a neve is valamilyen dönteni nem tudást ébresztett mindenkiben: a nemkívánatos ingatlant nagy jelentőségű múltja megakadályozta, hogy jövője legyen. Ami ötlet vagy terv a jövőre felmerült, bármi volt is, nem vált valóra; minden jó szándék, ami e szigettel volt kapcsolatos, zátonyra futott, még az is, amit az Egyesült Államok elnöke vetett fel. Holott Lyndon B. Johnson elég határozottan járt el. 1965-ben Ellis Islandet hivatalosan nemzeti emlékhelynek nyilvánította, s a Kongresszus hatmillió dollárt szavazott meg egy, a szigeten emelendő Bevándorlási Emlékmű létesítésére és a sziget közelében levő partrészlet parkosítására. Elkészült az emlékmű terve is, egy negyvenméteres üres torony, belső faburkolatán az Ellis Islanden megfordult bevándorlók neveit megörökítő táblácskák millióival, olyanformán, hogy a zarándok a tető felé haladva esetleg rábukkanhasson nagyszüleinek vagy dédszüleinek neveire. A bevándorló fogadására, vizsgálatára s esetleges elhelyezésére szolgáló épületet, egy dekoratívabb csarnokot leszámítva, lebontásra ítélte a terv, olyanformán, hogy a szűrőállomás falai romosítandók és mohosítandók, s a gyors patinásítást kiegészítheti a tervszerűen meghagyott romfalak befuttatása örökzölddel vagy babérral és szőlőindákkal. A terv megvalósításában azonban még az első lépésre sem került sor, a torony s a romépítésre megszavazott anyagi fedezet elköltetlen maradt, a sziget pedig gazdátlan; mindaddig, amíg a törzsökös amerikaiakból leginkább őslakosnak mondható indiánok egy militáns csoportja partra nem szállt azzal az elgondolással, hogy a bevándorlók ellenőrzésére kiképzett sziget éppen alkalmas arra, hogy az őslakosság, vagyis az indiánok gondját-baját innen hirdessék a világnak. Az in­diánokat azonban a közkertek őrzésére rendelt őrség elvonulásra kényszerítette, s a gazdátlan sziget lakatlan maradt, amíg 1970-ben egy jótékony célú egyesület tagjai meg nem szállták. A nemzetgazdasági gyarapodás- és újjáépítés-szervezet, amerikai nevének rövidítése szerint Negro néven ismeretes, és az az egylet célja, hogy feketebőrű amerikaiaknak munkalehetőséget teremtsen, és az az elképzelése, hogy Ellis szigetén a kábítószerszedéstől elmegyengévé lett amerikaiak, a közületi segélyezéssel eltartott magatehetetlen személyek és a börtönviseltek gondozására jóléti intézményt létesítsen az elhagyott telken düledező épületekből.



^Jegyzetek



* Szabó Zoltán (1912–1984) eddig kiadatlan írása 1971-es amerikai útjáról készült. Címe a szerkesztőtől, András Sándortól származik, miként az elkerülhetetlen szöveggondozás is. A kilencoldalas bevezetés után a 12–113. oldalig számozott, vagyis több helyen oldalhiányos gépirat megtalálható az OSZK Kézirat Osztályán. Az Amerikai jegyzetek folytatása a Kortárs következő számaiban lesz olvasható.

2 Egy másik szövegváltozatban ez olvasható: „Harsogták a hangszórók a vesztegzár hajótörötteinek a katonás tánczenét, ahogy a rádiók harsogják a táncos katonazenét, valahányszor államcsíny van folyamatban, vagy idegen haderő folytat megszálló hadműveleteket egy fővárosban, bizalomgerjesztés végett, amikor a felszabadítás bejelentése még nem időszerű. A gépzenével folytatott permanens vérpezsdítés kábulatában egy pillanatra Budapesten éreztem magam, 1944. október tizenötödikén, a kora délután óráiban.” (András Sándor)

3 öröklakás (angol)