×

Idegen

Ferdinandy György

2012 // 01
Akkor harminc éve vártam ezt a napot. Amikor véget ér a száműzetés, és megcsókolhatom az anyaföldet valahol két mirádor között.

Nem, nem ért készületlenül a hazatérés. Tudtam, hogy mi történik az elhagyott hazában, legalábbis azt hittem, tudom. Otthonról hozattam mindent: az olvasnivalót és a fűszereket. Ugrásra készen éltem harminc éven át a trópuson.

Azután valahogyan mégis másképp alakult a dolog. Nem a mirádorok alatt, ott még a könnyem is kicsordult, amikor harminc év után az anyanyelvemen kívántak nekem jó utat. Később váltam idegenné. Lehet, hogy nem is egy csapásra. Fokozatosan.

A régi utcában béreltem lakást, a tulajdonos írásban igazolta, hogy befogad. Otthonos volt minden körülöttem, a vén gesztenyesor és az eperfa, amit még dédapám ültetett. Este megszámoltam a sarkokat a szobában, úgy, mint szokásom szerint minden új helyen. Egy teljes évet fogok itt tölteni, ennyi időre engedett el az egyetem.

Gyorsan elterjedt a hír, hogy itt vagyok. Volt, aki emlékezett rám, mások a külföldi rádiókból ismerték a hangomat. Hamarosan izgatott látogatókkal telt meg estéről estére a konyha. Az itthoniak számára még egyáltalán nem tűnt véglegesnek a változás, amiről odakint már minden gyerek tudott. Suttogva, körülményeskedve beszéltek, tőlem várták, hogy igazoljam a szájról szájra terjedő, bizalmas információkat.

Később azonban fellelkesedtek. Mindig csak ezek a végletek. Azt képzelték, azzal, hogy megnyílik a határ, harminc év minden gondjának-bajának egy csapásra vége szakad. Felment a vasfüggöny, ami elválasztotta őket a külvilágtól, és az így keletkezett nyíláson most majd beáramlik a dúsgazdag Nyugat.

Ekkor éreztem először jöttmentnek magam. A konyhában írók ültek az asztal körül, tanárok. És én mégsem tudtam elmagyarázni nekik, hogy mi minden fog azon a nyíláson át a nyakukba ömleni.

Ha nem vigyáznak. De hogy is vigyáztak volna szegények, mikor még el sem tudták olvasni a sajtót, amit magammal hoztam, és most eléjük raktam a konyhaasztalon. Az az igazság, hogy nem ábrándítottam ki őket. Ahogy múltak a napok, egyre jobban megszerettem ezt az én estéről estére beállító társaságomat.



Lassan kialakult az életem. Volt már tartózkodási engedélyem, nekem éves, feleségemnek három hónapos. Kisfiam iskolába járt, úttörő volt, mint mondta, kisdobos. Biztattak, hogy behívnak az egyetemre is. Mari apróhirdetésére két diáklány jelentkezett: feleségem angolórákat adott.

Reggel bevásárolt, főzött. Vendégünk mindig akadt. Az íróknak itt nem volt kenyérkereső foglalkozásuk, álmélkodtak, hogy odaát az Újvilágban – úgy, mint mindenki más – én is dolgozom. Nem mondtam meg nekik, hogy most ez is változni fog. A könyvekből nem lehet majd megélni, és az állam nem tartja el az irodalmárokat.

Persze nemcsak írók látogattak. Ott ült Kovács Pista, egy szomszéd fiú, foglalkozására nézve szakács, Jankovics Miki, a körzeti orvos, a kivégzett Maléter Pál özvegye és nem egy börtönviselt forradalmár. Megfordult nálunk továbbá néhány olyan poéta, aki átnyergelt a politikára, amikor már azt is lehetett. A körorvos veje, egy elszánt ifjú ember, emlékszem, pártot akart alapítani ott a konyhaasztalon.

Azután persze velünk volt Parancs János, a költő. Párizsi társam, aki nem tudta kivárni az amnesztiát, és már hosszú évek óta hazaköltözött. Vele, Jánossal, gyakran összemosolyogtunk. A barátom nem sokat beszélt. Nyilván elszomorította a naiv lelkesedés, ami azokban a napokban még engem is magával ragadott.

Mert mi, a többiek, olyan gyanútlanok voltunk, mint egy újszülött. Fényképeztünk, beszédeket írtunk. Feleségem gépelt és fordított. Most, sok év után jut csak eszembe, hogy ezekből a kéziratokból furcsa módon még mutatóba se maradt. Nyilván ült ott közöttünk valaki, aki gyűjtögette ezt az akkoriban – az átmenet éveiben – még izgalmasnak tűnő anyagot.

Hát csak így. Hiába olvastam el, hogy mi történik otthon, ha nem tudtam, hogy mi van a fejekben. Egy olyan világban, ahol tájékozódni úgyszólván lehetetlen, és ahol még az, aki tudja, se mondja ki a dolgokat.

Persze, engem is elkapott a gépszíj. Hazaértem, és olyan akartam lenni, mint a többiek. Nem felejtettem el, hogy milyen, aki nem vállalja a sorsát. A trópusi fehér például hiába gyűlöli a gyarmatokat. Fél és fanyalog. Nem lesz soha olyan, mint aki itt született.



Egy este a fülembe súgták, hogy készül valami. Egy találkozó – mint mondták: a hatalom és az ellenzék képviselői között. És hogy ha akarom, magukkal visznek. Készüljek fel, korán reggel indulunk.

Nem mondhatnám, hogy jól aludtam. Addigra már megfertőzött engem is a társaimban bujkáló furcsa, irracionális izgalom. Ők úgy képzelték, hogy akármikor kiutasíthat az ország, ha külföldi létemre beavatkozom a belügyeibe. És akkor ennek a szép kalandnak még csúfos vége lehet.

Másnap mégis elszántan préseltem be magam az apró Trabantba, amivel anno a népi irodalom közlekedett. Vasárnap lett volna? Mari a gyerekkel maradt.

Szorosan egymás mellett lapultunk. Olyan sűrű volt a levegő, hogy még csak beszélni se lehetett. Van egy ilyen babonás hiedelem az óhazában: a cúgtól, a huzattól való félelem. Az ablakot nem szabad lecsavarni. Az útitársak tipródnak egy ilyen szardíniásdobozban, és egymás képébe prüszkölik a betegségeiket.

Másra nem is emlékszem ezen a kétórás úton. Valahol Kecskemét közelében Tornai Jóska, a költő a fülembe súgta, hogy ezek itt – ne nézzek oda! – szovjet repülőterek. Valaki kiütötte a kezemből a fényképezőgépemet.

Amikor megérkeztünk, minden megváltozott. A találkozót kint rendezték a szabadban. Egy akácligetben verték fel – ehhez értünk! – az óriási, kincstári sátrakat. Sokan voltunk, talán kétszázan is, és körülöttem mind ismerték egymást az emberek.

Volt valami ünnepélyes ebben a megrendült gyülekezetben. Pedig még csak a Himnuszt sem énekeltük el, nemhogy a Szózatot. Szárszó járt a fejemben, a negyvenes évek tanácskozásai, de úgy láttam, hogy ennek ma itt Szárszóhoz kevés köze van.

Mintha valamiféle egyezkedésnek lettem volna tanúja. Konkrét javaslatokra nem maradt idő. Valaki bekiabálta, hogy ez itt a nyulak gyülekezete. Pedig nagy dolog kimondani, amit harminc éven át még csak végiggondolni sem lehetett.

Nem sok írót ismertem fel ott Lakitelken. Csurka Pistát, Fekete Gyulát. Für Lajost: mellőzött értelmiségieket. Könyvet most is hoztam magammal, ha jól emlékszem, a Hors jeu (Versenyen kívül?...) című francia kötetet. De hát ki olvasna itt, ebben a sátorban, franciául? A novelláimat végül is Konrád Györgynek dedikáltam, amikor dél felé lett egy rövid ebédszünet.

– Magyar nincs? – kérdezte. Gyanakodva méregetett.

– Majd ha kiadjátok! – feleltem. Nyilván most hallotta először a nevemet.

Ma már tudom, hogy történelmi esemény volt ez a verőfényes szeptemberi nap. Estére azonban nem maradt bennem csak valami nagy kimerültség és egy kis bujkáló szégyenérzet, hogy nálunk itt minden ilyen körülményes. Ilyen eredménytelen.

Emlékszem, útközben egy lány énekelt a Kossuthon. Fülledt meleg volt, lesz, ami lesz, Jóska lecsavarta az ablakot. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha nem fújna a szél, nem lenne élet a trópuson. Valaki azt felelte, hogy nem szeretheti igazán, aki nem tud szégyenkezni a hazája miatt. Eszembe jutott, hogy igen, ez itt a hazám. Meg az is, hogy úgy látszik, hiába minden. Ezentúl itt is idegen maradok.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben