×
Tovább a kapcsolódó galériához

Karddal vagy anélkül

Emlékezés Imreh Tibor (1952–2010) képzőművészre

Győrffy Sándor

2012 // 01

Prelude


„Amit írtam, az eltűnik belőlem, sohasem tölti ki a bennem levő űrt, és nem lesz belőle más, csak egy könyörtelen korbács, ami lesújt rám.”1


Emlékezzünk kollégánkra, barátunkra, rokonukra, Imreh Tiborra. Emlékezzünk 2010. június 20-ra, amely napon kimondatott: Kész a lélek, de beteg a test.

Mi lehetne méltóbb módja egy festőművészre való emlékezésnek, mint egy – ha nem is retrospektív, de – munkásságának különböző periódusait felvillantó kiállítás megrendezése, és annak megnyitóján szerető gondolataink ráirányítása a művek alkotójára. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészi közösségének alkotójára, aki e művészcsoport azon tagjainak sorát szaporítja immár, akik az égi műteremben dolgozhatnak együtt névadónkkal. Most még ők vannak kevesebben. Mi, az egyre fogyó többség, tudjuk: nem sok idő múlva mindannyiunk részvételével rendezhetjük meg újra közös kiállításunkat.

Allegro vivace


„Úgy éreztem, hogy enyém az egész világ.”2


Imreh Tibor 1952. április 10-én született Budapesten, pontosabban Zuglóban, amely városrészhez mindvégig hű maradt gondolataiban, kevesek által ismert írásaiban. Róla valóban elmondható, hogy a hely szelleme irányította ifjúkorát. 1956 ősze a Molotov-koktélokkal megállított orosz tankokhoz fűződő gyermeki felismerésekkel, hajnali misék a vallásos nagymamával, a szeretett cipészmester nagyapa elvesztése, a Kanadába disszidált apa jelenlétének hiánya, a dacból nem tanult orosz nyelv és a napi zsíros kenyér az iskolában. Az akvarell csendéleteket kiállító rajz- és az első ötöst adó matematika­tanár. Jött a középiskola és vele a sport, a keleti küzdősportok első fokozata, cselgáncs az MTK-ban, 16 évesen országos junior bajnok. Serdülő ifjúként a zene, dobtanulás naphosszat, a gulyáskommunizmus felpislákoló büszke fénye a csehszlovák, keletnémet szürkeség közepette, birkapörkölt, rántott hús és lángos, Kinizsi, Balatoni, Kőbányai sörök választéka, Daru és Fecske cigaretták, virágmintás nadrág, zsabós ing, hosszú haj. Zugló a világ közepe, a szentháromság neve pedig: Danuvia, Szabó Pál, Ikarus. Igen, ott várták a miniszoknyás lányok táncos lábú Imreh Tibort és barátait, ott játszották a liverpooli fiúknál sokkal jobb budapesti bandák, a Liversing, a Gemini és a Sakk-matt a Shadows- és Cream-számokat, de a legnagyobb mégiscsak a Tűzkerék volt, és Jimi Hendrix magyar alteregója, Radics Béla. A Béla –ahogy írásaiban nevezte – szimbolikus alakká, az öntörvényű, szabad művész etalonjává vált Tibor számára. Talán neki is köszönhető, hogy a képzőművészet mellett a zene és a zenélés mindvégig párhuzamosan jelen volt életében. A ’70-es évek eleje: Latinovits verset mond, ahogy előtte senki, a zuglói moziban Jancsó rafinált avantgardizmusa, a finomabb gulyás – pucér nők és lovak közé csomagolt – propagandája. Persze ott voltak a legnagyobbak is: Fellini, Antonioni, a japán filmek. A Nagyítás frenetikus hatása, az első fényképezőgép, az első laborálás. A Kelet iránti érdeklődés erősödése a Harakiri című film láttán, a szamurájkard, a vér vöröse és feketéje, amely színek alapvetően meghatározták Imreh Tibor későbbi festészetét. Az idegenlégiót megjárt rokontól kapott, Angkorban készült fotók hatására írja: „Talán egyszer megfestem az arany templomot, és én is eljutok Angkorba.” De most még Budapesten vagyunk, ahol 1971-ben színbontó fényképész szakmunkásvizsgát tett. Ezt a szakmát hosszú éveken keresztül művelte különböző nyomdákban pénzkereseti forrásként, egy kétéves intermezzo kivételével, amikor is a nagykanizsai laktanyában írnokként töltötte a fölösleges időt.

Korai képei az úgynevezett oroszporszívó-képek, ugyanis a keze ügyébe került egy porszívó (a Szmena fényképezőgép után a második orosz műszer), amellyel kiválóan lehetett festéket fújni. Ezek a tasiszta festmények egy közös kiállítás után ottmaradtak a jeles művelődési házban, nem lévén pénz a hazaszállításukra. Egy kávéra cserélt nonfiguratív képét sokáig őrizte a körtéri presszó főpincére. Sohasem datált jegyzeteiben írja: „Tapasztalásaimat és gyötrelmeimet a képekbe tettem. Valószínű, azt a kicsiny rést kerestem, amin ki lehet bújni az időmalomból. Igen, valahogy én is szeretném elhagyni ezt a galaxist.” A galaxist, amely témát többször is rögzítette azonos méretű, temperával és homokkal 1975 körül készített, a kozmosz végtelen távlatába behatoló Csillagköd című sorozatán. Egyikük az Athenaeum nyomda falára került, ahova visszatért dolgozni.

Moderato ma energico


„A cselekvés folyója könnyeket, vért és izzadságot hoz nekem…”3


Köztudott, hogy a ’70-es, ’80-as években kedvelt és sokak által használt grafikai műfaj volt a szita- és ofszetnyomat. Mint a színbontás és filmkészítés kiváló szakembere, sok grafikus barátjának, kollégájának, köztük a legrangosabb képzőművészeknek is Imreh Tibor készítette eme sokszorosított grafikák nyomtatásához szükséges filmeket. Így került szoros munkatársi, majd baráti kapcsolatba többek között Kéri Ádámmal és Klimó Károllyal. Első önálló grafikai lapjai többnyire nyomatok, sokszorosított grafikák voltak. Barátai, Tóth István és Balogh István Vilmos hívására csatlakozott a Vajda Lajos Stúdió­hoz, amelyen belül Bereznai Péterrel és Selényi Károly Istvánnal kibővülve hamarosan egy külön csoportot alakítottak. Stúdió 5 néven 1980-ban mutatkoztak be csoportos kiállítással a Pincegalériában. Tibor gödörjelző lámpákat manipuláltan ábrázoló Vörös és kék című ironikus, kritizáló szitanyomatait állította ki. A VLS tagjai – mindannyian megtartva jellegzetes egyéni kifejezésmódjukat – időnként alkalmi csoportosulásokban, avagy közösen készített műegyüttesekkel jelentek meg a közönség és kollégáik között, jellemzően újszerű válaszokat adva az adott kor igencsak problematikusnak nevezhető élethelyzeteire. A Stúdió 5 alkotóinak érzékenyen és gyorsan reagáló, szokatlan, esetenként meghökkentő, sőt felháborodást, elutasítást kiváltó művészi megnyilvánulásai tipikus, de ugyanakkor csak rájuk jellemző, egyedi módon előadott progresszív vonalát képviselték a Vajda Lajos Stúdiónak. Egy viszonylag rövid közös munkaperiódus után a Stúdió 5 tagjai által preferált műfajok háttérbe húzódtak, és a csoport tagjai egyéni utakat találtak művészi megnyilvánulásaikhoz.

Imreh Tibor korai grafikái a koncept art műfajához tartozó, annak szellemében készült és követelményeinek megfelelő nyomatok voltak. Ezekre a művekre jellemző a manipulált fotó és a szitatechnika használata. Eme médiumok kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy érzékeny, azonnali válaszokat adjanak egyrészt szűkebb környezetünk, de általában az emberiséget akkor aktuálisan érintő problematikus kérdésekre, például kommunikációs zavarok, betegség, környezetszennyezés, politikai és egyéb manipulációk, emberi kapcsolatok romlása, elidegenedés, társadalmi és perszonális erőszak. 1978–1980 között depressziós betegséggel kezelték. Ezek a negatív élmények beépültek a következő években készült művekbe. Ide sorolandók például az Erőszak és az Anesztézia totalis című, kórházi műtőt, annak kellékeit és szereplőit, illetve injekciós tűket torzítottan, durva színekkel ábrázoló szitanyomatok. Hasonló tematikájú Madách című, tárgykollázsokon alapuló fotósorozata is. A Hadak útja kopár földkupacait erőteljes fekete sávokkal törli át, és ráüti a gyakran használt saját pecsétet: Yes Art No. A művészet igenlése és tagadása egyszerre. Ezek az eredeti fotóból kiszabadult művek nem megmutatni akarnak valamit, hanem a megmutatás által eljutni valahová, megérteni valamit. Heidegger írja: „A meg­értés a jelenvalólét saját lenni-tudásának egzisztenciális léte, mégpedig úgy, hogy ez a lét önmagán feltárja, hogy hányadán áll önnön létével. [...] S csak mert a jelenvalóság léte a megértés és ennek kivetülésjellege által konstituálódik, s mert már az, ami lesz, illetve nem lesz, csak azért mondhatja értőn önmagának: Légy, ami vagy!”4

Andante espressivo


„…a lélek a lélekkel találkozik…”5


1985 körül, úgy gondolva, hogy műveivel nem tudott hatékonyan fellépni az emberi gonoszság és rombolás ellen, a meditálásban találta meg a számára követendő utat. Filozófiai gondolkodásmódjában – és részben a napi gyakorlatot tekintve is – a keleti misztika felé fordult. Tanulmányozni kezdte a buddhista tanokat, a japán harcművészetet és írást, „kifejezni azt, ami senkinek sincs birtokában”.6 A zen-­buddhizmus könyvekből való elmélyült megismerése lehetetlen, mivel alapja a kevesek számára megadatott személyes átélés, a szerzetesi, kolostori élet. A művészetekre gyakorolt hatása viszont elitvallás léte miatt is természetes, hiszen a külső mellett létező belső valósághoz a művészet eszközeivel is eljuthatunk. A klasszikus keleti művészetet nem a megismerés, hanem a felismerés foglalkoztatja, az elrejtettet kutatja. Kuo Hszi, 11. századi festő szerint: „Ha valaki azt tervezi, hogy festeni kezd, annak előbb harmóniát kell teremtenie ég és föld között.”7 A képen megjelenített táj vagy fa mint metafora jelentkezik, szubjektív módon mutatva föl a kozmikus szemléletet, a világtörvény mindenre kiterjedő, időtől és tértől független hatalmát. A zen-művek jellemzői a szimbolikus költői hangulatok és hason­latok, a bravúros kalligráfiák, az ember és a világmindenség egységére való törekvés. Az írás­mű­vészetből kialakult kalligráfia a modern absztrakt nonfiguratív festészet egyik forrása és máig élő hagyománya.

Imreh Tibor 1986-ban a Vajda Lajos Stúdió Új vegyes kiállításán mutatta be Kínai erdő című, tizenkét darabból összeszerelt 8,5 négyzetméteres, kasírozott kék színű vászonra festett képét. A bambuszok kontrasztokra épülő, egyszerre lírai és kemény ritmusa folytat párbeszédet az írásjelekre utaló kalligrafikus gesztusok vöröseivel. Az elkövetkező években készült művei – a kalligráfiák és pecsétképek – egyszerűnek tűnő monotonitásukban, arany-fekete-vörös színeikkel is hordozzák a beláthatatlan távolság és a végtelen idő megfoghatatlan leképezését, a gesztus, a mozdulat pillanatfelvételeit. A zen-hagyományhoz és -eszméhez kapcsolódik a busidó, a „harcos útja”, a japán szamurájok erkölcstana és tökéletes pontossággal kidolgozott harcművészete. A vívás és íjazás technikájának elsajátításához elengedhetetlen azok filozófiájában való elmélyülés, a zen-eszme misztikus találkozása a karddal és nyíllal. Imreh Tibor, miközben elsajátította a kendó, a „kard útja” technikáját, több művén is megörökítette eme harcművészet pillanatait (Kardvágás; Harcos; Kendó; Nyíllövés; Kardot tartó kéz), továbbáa buddhista meditáció jellegzetes alakzatait és kellékeit (Meditáló figurák; Buddha meditáció; Füstölőtál; Buddha-pecsétek), valamint a hagyományos természeti jelenségeket, élőlényeket (Szivárvány; Japán cseresznyefa; Halastó; Lótusz). Ezen műveket bemutató, 1993-as kiállításának címéül a tibeti költészetből választott egy sort: Tudást őrző tiszta tenger. Sorozata a látható segítségével igyekszik eljutni a láthatatlanhoz. A szakrális kifejezésének igénye elfeledteti a technikát, az elmélkedés névtelenné teszi az alkotót. A mű kortalanná válik, az örök idő részévé.

Ahogy a buddhista, úgy a keresztény művészet is saját megismerhetetlenségét próbálja kifejezni. A műalkotások üzenetének lelkünkben munkálkodó isteni metamorfózisa az a folyamat, ami megismerteti velünk a művész és művészete idejét és helyét, de Braque szerint „azt, ami egyedül lényeges a képben, senki sem tudja megmagyarázni, még a festő sem”. Picasso szerint pedig „vannak képek, amelyeket az ember félbehagy, hogy később majd befejezze őket; aztán önmaguktól befejeződnek”.8 Imreh Tibor több változatban, különböző színeket előtérbe helyezve készítette az ezredfordulóhoz közeledve azonos méretű, hasonló kompozíciójú korpuszait, a Krisztus-sorozatot. Némelyikről valóban nehéz lenne eldönteni, hogy befejezte-e alkotójuk, avagy az imént idézett mondás érvényesül inkább. A Fekete Krisztus klasszikus ikonográfia szerint, arany háttér előtt megjelenített arc nélküli, szikár, expresszív alakja mögül hiányzik a kereszt, hiszen ő maga vált azzá. Vagy a szégyenfa szublimálódott Isten testévé? Nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy Picasso tudott valamit az önmagukat befejező képekről, és talán Imreh Tibor is. A Vörös Krisztus ugyancsak arc nélküli, bábuszerű figurája már elveszítette emberi alakját, csak szimbolikus értelemben van jelen. Az életre utaló vérszín feketévé váló, mindent beborító, lecsorgó folyama immár elhagyta a testet, úgy, mint a kiáltás: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Doloroso e stanco

 

„A toll és a kard útja egybe torkollik.”9


Az évezred végének közeledtével újra váltott, mind festési technikáját, mind tematikáját tekintve. Pasztellképeket kezdett készíteni, mégpedig természeti környezetben megjelenített ember alkotta monstrumokat, atom-tengeralattjárókat. Ismét a közfigyelmet kívánta felhívni a környezetszennyezésre, a fölösleges fegyverkezésre, az emberi erőszak agresszív jelenlétére. A romboló emberiség kollektív bűntudatának felkeltésére vállalkozott. Ezek a képek bátor figyelmeztetések a félelmetes hadigépezetek közöttünk való jelenlétére. Ahogy Heidegger írja: „Csak ami a félelem, illetve a bátorság diszpozíció­jában van, az képes a környezővilág-szerűen kézhezállót mint fenyegetőt felfedni.”10 Választott témájának kiindulópontja egy általa többször használt idézet Leonardo da Vincitől: „Nem tervezek tengeralattjáró gépeket, mert azokat gonosz emberek gonosz célokra fogják felhasználni.” Íme a 20. század valósága: mind Leonardo naiv passzivitása, mind a kortárs festő aktív felháborodása elakadt, és megmaradt a művészi akarat szintjén. A hamis eszmékkel, vagy ami még rosszabb, a végre megvalósíthatónak tűnt korábbi ideák sokak által történt meghamisításával és elárulásával való szembesülés késztette 2000-ben egyik főműve, a Misima megfestésére. A példaképének tartott japán művész élete utolsó pillana­taira döbbenetesen egyszerű festési és kompozíciós technikával, mégis expresszív módon jelképesen utaló hármas kép Imreh Tibor végső ítélete a körülötte lévő világról. Ars poeticája szerint az embernek „mind gondolati, mind technikai értelemben folytonosan a megújulás útján kell járni”, és ez számára még egy alkalommal megadatott. Miközben folyamatosan lejegyezte gondolatait, önéletrajzi élmé­nyeit, a világról alkotott, többnyire kritikus véleményét, legutolsó műveit a számítógép segítségével alkotta. A számára még megmaradt években a digitális technika segítségével próbált művészi minőséget létrehozni. Ahogy egy helyütt írja: „A kultúra nem árucikk, hanem morális hozzáállás az élethez.”

Imreh Tibor művészi példaképe és szellemi rokona, Misima Jukio, a szamurájlét modern képviselője precízen megtervezett és kivitelezett utolsó nyilvános szereplésének napján, halálba indulása előtt egyetlen mondatot írt le, és hagyott az íróasztalán: „Az ember élete korlátozott, de én örökké szeretnék élni.”11 Ő 1970. november 25-ét választotta, hogy véget érjen számára a bunburjódó, az irodalom és a harcművészetek, általánosabban fogalmazva a művészet és a cselekvés kettős útja. Műveiben valószínűleg örökké vagy legalábbis még sokáig fog élni. Négy önálló részből álló és külön címekkel megjelentetett utolsó regénye, A termékenység tengere, amelynek főhőse, az idős Honda a hosszú írás végén egy kertbe kerül. Idézek az utolsó mondatokból: „Ragyogó, csendes kert volt, mindenféle meglepetés nélkül. [...] A kert üres volt. Honda azt gondolta, hogy olyan helyre érkezett, amelynek nem voltak emlékei, semmi sem. A déli nyári napfény elárasztotta a nyugalmas kertet.”12

Imreh Tibor festőművész, a magyar busi 2010. június 20-án szintén megérkezett a nyári napfénytől ragyogó, csendes, nyugalmas kertbe. Az ő művei is ezt mondják: mi örökké szeretnénk élni. Vajon meddig fognak? Kérjük hát attól, akinek erejével és segítségével e műveket létrehozhatta alkotójuk, hogy teljesítse eme képek alakját felvett és immár megárvult szellemi lények kívánságait.

Jegyzetek

1 Misima Jukio, A Tóbu kiállítás katalógusa = Henry Scott Stokes: Misima Jukio élete és halála, Szenzár, Budapest, 2001, 104.

2 Misima, Egy maszk vallomása = Uo., 68.

3 Misima, A Tóbu ... = Uo., 201.

4 Martin Heidegger, Lét és idő, Osiris, Budapest, 2007, 173., 175.

5 Misima, A Tóbu ... = Uo., 201.

6 André Malraux, Az obszidián fej, Magvető, Budapest, 1976, 192.

7 Miklós Pál, A Zen és a művészet, Magvető, Budapest, 1978, 159–160.

8 Malraux, I. m., 234–235.

9 Misima, A Tóbu ... = Uo., 201.

10 Heidegger, I. m., 166.

11 Stokes, I. m., 260.

12 Misima, A termékenység tengere = Uo., 266.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben