×

Rejtélyes köznapok

András Sándor

2012 // 01

Peterdi


Marion, el kell valamit mondanom neked, valakinek, aki tényleg közel áll hozzám, és írásban kell, nem tudom, miért, lehet, hogy oda se adom, hogy sohase fogod ezt olvasni, és most úgy szólítlak meg, mintha ott lennél, ahol lenned kell. De éppen ez most a lényeg, hogy amíg megszólítlak, ott vagy, a megszólítás kell, az, hogy neked mondjam, esetleg úgy, hogy te sohase olvasd, vagy ha mégis, majd egyszer később, amikor már nem nyomaszt engem, ami most. És az kell, hogy neked mondjam, neked, akit ismerek, szeretek, akiről tudom, hogyan hallgat meg, amikor meghallgat, hogyan és mire érzékeny, mi az, amit érthet, és mi az, amit nem, már amennyire tudhatok ilyesmit. És jó is, hogy nem egymással szemben ülünk, és nem az arckifejezéseidre kell figyelnem akaratlanul is, elég, ha elképzellek, ha csak érezlek. És ezért más, mintha papnak gyónnék, akit szintén nem látnék, de teljesen személytelen lenne, ha emlékszem még, ha tényleg arra az érzésre emlékszem, amit a bérmálás körül éreztem, azóta se.

Nem tudom, hogyan talált meg az az ember, Gordának hívják, nem kérdeztem tőle. A gyárban volt mérnök, amikor még párttitkár voltam. A változás előtt ment át a K és B-hez, ott többet kapott, és akkor már, a szocializmusnak abban a lerobbant állapotában, lehetett vándorolni a munkakönyvvel. Hol van az már, alig öt éve, de hol van. Te már nem is tudhatod igazán, még az egyetemre jártál, és mire végeztél, már nem volt munkakönyv.

Szóval, nem tudom, hogyan talált meg, azt se tudtam, mit akar, amikor belépett az irodámba, arra gondoltam, talán vissza akar jönni, most, hogy a gyár az enyém lett. Hellyel kínáltam, leült. Tudtam, hogy a múltkor, pár napja, felismert a Déli pályaudvarnál, láttam, észrevettem én is, de nem érdekelt. Előfordul, hogy kísért a múlt, megszoktam. Mint amikor másik városba költözik az ember, és évekig nem megy vissza, ahogyan én sem mentem vissza, ki tudja, miért, Veszprémbe. A telefonon csak annyit mondott, hogy ő a Gorda a laborból, ha emlékszem rá. Zavart ez a „ha emlékszik rám”, lehetett udvariasság, félszegség, de lehetett alázatosság és kihívás is: a hangsúly, amellyel mondta, zavaros volt, úgy értem, bizonytalan. Legalábbis az én fülemnek, amibe beleszólhatott persze a hang mellett az én fülem is. Lenne-e néhány percem, kérdezte. Lenne, lehet, feleltem, de milyen ügyben? Kissé akadozva mondta, hogy azt majd inkább személyesen. Ami előbb még zavart, most már taszított, ha jó ez a szó rá, de valamiért kényszerítve éreztem magam. Akar valamit, gondoltam, hadd tudjam meg, mit. Őrá jól emlékeztem, de semmi összezördülésre. Akárhogyan igyekeztem visszaemlékezni, miután letettem a kagylót, semmi sem jutott eszembe, már ami engem illet. Volt, aki felelősségre vonhatott, de ő nem tartozott közéjük.

„Gorda úr, jó napot”, álltam fel, amikor belépett.

„Jó napot, Peterdi elvtárs”, mondta.

„Már nem vagyok az”, mosolyodtam el, „hát miért szólít úgy?”

„Megszokásból”, nézett várakozóan az arcomba.

Szóval ezért jött, gondoltam. Szórakoztatott. Bosszantott is. Odaléptem elé az íróasztal mögül, aztán mutatóujjamat zakója gombjára böktem:

„Elvtárs no more, kapitaliszt.”

Nem tudom, hogyan jött ki belőlem ez a hülye mondat, de kijött. Majd annyira meg voltam lepődve, mint amennyire, az arcáról láttam, ő.

Intettem, üljön le a kávéasztal melletti egyik fotelba, én a másikba, vele szemben.

„Változnak a szokások”, mondtam, aztán hozzátettem: „Maga biztos nem bánja, hogy megváltoztak.”

„Szóval, kilépett a pártból?”

„A párt lépett ki magából. De hát maga ezt is tudja, Gorda úr.”

Megvonta a vállát.

„Attól még benn maradhatott.”

„És mit kíván tőlem?”

Kezdtem ingerült lenni, tényleg nem tudtam, mit akar, de azt sem, hogy meg akarom-e tudni. És ez előfordul olykor, Marion. Azért is zavar. Ilyenkor értem is magam, meg nem is. Vagy talán csak az a baj, nem tudom, mit tegyek. Nem erről akarok írni neked, csak hozzá tartozik. Voltam én azelőtt is tanácstalan, előfordult, kivel nem. De ez az ingerültség, Gordával, nem a tanácstalanság miatt tört elő bennem, nem azért, mert nem tudtam, meghallgassam-e, vagy küldjem az útjára. Meg tudtam volna tenni mind a kettőt. A baj az volt, nem tudtam, mit érzek, ezért azt se, mire gondoljak. Gyerekkoromban történt velem ilyesmi, lehet, hogy többször is, egyre emlékszem. Apám azt mondta reggel, mielőtt munkába ment, hogy beszélni akar velem, amikor majd megjön: fontos. Ez felkavart. Elcsentem egy kevés pénzt a nadrágja zsebéből, míg ő a fürdőszobában volt, és nem tudtam, arról akar-e beszélni. Faggatni akar-e, meg akar-e róni? Vagy észre se vette, és valami terve van velem? Ha volt, az mindig jó volt. Cinkosok voltunk, úgy bánt velem. A gyerek viszonya az apjához persze nem a cinkosé, ezt csak játszotta velem, hanem valamiféle függő viszony, nem tudnám megmondani, milyen, de a játék tetszett, abban mégis társak voltunk. Csak arra emlékszem, hogyan éreztem magam, amikor rám nézett, a szemembe, és azt mondta: „fontos”. És arra, hogyan vártam az estét. És mit éreztem, amikor végre megjött, és semmit se mondott. Megfeledkezett az egészről, vagy mégse tartotta fontosnak. Én meg nem mertem figyelmeztetni, hogy beszélni akart velem. Tudom, hogyan éreztem magam, de nem tudom, mit. Valami kavargást, mint amikor a kutya szűköl az ajtónál, beengedik, aztán nem történik semmi. Örültem, hogy megfeledkezett róla, de bántam is; felszabadultnak éreztem magam, de sértődött is voltam. Elő-előfordult az ilyen tisztázhatatlan érzés azután is, hogy felnőttem, de ritkán. A pártidőkben társnak éreztem magam, se cinkosnak, se gyereknek, legfeljebb a legnagyobbakkal szemben lehettem volna gyerek, de az is más viszony volt. Értettem, amit éreztem, éreztem, amit értettem. Most visszagondolva és visszaemlékezve egy kicsit gyanakszom, hogy úgy volt-e igazán. Az a bökkenő, Marion, hogy most gyanakszom, amikor más lett a helyzet, és talán csak az tesz gyanakvóvá: ebből a helyzetből, hogy milyen is volt az. Ebbe szólt most bele az a Gorda. No de végre el kell mondanom, tudnod kell, hogy értsed, mi történt, mi az, amiről beszélni akarok.

„Ne haragudjon”, mondta, „nem tudom jól megmondani, miért jöttem. Köztünk a viszony nem volt se jó, se rossz, csak volt. Fölöttesem volt, de nem a szakmában, csak a gyárban. És egy kicsit az országban. Volt munkakönyvem, és voltak káderlapok, de nem éreztem, hogy veszélyben lennék a laborban. Most egészen más a helyzet, és nemcsak a politikai. Másutt dolgozom, nem vagyok semmiféle függő viszonyban magától, szabadon beszélhetek, legalábbis úgy érzem, felszabadultam, most igazán. Csak nem tudom, nem érzem, hova.”

Maga elé nézett, csóválta a fejét, aztán felemelte, és rám nézett, kérdően. Ő vetett véget neki, elbizonytalanodott.

„ Ha untatom, mondja meg, és elmegyek, amúgy sem akarok sokáig maradni, csak kérdezni akartam valamit.”

„Várok”, gyújtottam rá egy cigarettára. Kérdeztem, zavarja-e, csak a fejét rázta.

„Amikor megláttam a Délinél, egyből az ugrott be: »Peterdi elvtárs«, és tényleg beugrott, megszokásból. Aztán rájöttem, furcsa. Most furcsa. Furcsa lett, de nem tudnám magát szemtől szembe máshogyan megszólítani, nem, most se.”

„Változnak a szokások”, fújtam ki a füstöt, eléggé egykedvűen. „A megszokásoknak is változniuk kell, Gorda úr. Én is úgy voltam vele.”

„Szokás dolga lenne az egész?” Mintha saját magától is kérdezte volna. „Nincs mögötte semmi?”

„Ezért jött hozzám, hogy ezt kérdezze? Tőlem?”

„Nem tudom felfogni, hogy minden megy tovább, miközben minden megváltozott. Nem tudom, mi van, mi van igazán. Tudom, persze, és mégsem. Amikor ott a Déli aluljárójánál beugrott, önkéntelenül, hogy »Peterdi elvtárs«, azt éreztem, és azóta is azt, hogy valahogyan nem értem, nem tudom összerakni magamat, saját magamat. Beugrik a »Peterdi elvtárs«, pedig már nincs »elvtárs«, eltűnt, megszűnt, a semmibe mondom. Ott álltam megdöbbenve, megrökönyödve. Utána kezdett izgatni, mi lett magából, maga hogyan éli meg az egészet. Én alig változtam, nem kellett változnom, nem hiszek ma sem mást, mint régen. Valami súly elmozdult, elmúlt, de attól még nem kaptam szárnyakat. Elfogott a kíváncsiság, egyfajta kényszer is, ahogy múltak a napok, hogy megtudjam, magával mi történt, hogyan éli meg az egészet. Úgy éreztem, ha megtudom, magamról is megtudok valamit. Mit élt meg, mit él meg most. Szocializmusból kapitalizmus lett, de hát az se volt igazán szocializmus, ahogyan a diktatúrával is úgy volt, hogy volt is meg nem is, nem is. Tisztázatlan volt, de nem zavaros. Benne éltem valamiben, nem mint hal a vízben, de egy kicsit mégis úgy. »Ez van, ezt kell szeretni«, az emberek ezt  mondták, én is így voltam vele, fanyar mosollyal, de vállrándítva. Nem volt mit tenni. De most sincs. Rendszerváltozás, mondjuk, de hogyan változott az én rendszerem, az, amiben élek? És nem tudom igazán. Hát a magáé? Ha tényleg magáé lett a gyár, nem panaszkodhat ma sem, de hogyan éli meg?”

Elmosolyodott; nem jókedvűen.

„Zaklatott vagyok, tudom, zaklatott lettem, magánbajok”, nézett rám, „talán csak azért döbbentett meg az egész. Hirtelen kicsúszott lábam alól a talaj, közhely, de nem tudom, hogyan másként mondjam. Nem tudom, hol állok, ezt akarom mondani. A megszokásokkal nem megyek sokra, sőt zavarnak, nem tudok mit kezdeni velük. Azokkal, amelyek éppen voltak, de azokkal se, amelyekre gyerekkoromból emlékezem. Belebonyolódtam egy szerelmi ügybe, és most vége szakadt, és azt hiszem, sohase bonyolódtam volna bele a változás előtt. Gondoltam, ha akár csak öt percig elbeszélgetünk, történik valami, máshogyan tudom megszólítani, és akkor történik valami velem.”

Hallgatott.

„Lehet, hogy már történik is”, nézett végül a szemembe. „Eljöttem magához, és most úgy beszélünk egymással, mint még soha.”

Szinte megsajnáltam. Mert ismertem őt, jobban, mint sejthette. És megértettem, hogy nem támadni vagy gyalázkodni jött, mint egyesek. Igaz, azok nem is jöttek, találkoztam velük valahol, megjegyzést tettek, vagy csak szótlanul néztek egy lesújtót. Nem esett jól, meg kellett szokni. Tudomásul kellett venni, le kellett nyelni, nem volt értelme a háborgásnak. Lassan rendeződtek a dolgok, másért kezdtek utálni vagy tisztelni, nem is tisztelni: elismertek, és alávetették magukat, esetleg hízelegtek. Az is kellemetlen volt, Marion, az is, ha jól is esett. Megingott valami, nem én, valami, és a hízelgés meg az alázkodás, bármennyire viszolyogtam is tőle, azt jelezte, hogy helyreállt a rend, a földrengés elmúlt. Nem az a rend, ami volt, a megszokott rend, de rend, és nem maradtam benne alul. Ez a Gorda is, ő jött hozzám, ő akart tőlem valamit, és mivel nem támadott, ő volt a gyengébb. Még mindig.

„Nézze, Gorda úr”, mondtam neki, „de minek urazzam, minek urazzuk egymást, Peterdi voltam, Peterdi maradtam, a többi csak járulék. Maga arra kíváncsi”, ötlött hirtelen belém, talán a járulék szóról, „hogyan élem meg járulékaim változását. Ugye, arra?”

„Nem szólíthatom Peterdinek”, rázta meg a fejét, „pusztán Peterdinek, ahogyan a laborban mondta az ember: »A Peterdi hívat«; vagy összenéztünk: »A Peterdi hívatta.« Szemtől szembe nem szólíthattuk meg magát úgy, ahogyan egymást, a vezetéknevünkön.  Most se megy. Bár ki tudja”, állt meg zavartan. „Maga talán leszólhat hozzám, hogy »Gorda«, mint katedráról a tanár, de én oda fel sohase mondhattam, hogy »Draskóczy«, nem szólíthattam meg »úr«, »tanár úr« nélkül. Még a szocializmusban is »úr« volt a tanár, legalább is ott, ahova én jártam.”

Kiigazított.  A helyemre tett, miközben próbálgatta, hogy mi is a helyem. Most, amikor az elvtársat elfújta a szél, és urak lettünk mind a ketten. Értettem, megértettem, hogy itt az igazgatói irodámban nem mondhatja nekem: „Peterdi”. Igaza is volt. Sőt abban is, ha jól értettem, amire célzott. Attól még nem lettünk egyenlők, hogy mind a ketten „urak” lettünk. Persze hogy nem. Másként vagyok én „úr”, ha ő szólít meg, máshogy, ha én őt. A hangsúly teszi. A hangsúlyt viszont mi? A helyzet felismerése? Megvallom, ezen most gondolkozom el, amikor ezeket írom neked, akkor ott csak azt gondoltam, arra céloz, hogy a megszólítás formaság, az egyenlősdi formaság. És persze hogy az. A hangsúly a fontos, és ha nincs, az „úr” csak afféle mormogás, mint a „bocsánat”. De ez régen is így volt, Marion. Hallhattad még, de valószínűleg nem vetted észre. Az „elvtársnál” is a hangsúly volt a fontos, hangsúly nélkül formaság volt az egész. Csak éppen másféle. Másféle egyenlősdi, másféleképp hamis. Ha nem bírtam valakit. De csak akkor.

„Igaza van, Gorda úr”, mondtam neki, és tettem, ki tudja, milyen hangsúlyt az „úr”-ra, „nem mondanám itt most magának: »Igaza van, Gorda.« De nem felelt a kérdésemre: Mire kíváncsi tulajdonképpen? Arra, hogyan lettem párttitkárból gyártulajdonos? Megragadtam az alkalmat, ennyi az egész. Vagy arra, hogyan éltem meg? Megéltem. Mit tudom én. Ahogyan másik autót vesz az ember, ha az, amelyiket addig használt, teljesen lerobbant. Már rég sejtettem, nincs jó állapotban. Az a rendszer, ami lerobbant. Amit szocializmusnak mondtunk, és amit nem én csináltam; benne voltam, mint maga, csak máshogyan. Nézze”, vontam meg a vállam, legalábbis úgy éreztem, azt teszem, „minden szereposztásnál vannak statiszták, akiknek nem futja többre. Nincs bennük több. Maga is tudja, ki mindenki volt a pártban, nemcsak hites kommunisták: mindenki bekerült, ha nagyon akarta, és ha megvolt benne a képesség, az adottság vagy a készség. Hogy mi ment végbe bennem? Ahhoz regényt kellene írni. Tettem, amit tudtam, és amit lehetett.”

Zavartan nézett rám és tanácstalanul, mintha rájött volna, hogy tényleg a lehetetlent akarja, és mintha rá is jött volna, mert felállt. „Értelmetlen az egész”, mormogta maga elé nézve. Aztán felemelte a fejét, és kis ideig mintha a szemembe nézett volna, de nem találkozott a pillantásunk. Átnézett rajtam? Semmit se látott? Nem tudom. Egyszerre megfordult, és megindult az ajtó felé. Amikor odaért, félig visszafordult: „Bocsánat a zavarásért” , és már a kilincsen volt a keze, amikor utánaszóltam:

„Jöjjön vissza, Gorda úr, ne menjen el, most már én is kíváncsi lettem. Szeretnék is valamit mondani magának. Mert a maga esetére különösen emlékszem.”

„Az esetemre? Milyen esetem volt nekem?”, jött vissza az ajtótól.

„Üljön le egy kicsit, megmondom. Maga volt az eset, nem magának volt esete. Mondja, nem vette észre, mennyire békén hagytuk, hogy nem jártunk a nyakára? Sose mondtuk, hogy lépjen be a pártba.”

„Ugyan, az én múltammal?”

„Téved. A maga apja volt B-listázva, miatta lettek maguk kitelepítve, maga legfeljebb rossz családban nőtt fel. Nekünk akkorra már, ’75-re, amikor oda lettem kinevezve, érdekünk volt, hogy megszerezzük az olyan embereket is, mint maga. Nagyon is bevettük az olyanokat, hadd szokjanak hozzánk. Minket már addigra a következő generáció érdekelt, nem az osztályharc. Ki gondolta, hogy szétmegy az egész? Egy kis megalkuvás vagy inkább kompromisszum, idomulás, és a gyerekek már akaratlanul is máshogyan nevelődnek. Nem, a maga múltja már nem számított igazán. De korábban sem, nem vette észre?”

Csodálkozva nézett rám:

„Mit?”

„Nem zaklatták magukat, amikor visszajöttek a kitelepítésből, se később. Jó lakást kaptak, Budán.”

„Anyám most is ott lakik, a Magyar jakobinusok terén. De Peterdi úr, maga ezt honnan tudja?”

„A memóriámnak sokat köszönhetek. A különlegesekre amúgy is jobban odafigyel az ember. Magának volt támogatója.”

„Nekem? Fel se akartak venni az egyetemre.”

„De aztán felvették.”

„Milyen támogatóm?”

„’56 után se lett baja, igaz, meghúzta magát. Felvették, befejezte az egyetemet, állást kapott, és lényegében békén hagyták.”

„Mi volt bennem különleges?”

„Már mondtam.”

Értetlenül nézett rám, elveszetten. Az arca, szemének zavart mozgása, nem felejtem, keresett valamit a szememben, és nem is csak keresett: ajánlkozott. Egy áldozat, gondoltam. Egy ártatlan, de teljesen érdektelen áldozat. Egy alig-áldozat. Ide sodródott elém, és nem tudom, miért. Nem esett igazi bántódása, most vegyem el tőle azt is? Akkor lesz igazán áldozat. Latolgattam, mit tegyek. Már azért is, mert nem éreztem igazán, miért keresett meg, mit akart azzal a buta, de esetleg ravasz kérdéssel, hogy én hogyan éltem és élem meg a változást. Nem tudhattam, színészkedik-e. Lehetett jó színész. Éreztem viszont, hogy bármit is akart, amikor belépett hozzám, végül zavarodott lett, kiszolgáltatott. És az biztos nem volt színészkedés. Hirtelen ingerelni kezdett a kiszolgáltatottsága, meg akartam szabadulni tőle, aránylag kíméletesen, de könyörtelenül.

„Nézze”, mondtam, „a maga apjának volt valakije a pártközpontban. Barátja? Rokona? Nem tudom. Hívatott egyszer valamiért, és közben megjegyezte, úgy mellékesen, amiről nem tudhattam, mennyire mellékes, hogy hagyjuk magát élni.”

„Ki volt az?”

„Nem mindegy? Az volt a lényeg, hogy ne törődjünk magával, legyünk elnézőek, ne csináljunk ügyet abból, hogy maga passzív. Ezek mind az én szavaim.”

„Az apám miatt?”

„Olyasmit mondott, hogy régóta és jól ismeri az apját, ártatlanul hurcolták meg, nem akarja, hogy a fia, maga, szenvedjen miatta.”

Gorda izgatott lett. Faggatni kezdett, hogy ki volt az az ember a pártközpontban. És mi történt, hogyan, mi volt a vád, ha ártatlanul. Ha már belekezdtem, gondoltam, be kell fejeznem.

„Detrő elvtársnak hívták, találkoztam vele később is, de amit megtudtam, nem tőle, hanem a káderlapból, abból se sokat. A kitelepítés a B-listázás miatt történhetett, a B-listázás okára viszont nem volt utalás. A maga apja bíró volt, ítéleteket hozott, talán rosszakat, vagy volt rosszakarója. Az az »ártatlanul hurcolták meg« engem az utóbbira engedett következtetni. A házukat elvették, de aztán, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, kiutaltak maguknak egy lakást Budán. Nem tudok többet.”

„Sztálin halála után, igen, akkor engedtek vissza bennünket.”

Elgondolkozott, aztán Detrőről kérdezett, makacsul, de róla nem tudtam semmi pontosat. Egyszer találkoztam a fiával, már a változás után, a Detrő ritka név, hát rákérdeztem, az apja dolgozott-e a pártközpontban. Azt mondta, igen, de látszott, nagyon zavarja a kérdésem, hát nem kérdeztem tovább, nem érdekelt, mi van vele, mi lett belőle.

De miért mondom ezt el neked ilyen részletesen? Vagy tényleg csak magamnak mondom rajtad át? Nem, neked is mondom, ha nem is tudom, hogy elküldöm-e, odaadom-e neked. Ha olvasod ezt, veheted szerelmi vallomásnak is, buta szerelmi vallomásnak, csak buta ember mutatja meg magát lelkében is pucéran annak, akit szeret. Mindegy, most csak írom, nem élőben mondom, próbára teszem magamat is, akkor is, ha erről csak én fogok tudni. Mert mindenképp le akartam jegyezni ezt az eseményt, írásos nyomát akartam hagyni, mert esemény volt. Annak éreztem, miután Gorda elment, és magamra maradtam. Felkavart. Nyugtalanítana? Nem hiszem, nincs miért. Foglalkoztat, az biztos. Magas lóról beszéltem vele, ez tény, de nincs is bajom magammal. Gyártulajdonos lettem, de hát a pártvilágból üzleti világ lett, alkalmazkodnom kellett. Kényszerből? Talán. Talán nem. Bennem is történt, ami velem. Ebben biztos vagyok. Mégis felkavart ez a semmiség, kényelmetlenül érzem magam. Bajom is van magammal, csak nem tudom, mi. Én igazán nem voltam felelős azért, ami történt.

A megrökönyödése, a zavara, a kiszolgáltatottsága nyugtalanít. Nem volt ahhoz az emberhez se jó szavam, se rossz. Nem nyugtathattam meg, nem utasíthattam rendre, nem volt honnan és mivel. Miközben, hidd el, Marion, nincs semmi bajom, nincs bennem semmi lankadás, te tudod, se az ágyban, se a gyárban, se az emberek között. Van bennem erő, uralkodom a magam portáján, és nem vagyok áldozat. Akkor lennék, ha hagytam volna magam, ha nem ugrom én magam is ki az egészből. Egy másik egészbe.

De az a Gorda áldozat, az volt, az maradt, és ez rág. Most is áldozat, velem szemben is, most is, pedig semmi hatalmam fölötte, nem függ tőlem, és valahogy mégis függ. Én erős vagyok most is, ő meg gyenge. És Marion, tudom, az az erő, ami volt bennem, ami a gyárban belőlem is áradt, jórészt nem a sajátom volt. A sajátom is, de jórészt nem. És most is van, ami belőlem árad, és nem a sajátom. A sajátom is, de most is jórészt nem. Az a sajátom, hogy meglovagolom, és hogyan lovagolom meg. De mi lennék ló nélkül? A ló nem én vagyok. Váltott lovakon versenyzek? Hasonlatok. Akkor már jobb hasonlat, ha azt mondom, olyan vagyok, mint egy bokszolónak már kiöregedett, de még java korú férfi, aki üzletbe kezd, és sikeres vele. A bokszoló nem csődbe megy, amikor megapad benne, eltűnik belőle az az erő, a fiatalság, ami győztessé teheti: támad másféle, és azt is használni tudja. Másféle játékba kezd, másfélébe kezdtem, és eddig ebben se ütött ki senki, ahogyan a miénkben se, kedves, és akkor minden rendben.

Van vesztes, van, ahogyan mindig volt is. „A szegények mindig köztetek lesznek.” Tudjuk, de aki mondta, maga is szegény volt. Valóban? Miért nem azt mondta: „köztünk”? Aki felméri a helyzetet, már nem szegény? A helyzetet és a maga helyét benne? Talán. Annyi biztos, hogy zavar, amit Gordával szemben, vele szembesülve éreztem. Az elkerülhetetlen, hogy van, aki nem győztes, és nem is vesztes, csak áldozat. Talán az zavar, hogy vele szemben nem lehetek se győztes, se vesztes.  Ha sakkban feláldozok egy parasztot, azt én teszem, a győzelemért, de attól még el is veszíthetem a játszmát. Ez a Gorda áldozat, de nem az én áldozatom, nem annak az áldozata, hogy én hittem valamiben. Nincs lelkifurdalásom, Marion, tényleg nincsen, és valahogy mégis rossz a lelkiismeretem. A változás előtt is voltak áldozatok, talán mindig is sejtettem, de én a győztesekhez tartoztam, és bennük is a veszte­se­ket láttam? Nem vettem igazán észre, mi történik? Ma már nem tudom. Emlékszem? Képzelődök? Azt hiszem, volt, amikor úgy gondoltam, hogy mindig vannak ártatlan áldozatok, így intéztem el a dolgot. A sze­gények, gondoltam, és mostam a kezem. És ha most zavar ez a Gorda, mi van? Jó az nekem? Jó az neki? Nem erről van szó. Hittem valamiben, és ezért nem mondhatom magam ártatlannak. Bűnösnek se, de ártatlannak se. Most hirtelen nem tudok vállat rándítani, nem tudok igazán cinikus lenni, valami zaklat, és ami zaklat, nem tőlem függ.

Amiről beszélek, Marion, amit faggatok, nem rólunk szól, Marion, de rólunk is. Arról is, amit érzek. Szeretlek-e, vagy csak vágyom rád? Tetszel, és hízeleg, hogy harminc évvel fiatalabb vagy, mégis velem. Vonzol, vagy szeretlek? Mindkettő, és ahogyan érzem, te is szeretsz. Szeretsz, vagy érdekellek, és vonzódsz is hozzám? Bárhogyan legyen is, velem vagy. Bárhogyan? Egyikünk se vesztes, az biztos, és egyelőre nem is áldozat. Egyelőre. De ha egy napon elhagysz, nem leszek-e az áldozatod? A tiéd? Vagy saját magamé? Vagy ez az egész, amiről írok, amire kérdezek, akár miránk gondolok, akár Gordára, hülyeség, mert hülyén gondolkodom. Áldozatról beszélek, mintha az más lenne, mint a sérült. Azt is sé­rülés éri, aki elcsúszik a jégen. Peches ember ne menjen a jégre, mondjuk, de van, amikor ki kell lépned a jól fűtött lakásból. Akkor azt kellene mondanod, hogy peches ember ne menjen, és végül azt, hogy peches ember ne legyen, hiszen mennie kell, és ha nem tud, akkor már sérült. Viszont az ember nem jég. Aki rajtam csúszik el, nem jégen, és nemcsak azért, mert ő van, és esendő.

Ahhoz, hogy mindezt valamennyire is értsd, el kell neked mondanom a magam történetét, ami egészen másféle, mint ami Gordával és velem történt meg az irodámban. Igaz, az se külön történet, hanem epizód, az én történetem része, annak része, ami vagyok. Ami miatt zaklat, ami zaklat, és amit zaklat.

A Peterdi magyarosított név, és semmi köze az ősz Peterdyhez, a régi had fiához, akinek, ha még áll a háza, abban egy, már egészen másfajta unoka, dédunoka lakik. (Egyébként: az apák vétkét hetedíziglen bünteti az Úr, de honnan is tudhatná a büntetett, hogy mi is volt hetedízigleni ősének a vétke, hogy volt-e egyáltalán vétke, vagy ami őt éri, csak sérülés, nem büntetés?) Magyarosított név, Pendergastból, az ükapám német volt, német munkás, a felesége is német. Hogy mikor került a család tényleg ide, nem tudom, a családi legenda szerint az első magyar vasút építésénél dolgozott, annál, amelyik Vác és Budapest között indult meg. Szakmunkás volt, utódai is azok, egészen apámig. Volt ugyan a dédapámnak olyan fia is, aki valahogyan megszedte magát, és kis gyára vagy csak üzeme volt, azt hagyományozta legidősebb fiára, akiből már tehetős polgár lett. A század elején dúlt az osztályharc a családon belül is, mesélte apám, aki munkásként is olvasott ember volt, annak nevelt engem is. A családban még ment a német, nagyszüleimnek az volt az első nyelvük, apám leginkább németül beszélt velük, még én is gyakorlatilag kétnyelvű lettem, apám ugyanis hozzásegített, talált valakit, aki különórákat is adott, amikor ’46-ban elemibe kerültem.

Apám szocialista volt, nem kommunista, prüszkölt is, gyerekként emlékszem, amikor a szocdem párt egyesült a kommunista párttal, de nem lépett ki. Így lettem én munkáskáder. Mire ’58-ban egyetemre kerültem, már rég nem értettem, miért morog, bár akkorra már ő se morgott nagyon. A forradalomban tagja volt a munkástanácsnak, de csak óvatosan, tartott attól, hogy nem lesz az egészből semmi, legalábbis így mondta később. Én ágyban feküdtem tüdőgyulladással, nem tudom, mi lett volna, ha nem vagyok beteg, tény az, hogy mire meggyógyultam, már visszajöttek az oroszok, otthon így mondtuk, ahogyan otthon ostromról beszéltünk, nem felszabadulásról, pedig apám számára az tényleg felszabadulás volt. Ha némi kétségek között is, hittem, hogy ami történt, ellenforradalom volt, illetve lett volna – ebből fakadtak később kétségeim. Nem tudom, mikor erősödtek meg, talán DubČek idején, ha a név mond neked valamit, ő hirdette meg a cseheknél az emberarcú szocializmust, aztán elhallgattatták, illetve elhallgattattuk, hiszen mi is bevonultunk. Tulajdonképpen csak a Szovjetunió felbomlásakor fogadtam el, hogy nem ellenforradalom lett volna, hanem olyasmi, ami most lett, egyfajta kapitalizmus, amiben most élek, és nem érzem magam ellenforradalmárnak. Igaz, a nyolcvanas években nem éreztem magam forradalmárnak sem. Addigra, a nyolcvanas évek közepe felé elbizonytalanodtam. Azt szokták mondani: „megrendült a hitem”, de ami történt velem, nem megrendülés volt, hanem lassú kilúgozódás. Amit talán szintén nem értesz, mert lúgot meg lúgos szappant már régen nem lehet venni az üzletekben. Amikor gyerek voltam, lehetett, olyan volt, mint a sűrű méz, csak büdös. Kilúgozódott, kimosódott, előbb csak felhígult, de ez a magánügyem volt, mert volt már magánügyem, nem olyasmi, amiért, ahogyan akkor mondtuk, önkritikát kellett volna gyakorolnom. Maradtam párttitkár, az volt az állásom. És valahol úgy is gondoltam, hogy ez a szocializmus, ami nálunk van, eléggé gyenge, de még mindig emberibb, mint a kapitalizmus. A berlini falról tudtam, hogy azért van, ne meneküljenek Nyugatra az emberek, hogy ott jobban élnek, senki se menekül keletre. Csak azt gondoltam, ott jobban, nálunk helyesebben.

Gorda elment, rajtam meg valamiféle nyugtalanság uralkodott el. Hamarosan otthagytam az irodát, a gyárat, nem tudtam, hova megyek, csak azt, hogy gyalog akarok menni, járok egyet. Bár ne tettem volna. Vagy talán nagyon is kellett, ami történt? Ha nem is volt kellemes. Elég sokáig jártam az utcákat, nem is figyeltem, merre. Gondoltam, jó lenne felmenni hozzád, de tudtam, az irodában vagy. És éreztem is, hogy most jobb egyedül szellőztetni a fejem. Tudom is én, mi minden futott át rajta, nincs benne hangfelvevő, és ha lenne, akkor se lenne lejátszó. Csatangoltam, mint már nagyon régen nem. Gorda járt a fejemben, nem tudtam megfeledkezni róla. Nem is róla. Most is dolgozik egy laborban, ahogyan azelőtt, nem lehet baja. Ha van, ha rosszul dolgozik, vagy ha nem jön ki a feleségével, vagy feleség nélkül saját magával, az bárhol megtörténhetne, a legnyugatibb Nyugaton is. Háborogtam. Így botlottam be egy pinceborozóba, egy igazi csehóba, nem is tudom, melyik utcában. Meg se találnám. De ha tudnám, akkor se mennék oda. Soha. Megcsapott a pállott borszag, áradt ki és fel a pincelejáratból. Máskor biztos továbbmentem volna. De megragadott valami, valami kényszer, hogy igyak egy pohár bort.

Lenn néhány idősebb és gyűrött ember állt a pultnál, egyetlen nő sem, pedig nálad a parkban is, ha olykor gyalog vagyok, és átsétálok rajta, látok részeg, mocskos, elnyűtt arcú nőt. A múltkor is ült egy nyilvánvalóan hajléktalan nő egy szintén elnyűtt arcú és ruhájú ember mellett az egyik padon. A részegek akadozó határozottságával magyarázott valamit. A másik részegen bólogatott. Nem tudom, mire, ahhoz meg kellett volna állni, azt meg nem teszem meg se velük, se magammal. Továbbmegyek. A pincében nem mehettem tovább. Azért mentem le, hogy igyak egy pohár bort, hát kértem két decit, mindenki fehéret ivott. Felhajtottam, mintha víz lett volna. A mellettem álló nézhette, mert amikor letettem az üres poharat, rám nézett, és elismerőleg bólintott. Jóleshetett, mondta. Egyetértettem, és kértem még egy pohárral. Pocsék volt, de harmadikat is ittam, és nem tudom, hányat, mert beszéltünk közben. Nem tudom, miket, összevissza. Tőlem balra állt, sapka volt a fején, a bajsza őszült, hosszú, keskeny arca tele barázdával. Aztán egyszer azt mondta: Nyugdíjas vagyok, hát igen, már levitézlettem. Már csak az van, ami elmúlt, meg ez, emelt egy kicsit a poharán. Hát akkor igyunk egyet a múltra, mondtam neki, nem tudom, miért. Csak tudom, hogy mondtam, mert azzal kezdődött a következő adag. Kezdődött? Folytatódott.

Munkásőr voltam, mondta, az is maradtam, az vagyok most is, amikor már nem őrzök semmit, csak azt, ami voltam. Azt viszont őrzöm, nézett a szemembe. Valahogy így mondta. Nem emlékszem rá szó szerint, minek mondjam most szó szerint? Lassan úgy kapaszkodtam a pohárba, mintha elesnék, ha nem fognám. A Thürmerre szavazott, nem a Hornékra, neki nem kell, ami most van, a kapitalizmus. Ha győz ’56-ban az ellenforradalom, mert az lett volna, de nem az lett. Lett, ami volt, és az volt a jó. Azt őrzi ma is. Mert a jó nem romlik el attól, hogy elpártolnak tőle. Arra is emlékszem, hogy végigmért, az elején lehetett, vagy később, csak a tekintetére emlékszem, meg arra, amit éreztem, ahogyan végigpásztázott. Végigmért, és azt mondta: Maga nem ide szokott járni, mi hozta ide? Olyasmit mondhattam, hogy erre jártam, megszomjaztam, a szomjúság hozott ide, meg az elégedetlenség. Úgy is volt. Azt hiszem, ettől nyílt meg, kezdett beszélni magáról, hogy ő is elégedetlen.

Csak bólogattam, és azt éreztem, hogy nem érzek semmit. És azt, hogy ehhez az emberhez semmi közöm. Hol vagyok én már tőle. Megtörtént, ami megtörtént. Neki ráment az élete, ha már nyugdíjas. Harmincnál később nem születhetett, legalább tíz évvel idősebb nálam. Csak neki máshogyan történt az egész, sőt neki más történt. És nekem mi? Nem is tudom, drága Marion, hogyan mondhatnám el neked. Az egészet. És amit ott éltem meg, és utána az utcán, a taxiban. Leintettem egyet, az autómért nem mehettem vissza a gyárba, de nem is tudtam, hol vagyok. Aztán otthon találtam magam. Kábán, kótyagosan. Egy ideig ülhettem a fotelban, mert ott ébredtem fel. Te túl fiatal vagy. Nem nekem, drága, ahhoz, hogy megértsd az egészet. Huszonnégy voltál ’89-ben, még akkor nőttél fel, akkor alakultál, lettél, ami vagy. Nem is ami, amilyen, amilyenek a beidegződéseid. Tulajdonképpen nem is tudom, milyenek, csak ismerkedem velük. A gének, mondják, a gének. Én nem hiszek a génekben. Nyilván vannak, ha nem lennének, nem lennél nő, én nem lennék férfi. De a környezet, az egész környezet, emberek, ízek, szagok, üzletek, filmek, zenék, könyvek, hegyek, vizek, nemcsak irodák és hivatalok, ez mind számít. Ha télen nincs meleg ruhád, az nemcsak a ruha kérdése, a hidegé is. Az a bizonyos szocializálódás persze számít, nagyon is. És mennyire más volt a te világod ’75-ben, ’80-ban, ’88-ban, az utolsó években, mint korábban az enyém. A változás, Marion, a változás sokáig megfoghatatlan, szinte észrevehetetlen, olykor meg nagyot ugrik. Nem is tudom igazán, mit éltél meg, mit élsz meg ma. Hogyan tájékozódsz? Nem az állásodban, de abban is. Tájékozódhatsz-e a világban bármihez, nélküle? Jó az állásod, okos vagy, ügyes, jól képzett, jól megfizetnek, utazol, külföldre is, hol Stockholmba, hol Londonba, hol Koppenhágába, konferenciákra, ahol angolul beszélsz angolul beszélőkhöz. Már négy-öt év alatt beleépültél valamibe, ami ott kint már régóta működik. Régóta életforma, elvárás. Sőt réges-régóta. Legfeljebb azt érzed, veszed észre, hogy nálunk itthon az élet nagyon nem olyan, csak valamiféle katyvasz. És én? Neked én biztos nem vagyok katyvasz, érzem, tudom, hogy nem. Ami tegnap történt velem, holnapra leülepszik, tulajdonképpen tréfás, azért is mondom el neked. Azért is, de nemcsak azért. Mi van a tréfa mögött, mi az, ami leülepszik, azt szeretném tudni.

Amikor megismerkedtünk, nem tudhattad, mennyire jól megy nekem, azt viszont érezhetted, hogy magabiztos vagyok. Akkor szoktam bele, amikor te még nem is éltél. Amikor hittem abban, ami volt. Mert én hittem, Marion, ezt minden zavar nélkül megvallhatom. Olyasmiben, amit az az ember a borozóban hitt akkor, amiben most is még hisz. Meg voltam győződve, hogy miénk a jövő. Igen, ez így volt, ha kevesebbet mondanék, hazudnék. Szebb jövőt, ezt hittem én is, mint a bátyámék. Tudom, így köszöntek, levente volt. Tőle tudom ezt, nem is emlékezhetem rá. Mondta, és később már tudtam, hogy azok mást akartak, másféle jövőt, de azok is szebbet. Nekik szebbet. Belépett ő is a pártba, és elég sokra vitte, többre, mint én. Hittem, és hidd el, nem tudom megmondani, hogyan történt, hogyan, mikor, mikor mennyire vesztettem el. Már mondtam. Úgy lehettem vele, mint az Istennel. Mert gyerekként hittem. Anyám vallásos volt, hívő, még meg is bérmáltatott. Titokban, akkor volt a legnehezebb. Nem tudom, hogyan intézte el apámmal, de elintézte. Emlékszem a templomra, a papra, az egész miskulanciára. Arra már nem, hogy hittem-e még, és mennyire, ha igen. Lassan apadt el, észre se vettem, csak valamikor, mire tizentöt-tizenhat éves lettem, átpártoltam apámhoz. Nem hirtelen történt, az biztos. És ezzel is így volt, észrevétlen tűnt el. Még azt se tudom, mikor, hogyan változott a gondolkodásom. Mert most is azt hiszem, hogy szép és jó lenne, de nem lett. Félresikerült az egész. Abban se hiszek, ami most van, csak elhiszem, hogy van, hogy benne vagyok, és nekem így jó. Jó, ahogyan te is jó vagy nekem, Marion, és remélem, ez így is marad. Ami téged illet, olykor félek, hogy egyszer elhagysz, ha előbb nem, amikor megöregszem. De nem törődöm vele, veled törődöm, azzal, amiről érzem és tudom, hogy van. És ezért nem küldöm el neked, nem adom oda ezt a levelet. Mert hozzád beszélek, de rájöttem, nélküled.

Zsolt


„Viszket a seggem, megvakarom, mégpedig ott, ahol én akarom”, dúdoltam ébredezve, „mégpedig ott, ahol én akarom”, aztán elbambultam. Miért? Miért dúdolom ezt? Mi a fenének? Ettől aztán teljesen felébredtem; mi van? Ültem fel az ágyban, „mégpedig ott, ahol én akarom”, ott, ott, a Fruzsináét akarom, ott, ahol tegnapelőtt járt a kezem, és dehogyis vakartam, megragadtam, mindkét oldalról, miután felültettem a konyhaasztalra, és a szoknyája alá nyúltam, és ő tudta, miért, mi következik, két lábát a vállamra tette, két kezével hátratámaszkodott, én pedig a bugyija mellett, érezve a szélét és alatta a szőrt, beléje mélyedtem, jólesően, ahogyan már sokszor, pedig kényelmetlen volt így, de jó, attól is jó, az ágaskodástól, az arca örömétől, erről jutott volna eszembe? – töprengtem az ágyban, „mégpedig ott, ahol én akarom”,  köze lehetett hozzá Fruzsina fenekének, de biztos a Márti miatt dúdoltam, az „én akarom” miatt, én marha, miért is lebegtettem meg előtte tegnap a házasságot, jutott eszembe, mert én tettem, én, igaz, ő provokálta ki, mégis úgy éreztem, mondani kell rá valamit, mert mondta, megint mondta, ő gyereket akar, és tőlem, és még nem, nem most, de kell, neki kell, és én hülye erre azt mondom, „ha nagyon kell, hát legyen, már nincs ellenemre”, mert ellenemre volt, nagyon és régóta, hogy én ebbe a világba nem fogok, nem bizony, beleereszteni senkit, mert ezt bizony nagyon eltolta az a kétbalkezes kontár, buta demiurgosz, a gnosztikusoknak volt igazuk, de lassan megenyhültem, kezdtem beletörődni, ha megbékélni nem is, beletörődni beletörődtem, belemártódtam én is, és célzás volt az, hogy meglebegtettem, és tudta is ő rögtön, mert átölelt, úgy  súgta: „nagyon szeretlek”, a fejemhez hajtotta a fejét, arcomhoz simult az arcával, éreztem, érezte, jólesik, és hagytam, még vissza is öleltem, de miért is, miért? – zaklatott utána rögtön a kérdés, a bosszúság, mindenütt bennem, és utána este, már egyedül, itthon, ott nála nem voltam otthon, ő otthon volt, én nem, és az volt a jó, ott álltunk a szobában, a bontott ágy mellett, jobbra az ablak, már alkonyodott, istenek alkonya, sötétlett mellette a sublót, ott hátul a fürdőszoba, a megnyitott ajtó keretében, az alkony, és én, hülye, ott állva mondtam, miért is mondtam, buta demiurgosz, az ő műve, én is az ő műve vagyok, a Julival egykor, régen, milyen régen is, nem volt ilyesmiről szó, azaz éppen hogy volt, még az elején, hogy ő sem, ahogy én sem, ezt tisztáztuk, ő másért, de ő sem, a házasság pedig fel se merült, a baj nem is ez volt, nem ezért lett vége, kölcsönösen, még ebben is kölcsönösen, ahogy az átkozott veszekedésekben is együtt, mindig együtt, és túl sok lett, neki is, nem tudtunk nem összekapni, mindenen, bármin, kiabálni, kiborulni, bevágni az ajtót, de ez  a gyerek-baj vele nem volt, és Mártival miért? Neki miért is mondtam, mert mondtam, és nem lehetett visszaszívni, nem tudtam már, jó vele, jól kijövünk egymással, persze vele nem lehet úgy, mint Fruzsinával, mindent, ő lelkes és kész mindenre és mindenhol, mindenhogyan, és állati csinos is, csak állatian unalmas, nincs miről beszélni vele, semmi, én mondom a magamét, ő hallgat, nagyokat és akkora odaadással, de érzem és tudom is, nem ért ő az egészből semmit. Kikapcsol? Türelmes? Mit tudom én, csak locsog, karattyol, tévébaromságokat, pletykákat erről, arról, amarról, mert a Blikket bújja, meg a hozzá hasonlókat, rendes újságot nem, azt sohasem, csak arról, hogy ez kivel, az kivel, hova ment, mit mondott, hogyan ült a vécén, ez kell neki, erről tud annyit beszélni, amíg csak hagyom, pedig tudja, nem érdekel, tudja, hogy unom az egészet, csak őt nem, az ágyban, a padlón, a konyhában, egyszer a Halászbástyán is, meg hol mindenhol, és akkor lemondani? Róla? De birnám-e Mártival Fruzsina nélkül? Jó kérdés, jó, hát Márti nélkül őt? Ez így még nem jutott eszembe, jó kérdés, de a legjobb, mi bajom van? Mi az én bajom a nőkkel, az én bajom, bennem a baj, ez biztos, annyira már nem fogom áltatni magam, a baj, mi a baj? Már torkig vagyok vele, magammal, bajcsata a koponyám tök-sötétjében, meg kell lékelni, lelki biopszia kell, és ehhez meg a Marion, vele kell beszélni, vele megbeszélni a bajomat meg azt az átkozott meglebegtetést, az egészet, ugrott be hirtelen, igen, Marion kell, ehhez csakis ő jó, ha valami segíthet, csakis az ő tanácsa.

Felhívtam.

„Marion, S. O. S., ráérsz ma?”

„Zsolt, felébresztettél. Hány óra?”

„Beszélnünk kell, Marion. Pánikban vagyok. És sürgős.”

„Nőügy? Vagy az írás?”

„Sürgős tanács kell. Talán nem is tanács, csak beszélnem kell veled. Veled és hozzád, hogy rájöjjek valamire. Nem egyszerű nőügy.”

„Jaj, Zsolt. A szokásos hisztériád. Tedd jégre, nem érek rá.”

„Szokásos, nem szokásos – nem tudom abbahagyni. És meg is kellene írnom valamit.”

„Tízkor mennem kell, és nem is jövök haza, csak négy nap múlva.”

„Marion, könyörülj meg. Hallod? Még csak nyolc múlt, tíz még messze van. Átugrom hozzád. De hova mész?

„Londonba. Konferenciára. Még össze is kell pakolnom, és tízre jön a taxi. Szóval hagyj ma békén. Át kell néznem az előadásomat is. Csók.”

És letette a kagylót. Ezt tette velem. Nekem pedig este találkozóm volt Mártival, színházjegyünk volt. Tudnom kellett, mit csináljak, visszakozzak? Hallgassak? Játsszam a gondtalant? Újra hívtam Ma­riont.

„Legalább egy félórát adj.”

„Nem. Nem, nem és nem.”

A harmadik hívásra beadta a derekát. Mondtam, az előadását átnézheti a repülőn is. És amíg issza a teáját, beszélhetünk. Morgott, aztán sóhajtott:

„Szigorúan félóra. Remélem, nem megint valami kis hülyeséged. De tudd: kicsikartad.”

Lezuhanyoztam, felöltöztem. Tényleg meg kellett írnom valamit, kiállításmegnyitóra, rövid szöveget, még nem tudtam, mit, és  most minden összekavarodott bennem. Zsibvásár a lelkem partján.

Marion barát volt, jó barát, és egészen különleges. A testvére, Dönci is barátom, de másféle. Őt Ma­rionon át ismertem meg, Mariont meg Magdin át, akivel egy ideig jártam. Nagyon jóba lettünk. Magdival vége lett, ő hagyott ott engem, férjhez is ment ahhoz a lükéhez, manapság alig találkozunk. Marionnal viszont olyan meghitt barátság alakult, mint nővel még soha. Mintha barátnője lettem volna, mindenbe beavatott. Azt mondta, velem jobb, a férfiak megbízhatóbbak, a nők irigykednek, pletykálnak, kibeszélik az embert, a barátnőjüket, még a legjobbat is. És cserebere alapon én is úgy voltam, úgy lettem vele. Nem érdekelt mint nő, egyáltalán nem. Eszembe se jutott viszonyt kezdeni vele. Nőként vonzott persze, erre rájöttem, de másként. Rejtélyes az egész, meg kellene írni. A barátokkal fennhéjázni kellett, ha akartam, ha nem. A nagy bajt pedig meg lehetett mondani Döncinek, de csak megmondani lehetett. Ha nem ütötte el tréfával, egyetértően bólintott, Marionnal viszont beszélni lehetett róla, vele meg lehetett beszélni mindent, főleg a nőügyeket, de mást is. Férfinak sohasem mondtam volna el olyan dolgokat, amiket neki. Ez is egyfajta viszony volt, tudom, de olyan nővel, akivel járok, elképzelhetetlen lett volna. Hogy a fenébe mutattam volna meg a gyengeségeimet? Marionnak lehetett, nem akart tőlem semmit, én se tőle. Női önismerettel mondta, amit mondott, részrehajlóan, de tárgyilagosan. Ez jó volt. Nagyon jó.

Villamoson mentem a pesti hídfőig. Egy nővel egymásra mosolyogtunk, tetszett, gondolom, én is neki. Odatolongtam, és a fülébe súgtam, hogy nagyon sajnálom, de mindjárt le kell szállnom, beszélhetnénk-e máskor, mire elmosolyodott:

„Ha úgy hozza a véletlen.”

„Hol?”

„Akkor már nem véletlen”, nevetett, és elfordult.

Vége volt az audienciának. De azért odahajoltam hozzá:

„Akkor majd szaván fogom.”

Nem szólt, nem nézett rám, csak bólintott.  Nem tudtam, mire, és talán sohasem fogom megtudni, hogy bólintása belegyezés volt-e, vagy csak azt jelezte, hogy „sejtettem”. Azt, hogy nem szállok le róla minden további nélkül.

A hídfőnél viszont leszálltam, és átmentem a körút másik oldalára az aluljárón. Marion a Pozsonyi úton lakott, a Szent István parknál, a lakás ablakai a parkra néztek, jó kis lakás volt. Egy nagy külföldi gyógyszervállalatnál dolgozott, sohasem értettem, pontosan mit, új gyógyszereket futtatott be, és jól keresett. Sohase gondolta volna, mire viszi, de én se, amikor még egyetemisták voltunk, az úgynevezett szocializmusban, alig tíz éve. Még azt se mondhatom, hogy előrelátó volt, amikor megtanult angolul. Ma már szinte alig tudom, hogyan is éltünk annak idején, mire számítottunk. Arra, hogy a rendszer egyből összeomlik, biztos nem. Egyfajta reményteljes limbusban éltünk, pokol tornácán, amiből még purgatórium is lehet.

Ahogy az aluljáróból kisietve a sarki McDonald’s előtt mentem el, majdnem szűköltem. Szeretem a reggelijüket, a tojásos-sonkás micsodát, de szinte sose jutok hozzá, ritkán megyek el reggel otthonról, csak vészhelyzetekben, mint ma. Visszafelé, gondoltam, ha Marion tényleg tízkor elmegy, még lesz reggeli. Csak étvágyam lesz-e, türelmem lesz-e? Igen, igen, igen, Marionnak igaza van, hisztérikus vagyok, ha nem is hisztis, ahogy azt a nők magukról mondják. Marion magáról sohasem, pedig ő is nő, de nem olyan. Milyen? Milyen lehet? Amikor egyedül van. Amikor nem velem. Loholtam, ugrált közben a fejemben, mint dobozból a paprikajancsi, ez a „milyen lehet, milyen?”. Mert volt neki barátja, mindig volt, beszámolt róluk, az idősebbeket szerette, most is az a Géza valami gyárigazgató vagy gyártulajdonos, azzal jár, és eddig még nem panaszkodott róla. A Marion. Milyen, milyen is lehet? Miért izgat ez most? Töprengtem loholtomban a Pozsonyi úton, egyáltalán nem Pozsony felé, biztosan nem olyan, mint a Fru­zsina, de olyan se lehet, mint a Márti. Magas volt, szőke, és nőiesen férfias, vagy fordítva?  Nem tudom, gondoltam, és most se tudom, amikor ezt írom, pedig azóta, de nem vágok, semmi montázs, ez bizony történet volt, egyhuzamban, egyetlen lendülettel, ami igazán csak azután indult be, már az aluljáróban, a villamos után, hogy megszakadt a beszélgetés azzal a nővel, a McDonald’s csak rátett egy aprócska lapáttal, no meg a Marion, aki most annyira kellett. Vajon mit fog mondani? Mit tanácsol?

Csöngettem, aztán a kapun be, a lift nem volt lenn, várni nem akartam, kettesével vettem a lépcsőket a  harmadik emeletre.

Marion egyik kezével nyitott ajtót, a másikkal a hajában kotorászott, úgy mondta, apró mosollyal:

„Na, gyere.”

Fehér frottír fürdőköpenyben állt az ajtóban, ahogy beléptem, éreztem, nemrég zuhanyozott, enyhe meleg pára lengett felém, túl hamar érkeztem, a frottír alatt meztelen lehetett. Megöleltem, ahogyan szoktam, két kis csókkal jobbról és balról, de ekkor, jobb arcához érve, valami váratlan történt. Iszonyúan vonzó illat kapott el, az arcáról, a nyakáról, mintha köpenye alól is, beborított, kábított, megszédültem, meg kellett csókolnom, ahonnan az illat jött, a nyakát. Magamhoz szorítottam, köszönőből szerelmes ölelésbe pörögtem. Egy pillanatra ő is szorosabbra fogott, aztán zavartan elhúzódott, elhúzta a fejét, laza ölelkezésbe távolodva nézett a szemembe:

„Mi ez?”

Keresett valamit az arcomban, én meg az övében, a szemében, az ajka rezzenésében, de végül kiszakítottam magam ebből a kutakodásból, újra magamhoz rántottam, és szájon csókoltam. Az ajka először megdermedt, mozdulatlan maradt, aztán lassan megnyílt és visszacsókolt. Ő csókolt vissza, éreztem, határozottan, értettem, döntött, és ettől teljesen feloldódott előbb megakasztott lendületem zavara, várakozása, feloldódott az ő megriadásának bénasága is: egyszerre kitárulkoztunk, és befogadtuk egymást, csókban, abban az első csókban. Aztán széthúztam a fürdőköpenyt, a mellét csókoltam, a hasát, és leguggolva a  bőre és a tusfürdő-balzsam illatával göndörödő szőröcskéket.

Marion ekkor tért magához,  felhúzott guggolásomból:

„Mit csinálsz? Zsolt, mit csinálsz? Mondd”, nézett fejét rázva a szemembe, „mit csinálunk mi most, mondd, mit?”

„Megszédítettél, megkívántalak, úgy, ahogy vagy, voltál és vagy, ahogyan most lettél, nekem és, érzem, magadnak is.”

Nem szólt, csak éreztem, ujjong. Megindultam vele, ő szemben velem hátrafelé, a még mindig tartó ölelkezésben, az előtérből ki, a nappalin át a hálószobába, az ágyhoz, nyitott is volt még, ráfektettem, hagyta, de aztán, miközben vetkőztem, megriadt, felült:

„Zsolt, mit akarsz? Hogyan? Most amúgy sincsen időm ilyesmire, tudod”, és fel akart állni.

„Marion, muszáj, hihetetlen, tudom, de muszáj és nagyszerű. Neked is. Érzem.”

És úgy is volt, úgy is lett, fergeteges, több mint egyszerű emberkísértés.

„No de ilyet”, nézett rám kis idő múlva, a fejét csóválva: „No de ilyet. Sohase gondoltam volna, most meg minden olyan természetes. Ölelj meg, aztán sietnem kell. De mondd, mi lesz velünk, mi lesz most?”

„Nagyon egyszerű”, feleltem. „Visszamész a fürdőszobába, én közben kávét csinálok, megisszuk, felöltözöl és elmész Londonba.”

„Oda biztos, de utána?”

„Megbeszéljük”, mondtam hirtelen ötlettel.

„Zsolt, ez félelmetes”, rázta meg a fejét. „Félelmetes”, nézett rám, de már majdnem nevetve. „Jó, majd megbeszéljük, amikor visszajöttem.”

„Ha utánad repülök Londonba, lenne időd?”, szóltam be a fürdőszobaajtón, Marion mosakodott. „Hány napra is mész?”

„Az estéim szabadok. Négy nap az egész.”

„Négy nap és négy éjszaka. Utánad megyek.”

Hallgatott, öltözködni kezdett.

„Mennyi az idő?”

„Veled megyek a reptérre, ha van még hely, veled megyek, ha nincs, biztosan lesz még másik gép, később, te elrepülsz, én hazavágtatok, bepakolok pár holmit, aztán vissza a reptérre. Útközben mindent megbeszélünk.”

„Szállodaszobára nem lesz szükséged”, nevetett rám. „Jaj de jó, hogy jössz. Kár, ha nem most rögtön. De akkor is jó, ha később. Mi lesz ebből, Zsolt? Mi lesz velünk? Ez olyan váratlan”, egyenesedett fel, állt meg az öltözködésben, nézett rám nagy komolyan, „úgy megleptem magam, mint még soha.”

„Hát még én. És megoldódott minden, amiért jöttem.”

„Mi volt az? Segíts”, nyúlt a cipője felé.

„Most nincs rá idő”, adtam oda a cipőt. „Majd Londonban. Taxival mész? Azt mondtad. Akkor veled megyek, semmi probléma.”

Kíváncsian nézett fel rám, csak a szeme mozgott. Feltérképezett, hogy tényleg ott vagyok-e, és komplett. Láttam, közben befelé is tapogatózik, saját magát is térképezi.

„De nincs nálad semmi”, pillantott rám, és  mintha örült is volna, „így nem jöhetsz, ha van is hely a gépen.”

„Ne aggódj, mindent meg tudok venni Londonban, mindent, ami arra a pár napra kell. Ha sikerül, már ma este potyautas leszek az ágyadban. A reptéren van bank, hitelkártya van nálam, szerencse kérdése az egész.”

„És nekem nincs ebbe beleszólásom?”

„Nem tudnám most elviselni, hogy napokra eltűnsz. Ez nem olyasmi, amit jégre lehetne tenni.  Te nem így vagy vele?”

„Jégre? Akkor már inkább ágyba. Te viszont kávét ígértél.”

Aztán, mikor már a konyhában voltam:

„Most én is egyik nőügyed leszek?”

„Orvtámadás”, mondtam, „lelkiismeretlen orvtámadás.”

„Ha jól emlékszem, sürgős nőügyben jöttél tanácsért.”

„Megoldódott, egyből megoldottad”, mondtam, neki háttal, a kávéfőzővel tusakodva.

„És az a nőügyed, amibe most akarsz kezdeni, mikor oldódik meg, mennyi idő múlva?”

„Máris gonoszkodsz? Nem vagyok Hamlet, te pedig nem vagy az apám szelleme.”

„Mit akarsz Hamlettel?”

„O, my prophetic soul.” Az én lelkem nem próféta, nem tudhatom, mi lesz öt vagy tíz év múlva, te sem tudhatod.”

„Szégyelld magad, Zsolt! Hamlet a múltról beszélt, arról, ami már megtörtént, nem a jövőről.”

„Nem vagyok próféta, Marion, csak emlékezem, és tudom, mi történt, mi az, ami megtörtént. Amit játszunk, szerencsejáték, de  most kész vagyok a hazardírozásra.”

Eddigre már a nyakláncot tette fel. Fülbevalót nem viselt, ezt is szerettem benne: se rúzs, se fülbevaló, se kifestett karmok. A fekete ruha nagyon jól állt neki, az került rá most is.

„No és a barátságunk? Mi lesz a barátságunkkal, Zsolt?”

Ez hazavágott. Erre nem gondoltam. Tényleg, mi lesz? Megéri? Elveszteni egy ilyen jó barátot. Nem volt rá válaszom, hát hasaltam, ösztönösen:

„Megmarad, Marion, biztos megmarad: éppen ez a különleges, töviről hegyire ismerjük egymást. Már amennyire lehetséges. Ezt hozzá kell tennem, hiszen nem úgy ismertem magamat, mint aki hirtelen szerelmes lesz beléd.”

„Szerelmes?”

„Jó, nem tudom még. Most csak érzek. De meg akarom tudni. Az a sikoly, Marion, olyan beszédes volt, amilyen beszéd sohasem lehet. Ezt elhiheted nekem, írónak.”

„És mi lesz Gézával? Felmondok neki? Hát magammal, aki neki felmond?”

„Ezt érezned kell. Gézával az lesz, mondom én, ami Mártival. Ami engem illet, már megtörtént, ami miatt vele nem megy tovább. Most tudom, Marion, meggyőződtem, meggyőztél róla, hogy nekem más kell.  Nem egyszerűen másik nő, nincs igazad, amikor most az én nőügyeimmel bosszantasz; más kell, nem másik.”

Közben elkészült a kávé, kimentünk a konyhába, Marion elővette a csészéket.

„Hogyan lehetsz ennyire biztos, ha nem tudod, mi lesz öt év, öt hónap vagy akár öt nap múlva?”

Ezen már sokszor elgondolkoztam.

„Nézd, aki nem hiszi, hogy nyerhet, és mégis hazaradírozik, az biztosan beteg, aki viszont érzi a győzelem illatát, és mégse mer, megérdemli, hogy ne nyerjen el semmit.”

„Nem kell hazardírozni”, mosolygott, rázta meg a fejét.

„Mindig kell, Marion, mindig.”

„Szóval szerinted élni annyi, mint hazardírozni?”

Bólintottam:

„Már a megfoganás is az.”

„Azt mondod, Zsolt, hogy bármennyi tapasztalatunk van, bármennyire ismerjük is egymást, a szerelemben olyanok vagyunk mi ketten is, mint az újszülöttek?”

„Mindennap, Marion, ez baj, de ez a szerencse is. Kiderül, hidd el. Jó is, hogy Londonban leszünk.”

„Rendben, meglátjuk, mi lesz, időtolvaj úr. Most pakolnom kell, és nehogy itt hagyjak valamit ebben a felfordulásban.”

Körülnéztem a lakásban. A kibontott ágytól eltekintve teljes rend volt, mint Marionnál mindig.

„Felfordulásban?”

Marion guggoltában felém fordult, felnézett rám, és mutatóujjával a halántékára bökött:

„Itt bent. Meg ott bent”, bökött a gyomrára. „Nem szoktam hazardírozni, ezt jól tudod, jobban, mint bárki más. De most izgulok, és jó”, állt fel, és megölelt.

Ezzel nem volt vége. A taxi jött, jegyet kaptam a gépre, ráadásul Marion mellé, elintézték. A be­csek­ko­lásnál elég hosszú volt a sor, és lassan haladt. Egyszer csak úgy éreztem, valaki néz. Mindig meghökkent, amikor történik és beigazolódik. Miféle hullámokat küldünk magunkból, anélkül, hogy tudnánk? Ez az, amikor normális a paranormális. Bárki megtapasztalhatja, és senki se tudja tudományosan megmagyarázni. Majdnem olyan, mint a szerelem, vagy talán olyan is, csak zavaró. Az ember először nyugtalan lesz, aztán oda néz, ahova kell, megmagyarázhatatlanul oda. Egy férfi volt, elég messze, az emberek között. Az nézett, egyből tudtam, hogy az, csak nem tudtam, ki is az.

„Valaki fixál”, mondtam Marionnak. „Egy férfi. Vagy összetéveszt valakivel, vagy megtetszettem neki.”

„Férfi?”

„Az. Tőlünk jobbra, az oszlopnál.”

„Nem nézek oda. Én is éreztem valamit. Magas, őszül?”

„Géza?”

Marion szótlanul bólintott.

„Kínos.”

„Majd beszélnem kell vele, de most nem. Semmiképpen sem. Ha látja, hogy együtt vagyunk, nem fog idejönni, ő nem olyan. Meg akarhatott lepni. Akkor viszont láthatta, hogy együtt érkeztünk. Ezt még sohase tette.”

„Cseréljünk helyet, akkor csak felém kell nézned, én kibírom.”

Úgy is történt. Én se néztem feléje, nem tudom, végignézte-e, ahogy bemegyünk az útlevélvizsgálatra.

Marion már bent mondta, miután fellélegzett:

„Na, ezt beletehetnéd, ami velünk ma történt, a regényedbe.”

„A Rejtélyes köznapokba?”

„Hát nem elég rejtélyes ez az egész?”, nézett rám a mosoly és az elképedés olyan együttesével, hogy el kellett nevetni magam. „Te meg nevetsz”, mondta megrovóan, „mintha csíny lenne az egész. Most rágódhatok, amíg vissza nem jövünk, hogyan tudassam majd Gézával, mi történt. Mit mondjak neki? Ez persze attól is függ”, sóhajtott, „mi hogyan jövünk ki egymással addig.”

„Vannak kétségeid?”

„Kíváncsiságaim vannak. Ott ülnek körben a nézőtéren, és figyelnek, mi meg azon munkálkodunk a ringben, hogy ölelkezés közben ne üssük ki egymást.”

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben