×

Mikszáth Kálmán, a bölcs realista

Varga Mária

2012 // 01
A vitatkozó felek leginkább abban jutnak közös álláspontra Mikszáthtal kapcsolatban, hogy ő minden idők egyik legtöbbet vitatott magyar írója. Heves politikai indulatokat soha nem generált, mint például Németh László, Wass Albert és mások, ma már írói teljesítményét sem vitatják. A máig nem szűnő polémia tárgyát leginkább az képezi, miképpen lehetne munkásságát besorolni a változó stílusirányok, művészi világképek, „paradigmák” egyikébe-másikába.

„Minden író addig él, ameddig vitatkoznak róla” – szögezi le Beke Albert A Mikszáth-kép változásai című tanulmányában.1 A nagy palóc máig nincs bebalzsamozva, művei szinte megjelenésük óta viták, értelmezések tárgyát képezik, s valószínűleg az eljövendő kor is felfedezi bennük a saját megvitatandó szempontjait. Szegedy-Maszák Mihály írja: „Egy mű magyarázata szükségképpen lezáratlan, s valami csakis akkor tekinthető műalkotásnak, ha át lehet értelmezni.” Kétségtelen tehát, hogy Mikszáth művei korunkban is működnek. Munkássága – mint köztudott – az 1867-es kiegyezést követően, a nagy és sok kicsi kompromisszum korában bontakozott ki, irodalmi ösztönzést főleg Jókaitól és Dickenstől kapott, de nagy hatást gyakoroltak rá a skót Thomas Carlyle (1795–1881) történész-esszéíró művei is. Élete vége felé figyelme Dosztojevszkij ember- és lélekelemző módszere felé irányult.

A kortárs kritika hiányolta írásaiból az árnyalt jellemábrázolást, a megalapozott társadalomrajzot s általában az elméleti hátteret, a modern, irányadó eszmék ismeretét. Gyulai Pál, a kor legjelesebb kritikusa egyenesen léhának és komolyság nélkülinek bélyegzi, többen is fajsúlytalan mulattatónak tartják. Kicsit nagyobb távlatból a nyugatos Schöpflin Aladár ezt írja: „Sokkal szkeptikusabb volt, semhogy dogmákban hinni tudjon, sokkal idegenebb volt tőle minden elmélet, semhogy fanatikusa tudjon lenni elméleti programoknak akár a politikában, akár más téren. Lényének alapvonása bizonyos józan gyakorlatiasság, amely azonban sohasem lett száraz és színtelen.” Egy későbbi kritikusa, Hegedűs Géza szerint „[m]űvészete nem állja a versenyt a 19. századi nagyepika klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás árnyaltsága és analízise, de a 19. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet.” Pár mondattal odébb azonban ezt olvashatjuk: „A 19. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával.”

Mikszáth művészete a „megkésett magyar fejlődés” címszó alól a hetvenes években, Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Temesi Ferenc színre lépésével került ki (legyen elég itt annyi utalás, hogy a Termelési-regény fontos szereplője lesz Mikszáth, a szerző söröző partnere), hogy azután nem sokkal később mint „posztmodern előd” lépjen elénk az irodalomtörténet-írás egy következő fejezetében. Ilyesfajta képet rajzol róla Eisemann György Mikszáth Kálmán című könyvében,2 valamint Kabdebó Tamás A posztmodern Mikszáth című írásában.3

Még nagyobb távlatból, a ma perspektívájából, a később kibontakozó folyamatokat ismerve úgy tűnik, Mikszáth munkássága minden tekintetben korszerűnek mondható. Nem csupán hosszabb-rövidebb elbeszélései, de regényei is párhuzamba állíthatók a kor áramlataival, eszmevilágával. Ám ezek az eszmék, gondolatok a művek keletkezésekor még nem az irányadó eszmék voltak, évtizedekkel később az egzisztencializmus, az abszurd, a posztmodern révén váltak azzá. „Az irodalom bármely fejlődési fokán ellentétes irányú változások összjátéka” – mondja máshol Szegedy-Maszák Mihály. Egy irányzat, egy eszme – tesszük hozzá – szükségszerű hiányosságai létrehozzák a vele ellentétes, de inkább fogalmazzunk úgy, a kiegészítő eszmét, irányzatot. Az egykor Mikszáth rovására sokat felemlegetett negatívum, nevezetesen a hiányos elméleti háttér, a laza szerkesztési mód, a lezáratlanság bizonyos posztmodern felismeréseket követően pozitívummá változott. Ezt bizonyítandó célszerű röviden felidézni a Mikszáth korában már bontakozó, ám csak később, a 20. században meghatározóvá váló gondolatrendszereket.

Perspektivismus – mondta ki Nietzsche egykor a máig visszhangzó bűvös szót. – A világnak nincsen egy mögöttes értelme, hanem számtalan értelme van.” A valóságban nem örök(érvényű) igazságok, hanem különböző nézőpontú megközelítések, felismerések léteznek és hatnak. A dolgokat magukat nem, csupán egymáshoz való viszonyukat lehet megismerni. A Nietzsche köpönyegéből kibújt 20. századi filozófia, az új tudományos és művészi felfedezések alaposan felforgatták az addigi világképet. De vizsgáljuk meg először is a világkép fogalmát immár az új felfogásban! Az egzisztencialista filozófus Karl Jaspers (1883–1969) így ír A világ című tanulmányában: „A világ egésze, melyhez minden megismerhető, kimutatható egység tartozik, maga nem egység, nem lehet alávetni egy mindent átfogó elméletnek, amely mint a kutatás eszméje világíthatna. Nincs világkép, csak a tudományok rendszere van. A világképek mindig részleges megismerését nyújtják a világnak, ezeket hamisan általános világlétté abszolutizálták. Az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem válik képpé. [...] A világ nem zárt. Nem magyarázható önmagából, hanem benne mindig egyik dolgot a másikból kell magyarázni egész a végtelenségig.” Az ember című írásában ez olvasható: „Az emberre vonatkozó kutatások sokféle tudást nyújtanak, de az emberről mint egészről nem adták meg a tudást. [...] Azt, ami az ember, nem tudjuk kimeríteni a róla való tudással, csak tapasztalhatjuk gondolkodásunk és tevékenységünk eredetében. Az ember alapvetően több, mint amit magáról tudhat.” Az orosz elméletíró, Mihail Bahtyin lényegében ugyanezt mondja, amikor úgy fogalmaz, hogy az ember belsőleg befejezetlen, s a személyiséget nem lehet valamely elméletbe, mint egy edénybe befogni, mindig túl fog csordulni az edény peremén. Freud (akit Nietzsche és Darwin mellett a posztmodern szemlélet atyjának tartanak) kijelentése, miszerint az „[é]n nem úr a saját házában”, szintén a lezárhatatlanságot, a befoghatatlanságot, a középpont-nélküliséget hangsúlyozza. S természetesen hosszan lehetne folytatni a sort.

Létezik olyan nézet, mely szerint alapvetően két irányzat követi egymást a művészetben: a romantikus és a klasszikus. Előbbi a valóság kiszámíthatatlan, megismerhetetlen, irracionális, „éjszakai”, utóbbi a kiszámítható, megismerhető, racionális „nappali” arculatára helyezi a hangsúlyt, illetve mindkettő mást tekint „Valóságnak”. Az abszurd, a posztmodern forrásvidéke természetesen a romantika.

Egy mű megformáltsága, szerkezete mindig valamilyen világképre utal; megfordítva, a szerző világképe meghatározza a műalkotás szerkezetét, felépítését. A fentebb vázolt új felfogás szerint a világ egyetlen kitüntetett középpontból sem látható át, ezért a regényekben is megszűnik a mindent látó szerzői pozíció. Az író szinte beleolvadhat a regényébe, a művön belül beszélhet szereplőkhöz, vagy éppen ki-kiszólhat az olvasóhoz. Mikszáth írásaiban is gyakran megfigyelhető az a megoldás, hogy összeolvad a szereplői és az írói közlés, nem lehet eldönteni, kitől származnak bizonyos mondatok. Az író beavathatja az olvasót abba, hogy miért akarta megírni az adott művet, illetve miért éppen egy bizonyos módon írta meg. Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény végén például elmondja, hogy ő, a szerző egy vitairatot akart publikálni az érdekházasság kapcsán. „Úgy képzelem a dolgot – magyarázza az olvasónak az Utóhangban –, mint rendszerint történni szokott a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos, mondjuk, hogy a »kicsikart« házasságok némely fajtája van szőnyegen, s a disputa folyamán az én igazam mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival, s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával. Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem megy tovább, habár maguk az utasok még be nem végezték az útjukat.” [Kiemelés Mikszáthtól.] Ebből is kitűnik, hogy Mikszáth tudatosan kerülte a zárt kompozíciót, a kész, befejezett jellemeket, hiszen a szereplők életében ez az állomás nem a végállomás, sorsuk nyitott, útjuk sokfelé ágazhat el. Mi több, a történet az olvasó tudatában is folytatódhat, és változásokat indíthat el. Az említett regényszerkesztési technikákat a posztmodern fejlesztette tovább.



Mikszáth Kálmánról többen – hol pozitív, hol negatív előjellel – elmondták, hogy nem volt az elméletek híve, s ő maga is hangsúlyozta írói módszerében a való élet, a gyakorlati tapasztalat elsődlegességét. Szinte nincs is kritikusa, magyarázója, aki ne tette volna szóvá írásainak életszerűségét. „Egyetlen bekezdése, bővített mondata is egy pohár életvize” – írja Sütő András. Nem könnyű meghatározni, mitől lesz életszerű egy írás, egy szépirodalmi mű. Természetesen nagy szerepe van az élőbeszédet imitáló hangnemnek, az anekdotamesélésnek, az apró-cseprő dolgok éles szemű megfigyelésének – ezekre a momentumokra sokan felhívták már a figyelmet. Úgy véljük azonban, szerepet játszik ebben még egy, Mikszáth írói attitűdjére, életszemléletére jellemző vonás, ez pedig a kiegyensúlyozottságra való nagyon tudatos törekvés – a való életben csakúgy, mint az irodalomban. Az élet legintimebb szférájában is elutasítja a szélsőségeket. Ifjúkorában jövendőbelijének, Mauks Ilonának írta a következőt: „Attól félek, hogy megszűnök boldog ember lenni, ha Mohorára elmegyek egyszer [Mohorán élt ekkor Mauks Ilona – V. M.], mert a kis szerelem boldogság, nemes és igazságos, a nagy szerelem pedig zsarnok, gyanakodó, kegyetlen, igazságtalan, mondhatnám nyomorult. Én tudom ezt jól tapasztalatból, ne kívánja az én szerelmemet nagyobbra nevelni, kérem. Én érzem, hogy a többszöri találkozás ezt okozná. De én ódzkodom attól.”

Elemzői rámutatnak, hogy Mikszáth minden téren elveti a túlzásokat. Kiegyensúlyozott gondolkodásra, látásmódra (a jó látást isteni adománynak tekinti) és ábrázolásmódra törekszik. Éppen emiatt sorolják időnként ellentétes irányzatokhoz, vagy éppen ellentétek kiegyenlítőjeként tekintenek rá. „A romantikus és realisztikus hajlamú látásmód egymással való örökös súrlódásának és folytonos kiegyezéseinek legjellegzetesebb, legvarázsosabb, legtanulságosabb példája talán egész irodalmunkban” – írja róla Zsigmond Ferenc kritikus 1927-ben. Munkásságának egyik legjobb ismerője, Kozma Dezső hívta föl több helyen is a figyelmet arra, hogy Mikszáth egyaránt ösztönzője a realista „életes” Móricz Zsigmondnak és a szubjektív-lírai hangú, álmodozó Krúdy Gyulának. Mese és megfigyelés, fantázia és élethűség Mikszáth prózájában című tanulmányában így fogalmaz: „Mikszáth nem szívesen túloz. Élettapasztalatait, pontos megfigyeléseit igen változatos módon érleli művészetté: anekdotikus adomázással, epikumba ágyazott líraisággal, naturalizmust elkerülő hűséggel, patetikusságtól mentes »józan« romantikával, az epikainak és a lírainak ritkán tapasztalható ötvözésével. És amit nem mondhatunk el elégszer: az élőbeszéd közvetlenségével, elevenségével.” Mikszáth-monográfiájában Karácsony Sándor is rámutat arra, hogy a tudatosnak és a költőinek az összefonódása avatja egyedivé műveit.

Mi kicsit általánosabban fogalmazva azt állítjuk, hogy Mikszáth – bölcs emberre jellemző módon – az arany középutat célozta meg minden téren. Ezen azt értjük, hogy az ellentétes minőségek között félúton (európai szemlélettel élve), illetve egy minőség szélső pólusaitól egyenlő távolságra (keleti módon szemlélve) helyezkedett el. (Ezen a ponton a nem rációalapú megismerés területére tértünk át, amely – nietzschei vonatkozása ennek is van – abból indul ki, hogy a világ bizonyos véges számú elemből, mi­nőségből áll össze. Ezek a minőségek a világ különböző szintjein más-más alakban érhetők tetten, ezért lehetségesek művészi képek, alakzatok, lényegében a szimbólumok.) Olyan alapállást foglalt el, ahonnan mindkét oldal egyformán belátható és ábrázolható. Mindkettőt ábrázolni és látni kell, hiszen egységet alkotnak, kiegészítik egymást. Hogy ez a törekvése nagyon tudatos volt, az jelzi, hogy szinte mindegyik írásában szóba hozza. Egy helyen arról beszél, hogy a népek életében az ideáknak és a realitásnak is kell, hogy szerepe legyen, fontos, hogy egymást váltsák, mint a nap és az éjszaka. De egyiket sem szabad erőltetni, mert bármelyiket viszi túlzásba, elpusztul bele. „A sovány ember is éppoly közel áll a szélhűdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hája miatt” – figyelmeztet. A „jóból is megárt a sok” tanulságot A jó ember című elbeszélése hordozza markánsan. Ennek főhőse a „jólelkű” politikus, aki minden egyes hozzá forduló személynek nagylelkűen megígéri, hogy eljár az érdekében. Természetesen nem tudja betartani a szavát, így működése, túlzott „jósága” saját ellentétébe csap át, sokkal többet árt, mint használ a segítséget kérőknek. A fehér kutya című elbeszélésben a valóságnak a nappali és az éjszakai arcát (pólusát) festi le. A történet szerint ifjúkorában egy alkalommal éjszaka teszi meg a szomszéd falu és a saját lakhelye közti utat. Borzongás, majd egyre nagyobb félelem fogja el, amikor megpillant egy kocsis nélkül, szinte a levegőben úszva közlekedő ökrös szekeret, majd egy temetői sírnál vonyító hatalmas fehér kutyát és az éjszaka megannyi kísérteties látomását. Másnap a napvilágnál azonban fény derül a rejtélyekre. A ko­csis „lekéste” a szekerét, vagyis az ökrök önállósították magukat, és otthagyták őt, a rettenetes kutya pedig saját kedves házőrzőjük volt. „A valóságnak sokféle arca van, olykor aszerint ítéljük meg, hogy melyiket fordítja felénk” – mondja egy helyen. A lényeg, hogy az ismerős, világos és barátságos mellett/mögött mindig jelen van a valóságnak a kiismerhetetlen, idegen arca is.

Mikszáth tudja, hogy a gyakorlatban, a való életben ezek az ellentétek együtt élnek, nem válnak ketté. A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényének egyik fontos szereplőjét így jellemzi: „A nagy vagyon semmit sem változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes mixtum composituum volt: fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret mulatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jólesik egy kis erőszakot gyakorolni másokra a saját szeszélyei kedvéért, ha nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is beleszorult, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a maga kis polgári hasznát. Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehet egyszerre gavallér és haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.” Ez a fajta világszemlélet eleve kizárja azt, hogy Mikszáth aktuális elvont elméletek szerint építse föl jellemeit és regényeit. A posztmodernnek is nevezett filozófus, Martin Heidegger írja valahol, hogy a jövőben csak az a filozófia lehet hiteles, amely a gyakorlatból fejlődik ki. Ezért válik a filozófia egyre inkább képalapúvá, szokásos szóhasználattal élve „költőivé”. A ráció magában nem képes érvényes kijelentéseket tenni a világról.

Nietzsche nagy hatású megállapítása a perspektívákról – bizonyos szempontból – nem ellentétes a keresztény világfelfogással sem (Mikszáth kétséget kizáróan istenhívő ember volt), hiszen a keresztényi alázat legfőbb oka éppen az a tény, hogy a „kozmikus látás” (Nietzsche életének kései szakaszában ennek elérését célozta), az abszolút látás egyedül Isten privilégiuma. A teremtmények látásmódja relatív, homályos, egyedül Isten nézőpontja abszolút, csak ő képes átlátni a Mindenséget. („Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten” – szól Pál apostol ismert tanítása.) Később a posztmodern, mondhatni, az emberi relativitást abszolutizálta, tette mércévé (minden ember saját élményeinek, tapasztalatainak fényében „olvassa” a világot, s ezen olvasatok lényegében egyenrangúak), s ebben a felfogásban a keresztény alázatnak nincs helye. Mikszáth sokat emlegetett relativizáló látásmódja ilyen megközelítésben nem illeszkedik a posztmodern paradigmába (a posztmodern paradigmán itt a populáris felfogást értem, létezik vallási posztmodern is, de mi ezt most nem vizsgáljuk), mert műveiben a különböző szempontú megközelítések és felismerések nem zárják ki az Abszolútumot, a mindent átfogó látást, a sok kicsit átfogó kozmikus „olvasatot”. Karácsony Sándor azt mondja, hogy Mikszáth írásaiban a való mellett mindig jelen van – nem megnyilvánult módon – a kellő is. Karácsony egyébként tagadja, hogy Mikszáthnak bármi köze volna a cinizmushoz, amit többen szintén felróttak neki éppen amiatt, hogy nem teremtett eszményített hősöket (több kritikusa is rámutat, hogy nála a legelvetemültebb szereplők is rendelkeznek némi pozitív tulajdonsággal, és a legjobb emberek jelleme is csak közelíti a tökéletest), nem ítélkezik, direkt módon nem foglal állást, elfogadja a világot, az embert olyannak, amilyen. A Mikszáthra jellemző ironizálás – tegyük hozzá – azért sem válik cinizmussá, mert nála az iróniához derű, emelkedettség és részvétteli szeretet társul, s nem pusztán intellektuális játékként jelenik meg, mint sok későbbi szerzőnél. Az ő iróniája sohasem kegyetlen, alapja nem elvtelenség, nihilizmus. Sokkal inkább az emberi gyarlóság felismeréséből és elfogadásából származik. Saját gyarlóságait ugyanúgy ismeri, mint a felebarátokét.

Az említett gondolatok fényében tanulságos némi világirodalmi kitekintést tenni, és megidézni egy olyan írónak a munkásságát, aki éppen Mikszáth kortársa volt, és akit nagyon sokan a regény megújítójának, mi több, a posztmodern szemlélet egyik első képviselőjének tartanak. Henry Jamesről (1843–1916) van szó. Az amerikai születésű író életének túlnyomó részét Angliában élte le, és – mint a kritika rámutat – szinte minden írásában e két kultúra, a két kultúrát képviselő emberek viszonyát rajzolja meg. Talán mondhatjuk azt, hogy egyiket a másik tükrében mutatja be. Érdekes tény, hogy Mikszáthhoz hasonlóan rá is nagy hatást gyakorolt Thomas Carlyle munkássága.

„Talán Henry Jamesnek lehet a legtöbb esélye arra, hogy kimutassák tevékenységében a fokozatos átalakulást, mely a történeti értelemben vett realizmustól a tudatregényhez és az öntükröző prózához, Flaubert örökségétől Proust írásmódjához vezetett” – állapítja meg Szegedy-Maszák Mihály Minta a szőnyegen című tanulmányában. James regényeinek – már a koraiak esetében is, mint a Daisy Miller – szereplőit nem a szerző jellemzi, hanem más szereplők szemével láthatjuk őket, különböző alakok értelmeznek-értékelnek egy-egy cselekedetet, jellemvonást, és ennek következtében a szerző mindenféle tanulság levonásától tartózkodik. Említettük már, hogy Mikszáth sem analizálja szereplőit, sokkal inkább valamely kívülről is jól megfigyelhető tulajdonságuk, elejtett szavuk, mimikájuk révén jellemzi őket. Azt vallja, a fontos az, hogy mit mondanak, nem az, hogy miért mondják. Egy-egy cselekvés, kijelentés belső indítékait felfedni szinte lehetetlen vállalkozás volna.

A dolgok, jelenségek viszonyrendszerben való bemutatása Mikszáthnak is egyik legjellemzőbb írói módszere. Egyes regényeiben korabeli és a múltban élt szereplők szokásait, erkölcsi normáit ütközteti (Új Zrínyiász; Beszterce ostroma – utóbbi főhőse lélekben él a múltban), ő is párhuzamba állítja eltérő országok polgárainak erkölcsét és magatartási normáit (A Noszty fiú esete Töth Marival). A Galamb a kalitkában című elbeszélésben pedig ugyanazt a történetet meséli el saját korában Magyarországon játszódva, illetve évszázadokkal korábbra, olasz környezetbe helyezve. Az ismertebb példák mellett álljon itt egy idézet a Gavallérok című regényéből. Az első lapon a következő összehasonlítást teszi:

„Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten, és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtok, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.

Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpőkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajba kapnak, és csak másnap hallja az ember, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van.” A kétfajta mentalitás között nem állít föl rangsort az író, azt mondja, a szegénység csak egy rossz álom, melyből felköltik magukat a felvidékiek „a francia pezsgő szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el”. Két szélsőséges életmód, világszemlélet áll itt szemben, s az olvasóra bízza, melyiket preferálja. Ő, az író nem von le konzekvenciát, nem mond ítéletet, csupán ábrázol.

A modernitás ráció-központúságából, átfogó elméleteiből jórészt kiábrándult 20–21. századi ember nagyra értékeli Mikszáth bölcs realizmusát. Ő nem áll, úgymond, elméleti alapon, nem vindikál ma­gának kilátótornyot, ahonnan a dolgokra rálát és ítélkezik. Benne él a szereplői világában, ahonnan perspektivikus, részleges látásra van mód és lehetőség. Arra, hogy egymáshoz mérje, viszonyítsa a dolgokat. Hogy a mérték helyes legyen, a látása ne torzuljon, a szélsőségek között félúton, az arany közép­úton kell haladnia, kerülve a túlzásokat. A saját személyiségét, beállítottságát, látását kell kiegyen­súlyozottá tenni. Egyesíteni az értelmet és az érzelmet, az ideát és a gyakorlatot, a rációt és a költészetet, a szentet és a profánt, s megannyi más, (látszólag) ellentétes minőséget.

Nagyon tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse belül, magában és kint, a (költői-művészi) világban az egyensúlyt, a harmóniát.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben