×

A világszemlélet tankönyve

Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások

Alföldy Jenő

2012 // 02
Ettől a régóta várt könyvtől főként azt reméltem, hogy megtudhatok valamit a versírás titkairól, amelyek létezéséről voltak ugyan bizonyos sejtéseim, de nem tudtam volna olyan kerek mondatokba, világokat átfogó képekbe, metaforákba foglalni őket, mint anyanyelvünk zseniális – és mellesleg tudós – művésze, Weöres Sándor. De még ennél is többre áhítoztam: hogy ez a kötet a bölcsek köve, varázsszem, illetve olyasmi, ami ezeket szavakkal helyettesítheti. Weöres Sándor költészetének szerettem volna magvába hatolni, mely a világ rendjének titkait is magában rejti.

Újra rá kellett jönnöm: Weöres titokzatos költészetének „magva” nincsen, csak húsa – ez a lényege, mint az üdítő, tápláló őszibaracknak. A magvával nincs dolgunk, azt a további termés-teremtés érdekében megtartja magának a költő. Weöres költészetéhez és filozófiájához régóta ellenállhatatlan kíváncsiság vonzott: versei azt sejtették, hogy a költő mindent tud. Mindent, vagyis azt, ami több, mint fontos: ami lényeges. Amellett, hogy Weöres a költők költője – költő a négyzeten –, képzett filozófus. Számos versét, elmélkedését, nyilatkozatát olvasva úgy éreztem, valaminek guruja vagy prófétája is: annak a hitnek, hogy az én zsákutcáit, útvesztőit, környezetünk mérhető és érzékelhető méreteit, távlatait meghaladva törekedjünk az egyetemes lét megismerésére. Ehhez ad segítséget nekünk, olvasóknak a költészet zenéjével, vallásos élményt nagyformátumú freskóival (azaz látomásaival), sugárzó „szimfóniáival”, himnuszaival, erotikus verseivel, bölcseleti aforiz­máival, gyermekdalaival és groteszkjeivel vagy akár lettrista versjátékaival, zeneileg, mértanilag és ornamentikailag egyaránt értelmezhető fugáival, arabeszkjeivel – kimeríthetetlen ötleteinek és játékainak egész tárával. Verseihez hasonlón prózáiban, elméleti és kritikai eszmefuttatásaiban is odáig vezet minket a rávezetés, az érzékeltetés, értelmezés módszereivel, ahol az ész megtorpan, s átadja helyét a megmagyarázhatatlan sejtelmeknek. Vergilius eddig kíséri Dantét – az üdvösségért pokolra szállván és megtisztulván, innentől egyedül kell fölemelkednie a fényesség urához.

Weöres Sándor sokszor írt és beszélt arról, hogy ő maga sem lépheti át gyarlóságait. Esendő emberként nem akarja semmire rábeszélni olvasóit, ő csupán eszköze, médiuma annak, hogy jó irányba terelje lépteinket, amikor a földi dolgokban és azokon túl a mindent magában foglaló, teljes léttel szeretnénk szembesülni. Szerénysége az önmagát Senki Pálnak nevező Arany Jánosén is túltesz – egy helyütt dr. Senky néven bemutatkozva. Nevezte magát „bearanyozott hülyének”, aki nem tagadja le rigolyáit és maradiságát. Amikor szatirikus ódát írt a kispolgárról, készséggel „vallotta be”, hogy ő az egyetlen kispolgár a világon. Másutt arról győzte meg az olvasót, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint a költői vagy általában az emberi „nagyság”. Még költőnek vagy műfordítónak sem akart látszani. Ha Ady vagy Petőfi az igazi költő, akkor ő nem több, mint „stilizátor”. Sokáig sorolhatnám tudatos önkicsinyítésének hasonló gesztusait, de most egy olyan képszerű fohászát idézem, amely megvilágítja, hogy nem csupán szerénykedett. Egyik legszebb költői hitvallásában így fordult bátorításért ahhoz, akit ritkán nevezett Istennek, képzeletének a felség szó felelt meg ebben a versében: „Felség, a változókért / ha tehetnék szemernyit, / segéld szamár-hátam terhüket cipelni; / míg szorgos a rogyó térd, / örök fényed sem enyhít: / életed és életem valamennyi.” (A grádicsok éneke, X.)

Vallásos megnyilvánulásában nehéz lenne szétszálazni, mekkora rész jut a deista és Krisztus-hívő kereszténységnek, a brahmanizmusnak, a buddhizmusnak vagy a pogány természeti népek és a nagy őskultúrák panteizmusának. De ebből a versrészletből kiderül, hogy korántsem akarja elszerénykedni különös hivatottságát: az isteni – a kozmikus, a változatlan világlélek – közvetítését a „változóknak”, az embereknek. Nevezhette magát szamárnak, bolondnak vagy együgyűnek, fohászkodhatott alázattal híres Hála-áldozat című szonettjében mestereihez (Adyhoz, Babitshoz, Kosztolányihoz) akként, hogy „bár a homokban lábnyomuk lehetnék” – afelől nem lehettek kétségei, hogy a szférák zenéjét képes megszólaltatni anyanyelvén, sőt olykor egy kitalált vagy megálmodott nyelv szavaival is, amelyeket az avatatlan merő halandzsának vél.

Egyik prózai írásában ilyen szilárd meggyőződéssel vallotta, ha úgy tetszik, hirdette magáról: „Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal nem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé.” Nem félek a szótól: messiási költő,* csak másképpen, mint Ady, Petőfi vagy József Attila. És tanítómester, mint Babits, Kassák vagy József Attila. Olykor prófétamód, mint Ady, Füst Milán, Illyés Gyula vagy mint az igehirdető és hitvitázó régi prédikátor költőink s a rájuk hivatkozó, nevükben szóló Csanádi Imre. Ám a dogmatikus gondolkozást semmilyen formában nem tűrte: eszményien – és a gyakorlati társadalmi vagy egyházi életben alighanem követhetetlenül – demokratikus és szabadelvű volt. Hogy mennyire következetes volt ebben, azt egy esztétikai eszmefuttatásával szeretném szemléltetni: „A művész számára a gyönyörködtetés parancsa nem jelent semmi korlátozást […]. Remekművek sora igazolja, hogy a művészteljesítmény lehet pusztán csak művészi és semmi más; és amellett, hogy művészi, lehet egyúttal tudomány, bölcselet, vallás, erkölcstan, politika, praktikum, szórakoztatás, akármi.” Másutt ezt olvashatjuk tőle: „Gondoljuk el, […] mekkora virulásra adott lehetőséget sok tárgyi elv, így a társadalomjavító tendencia vagy a l’art pour l’art!”

Támadóinak véleményével ellentétben korántsem utasította el a költészetben megnyilvánuló politikai tartalmat, a társadalomkritikát és az igazságért folytatott harcot. A legnagyobb félreértések és félremagyarázások a költő egyéniségéről alkotott véleményéből fakadtak. Ars poeticájában írta: „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: / vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, / szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, / mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.” Nos, hogy politizálhatna az, akinek nincs „egyénisége”? Az egyéniség szétbontása alcím alatt erre is választ kapunk A teljesség felé című filozófiai költeményéből: „Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad, / ronggyá válik. S aki egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a / szerencse és a balsors.” Tökéletesen igazolja az élet!

Bámulatos, hogy mennyire a lényegi igazságra összpontosított a társadalmi életben. Bizonyos pletykák szerint az ötvenes években azt sem tudta, hogy már nincsen többpártrendszer („Egyik pártba sem lépnék be”, mondta valakinek), de ma döbbenetesen hat Fekete trilógiája (III, A teljesség felé): „Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen.” Ennél tökéletesebb látleletet máig nem olvastam a mi rendszerváltásnak nevezett, két évtizede tartó közéletünkről, pedig a költő mintegy hatvan éve rótta le sorait. Mégsem tartom véletlennek, hogy ez folyt ki a tollán: alaposan ismerte Nietzschét, és sokszor vitatta nézeteit. S ha egyáltalán volt valamilyen egységesnek mondható ideológiája ennek a korszaknak, akkor az nem más, mint a kimondatlan nietzscheizmus: a gazdasági elnyomás és a pénz erejével fenntartott hatalom. Tetőpontjára napjainkra hágott – kielégíthetetlen étvágyában már önmagát falja föl.

Weöres esztétikájára visszatérve, kritikusként senkitől sem tanultam többet, mint tőle. Nemcsak azért, mert hallatlan készséggel tanította a hozzá forduló fiatal költőknek a verstan megta­nulható szabályait, s látta el őket mindig megszívlelhető tanácsokkal (barátaim, ismerőseim közül Marsall László, Benkő Attila, Szepesi Attila vagy Mezey Katalin tanúskodhatna erről), hanem mert példák százaival bizonyította, hogy a legkülönbözőbb, egymásnak homlokegyenest ellentmondó költészeteket is lehet szeretni, ha valóban a bennük levő közöset, a szépséget keressük. Azt is tőle tanultam, hogy a költői pálya kezdetén szinte nincs reménytelen eset, a tájékozatlanság vagy a mesterségbeli tudás hiánya egy fiatal költőjelölt esetében nemcsak megbocsátható, hanem szeretetteljes gondozást igényel az alapismeretekben jártas, jó érzékű hozzáértőtől. Még a dilettánsok is érdekelték – nem úgy, mint a kirívó és nevetséges versidézetek lepkegyűjtőit, hanem úgy, mint akik az észjárás és nyelvhasználat abszurd lehetőségeit is felvillantják. Igazából persze úgy volt velük, mint a zenészek a botfülűekkel – de például a kisgyerekek verskísérleteit örömmel ismertette és értékelte, amikor valamelyik iskolában zsűrizésre kérték fel.

Kritikai érzéke mindamellett rendkívül fejlett volt, és amikor valamelyik folyóirat – a Nyugat, a Válasz, a Magyarok vagy valamelyik vidéki hírlap irodalmi rovata – könyvbírálatra kérte föl, nagyszerű kritikusnak bizonyult. A meglelt szépségnek őszintén örült, s a hibákat biztos szemmel pécézte ki, akkor is, ha legközelibb pályatársairól írt kritikát. Betartotta az íratlan szabályt: előbb ismertess, azután értékelj. Ez különösen a prózai műveknél kíván részletezést: az olvasó akkor is tudja meg, hogy miről van szó, ha nem olvasta a regényt vagy a novellákat. A fiatal Weöres Sándor – amíg csak el nem vették a kedvét s a megszólalás lehetőségét – szívesen írt prózai művekről is.

A prózához pedig nem viszonyult felhőtlenül. Egyetemi vizsgamunkájából, A vers születéséből (1939) egyebek között arról értesülünk, hogy szerinte a költők többnyire ügyetlenül botladoznak a prózában, vagy a magukra erőltetett „szabatosság” kedvéért szögletesen és mereven fejezik ki magukat. Nemcsak úgy általában a költők, hanem ő maga is: „Most, hogy annyi vers után hosszabb próza-munkát írok: nehézkesen botladozom, mintha sima épített út helyett szántásokon mennék keresztül-kasul.” Olyasféleképpen érez, mint a toronyugró, akit arra késztetnek, hogy ne maga körül pörögve, hosszában is forogva, majd csukafejessel érkezzen a vízbe, hanem másszon le gyalog a hágcsón. Pedig remek prózát írt szinte már gyerekkorában: fiatalkori elbeszélései, távol-keleti útinaplója és elméleti kísérletei, úgy lehet, nem érnek föl a velük egykorú verseivel, de egyértelműen novellaírói tehetségre vallanak. Elbeszélései nem is könnyen válaszhatók el a lírájától: elbeszélései az emberi sors kiszolgáltatottságát és mélylélektani titkait veszik célba, s némelyik esszéje láthatóan előtanulmány egy költeményéhez, ahogy például az Oktaéder kristály vagy A reménytelenség könyve a hasonló című verséhez.

Az Egybegyűjtött prózai írások töményen bizonyítják: Weöres Sándor költőként, műfordítóként és drámaíróként, mintegy mellékesen, képzett filozófus és esztéta is. A már említett egyetemi dolgozata, A vers születése (1939), majd a háborúnak az egész emberiségre vonatkozó tanulságait leszűrő műve, A teljesség felé – gondolatok (1945), valamint könyvkritikáinak sora tanúskodik erről, akárcsak már évtizedekkel ezelőtt megjelent beszélgetései és nyilatkozatai (Egyedül mindenkivel, 1993) vagy életművének eleddig csak töredékesen közreadott része, a levelezése. Negyed évszázada gyarapodó munkásságának gyűjteményes verskötete, A hallgatás tornya (1956) tüntetően vállalta az „elefántcsonttorony-költészet” minősítést, de ez csak részben igaz. Valamennyire mindnyájan ismerjük politikai verseit élete és a forgandó történelem bármely korszakából, szatirikus és realisztikus verseit a mindennapi életről és környezetéről, kiállásait a „Harmadik nemzedék”-ért (1938-as versriposztjának ez a címe), amelyet Vas Istvánnal, Rónay Györggyel, Radnóti Miklóssal és másokkal együtt vállalt a velük lekezelőn bánó tekintélyek ellen. Ha kellett, nagyon is gyakorlatias volt a nemzedékszervezésben, a másokért való közbenjárásban vagy az esztétikai vitákban. Bárkinek segített, aki hozzá fordult, ha tudott – például a pályakezdő Csanádi Imrének és a fiatalabb nemzedéknek. Mestereit (Kodály, Kosztolányi, Babits, Fülep, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Kerényi Ká­roly, Lovász Pál, vagy egyetemi filozófiatanára: Halasy-Nagy József) éppúgy nehéz lenne hiánytalanul felsorolni, mint vele egyívású költőbarátait (Tatay Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző, Pásztor Béla, Radnóti Miklós, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Hajnal Anna, Stetka Éva, Károlyi Amy, Solymos Ida vagy a festő Illés Árpád, Martyn Ferenc, Veress Pál). A háború vége felé a nyugati határhoz hurcolt barátain, a munkaszolgálatos Sárközi Györgyön, Halász Gáboron sajnos már nem segíthetett, ahogy Szerb Antalnak és Radnótinak sem: némelyikük segélykiáltásszerű levelének nem is tudom, miféle postára adásakor, a front nyugatra tolódásakor már ő maga is életveszélyben volt; ezeket a leveleket fölidézik a könyv háborús naplójegyzetei.



Nem pusztán udvariasságból írta le többször is Weöres hűséges kritikusa, a szabad világban élő Határ Győző, hogy Weöres Sándor a világ legnagyobb költője, csak a világ nem tudhat erről nyelvi elszigeteltségünk miatt. Merésznek hangzó kijelentés, de én éppúgy nem tudnám cáfolni, mintha József Attiláról mondanák ugyanezt. Nem is kell hozzá különösebb nemzeti önérzet, hogy ezt elfogadjam, vagy legalább „bölcsen hallgassak” ilyenkor, hadd maradjon az éterben bármikor foghatóan Határ Győző rádiós kijelentése.

E prózákat olvasva megerősödtem régi benyomásomban: Weöres nemcsak nagyszerű költő, hanem egyik legjobb tanítómesterünk is. Szavaiból egyenletes szeretet sugárzik, érzelgősség, elfogultság és a háttérben másoknál oly sokszor fölfestett gyűlöletfreskó nélkül. Józan érvei az agyhoz és a szívhez szólnak és meggyőznek, vagy ha mégsem, akkor is mindig elgondolkoztatnak minket. Ha úgy érezzük, hogy gondolatai túllépik az ésszerű következtetés határait, akkor abban nem az ő gyarlósága, hanem a világ és a modern emberi állapot abszurditása nyilvánul meg.

Kerényi Károly szavát véve kölcsön, Weöres a 20. század Hermésze, „lélekvezetője”. Őt olvasván könnyebb szívvel tekinthetünk vissza a 20. századra a 21.-ből, amelynek emberét így szólította meg a Tűzkút (1964) előszavában: „A negyven évnél hamarább elérkező III. évezrednek küldöm könyvemet”. Íme, már benne járunk ama harmadikban, már tizenegy éve dagasztjuk sarát. Reményébe, hogy egyszer elérkezik a csak önmaga fölött uralkodó ember ideje, az előző évszázadok, évezredek ismeretében sok kétely vegyült. Nem mondott le az általános beteljesedés jövőjéről, de fölkészült a százféle öngyilkosságra kész emberiség finitájára is; nem táplált illúziókat.

Vas István azt jegyezte fel róla emlékiratában, hogy a Nyugat harmadik nemzedékéből kora ifjúsága óta neki volt a legkialakultabb és legszilárdabb világnézete. Valóban, egyfelől olvasmányai és mesterei, másfelől a háború és a diktatúrák megpróbáltatásai nem változtattak semmilyen irányban alkatából eredő nézetein és érzelmein. Arra, hogy bár éber szemmel-füllel és nyitott lélekkel figyeli az őt körülvevő jelenségeket, voltaképpen egy világon túli világra koncentrál. Ahogy egyszer (Tornai József tanúskodása szerint) a vasúti menetrendről mondta: „Az én időm más csillagok járásához igazodik.”

A történelmi viharok fenyegetése alig enyhült a nácizmus és a bolsevizmus eltűnésével. Ő pedig ma is arra tanít, hogy a világ mindig változó arculata helyett a változatlan dolgokra koncentráljunk. Lényegüket megtalálhatjuk a természet visszatérő jelenségeiben, a tenger és a sivatagi dűnék hullámzásában, a Himalája örök hóval borított csúcsaiban, erdők, mezők zsongásában, virágzó fákban, a parányok világát, a végtelen kozmoszt s az emberi lét nagy pillanatait átható szerelemben éppúgy, mint a közemberi méltóságban és a hangyák vonulásában.

Ez a könyv a költészetet irányító világszemlélet tankönyve. (Helikon, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben