Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben

Néhány éve egy nyári délutánon, mikor a nap már ferdén sütött a teraszra, és egy lomha légy mászkált poharam falán, arra gondoltam: nem volt kiűzetés. Még mindig a Paradicsomban vagyunk, és nem tudunk mit kezdeni vele, mert folyton erre törekszünk – valamit kezdeni vele, a meglévővel. A keresztények egymás mellé fektetnék a bárányt és az oroszlánt, és odafordítják a másik or­cájukat is. A buddhisták feloldanák az ego uralta tudatot, amiben ez a gondolat egyáltalán megszülethetett. A zsidók messiásukat várják, az ateisták pedig semmit, csupán saját (meg)boldogu­lásukban bízhatnak. Én- és ön- vagy „szimpla” megváltás – de legfőképp a váltás, amire mindenki vágyik, mintha a vonalon túli lenne az igazi: a végtelen űrnél is ijesztőbb elképzelni, hogy minden jó úgy, ahogy van.

Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című kötetét olvasva jutott ez újra eszembe. A természetszeretete miatt panteistának is nevezett költő az élővilágot mint bejárható, tapintható rendezőelvet mutatja be – verseiben az erdő, a tisztás önmagától teljes valóság. Számára érezhetően ez a kívánt lét: hos­szú, álomszerű túrákra hív a képzelt tájban, ahol a gondolat is ritka, mielőtt alakot öltene, páraként oszlik el. Olyan nagy itt a csend, hogy kép és nézője eggyé válhat – csak a felvert madár csapkodása, a guruló kő zaja ébreszti önmagára az utazót. Győrffy személytelen odafigyeléssel igyekszik megrajzolni kedvenc tereit: a folyópartot, a természet által visszavett völgyet, az elhagyatott, gaz verte nyaralókat. Leírásai nem annyira tömörek, statikusak, mint Oravecz Imréé – bár mind stílusban, mind témaválasztásban megidézik őt –, ebben a költészetben azonban nincs pictura és sententia, utalás a megidézetten kívülire. A szerző azt láttatja, amit látni vél, és nem mást, sőt minden erejével arra törekszik, hogy maga is eltűnjön ebben a látványban. Imitation of life, az élet utánzása – Nem mozdul című, előző kötetében Győrffy ezt a címet adta egyik ciklusának, és tulajdonképpen itt is erre törekszik; az utánzással eltűnik a kérdés és a válasz, az én és a világ konfliktusa is. A törekvésben ugyanakkor eleve ott a kudarc és a kétely: „Irigykedve nézek minden másképp létezőre”, szólal meg a belső hang a vonagló giliszta láttán. „Elkeríteni egy akkora helyet, mint a testem, / és áthelyezni egy olyan világba, amiről / majd szégyen nélkül lehet hallgatni” – az elbújás már nem is versszerűen megfogalmazott vágya.

Győrffy Ákos ráolvasásszerűen teremti meg a természeti képeket, ahogy archaikus korok költő-varázslói is tették. Nagy különbség azonban, hogy míg a sámánok egy meghatározott ügy – a közösség vagy saját fejlődésük – érdekében akartak eggyé válni a közössel, s ezt küldetésüknek tartották, a szerző számára a feloldódás nem az út, hanem maga a cél. Verseiben a legerősebb momentum a tisztaság és rend iránti vágy, amit az emberivel, az önössel ellentétesnek érez. Komikus azonban, hogy ezt a vágyát is csak személyesen tudja közölni: „Akkor úgy döntöttem, nem szólalok meg / többé [...] Kérdeznek valamit, nem / válaszolok” – írja az Egy kagylóban, és bőbeszédűen kifejti, miért nem beszél, illetve mikor szólalna meg újra. „A látás szokatlan élessége / arra kényszerít, hogy megfeledkezzem magamról. Visszahúzódom valami határát vesztett tágasságba.” Mennyi én, mennyi önmagát tagadó alanyiság. Mintha valaki beleszólna a telefonba: nem vagyok itthon. Győr­ffy olykor elfeledkezik róla, hogy a csendnek ereje van, túl sok mindent és túl egyértelműen mond ki, amivel akaratlanul is értelmezési keretbe zárja szabadnak és határtalannak szánt verseit. Jó és rövid példa erre az Orpheusz-apokrif részlete is: „Testeden csillagképekké állnak össze / a szeplők, anyajegyek. Az égbolt bőrödre / írja önmagát.” A sokszor koptatott képet a költő még meg is magyarázza, hátha valakinek nem világos az összefüggés. Ugyanebben a versben szerepel viszont a kötet talán egyik legjobb sora: „Ott is lehetnél, ahol vagy” – a választás szabadsága, humor és létfilozófia egy mondatban. Győrffy ezzel nemcsak a vágyott paradicsomi ősállapotra utal, hanem a „Vagyok, ami vagyok” isteni kinyilatkoztatására is – arra az azonosságélményre, aminek egyetlen akadálya a mindenen kívül álló tudat.

Az öt nagy ciklusból álló könyv a Nem mozdul-ban már megjelent verseket is tartalmaz – Győrffy Ákosnál, mondhatni, hagyomány, hogy korábbi szövegeket (itt: Quarno-versek) „újít fel” és emel be aktuális kötetébe, ezzel egybenyitva a versvilágokat. Ahogy a Gyűrűk Urának történetét térképre lehetne teríteni, úgy ezt a költészetet is: tengeröblökön, középhegységeken, víz­választón és völgyeken keresztül vezet az út, át a belső tájon. Az utazás visszatérés is, hiszen a megidézett tájak többnyire múltbeliek. Képük csak a látó vagy láttató emlékezetében létezik, és ha a múlt és a jelen látképe egymásra vetül, feszültséget teremt az eltérések miatt. A narráció ilyenkor a szokottnál személyesebbé válik: Győrffy öregesen és didaktikusan zsémbel, okokat és felelőst keres, amiért a világ megromlott, a völgyet lánctalpnyomok csúfítják, a nagyszülők kertjét visszavette a vadon. „Néhány lépés csak, és kikerülök innen, / átlépek a megrontottba és undort / keltőbe, az elpusztítottba és halottá / tettbe.” Így búcsúztatja a kis gyerekkori lugast a beszélő, bár éppen ez az ötvenlépésnyi terület halott, visszavonhatatlanul. Talán az ördög hibás mindenben, aki már a régi családi fényképek szélén is ott ólálkodott, talán mi magunk, mert nem tudjuk szeretni, ami van. A tiltakozás a jelenvaló ellen ugyanannyira elemi ebben a költészetben, mint az elvágyódás a vagyokból, annak ellenére, hogy a bukás egyértelmű és bevallott. „A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá / válik: nem lehet elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mást / lehetne” – írja Győrffy, bár imaverseiben ott a válasz. Hiába bújsz el Krisztusban, a világban, magadban – félelemből nem, csak örömből adhatsz mindent oda. Hogy ott légy, ahol vagy.

(Magvető Könyvkiadó, 2010)